2010, Szeptember. Barcelona

Zoey határozottan kínosan érezte magát azon a szeptember elejei napon, amikor első osztályos lett. Az évnyitó ünnepség, a megannyi új arc megrémítették, ezenkívül kényelmetlenül érezte magát az iskola egyenruhájához tartozó blúzban, ami feszült a hasán. Az anyukája aznap reggel meg is jegyezte, hogy biztosan hízott a nyári szünet folyamán, Zoey pedig azt kívánta, hogy bárcsak ne kellene iskolába mennie. Soha.

Idiótának tartotta a fehér, csatokkal és pánttal ellátott kis cipőt, amit szintén fehér, csipkével díszített zoknival kellett viselnie. Irigykedve nézett végig a többi kislányon, akik a jövendőbeli osztálytársai voltak. Ő volt az egyetlen, aki nem volt csinos és vékony. Ő volt az egyetlen, aki szőke volt és annak ellenére, hogy a hollandok köztudottan magasak, Zoey az egyik legalacsonyabb volt közülük.

- Most mennem kell. - jelentette ki az anyukája, amint az ünnepség véget ért. - Légy ügyes, délután jövök érted. - hajolt Zoey-hoz a nő, ő pedig csak szavak nélkül bólogatott, mert hirtelen nem tudta mit mondhatna.

Tudta, hogy az anyukája elfoglalt, mindig edzésterveket gyárt és felírja 11 fiú nevét egy papírra, aztán húz egy vonalat és alá még párat. Így választja ki, hogy kik focizhatnak, majd a meccsen.

A diákok csoportokra bontva, saját tanárukat követve vonultak az épületbe. Zoey kényelmetlenül forgolódott egy darabig. Remélte, hogy valaki hátha megszólítja és megkérdezi, hogy akar-e a padtársa lenni. Nagyon szeretett volna egy padtársat, de nem volt bátorsága szerezni egyet.

Ajkait idegesen összepréselve nézte a melletük elvonuló, csupa vele egykorú fiúból álló csoportot. Végül a saját osztálya felé fordulva fedezte fel, hogy a lány, akinek a hosszú és sötét haját már ezelőtt is csodálta, éppen egyedül áll, alig két méterre tőle. Carolina Sanchez volt a neve, Zoey találkozott vele, amikor be kellett iratkozni; Carolina már akkor is nagyon sokat beszélt hozzá, mert tudni akarta, hogy honnan jött és hogy egy osztályba fognak-e járni.

- Szia, te vagy van Noort edző lánya? - Zoey összerezzenve fordult a hang irányába, hiszen egy fiútól jött és nem mellesleg hollandul hangzott el.

Zoey élesen szívta be a levegőt, de szavak nem hagyták el az ajkát. Tekintete végigsiklott a fiún, aki kiköpött spanyolnak nézett ki, emiatt pedig össze is zavarodott egy pillanatra. Hatalmas, gyűrű göndör hajkoronája és sötét bőre volt, ugyanakkor kedves mosollyal méregette Zoey-t, továbbra is a válaszára várva.

- Igen. - nyögte ki végül, de mielőtt bármi mást is mondhatott volna, valaki hirtelen mozdulattal karolt belé.

- Zoey, arra gondoltam, hogy lehetnénk padtársak. - csicseregte Carolina sebesen spanyolul neki.

Zoey hirtelen mozdulattal fordult a tőle picivel magasabb lány felé, ajkai önkéntelenül széles mosolyra húzódtak. Hirtelen elfelejtette, hogy 2 másodperccel ezelőtt az a gondolat született meg a fejében, hogy az ismeretlen fiúnak nagyon szép szemei vannak.

- Az nagyon jó lenne. - jelentette ki rögtön, megkönnyebbült sóhaját próbálta palástolni.

- Mit akart tőled az a fiú? - Carolina pattogós hangon folytatta, majd fejével az időközben távolodó fiú csoportra bökött.

- Semmit. - felelte Zoey túl gyorsan, holott fogalma sem volt, miért szólt hozzá az a fiú.

Csupán abban volt biztos, hogy ismerte az anyukáját, ez pedig igazából csak egy dolgot jelenthetett.

- Ők a La Masia-s fiúk. - horkantott Carolina, továbbra is az irányukba nézve. - Azt hiszik, hogy mindenkinél jobbak, csak mert egy focilabdát rugdosnak egész idő alatt, amikor nem suliban vannak. Hihetetlenül buták. - jelentette ki. - Ígérd meg nekem, hogy sosem fogunk barátkozni velük. Sőt, sosem fogunk egy La Masia-s fiúval járni. - pillantott Zoey-ra hatalmas szemekkel.

Zoey-nak elakadtak a szavai egy pillanatra. Vele sosem akart egy fiú sem barátkozni ezelőtt, nemhogy járni. Régebben sok ovis társa járt már valakivel, de ő sosem érdekelt senkit.

- Megígérem. - jelentette ki határozottan, s óvatos, de mégis cinkos mosolyt küldött Carolina felé.

Abban nem volt biztos, hogy Carolina tisztában volt-e vele, hogy az anyukája a La Masia akadémia edzője volt, de úgy gondolta, hogy ez az információ nem fontos.

- Király. - bólintott Carolina elégedetten. - Azt hiszem, te vagy a legjobb barátnőm.

Zoey abban a pillanatban elfeledkezett mindenről. A La Masia-s fiúkról és arról, hogy mennyire kínosan indult a napja. Boldog volt, mert Carolina vele akart ülni, amiatt pedig majdnem kiugrott a bőréből, hogy rögtön az első napján az iskolában szerzett egy legjobb barátnőt is.

2023, November. Amszterdam

Zoey szokásához híven, kényelmetlenül forgolódott az egyre kisebbé váló irodában, ahová a főorvos, Dr. Jansen hívta, akinél a kötelező gyakorlatát végezte. Egyre több ember lépett be, s Zoey úgy érezte, hogy a magánkórház rehabilitációs osztályának minden munkatársa itt van. Szokásosan ő volt a legalacsonyabb a társaságban, de legalább az évek során világos barnává sötétedő haja nem ütött el a tömegtől ezúttal.

- Kedves kollégák. - szólalt fel az idősödő főorvos, Zoey pedig megpróbálta kizárni az elméjéből a zavaró tényt, hogy mindenki túl közel áll hozzá. - Összehívtam ezt a rövid megbeszélést mára, ugyanis fontos információt szeretnék megosztani Önökkel egy új betegünk kapcsán, aki ma délután érkezik hozzánk. Mint azt biztosan sokan tudják, nemzetünk egyik legígéretesebb fiatal labdarúgója súlyos sérülést szenvedett hetekkel ezelőtt. - jelentette ki Dr. Jansen.

Zoey sokszor elgondolkodott rajta, hogy vajon volt-e az idős férfinak olyan pillanata, amikor nevetett és teljesen laza volt. Most azonban nem ez járt a fejében. Amint felfogta az orvos által hallott információt, megrémült, ugyanis pontosan tudta, kiről van szó.

- Xavi Simons idejön? - tette fel a kérdést izgatottan az egyik fiatalabb ápolónő, Zoey pedig Dr. Jansen-nel egyetemben kapta felé a fejét.

Julia volt a neve. Zoey tudta, hogy a nő csupán pár évvel idősebb tőle, mégsem kedvelte. Feltűnő, vörös hajat viselt és túlsúlyos is volt, ami Zoey számára sosem lett volna ellenszenves, - hiszen ismerte a problémát nagyon jól, még akkor is, ha már évek óta megszabadult tőle - Julia esetében viszont az volt.

- Igen. - erősítette meg Dr. Jansen határozottan. - Emiatt pedig teljes diszkréciót kérek mindenkitől. Nem szeretném, ha bárki is zaklatná őt, fotót kérne tőle, a magánéletéről kérdezné vagy hasonló kellemetlen helyzetet teremtene. Az intézményünk jó híre miatt esett Simons választása erre a helyre, ezért mindenkitől elvárom, hogy maximális profizmust tanúsítson. - jelentette ki keményen.

Zoey csak félig-meddig fogta fel az instrukciókat, az elméje nem is regisztrálta a társaságon végigfutó susmus zaját. Először meg kellett emésztenie a tényt, hogy a fiú - férfi! -, aki egykoron a barátja volt, akibe életében először szerelmes volt, akitől az első csókját kapta, akinek a szüzességét adta és nem mellesleg, aki kegyetlenül összetörte a szívét, most idejön és ismét találkozni fog vele.

Bár lehet, hogy nem fog találkozni vele - nyugodott meg egy pillanatra. Hiszen ő csak egy gyakornok volt, miért is kellene közreműködnie egy ilyen híres focista kezelésében?

- A kezelési terv felállításáról és annak végrehajtásáról én magam gondoskodom majd, van Noort kisasszonnyal együtt. - fejezte be Jansen továbbra is szigorú, érzelemmentes hangon. - Elmehetnek. Zoey, ön legyen szíves maradni.

A fiatal nő érezte, hogy a vér kifut az arcából, épp ezért, amint szabad útja nyílt a Dr. Jansen íróasztala előtt álló székekhez, helyet is foglalt. Az orvos vetett rá egy fura pillantást emiatt, végül amikor már csak ketten maradtak, bezárta az iroda ajtaját és helyet foglalt Zoey-val szemben.

- Zoey. - szólalt meg ezúttal sokkal barátságosabb hangon. - Remélem tudja, hogy nagyon elégedett vagyok az eddig végzett munkájával. Emiatt választottam magát erre a feladatra. Tudom, hogy ijesztően hangzik, de ez nagyon jó lehetőség, hogy tanuljon; egyrészt szakmailag, másrészt pedig nagyon hasznos tapasztalat lesz, ha láthatja és megtapasztalhatja, hogyan bánunk nem mindennapi páciensekkel.

Zoey továbbra is vértől zúgó füllel, remegő ujjait tördelve ült a székben, közben sebesen próbálta összeszedni a gondolatait. Nem akart amatőrnek tűnni, szüksége volt a kiváló értékelésre Dr. Jansen-től a gyakorlat végén, szeretett volna valami igazán jó állást megkaparintani, amikor végez az iskolával.

- Dr. Jansen... - szólalt meg végül nyugalmat erőltetve hangjára. - Köszönöm a lehetőséget, örülök, amiért engem választott erre a feladatra. Természetesen tiszteletben tartom amit kért tőlünk és... állok a rendelkezésére, amikor csak szüksége van rám. - mondandója végén szemeit a szokásostól hosszabb időre lehunyta, s kiengedte a tüdejében hosszú ideig tartogatott levegőt.

Zoey legnagyobb meglepetésére Jansen egy apró mosolyt villantott rá.

- Rendben. Először is beszéljük át elméletben egy kezelési terv felállításának lépéseit. - nézett Zoey-ra várakozóan.

Zoey bólintott, s ajkait rögtön szólásra nyitotta, hiszen a kérdésre a választ betéve tudta.

A délután folyamán Zoey-t elfogta a pánik, hiszen arra gondolt, hogy mi lesz, ha Xavi Simons a családja kíséretében érkezik majd? Tudta, hogy a focista nem fogja őt ismerősként üdvözölni és a nyakába ugrani, de mi lesz, ha a bátyja vagy az anyukája felismerik benne a szupersztár egykori barátnőjét? Vajon Dr. Jansen dühös lenne rá emiatt? Vajon mit szólt volna, ha közli vele, hogy ő és Simons ismerik egymást, méghozzá nem is akárhogyan.

4 évvel ezelőtt Zoey megfogadta, hogy kizárja Xavi Simons-t az életéből. Nem akarta nyomon követni, hogy mi történik vele és milyen sikereket ér el. Nem akarta, mégis hallott róla.

***

- Bedugsz ide, mint valami idős nagypapát. - Xavi Simons utálattal a szemeiben nézett fel az előtte megjelenő épületre.

Sírni lett volna kedve, amiért az ügynöke elintézte ezt az egészet és most arra kényszerítette, hogy az elkövetkező két hetet itt töltse. Ezenkívül azért is sírni lett volna kedve, mert 20 másodperce szállt ki az autóból, a két lábon való állás azonban így is nagyon fájdalmas volt számára, hiába támaszkodott mindkét oldalon könyökmankókon.

- Ne rinyálj már. - forgatta meg szemeit a focista ügynöke, Darren. - Ha végigcsinálod Jansen-nel a két hetet most, karácsonykor már szaladni fogsz. És talán még az EB-n is ott lehetsz.

Válaszul Simons is szemforgatással válaszolt, végül mély sóhajjal, és az élete részévé vált lassú léptekkel indult a klinika bejárata felé. Odabent minden akadálymentes volt, bár Xavi-t ez érdekelte legkevésbé. A fizioterápiás kezelések közötti időt biztosan nem az épületben való sétálással tervezte tölteni. Az unaloműzésre szánt elsődleges eszköze, a tablet a sporttáskájában lapult, a focista pedig alig várta, hogy a sorozata következő részét nézhesse aznap este, ameddig el nem nyomja az álom. Pontosan ezért szeretett volna otthon maradni, a családja amszterdami házában, de mindenki úgy gondolta, hogy sokkal egyszerűbb ha itt marad, hiszen naponta több kezelésen is részt kell majd vennie és senki nem ajánlotta fel, hogy naponta 3-4 alkalommal ide-oda furikázná őt.

Dr. Jansen idegesítette őt. Legalábbis az, hogy 5 percen keresztül megállás nélkül arról beszélt, hogy mennyire király hely ez az intézmény. Xavi számára ez még mindig csak egy kórház volt és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy itt maradjon. Az orvos ezek után elmondta neki, hogy másnap milyen diagnosztikai vizsgálatai lesznek és ha minden jól megy, délután egyszerű gyógytornára is sor fog kerülni. Még ez sem hozta különösebben lázba, bármennyire is szeretett volna ismét gond nélkül lábra állni. Ha belegondolt, hogy még hosszú hónapokba telik az, hogy ismét futballpályára léphessen, az élettől is elment a kedve.

Kelletlen sóhajt engedett el, amint valaki finoman bekopogott Jansen irodájába. Az orvos engedélyt adott a belépésre, az ajtó pedig lassú mozdulattal ki is nyílott, felfedve egy Xavi számára túlságosan is ismerős személyt.

- Jöjjön csak Zoey, szeretném bemutatni magát. - intett neki Dr. Jansen, a lány pedig az ajtót maga után becsukva lépett beljebb.

A focista hevesen dobogó szívvel mérte végig a fiatal nőt, aki módszeresen kerülte a pillantását az elmúlt pár másodpercben. A főorvos hangja összemosódott zörejként hallatszott a háttérben Xavi számára, pedig mindennél jobban tudni szerette volna, hogy mit keres vele egy helyiségben Zoey van Noort. Mit keres itt az a lány, akit annyira szeretett egykor?

- Van Noort kisasszony fogja vezetni a gyógytornákat, természetesen az én felügyeletem és közreműködésem alatt. - jutott el ez az információ Xavi agyáig, s továbbra is megbabonázva figyelte, ahogy Zoey bemutatkozik és kezet fog az ügynökével, aztán végre rá emeli azokat a csodaszép, sötétkék szemeit.

Zoey remegő térdekkel próbálta állni a focista tekintetét, majd mély levegőt véve szólalt meg.

- Üdvözlöm. - nyújtotta Xavi felé a kezét, a focista azonban hirtelen képtelen volt reagálni.

Egy pillanatig még az is eszébe jutott, hogy menedzseréhez hasonlóan fel kellene állnia a kézfogáshoz, tett is egy kósza mozdulatot, hogy ezt megkísérelje, de csak azt érte el, hogy a széknek támasztott egyik mankója eldőlt és kelletlenül hangos zörejjel ért földet.

Az irodában hirtelen megfagyott a levegő, még lélegezni sem mert egyik jelenlévő sem a normálistól hosszabb ideig. Önmaga legnagyobb meglepetésére végül Zoey volt az, aki leghamarabb magához tért, és kezét gyorsan visszahúzva lépett az eldőlt mankóért és állította vissza eredeti helyzetébe.

- Köszönöm, elnézést. - hebegte Xavi végül, ismét Zoey-ra emelve a tekintetét, amint a lány felegyenesedett.

- Semmiség. - villantott egy apró, kínos mosolyt Zoey.

- Remek... mi lenne, ha megmutatnánk a szobáját? - tette fel a kérdést Dr. Jansen, mire a helyiségben lévő többi ember beleegyezően bólintott.