Az iskola a szükséges rossz - járt Lucy fejében. Pedig nem volt rossz tanuló, csak mint a legtöbb vele egykorú gyerek, ő is inkább választotta volna a könnyebb utat. Másfelől persze tudta, hogy a tanulás által lesz okosabbá, felnőttebbé, még ha a felnőttséget egyelőre végtelenül távolinak is érezte. Időközben betöltötte a tizenegyedik évét, és legjobban úgy tudta a saját helyzetét megmagyarázni magának, hogy párhuzamot vont a kedvenc regényével. Hiszen Harry, Ron és Hermione is ilyen idősen kezdték meg mágusi tanulmányaikat a Roxfortban. Ő ugyan nem kapott levelet, és nem kellett elutaznia sehova, hozzá személyesen állított be a tanítója, és odahaza kezdte tanítgatni.

A kezdeti ijedt izgalmat felváltotta a megszokottság rutinszerűsége. Már nem félt és nem stresszelt az "óráiktól", tudta, hogy Senessertől nincs miért tartania. Az indiánlány végtelenül türelmes volt vele, és határozott követelményeket támasztott ugyan, de eszébe sem jutott úgy számonkérni, mint az iskolában a tanárainak. Akár elméletet tanított, akár gyakorlatot mutatott neki, mindig arra ösztönözte Lucyt, hogy gondolkodjon, használja a fejét, kérdezzen. A kislány pedig kimeríthetetlen kíváncsisággal eleget is tett ennek. Senesser mindig válaszolt. Lehet, hogy nem feltétlenül azt és úgy, amit és ahogyan egy felnőttnek mondott volna, hiszen arra mindig ügyelt, hogy Lucy számára érthető legyen a mondanivalója. A kapcsolatuk sokkal inkább baráti volt, mintsem mesteré és tanítványáé.

Lucy már a másik lány "kétalakúságát" is egészen megszokta. Hiszen a külvilág előtt továbbra is Suzie-val barátkozott. A saját barátnői kicsit csodálkoztak is, hogy ilyen jóban van a bébiszitterével, akit neki már eszében sem volt így neveznie. Miként a szülei is kezdtek egyértelműen barátnőkként tekinteni rájuk, ámbár fizettek még Suzie-nak a szolgálataiért. Látták, hogy az idősebb lány kifejezetten jó hatással van a lányukra, ami megnyugtatta őket, és nem is sejtették, valójában milyen hatást gyakorol a cseperedő csemetéjükre.

Senesser és Suzie alakja összemosódott Lucy fejében, és bár látta, de nem érezte a különbséget a kettő között. Számára egyazon személy voltak, aki tudott felnőttként és tinédzserként is viselkedni, mikor hogyan kívánta meg a helyzet. Ugyan Lucy még nem bírt mágiát előcsalogatni magából, ám számos anélkül is végezhető apróságot sikerült elsajátítania. Már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság, ezért is várta talán a kortársainál egy picivel jobban a nővé válása kezdetét, igaz, egészen más okból, mint ők. Persze a változások mibenlétébe nem gondolt bele igazán, annak ellenére sem, hogy az édesanyja idejében elkezdte az óvatos felkészítését. Ehhez még kicsit fiatal volt, és a látványos dolgok egyelőre elkerülték. Apró kis változásokat kezdett ugyan észrevenni magán, amiből arra következtetett, hogy valami talán lassacskán elkezdődik.

Ulysses-szel is sikerült összebarátkoznia, amihez el kellett fogadnia a macska fura természetét és szókimondó egyéniségét. A kandúr más képet festett a boszorkányok világáról, és a szarkasztikus megjegyzésein Lucy sokszor elnevette magát. Ulysses-ből hiányzott az az alapvető tisztelet, amit az ember "elvárna" egy boszorkány kísérőjétől, ugyanakkor egyértelmű szeretettel ragaszkodott a gazdájához, akivel mégis gyakran keveredtek szóváltásba. Talán ez a következménye annak, hogy ilyen hosszú ideje tartó közös életre kényszerültek.

- Volnál szíves idefigyelni az órára, Lucy Moon? - zökkentette ki mélázásából Mr. Howard hangja, és Lucy elpirult a tettenéréstől.

Szerencsére Mr. Howard nem volt az a megtorló típusú tanár, így ennyi figyelmeztetéssel be is érte, Lucy pedig ezután igyekezett jobban koncentrálni, vagy legalább annak a látszatát fenntartani. Mert hát kinek van kedve egy ilyen szép tavaszi napon a tanulásra fecsérelni az idejét? Mázli, hogy nem matekórán történt, mert az a vén boszorkány Mrs. Withhold biztos nem érte volna be ennyivel.

Lucynak ennél sokkal fontosabb dilemmája akadt most. Hogyan fognak tudni elmenni arra a Walpurgis micsodára, hogy a szülei ne tudják meg? Lehetetlen feladványnak tűnt. Hiszen ő még nem maradhat ki éjszakára, a házból pedig képtelenség észrevétlenül eltűnnie.

Persze gondolhatta volna, hogy Suzie-nak lesz egy ötlete. Suzie egy alkalommal felvetette a szüleinek, hogy Lucy egyszer igazán náluk aludhatna, tarthatnának amolyan csajos pizsipartit. Mr. és Mrs. Moon nem mondtak nemet, bár igent sem. Mindig is tisztában voltak a két lány közötti korkülönbséggel, és a barátkozásukat Suzie komolysága és megbízhatósága, na meg a szemmel látható strébersége számlájára írták, ami miatt talán nehezen ért szót a saját korosztályával. Kedvelték ezt a tizenhét éves, fogszabályzós kamaszlányt, de a közös pizsamaparti, ráadásul Suzie-ék házában, különösen úgy, hogy a szüleit sem ismerik, és azt sem tudják, ők mit szólnának hozzá...

Suzie végül ígéretet tett rá, hogy szól az anyukájának, aki szombaton, munka előtt még be tudna ugrani egy rövid időre Moonékhoz. Így esett hát, hogy szombat délelőtt csengettek Moonék ajtaján. A küszöbön pedig egy egyszerűen és tisztán öltözött, fáradt és nyúzott, önmagára éppen csak emlékeztető Senesser állt, akire Lucy is alig ismert rá.

- Elnézést kérek! - szabadkozott a nő, miközben kedvesen beinvitálták a házba. - Sajnos csak kis ideig maradhatok, utána mennem kell dolgozni.

- Nagyon sokat dolgozik, Mrs. Serpenters? - kínálta meg kávéval, együttérző tekintettel Mrs. Moon.

- Szólítson csak Sarah-nak - mosolygott rá fáradtan az asszony. - Muszáj dolgoznom, és nincs mit szégyellnem rajta.

- Nem is úgy értettem...

- Tudom. Nem vagyunk jómódúak, de igyekszünk tisztességesen megélni, fizetni a számlákat, gyűjteni a pénzt, hogy Suzie majd továbbtanulhasson. Ráadásul a férjem csak innen nagyon messze kapott munkát, örülünk, ha két-háromhavonta haza tud jönni pár napra. Nem egyszerű az élet.

- Sajnálom! - motyogta Mrs. Moon. - Köszönjük, hogy tudott egy kis időt szánni ránk, Sarah. Kate vagyok, a férjem Michael.

- Kate, Michael - biccentett feléjük kedves mosollyal a nő. - Tudják, hogy van ez, mindent a gyerekekért.

- Suzie nagyon okos és tisztelettudó lány, nagyon büszkék lehetnek rá.

- Azok vagyunk - bólintott az indián nő. - Fogalmam sincs, kitől örökölhette az eszét. Talán a szüleitől.

- A szüleitől? - meresztett nagy szemeket Mr. Moon.

- Igen. Mi örökbefogadtuk még egészen pici korában, miután nem lehetett saját gyerekünk. Az igazi szülei elhagyták, sosem derült ki, kik lehettek azok. Szomorú história, de legalább a mi lányunk lehet, és mi nagyon szeretjük őt. Vele teljes az életünk. Mint szemmel látható, egy cseppet sem hasonlít ránk, legalábbis külsőleg, de a lelke igazi indián lélek. Tiszta és nemes.

- Mi is nagyon megkedveltük, mióta Lucyra vigyáz - bólogatott Mrs. Moon.

- Ő is sokat mesél a maguk kislányáról. Azt mondja, nagyon értelmes és elfogadó, és szeret Lucyval lenni. Sajnos nem tudok elég időt vele tölteni, két-három helyen takarítok, sokszor hétvégén is, több műszakban - sóhajtott a nő. - Szegénykém sokat van egyedül. Ezért is örülök, hogy Lucyban társaságra talált. Suzie jó tanuló, igyekvő, amit az iskolatársai ebben a korban még nem feltétlenül tudnak méltányolni. Szorgalmas. Ezért is vállalt munkát, hogy a keresetével egy kis terhet levegyen a vállunkról.

- Nagyon rendes lány. Mi is örülünk, hogy ő vigyáz Lucyra. Épp emiatt is szerettünk volna beszélni magával, Sarah.

- A pizsamaparti?

- Igen. A lányok jól kitalálták, de nem szeretnénk vele kellemetlenséget okozni maguknak.

- Egyáltalán nem kellemetlenség, Kate - rázta a fejét az asszony. - Amikorra tervezik, akkor pont éjszakás leszek, a férjem meg a következő hónap vége előtt aligha kap szabadságot. Legalább nem lenne üres a lakás, és Suzie-nak se kellene egyedül töltenie az éjszakát. Biztos vagyok benne, hogy nem csinálnak semmi rosszat. Ha maguk nem ellenzik, részemről jöhetnek.

- Rendben, Sarah - bólintott rá Mr. Moon. - Szórakozzanak hát kicsit a gyerekeink.

- Köszönöm. Bocsássanak meg, lassan indulnom kell, ha nem akarok elkésni a munkából.

- Elvihetem autóval?

- Köszönöm, Michael, nem szükséges, biciklivel jöttem.

- Esetleg Suzie átjöhetne ma? - kérdezte ártatlan arccal Lucy.

- Hát, ő most odahaza segít a házimunkában, hogy ne nekem kelljen még azzal is vesződni munka után. De miért nem mégy át hozzá te? Ha apukád megengedi, esetleg elvinne kocsival... Nem lakunk annyira messze, a Sycamore Park 47-ben. Délután akár tanulhatnátok egy kicsit együtt.

- Rendben, átviszem Lucyt - egyezett bele Mr. Moon. - Mikorra menjünk?

- Fél három körül jó lesz, és akkor még marad idejük a lányoknak egy kicsit játszani is. Köszönöm, Michael. Este meg Suzie hazakíséri Lucyt.

- Jól van. Örülünk, hogy végre megismerhettük, Sarah.

- Részemről a szerencse, Michael és Kate - biccentett Sarah. - Én is örülök, hogy a lányom ilyen remek emberek között lehet. További szép hétvégét kívánok!

- Jó munkát, és utána jó pihenést, Sarah! - búcsúzott tőle Mrs. Moon is.

Az indián asszony búcsút intett nekik, azután nyeregbe szállt, és eltekert a belváros felé.

- Csináld meg gyorsan a leckédet, hogy időben elindulhassunk - szólt rá a lányára Mr. Moon.

- Máris csinálom, apu - bólogatott Lucy, és felsietett a szobájába.

Levetette magát az íróasztala elé. Ez könnyebben ment, mint hitte volna. A jelek szerint az elmúlt hónapokban Suzie jól megdolgozta az őseit, akik vele kapcsolatban hihetetlenül engedékenyekké váltak. Most meg Mrs. Serpenters is rátett erre egy lapáttal, nagyon kedvező benyomást téve a szüleire. Mit szólnának vajon, ha megtudnák, hogy se Mrs. Serpenters, se Suzie nem létezik, csak egy fiatalos külsejű, valahányszáz éves boszorkány igyekszik boszorkányságra tanítani az egyszer remélhetőleg szintén boszorkánnyá váló lányukat?

*

- Szerinted jó helyen járunk? - tekintgetett körbe tanácstalanul Mr. Moon. - Ez a nyamvadt GPS egy fabatkát sem ér!

- Arra mintha láttam volna egy táblát - intett a hátuk mögé Lucy. - Elvileg ennek kell lennie a Sycamore Parknak.

- Munkáskörnyék - dünnyögte az apja. - Ne érts félre, nincs ezzel semmi baj. Csendes, szerény, de alapvetően rendezett.

- Hát, mondta Mrs. Serpenters, hogy nem veti fel őket a pénz - vont vállat a kislány. - Várj! Nézd csak, ott! Az lehet az!

Kifakult tábla állt az öreg házikó előtt. Régen lekopott róla a festék, alig lehetett kivenni rajta a feliratot, inkább csak sejthető volt, mintsem olvasható.

- Biztos vagy benne?

- Most már igen. Suzie integet ott a verandán - mosolygott Lucy.

- Oké - kormányozta az autót a járda mellé az apja.

- Jó napot, Mr. Moon! Szia, Lucy! - köszöntötte őket Suzie kellemes alt hangja. - Könnyen idetaláltak?

- Seperc alatt - legyintett Lucy. - Kösz a fuvart, apu!

- Rendben. Ne forgassátok fel a házat! - dugta ki a fejét a lehúzott ablakon Mr. Moon. - És este hétre érj haza, Lucy!

- Igenis, uram! Este hétre épségben leszállítom a kisasszonyt! - tisztelgett katonásan, bohóckodva Suzie.

- Aztán jók legyetek!

- Csak egy átlagos boszorkányszombat lesz, uram. Mi rosszat csinálhatnánk?

Mr. Moon nevetve intett búcsút és elhajtott. Lucy csak a szemeit forgatta.

- Valami eredetibbet nem tudsz kitalálni? - kérdezte Ulysses-re emlékeztető hangsúllyal.

- Ezzel legalább nem hazudtam - vonta meg a vállát Suzie. - Kerülj beljebb az otthonomba, Lucy!

Lucy felcsörtetett a lépcsőn, be a szélesre tárt ajtón. Égett a kíváncsiságtól, milyen lehet egy igazi boszorkányfészek. Csalódnia kellett. Sehol egy töklámpás, egy koponya, a falnak támaszott seprű, nem lógtak pókhálók a sarokban, nem állt üst a konyha közepén, benne rotyogó főzettel, a plafonról nem lógtak denevérek, és a lakást nem lengte be baljós és hátborzongató félhomály. Ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik emberek lakta hajlék. A konyha sarkában egyetlen oda nem illő tárgy éktelenkedett, Suzie biciklije.

- Nem erre számítottál? - kuncogott mögötte Senesser.

- Hát... Valami banyásabbat vártam volna tőled.

- Nézz körül nyugodtan, hátha találsz olyat, ami a kedvedre van.

Lucy élt a lehetőséggel, és alaposan körülnézett. Ugyanaz fogadta a lakás többi részében is. Egy teljesen átlagos, közönséges otthon. Pici por a ritkábban használt helyiségekben. A fürdőszoba jelentett talán annyiból kivételt, hogy innen hiányoztak az Anyától megszokott kencék és szépítőszerek. Mondjuk nem is látta még soha Senessert sminkkel az arcán. Tovább nézelődve rábukkant egy ismerős, fehér bundára.

- Szia, Ulysses!

- Hagyj aludni! - mordult vissza a macska, rá se nézve.

- Ez a délutáni sziesztája, és utálja, ha megzavarják benne - magyarázta halkan Senesser. - Olyankor utálatosabban viselkedik, mint egyébként.

- Hallom ám! - morgott a kandúr, és a gazdája nem vitatkozott vele.

Átballagtak a nappaliba. Lucy öreg bútorokat látott mindenhol, semmi furcsát vagy különlegeset. Az ablakokon besütött a nap, porszemcsék kergetőztek a levegőben, a sarokban Ulysses kosara és az etetőtálkája állt. Letelepedett a szőnyegre.

- Furcsa vagy - sandított fel a tanítójára.

- Most éppen miért?

- Egyáltalán nem látszol boszorkánynak.

- Ezt mondták a mesterek is a vizsgámon - bólintott az indiánlány.

- Megbuktál? - kapta fel a fejét a kislány. - Pótvizsgáznod kellett?

- Nem. Átmentem.

- És? Úgy érzem, ez a mondat egy nagy "De"-vel folytatódik - vizslatta az arcát Lucy.

- De senki sem örült neki - ült le vele szemben Senesser. - A legtöbben arra számítottak, vagy azt várták, hogy el fogok bukni. Túl fiatal voltam, túl önfejű, túl makacs. Nem igazán tiszteltem a szabályokat. Meg is tettek érte mindent, hogy kudarcot valljak.

- Mi történt?

- Semmi. Levizsgáztam. Kénytelenek voltak boszorkánnyá avatni. De azután is rendszeresen éreztették velem, hogy nem köztük lenne a helyem.

- Mire te?

- Nem törődtem vele. Ugyanazt csináltam, mint addig, a napjaim nagy részét a dzsungelben töltöttem Lekával. Így a mesterek megtűrtek, ha csak ritkán kerültem a szemük elé.

- Mi volt a bajuk veled?

- Ezt csak ők tudnák megmondani - vonta meg a vállát Senesser. - Beszéljünk inkább másról.

Lucy egyetértően bólogatott. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a tanítóját, akinek számára ez láthatóan egy érzékeny téma volt, még ennyi év után is.

- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezte az indiánlány.

- Nem is tudom. Nincs olyan sok időnk, csak szűk három óránk.

- Tudod, hogy az idő nem korlátoz minket, ha nem akarjuk.

- Lehetne, hogy ma kivételesen ne tanuljunk?

- Bármit lehet.

- Jó volna egy kicsit beszélgetni.

- Miről szeretnél beszélgetni, Lucy?

- Csajos dolgokról.

- Ahhoz nem értek. Abban még Ulysses is jobb nálam.

- Soha nem játszottatok valami lányosat a barátnőiddel? - meredt rá a kislány.

- A dzsungelben éltem, Lucy, egy jaguárral. Szerinted hány barátnőm volt ezek után?

- Milyen volt a dzsungel?

- Szép. Szerettem. Nyugodt, természetes.

- Nem féltél ott?

- Mitől? - nézett rá értetlenül Senesser.

- Hát a vadállatoktól, a kígyóktól, mit tudom én...

- Nekem ez eszembe se jutott. Az volt az otthonom. Sokkal inkább, mint a város.

- A város milyen volt?

- Zsúfolt. Nekem. Sok ember egy helyen.

- Nagyváros volt?

- Mennyit tudsz a régi azték, maja és inka kultúrákról, Lucy?

A kislány csak a vállát vonogatta.

- Nem sokat - vallotta be. - Hallottam, illetve érintőlegesen tanultunk róla a suliban.

- Virágzó civilizációk voltak - kezdett mesélni Senesser. - A maguk szokásai és törvényei szerint, időnként brutális tettekkel. Fejlett tudományos ismereteik voltak, vallásuk, hitviláguk és saját boszorkányságuk is. Akkoriban az átlagemberek és a boszorkányok még egymás mellett éltek, a természethez közel, tudtak egymás létezéséről. Nem üldöztek senkit a hovatartozása miatt. Azután jöttek a spanyolok. Aranyat kerestek, és magukkal hozták a kereszténységet, meg a betegségeiket. A járványok és a kapzsisággal párosult kegyetlenség végigsöpörtek a világon, és az indián kultúrák eltűntek. A túlélő őslakosok lassan beolvadtak az új világ népességébe. Mások meg távoli vidékekre költöztek, nehezen megközelíthető helyekre, és próbáltak új életet teremteni maguknak, az ősi életük romjain. Mint az én népem is. A dzsungel szélén békében élhettünk.

- Megvan még a szülővárosod?

- Már nincs - ingatta a fejét a tanítója. - Utolérte a terjeszkedő történelem. A lakói vagy maradtak, felvéve a terjedő új szokásokat és hitet, vagy elvándoroltak messzire. Így kötöttem ki én is a ti Amerikátokban.

- Nehéz volt? - firtatta Lucy.

- A változás mindig nehéz. Szerencsére jól tudtam alkalmazkodni, a dzsungel megtanított rá. Sikerült elvegyülnöm az észak-amerikai indián népek között, méltányolták a gyógyítói tudásomat. Azután jöttek a fehér bevándorlók és telepesek, és kezdődött minden elölről. Csak most már nem maradt hova elhúzódni előlük. Az indiánok rezervátumokba kerültek, majd szépen lassan amerikaiakká lettek maguk is, őrizve a régi hagyományaikat, de már nem mindig értve azokat.

- És te?

- Azt tettem, mint mindig. Alkalmazkodtam. Indián vagyok, ez a külsőmről azonnal látszik. Mondjuk úgy, hogy némi előítéletekkel kellett megküzdenem. Akárcsak egykor odahaza. Semmi új. Semmi megoldhatatlan. Elvégre boszorkány vagyok. Népek jöttek és mentek, de a boszorkányság nem halt ki soha. Nem szerencsétlen salemi nők, nem a máglyára küldöttek voltak azok, bár közülünk is estek áldozatul. Akik túlélték, azok ma már biztonságban élhetnek, hiszen mára csupán legendának és gyermekmesének tartanak minket. A mai boszorkányságot sokszínűnek mondják. Az is. Bár számos irányzatának köze sincs az eredetihez. Voltaképpen nem is ez számít. Amikor elmegyünk a Walpurgis-éjre, a saját szemeddel is látni fogod majd.

- Szerinted el tudunk menni?

- Hiszen elengedtek a szüleid hozzám...

- Ja, pizsamapartira. Elég vacak kis ürügyet találtál ki - fintorgott a kislány.

- Tudsz jobbat, Lucy?

- Nem. Ügyes voltál ma a saját anyukádként is.

- Másképp honnan akasszak le egy szülőt?

- Ügyesen füllentettél.

- Köszönöm.

- Azt hittem, le fogunk bukni. Amikor előszedted a biciklit. Suzie biciklijét.

- A felnőttek sokszor nem figyelnek a részletekre - felelte Senesser. - Te szinte minden nap látod nálam. Apukádék csak néha-néha. Kocsival nem mehettem. Nincs jogsim.

- Miért nincs? - kíváncsiskodott Lucy. - Egy csomó modern eszközt használsz.

- Mert ahhoz személyi okmányok is kellenek, és azom sincs. Persze tudnék szerezni hamis papírokat, csak pénz kérdése. De ha nem muszáj, nem csalok.

- Indián becsületszó?

- Valami olyasmi.

- Mesélsz nekem erről a Walpurgis micsodáról, hogy tudjam, mire számítsak?

- Mesélek róla. De élőben egészen más.

- Félnem kell ott valamitől?

- Mellettem nem, Lucy.

*

Lucy a táskájába pakolászott. Mit vigyen magával? Egyáltalán mire lehet ott szüksége? Már elrakta a legfontosabbakat: váltás ruhát, fogkefét, fogkrémet, hajkefét, tiszta fehérneműt, egy pulcsit, ha hűvös lenne az éjszaka, a kedvenc sportcipőjét. Pizsamát, ha már egyszer "pizsipartira" megy a barátnőjével. Fogalma sem volt, mire számítson. A Senesser által elmondottakon túl rákeresett a neten is erre a Walpurgis izére. Mondani se kell, hogy szöges ellentétben állt egymással a kétféle információ. Melyik lehet az igazság?

A legendák Walpurgisa izgalmasabb, tele misztikummal, sötét szertartásokkal, fekete mágiával, gonosz boszorkákkal. Ijesztően érdekfeszítő. Senesser Walpurgisa teljesen más, köze sincs az évszázados mesékben szereplő dolgokhoz. Lucy nem tudott dönteni. Bár tapasztalatból már tudta, hogy Senesser elbeszélései általában közelebb állnak a valósághoz. De ő sem tévedhetetlen, attól még, hogy boszi. Hiszen maga mondta, hogy nagyon régen járt már Walpurgison, és Lucy valahogy nem is tudta őt ott elképzelni. A tanítója nem illett bele a benne és a köztudatban élő boszorkányképbe. Jó lesz látni végre másokat is, hogy felfedezhesse a különbségeket, jobban megismerhesse a közösséget, amihez egyszer talán tartozni fog.

Már a bosziközösség gondolata is izgalmasan hangzott, még akkor is, ha Senesser a maga ünneprontó módján elmagyarázta, hogy korántsem beszélhetünk egy egységes közösségről, inkább sok-sok, egymástól független rend és csoportosulás laza szövetéről, amelyek egy része nem is igazán tud a többiek valódi természetéről. Ezt Lucy nem egészen értette. Próbálta az iskolához hasonlítani magában, ahol szintén számtalan kisebb-nagyobb klikk létezik az osztályokon belül és kívül, amik sokszor teljesen független életet élnek, ám a jelentősebbekről mindenkinek tudomása van. A suliban ez egyfajta rangsort is jelent, egyes csoportokhoz tartozni menőbb, mint másokhoz, és vannak, akikkel nem tanácsos ujjat húzni. Talán ilyen lehet a boszik világa is.

Összepakolta a cuccait, azután Apa elfuvarozta Suzie-ék házához, ahol ismét a lelkére kötötte, hogy viselkedjenek rendesen, igyekezzenek megszolgálni a bizalmat. Lucy megígérte (ahogy bármit megígért volna ebben a percben, csak mehessen). Búcsút intett Apának, majd felkocogott a lépcsőn.

Odabent békés életkép fogadta. Senesser uzsonnát készített, Ulysses az asztal másik végén lustálkodott.

- Na, megjött a banyaeledel! - üdvözölte a macska.

- Viselkedj! - szólt rá a gazdája, amit a kandúr lazán eleresztett a füle mellett.

- Ismered Jancsi és Juliska történetét a vén banyával? - folytatta Ulysses. - No, ez az éj tele lesz egy seregnyi ilyen szipirtyóval. Mind áldozatra les, és imádják a friss húst. Most még meggondolhatod magad, kislány.

- Kösz az aggódást, de nem - felelte könnyedén Lucy.

- Te tudod - ásított a macska. - De utána ne szaladj hozzám sírva, hogy miért nem szóltam előre! Már ha nem egy kondérban végzed ma este.

- Hülye! - dünnyögte Senesser.

- Az is lehet persze, hogy csak elvarázsolnak, kővé változtatnak, vagy békává. Végül is a tóban is van élet, csak a gólyákkal kell vigyázni - folytatta a kandúr. - Ha meg vudusokkal kerülsz szembe, azoknak csak a fejed kell, összezsugorítják, és kiakasztják dísznek a kunyhójukba. Az indiaiak egy fokkal rosszabbak, ők a bőrödből csinálnak maguknak szertartásruhát.

- Abbahagynád? - szólt rosszallóan az alt hang, de Ulyssesnek esze ágában sem volt meghallani, mikor éppen elemében érezte magát.

- Tényleg veszélyes is lehet? - szeppent meg egy icipicikét Lucy. Bár be nem vallotta volna, de hatással voltak rá a macska szavai. - De hiszen vele együtt megyek...

- Ötven éve nem járt már ott - fintorgott a kandúr. - És azelőtt se volt gyakori látogató, nem neki való ez az egész cécó. Én a helyedben inkább itt maradnék, biztonságban.

- Na jó, szállj le róla, szőrmebunda! - sziszegte mérgesen Senesser. - Elegem van a hülyeségeidből!

- Én csak azt mondom, hogy megtörténhet - védte sértődötten a maga igazát Ulysses. - De ha nem kértek a bölcs tanácsaimból...

Azzal sértődötten kivonult a konyhából duzzogni. Lucy esetlenül toporgott, a vállán a táskájával.

- Segíthetek valamit? - kérdezte félszegen.

- Tedd csak le a holmidat. Mindjárt összecsomagolom a kaját, ha megéheznénk az éjjel, azután indulhatunk.

- Hozzak magammal valamit?

- Csak a pulcsidat kösd a derekadra, hűvös lehet az éjszaka. Meg kapsz tőlem egy kicsi hátizsákot a kajákkal. Másra nincs szükség.

- Messzire kell mennünk?

- Lakott területen kívülre.

- Hogyan jutunk oda gyalog?

- Sehogy. Kölcsönvettem egy kocsit - felelte magától értetődő természetességgel Senesser.

- De nem azt mondtad, hogy nincs jogsid?!

- Nincs. De nem is azzal megy az autó, vezetni pedig tudok egy kicsit.

- Ó, te magasságos! - dünnyögte Lucy.

- Imádkozzál, Ember, az életedért! - hallatszott be Ulysses drámai hangja.

- Fogd be! - kiabálta vissza a gazdája.

Lucy szívesen nevetett volna rajtuk, mint máskor, ám ezúttal nem ment. A macska szavai csak bogarat ültettek a fülébe. "Nem lehetek gyáva, nem bukhatok el már az elején!" - pirított rá magára.

- Készen vagyunk! - nyújtott át neki egy pici hátizsákot Senesser. - Indulunk. Vigyázz a házra, rongyszőnyeg!

- Az ég legyen könyörületes a lelketekhez! - jött a válasz.

Odakint elgyalogoltak pár utcányit. Senesser most a saját alakját viselte. Egy kis téren egy jellegtelen szürke kocsihoz vezette Lucyt.

- Ülj be, és kösd be magad! - nyitotta ki neki az ajtót.

Lucy szót fogadott. Senesser helyet foglalt mellette, és gyakorlott mozdulatokkal beindította az autót. Könnyedén kitolatott, majd elindultak. Pontosan a megengedett sebességgel.  A boszorkány ügyesen vezetett. Lucy egy picit megnyugodott. Azután kezdte hatalmába keríteni az izgalom a rá váró kaland miatt.

- Ugye tudod, hogy Ulysses csak rád akart ijeszteni?

- Akkor teljesen veszélytelen ez az utazás? - pillantott a tanítójára Lucy.

- Semmi sem teljesen veszélytelen az életben - felelte az indiánlány. - De ez egy fesztivál, ha úgy tetszik, ahova nem hívnak meg szörnyeket. Maradj mellettem, amikor azt mondom, és nem lesz semmi baj.

- Te sokszor jártál már ilyenen?

- Négyszer. Nem, ötször. Ez lesz a hatodik.

- Miért nem mégy gyakrabban? - kíváncsiskodott a kislány.

- Nem vagyok egy bulizós, közösségi boszi - vont vállat Senesser.

Maguk mögött hagyták a várost. Erdők és mezők mellett haladtak el. Lucy már nem számolta a megtett mérföldeket.

- Megjöttünk - hajtott be egy helyen az erdőbe Senesser. - Innen kicsit gyalogolnunk kell még, de az ilyen találkozókat hagyományosan a lakott helyektől távol tartják. Régen azt hitték az emberek, hogy a hegytetőkön rendezik a boszorkányszombatokat, ahol az ördög is megjelenik díszvendégként, és mindenféle perverz szertartásokat végeznek.

- A boszorkányok hisznek az ördögben?

- Rendje válogatja. A természet erőiben hisz a többségünk, meg a jóban és a rosszban, hiszen emberek vagyunk mi is, mint mondtam. Gyere, menjünk!

Leparkoltak egy félreeső helyen, kiszálltak, és nekivágtak az útnak. Lucy vállát kényelmetlenül húzta a kis hátizsák, de talán csak az izgalom miatt. Az erdő fái idővel ritkulni kezdtek, és világosság szűrődött ki közülük.

- Arra lesz - mutatta Senesser. - Az erdőn túl egy szép nagy mező van, ott tartják.

- Jártál már itt?

- Nem. Megnéztem a netről műholdfelvételen.

"Modern banya ez a nyanya" - járt Lucy fejében Ulysses egyik korábbi, gonoszkodó megjegyzése. A fák közül kiérve egy tágas mező tárult a szeme elé, nagy, nyílt terekkel és az azokat tarkító kisebb ligetekkel. A sötét égbolt alatt kisebb-nagyobb tábortüzek égtek, amerre csak ellátott a szeme. Emberi alakokat látott mozogni a tábortüzek körül, és az odavezető utakon. Egész kis tömeg volt itt, és hozzájuk hasonlóan folyamatosan érkeztek újabb és újabb látogatók.

- Nézzünk körül! - intett balra Senesser, és elindultak a legközelebbi tüzek felé.

Ahogy közelebb értek, Lucy nem győzte a fejét kapkodni ide-oda. Százféle különös alakra figyelt fel, akik mind-mind különféle rituálékat végeztek, hétköznapi vagy éppen rikítóan bizarr öltözékekben. Néhány tűz körül pedig egyenesen anyaszült meztelenül ugrabugráltak.

- Ők valamelyik modern irányzat hívei - intett feléjük Senesser, és a könyökénél fogva az ellenkező irányba kormányozta Lucyt. - Nem sok közük van az eredeti boszorkánysághoz, inkább egyfajta új vallásnak tekintik, amihez saját szertartásokat, istenségeket találtak ki. Nincs varázserejük, de szívesen foglalkoznak kártya- és tenyérjóslással, gyógynövényekkel, horoszkópokkal és asztrológiával. Jobbára ártalmatlanok. Azt hiszik, hogy ez egy nagy fesztivál, ahol hozzájuk hasonló "holdkórosok" jönnek össze bulizni, és áldozni a hitük oltárán. Ebben mondjuk részben nem is tévednek akkorát.

- Ők nem tudják az igazat?

- Az igazság viszonylagos, Lucy. Mindenki számára az jelenti az igazságot, amiben él, amiben hisz, vagy hinni akar. Mi itt mindannyian hiszünk valamiben, akkor is, ha a hitünk tárgya borzasztóan különböző a másikétól. Egyik hit sem jobb vagy rosszabb a másiknál, nincs olyan, hogy egyetlen igaz hit.

- És ők kik? - bökött jobbra a kislány.

- Mithrasz-hívők. Ősi boszorkányrend. Jószándékúak, a fény és világosság hívei, nem a rómaiak által eltorzított vallásé. Bennük általában megbízhatsz, a bölcsességet és az igazságosságot tartják a legfontosabbnak.

Lassan sétálgattak a mezőn, és Senesser szinte minden társaságról mondott valami érdekességet. Lucy ámulatba esve nézelődött, és a kezdeti félelmét felváltotta az izgatott kíváncsiság. Soha nem hitte volna, hogy ennyiféle ága és irányzata van ennek a valaminek, amivel nem is olyan régen kezdett ismerkedni. Jobbra-balra szaladgált, néhány lépésnyire a tanítójától, hogy jobban megnézhesse ezt vagy azt a furcsa és ismeretlen újdonságot. A látottak elbűvölték, teljesen lekötötték a figyelmét. Így azután nem meglepő, hogy óvatlanul belegyalogolt valakibe, és már csak az illető felhördülésére kapott észbe.

- Jaj, bocsánat! - mentegetőzött gyorsan.

- Nem történt semmi - tapogatta meg az oldalát a "balesetet szenvedett" nő, majd megállt a keze a levegőben. - Lucy? Lucy Moon?!

Lucy felkapta a fejét a neve hallatán, és megrökönyödve bámult bele közvetlen közelről Mrs. Withhold valószerűtlenül kék szemébe.

*

- Ta... Tanárnő! - dadogta Lucy lefagyva.

- Jó estét kívánok, Mrs. Withhold! - csendült a fülében egy nyugodt alt hang, és Suzie bukkant elő vidáman a jobbján.

- Suzie Serpenters? - meredt rájuk a tanáruk. - Mit kerestek ti itt?

- A tanítónk úgy vélte, ideje megtapasztalnunk ezt az izét - mutatott körbe Suzie.

- Mióta...?

- Én már néhány éve, Lucy pedig pár hónapja - csacsogott Suzie. - A mesterünk rám bízta, hogy vigyázzak rá, amíg ő elintéz valamit. Körülnézünk kicsit. És a tanárnő?

- Rúnaszentelésre jöttem - magyarázta Mrs. Withhold, még a váratlan találkozás hatása alatt. - Többek között számmisztikával is foglalkozom, az iskolai munkámon túl.

- Rendtagnak is tetszik lenni?

- Igen.

- Királyság! - lelkesedett Suzie. - Reméljük, hogy egyszer majd mi is hasznos tagjai lehetünk a rendünknek.

- De a tanulást se hanyagoljátok el! - emelte fel a mutatóujját szigorúan a tanárnő.

- Nem fogjuk. Ezért is szoktunk együtt tanulni Lucyval. Nagyon örülünk a találkozásnak! Nem is szeretnénk tovább feltartani a tanárnőt.

- Én is örülök. Bevallom, sikerült meglepnetek - mosolyodott el barátságosan Mrs. Withhold. - De ne feledjétek, odakint egy szót se senkinek!

- Vigyázni fogunk, Mrs. Withhold. További szép estét, és béke a lelkével! - mosolygott vissza szertartásosan Suzie.

- Béke a ti lelketekkel is! - búcsúzott tőlük a tanárnő, majd elsietett a dolgára.

Lucy csak bámult utána, érzése szerint meglehetősen buta arckifejezéssel.

- Egyébként gratulálok - szólalt meg mellette Senesser. - Mégis jó volt a megérzésed, hogy Mrs. Withhold boszorkány. Valóban kicsi a világ. Gyere, menjünk tovább, mielőtt gyökeret eresztesz!

A kislány bénultan követte. Na, erre azért nem gondolt igazából, és nem tudta, hogy örüljön-e a felfedezésének. Kiről derülhet még ki az ismerősei közül, hogy titkos életet él? Josie nagyi, Suzie, és most Mrs. Withhold... Te jó ég!

- Talán emiatt lett matektanár - töprengett mellette Senesser. - Az adottságaink gyakran meghatározzák a választott életpályánkat. Menjünk arra, ott is egy csomó érdekesség vár rád!

Lucy hamarosan el is feledkezett Mrs. Withholdról, annyi új impulzus érte. Akár egy varázslatos cirkuszban. Bár az e világban élők aligha produkciónak tekintik a tevékenységüket és az ittlétüket. Soha nem hitte volna, hogy ennyi és ennyiféle boszorkány, vagy a boszorkányság iránt aktívan érdeklődő létezik. És mennyien lehetnek még a világon! Ez a közösség (ami nem is egy közösség) igazán különleges a maga nemében. És nem sültbolondok, hanem valóban komoly emberek, a társadalom megbecsült tagjai is hisznek benne, sőt, gyakorolják ezt a misztikusan fantasztikus életformát.

Senesser hagyta, hogy felfedezze a Walpurgis-éj csodáit. Lucy ide-oda szaladgált, csillogó szemekkel figyelve a körülötte zajló eseményeket. Ez fantasztikus! Ez olyan lehet, mint bekerülni a Roxfortba! Varázslatos ez az éjszaka!

A nagy sürgés-forgásban véletlenül nekiszaladt valaminek. Mire észbe kaphatott volna, már fel is borított néhány öblös edényt, meg egy vázaszerű valamit. És jaj, az egyik nyaka megrepedt, majd lassan kettétört...

- Hé, nem látsz a szemedtől, kölyök?! - rivallt rá egy dühös hang.

- Bo-bocsánatot kérek! Véletlen volt! - mentegetőzött Lucy bűntudatosan.

- Szerinted ezzel el is van intézve?! - ragadta meg a karját egy idősebb asszony, aki a kampós orrával, és a karomszerű körmökben végződő ujjaival a mesebeli vasorrú bábára emlékeztetett. - És a kárunk, az elrontott idézésünk, a felbolygatott kicsikéink?! Ezért felelni fogsz!

- Sa-sajnálom! - dadogta rémülten Lucy, a vénasszony dühösen villogó szemeibe bámulva.

- Sajnálni is fogod, piszkos kölyke! Ezt a leckét nem feleded el, amíg élsz! Lássuk csak, mit csináljak veled!

- Valami baj van? - szólt közbe az a Lucy által már oly jól ismert, szelíd alt, és egy barna tenyér simult megnyugtatóan Lucy vállára.

- Ez az átkozott kölyök tönkretette a szertartásunkat! - fröcsögte a vénasszony, és néhány hozzá hasonló társa is közelebb araszolt hozzájuk.

- Értem - mondta Senesser. - A bocsánatotokat kéri érte. Bizonyára nem szándékosan tette.

- Ezért felelnie kell! Nem rohangálhat itt ész nélkül ezen a szent éjen!

- Épp a szent éj kedvéért kérlek, hogy bocsássatok meg neki. Nem akart rosszat, csak ifjú és figyelmetlen még.

- Nem érdekel! Az ilyen elkószált taknyosokat meg kell büntetni! - A vénség még mindig fogva tartotta Lucy karját, és húzni kezdte maga felé.

- Nem kószált el. Ő velem van - hallotta Lucy Senesser nyugodt hangját a riadalom ködén át.

- És te ki a fene vagy? - rikácsolta a banya.

- A Kígyónyelvű - jött a felelet.

Lucy számára megállt az idő. Lassított felvételen látott mindent, ami ezután történt. A vénasszony szeme szinte a homlokára szaladt, ahogy végigmérte a kislány háta mögött állót. Még a foghíjas száját is elfelejtette becsukni.

- Ő már rég halott! - recsegte.

- Ötven évvel ezelőtt még te is figyelmetlenebb voltál, Kelly Wong, amikor a kis barátaiddal próbáltad végrehajtani a felnőttek rítusát. Szabadna emlékeztetnem rá, hogy könnyen csúnya vége lehetett volna annak a szertartásnak, ha véletlenül nem járok éppen arra?

A banya megdermedt. Lucy valami furcsa fényt látott felvillanni a szemében.

- Ők már új generáció - hallotta Senesser hangját, aki az egyik felborult edény felé lépett.

Amiben élő kígyók tekergőztek! Lucy szívverése kihagyott egy pillanatra. Ezek vajon mérgesek? De a jellegzetes csörgő hangtól elakadt a lélegzete is.

- Gyönyörűek vagytok! - nyújtotta ki feléjük a kezét Senesser.

Lucy rémülten elkerekedő szemei előtt az indiánlány lassan megsimogatta a csörgőkígyókat, akik látható élvezettel dörzsölték a fejüket a tenyeréhez. Mi a fenét csinál?!

- Szeretlek titeket. Legyetek jók, kicsikéim! - duruzsolta nekik Senesser, majd a vénasszonyra emelte a tekintetét. - Úgy látom, nem történt semmi helyrehozhatatlan kár. Szerintem könnyedén meg tudjátok javítani a szertartás kellékeit, és mindenki elégedett lehet ezen a szent éjszakán. Vagy szeretnéd, hogy én javítsam meg, Kelly Wong?

- Köszönöm, nem szükséges. Mi is boldogulunk a nővéreimmel - mormolta a banya, és Lucy most színtiszta félelmet látott a tekintetében.

- Jó. Köszönöm a megértéseteket - mosolygott rájuk szelíden Senesser. - A tanítványom egy kicsit ügyetlen, dehát csupán gyermek még. Termékeny szertartást kívánok. Béke legyen a lelketekkel! Gyere, Lucy, menjünk!

A kislány szó nélkül engedelmeskedett. Még mindig sokkhatás alatt állhatott. Hagyta, hogy a tanítója távolabb kormányozza a vénasszonyoktól.

- A kígyósokkal légy óvatos - hallotta Senesser lágy altját. - Kiszámíthatatlanok.

Lucy erőtlenül bólintott. Talán fél órába is beletelt, mire újra visszanyerte a lélekjelenlétét. Addig csak kevés jutott el a tudatáig mindabból, amit útközben Senesser magyarázott neki. Annál inkább meghallotta a suttogást, ami futótűzként terjedt körülöttük, amerre mentek.

"Hallottátok? Újra itt van. A Kígyónyelvű. Visszatért. Visszajött és új tanítványt szerzett magának. Vigyázzatok vele!" - repkedtek az elsuttogott szavak, és minden arra járó boszorkány kitért az útjukból, amint megpillantotta őket.

*

Lucy végül megéhezett. Éhes farkasként falta be a hátizsákjában lapuló szendvicseket. Egyet odanyújtott Senessernek is, de az indiánlány csak a fejét rázta:

- Köszönöm, de nem vagyok éhes.

Lucy jóllakott. Ami nem akadályozta meg abban, hogy a nyálát csorgassa arra az ismeretlen finomságra, amit az egyik tűz mellett sütögettek. Ám most már óvatosabb volt, és meg se moccant, amíg a tanítója rá nem bólintott, hogy kérhet belőle. Az ott ülő boszorkányok kedvesen megkínálták, és igazán ízletes élményben lehetett része. Már nem rohangált ész nélkül, előbb megkérdezte, hogy odamehet-e egy-egy helyre.

- Odamehetek? - kérdezte már vagy huszadjára a kislány.

- A tenyérjóshoz? - vigyorgott Senesser. - Babonás boszi leszel a végén? Nem bánom, menj csak! De nem kell mindent készpénznek venni, amit mond.

Így kötött ki Lucy a barátságos, ősz hajú asszony tüze mellett.

- Mit szeretnél megtudni, kedveském? - mosolygott rá a néni. - A jövődet? Az mindig mozgásban van, főleg ilyen ifjú korban. A szerelmi jósláshoz meg egy kicsit talán még fiatal vagy.

- Nem tudom - nézett körbe Lucy. - Most vagyok itt először a tanítómmal.

- Értem - bólogatott a néni. - Tudod, a jóslás a boszorkányság egyik leggyakrabban félreértett ága. Azt tartják, hogy a jóslatok a biztos jövőt mutatják meg.

- És nem azt?

- De nem ám! A jövő állandóan formálódik. A jóslat csak a lehetőséget mutatja meg. Egyet a számtalan közül. Nem a biztosan bekövetkezőt, hanem azt, ami abban a pillanatban a legnagyobb eséllyel bekövetkezhet. Éppen ezért a jóslat soha nincs kőbe vésve, változtathatunk rajta.

- Csak tenyérből lehet jósolni?

- Nem csak abból. Jósolhatunk még teafűből, kávézaccból, bizonyos növények füstjéből, üveggömbből, meg még egy tucatnyi dologból. Te miből szeretnél jósoltatni, kislány?

- Talán tenyérből - bizonytalanodott el Lucy.

- Rendben. Mutasd a kezedet, kicsim! - mosolygott rá a néni.

Lucy kinyújtotta a karját. Az ősz hajú néni gyengéden megfogta a kezét, megfordította, és kinyitotta a kislány tenyerét. Azután két-három percig csak nézte, szótlanul.

- Tetszik benne látni valamit? - kérdezte feszengve Lucy.

- Igen és nem - sóhajtott a néni. - Te az Ő tanítványa vagy?

- Kié?

- Azé, akit Kígyónyelvű néven ismernek itt.

- Ja, igen. Sene...

- Ne mondd ki a nevét! - pisszegte le a néni.

- Bocsánat! - suttogta Lucy. - De miért ne?

- Ezt a nevet nem szívesen hallják egyes boszorkányrendek köreiben. Nem túl kellemes emlékeket idéz meg.

- Honnan tetszik tudni, hogy az ő tanítványa vagyok?

- Itt áll a tenyeredben - simította végig a bőrét a néni. - A tűzliliom. Az Ő jele.

- Tényleg kaptam tőle egyszer egy tűzvirágot, de mitől olyan különleges ez? - hajolt előre kíváncsian a kislány.

- Mit tudsz róla, kicsim?

- Nem túl sokat. Régen tanította a nagymamámat is, és állítólag egykor egy boszorkánykirálynőt védelmezett.

- Így is lehet mondani - sóhajtotta a jósnő. - Nem biztos, hogy így kellene ezt megtudnod, de jobb, ha tisztában vagy az alapvető dolgokkal. Nos, Ő a legendák szerint már többszáz éves. Azért nevezik Kígyónyelvűnek, mert képes beszélni a kígyókkal, látni a szemükkel, parancsolni nekik. Ért az állatok nyelvén. Már gyermekkorában is furcsának tartották, mert különleges képességekkel bírt, nagyon erős mágiákat gyakorolt, és azt mondogatták, hogy a sötét tanokkal is ismerkedett. Később, miután felnőtt, Marquial királynő maga mellé vette védelmezőjéül. De abban a világban nem így ismerték. Úgy hívták: a Királynő Keze. Az igazságot ma már senki se ismeri, de a legenda úgy tartja: ha valahol viszály ütötte fel a fejét, és a királynő békítési kísérletei nem jártak eredménnyel, akkor Marquial őt küldte oda. És a viszályok elcsitultak. Nem azért, mert a felek békét akartak kötni, hanem a tőle való félelem miatt. Azután a királynő meghalt, ő pedig eltűnt. De időről időre felbukkan, és sokan ezt baljós előjelnek tartják. Már akik hisznek benne.

- És a néni szerint ez... igaz?

- Nem tudom, kicsim. Ezek csak legendák. Amik sokszor eltúlzott mesék, de lehet valóságos alapjuk is.

- És milyen jövőt tetszik látni a tenyeremben? - suttogta Lucy.

- Semmilyet - ingatta a fejét a néni. - A tűzliliom varázslata nem engedi, hogy bárki is kifürkéssze a lehetséges jövőidet.

- Azt mondta nekem, hogy ez a jel néha megvédhet engem...

- Így van. Ez egy nagyon erős, ősi varázslat. A liliom valóban képes lehet időnként megvédeni téged, de ez sem mindenható, és az ereje nagyban függ attól, mennyire tudsz megfelelni annak a célnak, amivel a tanítód hozzád kötötte.

- Óvakodnom kellene tőle? - kérdezte halkan Lucy.

- Nem. Amíg a neked szánt cél felé haladsz, addig támogatni fog, és nagyon sokat tanulhatsz tőle.

- És ha más célt választok magamnak?

- Erre nem tudok felelni neked.

- Értem. Hát, köszönöm szépen...

- Cassandra vagyok.

- Köszönöm, Cassandra néni. Most már vissza kell mennem hozzá.

- Menj csak, kicsim. És ne feledd, hogy a jövő nincs előre megírva, mindig változtathatsz rajta. Ha boszorkánnyá szeretnél lenni, ő megtaníthat szinte mindenre, és ha mellette vagy, meg is tud oltalmazni. Tanulj tőle, azután kövesd majd a szíved szavát!

- Köszönöm szépen! Béke legyen a lelkével, Cassandra néni!

- Béke a te lelkeddel is, kislány!

Lucy lassan visszaballagott arrafelé, amerre Senessert utoljára látta. Cassandra követte őt a tekintetével.

- Kövesd a szíved szavát, kislány - mormolta maga elé a jósnő szomorkásan. - Amíg megteheted...

*

Lucy hazafelé úton jóformán elájult a kimerültségtől a kocsiban. Arra sem ébredt fel, amikor megérkeztek Suzie-ék háza elé, Senesser óvatosan kiemelte az autóból, és a karjában vitte be a házba, majd lefektette az ágyába, és betakargatta.

- Mi van vele? - jelent meg az ajtóban mogorván Ulysses.

- Elfáradt. Hosszú volt neki az éjszaka.

- Történt valami?

- Találkoztunk Kelly Wonggal.

- Gonosz, vén banya! - prüszkölt megvetően a macska.

- Joga van a saját értékrendje szerint élni.

- Felismert?

- Muszáj volt felfednem magam.

- Tehát az egész rohadt fesztivál megtudta, hogy ott vagy!

- Nem tehettem mást - vont vállat Senesser.

- A kiscsaj hogy' fogadta?

- Megijedt. De utána túltette magát rajta.

- Gondolod, hogy elfelejti, amit látott és hallott?

- Nem fogja, Ulysses. De talán így kell lennie. Találkozott a Jósnővel is.

- Engedted, hogy Cassandra hülyeségekkel tömje tele a fejét?! - kelt ki magából a kandúr.

- Mi olyat mondhatott neki, amit ne hallottunk volna már? - kérdezte higgadtan Senesser. - Van köztük bármi, amit még nem mondtak rólam? A világ véleménye nem változik, akárhány év is telik el, és a múltam bélyegeit nem tudom lemosni magamról. Minden, amit valaha is tettem, elkísér kísértő árnyékként, amíg csak élek.

- Ha a tetteid határoznák meg azt, hogy ki vagy, akkor...

- Tudom, Ulysses - vágott a szavába Senesser. - Menj vissza nyugodtan aludni.

- Te nem alszol, úrnőm?

- Nincs kedvem hozzá. Talán kiülök egy üveg borral a tetőre.

- Merengeni az elcseszett életeden? - kérdezte cinikus fintorral a macska.

- Gondolatolvasó vagy, Ulysses - állt fel, és simított végig Lucy homlokán Senesser. - Aludj jól, kicsi lány. Kövesd a szíved álmait. Ameddig megteheted.