A nyári szünet ideje alatt Lucy sokat fejlődött. Ebben ő maga is biztos volt, és a sikerélmény elégedettséggel töltötte el. Végre komoly tehetsége van valamiben! Egyre határozottabban érzékelte a fákat, a virágokat, néha mintha a föld lüktetését is érezte volna, vagy a szél énekét vélte hallani a lelkében. Legalábbis ott belül, amit a lelkének gondolt. Nem volt könnyű. Finoman fogalmazva. Valójában piszkosul nehéz volt, nagyon erős koncentráció és nyugodt környezet kellett hozzá, csend, mindenféle zavaró hatások nélkül. A külvilágon kívül a saját gondolatait is ki kellett zárnia, és ez sem bizonyult egyszerűnek. Az iskolában vagy az utcán nem is sikerült. Csak odahaza, az erdőben, vagy Senesser otthonában. A tanítója azzal nyugtatta, hogy ez így normális, csak fokozatosan lehet elsajátítani. Lucy legnagyobb ellensége a türelmetlensége volt.

De ért el eredményeket, és ez feltüzelte a kislányt. Meg akarta tanulni, kerül amibe kerül. Most akarta, de mint minden másban, a görcsös akarás a boszorkányságban sem működik, nem leszel mindentudóvá varázsütésre. Lucy tovább akart már lépni. Nem csak az élettelen (illetve a hétköznapi emberek által annak tartott) dolgokat és a növényeket, de az állatokat és az embereket is érezni akarta. Így hát egy óvatlan pillanatban óvatosan bepróbálkozott.

- Meg ne próbáld, tökmag, vagy csúnyán megjárod! - mordult rá csukott szemmel a szundikáló Ulysses.

- Nem is csináltam semmit! - tiltakozott ártatlan képpel Lucy.

- Aha, én meg balerina vagyok az orosz balettben...

- Megnéznélek tütüben - jegyezte meg fanyarul a tálcányi szendviccsel belépő Senesser.

- Én kandúr vagyok! - háborodott fel a macska. - Inkább neked kellene valami balettes borzalmat magadra húznod! Elvégre te lennél a lány, vagy mi a szösz! Hátha észrevennék végre a pasik is, és jól megdöntene valaki.

- Ulysses!

- Mi van? A kis ólálkodó tanítványod ugyan kiskorú még, de tudod te, hogy manapság milyen jól tájékozottak ezek a kis csitrik? Mondd csak, Lucy, ugye te sem gondolod azt, hogy a gólya hozza a...

- Fejezd be!

- A kisbabát - folytatta pimasz vigyorral a kandúr. - Biztos tudod, hogy anyuci meg apuci összeállnak, mint két kicsi lego, aztán mindent bele, szó szerint...

- Elég volt, Ulysses! Fogd be...

- Azt mondtad, fejezzem be. Azt hittem, a szexuális felvilágosítására gondolsz.

- Elegem van belőled!

- Mert neked is hiányzik már, hogy egy jóképű, izmos fickó jól meglegózzon...

- Hagyjátok abba! - emelte fel a kezét békítően Lucy. - Tinédzser vagyok, nem hülye. Igen, tudom, hogyan lesz a kisbaba, Anyu elmondta. Bár egy kicsit talán korán, de amolyan modern család vagyunk.

- Akkor jó - nyújtózkodott Ulysses. - Akkor meg mit vagy úgy kiakadva, Senesser? Lucyt nem zavarja. Talán téged zavar? Lehet, hogy veled van a baj. Biztosan régen járt már maci a málnásodban, és hiányzik egy kis gondtalan hancúrozás.

- Hagyj engem békén, te átokfajzat! - dühöngött az indiánlány.

- Miért? Ez a te híres természeti egyensúlyodnak a része - provokálta tovább látható élvezettel Ulysses. - A természeté, érted? Minden természetesnek veszi, ami csak él, ez az élet fenntartója, ha úgy tetszik. Mit vagy ilyen prűd? Felnőtt nő vagy, a fenébe is, elmúltál négyszáz éves! Elhiszem, hogy régen volt már rá alkalmad, de én szívesen adok neked kimenőt, ha az kell, hogy lenyugodj végre! Menj, kapj el egy fickót, mert egyre kibírhatatlanabb vagy! Az agyadra mentek az elvonási tünetek? Az embereknek szükségük van a rendszeres szexre, és ha te régóta nem csináltad már, akkor...

- Hallgass, te szemét! - robbant ki Senesserből az indulat, és vöröslő arccal az asztalra vágta a teli tálcát. - Semmit se tudsz rólam!

- Pedig a magad idejében biztosan igen népszerű voltál ilyen csini pofival, meg ilyen formás...

- Undorodtak tőlem! Hagyták, hogy tízéves koromtól a dzsungelben éljek, mint egy állat! Azt kívánták, bárcsak megenne ott valami! Utáltak, mocskos szörnynek tartottak és neveztek, egy undorító torzszülöttnek! A saját népem, a saját fajtám! Egész rohadt életemben! - köpte a szavakat szinte fuldokolva Senesser.

- Senesser... - próbált a szavába vágni dermedten a macska. Sikertelenül.

- Gyűlöllek! - kiabálta az indiánlány, és zokogva elrohant, bevágva maga után a fürdőszoba ajtaját.

Kínos csend maradt a nyomában. Lucy azt se tudta, mihez kezdjen. Menjen utána? Aligha volna jó ötlet.

- Ez nem volt szép tőled, Ulysses - mondta végül csendesen. - Miért bántod folyton? Ő szeret téged.

- Tudom - sóhajtotta bűnbánóan a macska. - Én is szeretem azért őt. De ilyen vagyok, nagy a pofám. Talán a saját nyomoromat vezetem le rajta, mert ő kéznél van. A fene se gondolta volna, hogy ilyen érzékeny pontra tapintok. Azt hittem... Nem vagyok ember, de van szemem, még én is látom, milyen szép, a ti emberi fogalmaitok szerint. Tudom, hogy nehéz természetű, de... Ezt jól elcsesztem.

- Mit csináljunk?

- Most semmit. Majd kiengesztelem, ha előbújik.

- Dorombolással? - húzta el a száját Lucy.

- Aligha. Tudod, tökmag, az jár a fejemben, amit a királynő mondott nekem annak idején: "Azért adlak mellé téged, hogy megtartsd őt a helyes úton, megvigasztald, a hűséges társa legyél jóban-rosszban, és emlékeztesd rá, kicsoda ő valójában". Talán valamit nagyon félreértettem.

- Mire gondolsz?

- Azt hittem, a kiborulásai csak szokásos női hisztik - merengett Ulysses. - Tudom, hogy sokszor elégedetlen önmagával. Tudom, hogy sokan nem kedvelik a rendünkből, meg más rendekből sem. Idáig azt hittem, ez amiatt van, amit a Királynő Kezeként tett. De azt álmomban sem gondoltam, hogy már gyerekkora óta... Nagyon rossz lehet így felnőni, így élni.

- Tehetek valamit érte?

- Várjuk meg, amíg előkerül, aztán meglátjuk, mekkora a baj - dünnyögte tanácstalanul a macska.

*

Egy óra is eltelt talán, mire halkan nyílt a fürdőszoba ajtaja. Lucy felkapta rá a fejét a szendvicsmajszolásból (mit csináljon, megéhezett). Senesser közeledő alakját figyelte (Ulysses közben csendben felszívódott). Az indiánlány arca a szokásos nyugalmát tükrözte, csak a kipirosodott szemei árulkodtak róla, hogy valami történt vele.

- Hazamenjek? - kérdezte óvatosan a kislány.

- Ne - rázta a fejét Senesser, és fáradtan lecsúszott Lucyval szemben a szőnyegre. - Ma még alig gyakoroltunk. Elnézést a jelenetért. Folytassuk, amit félbehagytunk.

- Ha nem érzed jól magad...

- Annak semmi köze a gyakorláshoz. Azt akartam mondani, hogy türelmetlen vagy, Lucy, túlságosan nagy lépésekkel akarsz haladni. Emlékeztetsz a fiatalkori önmagamra. Nem elégszel meg azzal, amit tenned kéne, te máris magasabb szintűnek tartott élőlényekhez szeretnél kapcsolódni. Próbáljuk meg hát!

- Mire gondolsz?

- Add a kezed! - nyújtotta ki felé a két tenyerét Senesser.

Lucy lassan felemelte, és a tanítójáéhoz illesztette a sajátját.

- Jó. Koncentrálj! Próbálj érezni engem, mindkettőnket, a szobát, ami körülvesz... Hunyd le a szemed, ha úgy könnyebb.

Lucy szót fogadott. Igyekezett minden más zavaró dolgot kizárni az elméjéből. Valami halványan felpislákolt előtte. Érezni vélte egy másik szív dobogását, a sajátjáéval együtt, ahogy lassanként átvették egymás ütemét. Érezte az ereiben csordogáló vért, a másik lány lélegzetvételének ritmusát. Érezte a szomorúságot. A szobába betűző lágy napfény melegét az arcán. A porszemek táncát a levegőben. A falak enyhe lüktetését, mintha maguk is élnének. Senesser és a saját teste sejtjeinek születését. Mindent. Amit ezidáig el sem bírt képzelni. Elképesztő élményt jelentett.

- Milyen érzés? - hallotta Lucy azt a lágy altot az egész testével.

- Hihetetlen... - motyogta válaszul.

- Az. És ez még csak a kezdet. Szeretnél egy kicsit látni az én lelkemmel?

- Miért is ne? - vágta rá gondolkodás nélkül Lucy.

A következő pillanatban elakadt a lélegzete. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egyszerre érezne mindent, kívül és belül. Önmagát, a tanítóját, a szobabútorok fájának apró roppanásait. A szobát. Az azon túli világot. Mint amikor a filmekben a kamera fokozatosan nyitni kezd, és a látkép egyre nagyobb szeletét tárja eléd. Érezte a napfényben fürdő utcát, a fák ágai között végigseprő szellőt, a téren játszadozó gyerekek kacagását. Egy kisfiút a biciklijén, aki azt képzeli, hogy repül. A parkban szimatoló két kutyust (egy labradort és egy spánielt). A bokrok között döngicsélő bogarat. Az égen lustán szárnyaló kismadár röptét, és egy pillanatra látta a madárka szemeivel az alatta elterülő világot. Érezte a távolabb az utcán sétáló járókelőket. A két háztömbnyire egy tetőn napfürdőző Ulyssest. A házaikban a dolgukat végző vagy éppen pihenő embereket. A saját szüleit. Apa az autójukon bütyköl valamit, Anya rejtvényt fejt. Mrs. Withhold egy régi könyvet olvas a rúnákról, és közben néha jegyzetel.

Felpattant a szemhéja. Döbbenten bámult a tanítója fekete szemeibe. Azok rezzenéstelenül figyelték őt. Szelíden, határozottan, végtelen nyugalommal. Nem jött szó az ajkára, hogy feltegye a kérdést, amire talán nem is létezik ép ésszel felfogható magyarázat.

- Hagynod kell, hogy átjárjon a világ - mondta csendesen Senesser a kimondatlan kérdéseire válaszul. - Azt látod és érzed, amit megmutat neked magából. Az érzékelés átáramlik rajtad. Azt kell megtanulnod idővel, hogy harmóniába kerülj vele, és rá tudd bírni, hogy azt is mutassa meg neked, amit célzottan látni akarsz. Vagy éppen csak azt. Képes leszel rá, Lucy. Csak ne siesd el. Uralnod kell önmagadat, hogy kapcsolódni tudj a világ és a természet körforgásába. Ez a titok nyitja. A természet ereje körbevesz minket, örökké itt áramlik körülöttünk, mint egy végtelen energiamező. Ha megtanulunk a részévé válni, képesek leszünk ezt az energiát magunkba szívni, és cselekvésre bírni a szándékaink szerint.

- Te... Te ezt mind látod?!

- Nem én, a természet látja. Én csak kapcsolódom hozzá, ezáltal részévé válok a körforgásnak, és érzékelem, ami történik. A jelent. A múltat nem lehet, a jövőt pedig még kevésbé lehetséges, de erről már beszéltünk.

- És Cassandra?

- Mondta neked: ő csak lehetőségeket és valószínűségeket lát. Olyan ez, mint az időjárás-jelentés. Meg tudja mondani, hogy a legnagyobb valószínűséggel mi várható, ám ez változhat, ha megváltoztatsz valami lényegeset.

Lucy még az előbbi élményt emésztgette. Hihetetlen volt számára, hogy ilyesmi lehetséges. És mégis, már nem először tapasztalta meg ezt a tanítója mellett. Valami nagyon nincs rendben Senesserrel, aki folyamatosan arra tanítja őt, hogyan használja helyesen a természet erőit, milyen keretek között biztonságosak, mennyire téves azt hinni, hogy az ember uralkodik az anyatermészet felett, és mennyire nem mindenhatóak a boszorkányok, miközben időnként olyan hajmeresztő dolgokat produkál, amikre állítása szerint egyetlen boszorkánymester sem képes. De ha ez igaz, akkor ő hogyan?

- Rendben vagy? - kérdezte óvatosan, nem akarva újra felzaklatni a tanítóját.

- Igen. Bocsánat, amiért kiborultam...

- Kérlek, ne bántsd Ulyssest! Utána nagyon megbánta, amiket mondott neked.

- Ulysses mindig megbánja, ha hülyeséget csinál, de ugyanúgy megteszi legközelebb is - húzta a száját Senesser. - Ritka rossz természete van ilyen szempontból. De megnyugodhatsz, Lucy, nem szoktam bántani, pedig megérdemelné a büntetést. Az a baj, hogy így soha nem tanul semmiből, és perverz módon örömét leli benne, ha mást szekálhat.

- Szeretnél róla beszélni?

- Nem, Lucy, nem szeretnék.

- Azért, mert a tanítványod vagyok, és nem tartozik rám?

- Nem. Azért, mert még túl fiatal vagy hozzá. Ha idősebb leszel, talán magadtól is rájössz majd, vagy talán más okból szóba kerül közöttünk. Nem titkolózom előtted, Lucy, csak nem mondom el azt, aminek nincs jelentősége, vagy még nincs itt az ideje.

- Josie maminak elmondtad, amikor tanítottad?

- Igyekszem bizalmas kapcsolatban lenni a tanítványaimmal - sóhajtott az indiánlány. - De nem vagytok egyformák. Így mindig egyéntől függő, mit mondok el nektek és mit nem.

- Minden boszorkánymester ilyen? - firtatta a kislány, kihasználva az alkalmat.

- Nem, ahogy a tanáraid sem egyformák. Mindenki másképp tanít. Akad, aki szigorú, mint Mrs. Withhold, más engedékenyebb. Mindannyian elvárják a tiszteletet, a szorgalmat, az akarást.

- Te mit vársz el tőlem, Senesser?

- Azt, hogy tudd, mit szeretnél elérni, és azért tegyél is meg mindent, de az a cél jó cél legyen. Nem gonosz boszorkányokat nevelek.

- És ha egy tanítványod mégis azzá válna? Mit tennél? Volt már rá példa?

- Amíg a tanítványaim voltak, addig nem, Lucy - nézett egyenesen a szemébe Senesser. - Megválogatom, hogy kiket tanítok.

- De ha valaki később...?

- Már nem az én tisztem, hogy rendet tartsak, az Marquiallal odaveszett.

- De mit csinálnál?

- Engedd el ezt a témát most, Lucy! Hallottad Ulyssest, amikor a gonosz boszorkányok kézikönyvéről beszélt neked.

- Az létezik?

- Nem. Az csak Ulysses buta vicce.

- De akkor...

- Nem akarok erről beszélni, Lucy! Mit akarsz hallani? Igaz-e az intés, hogy aki jót akar magának, az ne szórakozzon Senesserrel? Igaz. Most elégedett vagy?

- Ne haragudj!

- Nem haragszom rád, Lucy. Egyelőre érd be annyival, hogy kaptál egy különc tanítót, és ennyi!

- Legalább azt elárulod, miért nem hívhatlak mesternek?

- Azon kívül, hogy furán hangzana a huszonegyedik században? - mosolyodott el halványan az indiánlány. - Azért, mert nem vagyok mester. Soha nem kaptam meg a címet, nem tartottak érdemesnek rá. Ennek ellenére mégis tanítok. Majd egyszer talán elmondom neked a történetét, ha akkor még mindig azt fogod hinni, hogy az én múltam bármit is számít a jövőd szempontjából. Elárulom: nem számít. Önmagadért kell, hogy befogadjanak, nem amiatt, hogy kitől tanultál. És tudom, mi jár a fejedben Cassandra óta, de eddig még egyetlen tanítványomat se utasították vissza a mesterek csak azért, mert én tanítottam őket. A saját rátermettségedet kell előttük bebizonyítanod.

- Szerinted... a nagyinak igaza van, és lehetnék valaha boszorkánykirálynő? - bökte ki a kislány az egyik régóta kísértő kérdését.

- Fogalmam sincs - vont vállat Senesser. - A boszorkánnyá válásod sikerében szinte teljesen biztos vagyok. A másikhoz másféle képességek is kellenek, és ezt ma még senki sem tudja megmondani rólad.

- De egyáltalán hogyan lehetek én Marquial utóda? Hiszen egy másik országban élt, és nincsenek is indián rokonaink!

- Biztos vagy benne?

- Mi van, ha tévedtél, Senesser?

- Marquial vérvonalát illetően sohasem tévedek. Rokonok pedig úgy lehettek, hogy a királynőnek volt egy kislánya, akit kimenekítettek, miután ő meghalt. Elvitték messzire, távol a veszélytől, ahol felnőtt, családja lett, és továbbvitte az anyja vérvonalát.

- Kik menekítették ki?

- Hűséges boszorkányok, akikre a királynő a lánya életét bízta. Nem számít, kik voltak, csak a tettük az, ami számít. A királynő vére tovább élt, és él azóta is, ami Marquial képességei miatt különösen fontos.

- Miért, milyen képességei voltak? - csillant fel Lucy szeme.

- Ha kiderül, hogy lesz-e varázserőd, akkor majd elmondom.

- Meg is tanítasz rájuk?

- Nem.

- De miért nem?!

- Mert azokkal a képességekkel én nem rendelkezem, így meg sem tudom tanítani neked őket - hajtotta le a fejét Senesser. - Azokat kénytelen leszel magadtól elsajátítani. Tanácsokat adhatok hozzá, hogyan próbáld, de én is a sötétben tapogatózom.

- Soha nem is próbáltad? - nézett rá meglepetten Lucy.

- Dehogynem. És minden alkalommal kudarcot vallottam. Marquial mindig azt mondta, ne keseredjek el miatta, legyek büszke a saját tudásomra.

- Soha nem irigykedtél rá értük?

- De, egy kicsit. Komolyan soha.

- Mikor ismerted meg őt? - kíváncsiskodott tovább a kislány.

- Gyerekkorunkban. Három évvel voltam fiatalabb nála.

- Barátok voltatok?

- Nem. Nem igazán voltak barátaim.

- De kedvelted?

- Igen - bólintott komoran Senesser. - Valamiért ő is engem. Aztán hosszú évekkel később, amikor királynő lett, maga mellé vett segítőjének. Talán kárpótolni akart a sivár gyerekkoromért. Jólelkű volt és kedves.

- Egyszer azt mondtad, volt egy testvéred, aki szintén a boszorkányüldözés áldozata lett - ráncolta a homlokát töprengve Lucy. - Ő nem segített neked gyerekkorotokban?

- Csak ritkán tudtunk találkozni a boszorkányképzése miatt. Tehetségesnek tartották, rengeteget foglalkoztak vele. Az emberek kedvelték, sok barátja volt, akik nem szerették, ha a közelükben voltam. Így aztán egyre kevesebbszer mentem a közelükbe.

- És a testvéred?

- Vele a város szélén találkozgattunk, amikor tudtunk. Aztán felnőttünk, mindenkinek meglett a maga dolga.

- Ő nem lett a királynő szolgája?

- Neki más sorsot szánt az élet.

- Hogyan... halt meg?

- Ugyanaz lett a végzete, mint a királynőé - suttogta Senesser, könnyekkel a szemében. - Kérlek, Lucy, nem akarok erről beszélni!

- Bocsánat!

- Semmi baj. Csak nagyon hiányzik. Gyere, menjünk ki az utcára! Gyakoroljuk kicsit a koncentrálást az emberek között is.

*

Hiába szép a nyár, az ősz kérlelhetetlenül eljött, elhozva magával egy újabb tanévet. Lucy morgott is miatta eleget, holott egy lépéssel ismét közelebb került a lassú felnőtté váláshoz. De legalább az érzékei sokat fejlődtek, és most már emberek között is képes volt koncentrálni. Nem ment könnyen a sok zavaró tényező kizárása a fejéből, ám lassanként kezdett ráérezni a nyitjára. Vajon mikor fogja elérni azt az elképesztő szintet, mint Senesser? Néha azt gondolta, csak idő és szorgalom kérdése, máskor azt, hogy soha.

Úgy tűnt, a tanítója állta a szavát, és nem büntette meg Ulyssest. A macska ugyanolyan fanyar, szarkasztikus és kötekedő volt, mint azelőtt. Talán a gazdájával egy hajszálnyival óvatosabb. Az indiánlány sem borult ki azóta, bár továbbra is rendszeresen odamondogattak egymásnak. Nem lehet könnyű évszázadokat leélni kényszerű összezártságban, bár ennek a mikéntjét Lucy nem értette. Miért tehette ezt velük a királynő? Ulysses szavaiból egyértelműnek tűnt, hogy szándékosan tette, amivel valamiféle céljának kellett lennie. Talán a macska kicsit túloz a saját szerepét illetően, ám az kétségtelen, hogy amolyan furcsa barát- vagy családtagféle a boszorkány számára.

Nehéz volt visszarázódni az iskolába, de muszáj, hiszen a tanítója megmondta, hogy elvárja tőle a jó tanulmányi eredményt. Lucy végül is szeretett tanulni, legalábbis a kedvenc tárgyait. A többit inkább csak kényszerből. De a tornaórát még abból sem szívesen. Újabban kifejezetten zavarta, hogy át kell öltöznie az osztálytársnői előtt. Közülük már többen is kezdtek változni, nőiesedni, ahol csak kell, ő meg még mindig semmit sem tud felmutatni. Ráadásul az órai követelményekkel is felemás volt a viszonya. Futni például szeretett, de mondjuk a labdajátékokban mindig is ügyetlen volt.

Aznap délután kidobósoztak az óra végén, levezetésként. Lucy ezt sem szerette, mert a fiúk, és a lányok közül is néhányan kimondottan durvák tudtak lenni, erőből küldve meg a labdát, ami tudott fájni, ha épp rosszul találta el az embert. Igyekezett elkerülni a labdákat, meghúzódni a pálya szélén, az előtte állók takarásában, kicsit reménykedve abban, hogy fájdalommentesen kidobják, és mehet az öltözőbe, mielőtt a többség is végez. Egy labda hajszálnyival kerülte el a combját. Két lépést oldalra lépett, és beledermedt a mozdulatba.

Lucy látta a közeledő labdát, akár egy lassított felvételen. Az egyik srác küldhette, meglehetősen erősen, és olyan magasságban, hogy biztosan ne tudjon kitérni előle. Ez fájni fog, amikor eltalálja. A golyó egyre közelebb ért hozzá. Már csak annyit tehetett, hogy kinyújtotta maga elé a két tenyerét, hátha egy kicsit tompítani tudja a becsapódás erejét. Enyhe lüktetést érzett. Azután egy láthatatlan lökéshullám hagyta el a kezét, eltérítve útjából a labdát, éppen annyira, hogy az elkerülje őt. Lucy bénán állt ott, alig érzékelte a másik, sokkal gyengébb labdát, ami eltalálta a fenekét, kiejtve őt a játékból.

Az öltöző felé ballagott végre, közben is csak a tenyerét bámulva. Mindkettő közepén ott virított az a virág, a tűzliliom, mint egy tetoválás. Mi volt ez? Vajon más is látta rajta kívül? Mi történt? Tisztán a fülében csengtek a jósnő szavai: "Ez egy nagyon erős, ősi varázslat. A liliom valóban képes lehet időnként megvédeni téged". Itt volt hát rá az élő bizonyíték. Hogyan működhet? Mi aktiválja? És mi minden ellen képes őt megvédeni?