És csendben elkezdődött. Lucy legalábbis valami nagy csinnadrattára, valami különlegesre és varázslatosra számított. Ám semmi ilyesmi nem történt. A másnap pontosan ugyanolyan volt, mint az azt megelőző napok. Ő maga is kételkedni kezdett benne, hogy egyáltalán megtörtént-e ez a beszélgetés, vagy csupán képzelte az egészet. Hihetetlen volt, és a modern, iskolázott, a mai világban élő énje azt mondatta vele, hogy ez nem lehet valóság, csakis mese és fikció. Hiszen ellentmond mindennek, amit lát, hall, tapasztal. Ma a tudomány az isten, és hogyan is lehetne valóságos a tudomány által uralt világban egy ilyen megfoghatatlan, misztikus valami? Suzie mondogatta, hogy ez nem a Harry Potter, és igaza van, hiszen az csak könyv, film és játék, amit a képzelet hívott életre az emberek fejében. Nem, semmiképpen sem lehet valóságos.

Ugyanakkor Josie nagyi határozottan állítja, hogy mindez igaz, és ő bizony átélte. Bár a nagyinak meglehetősen élénk a fantáziája. És az emberek, még a művelt és tudós emberek is hisznek egy csomó felfoghatatlanban, mint például Istenben. Pedig őt se látta elvileg senki. Mégis sok istenben hisznek a világ népei, akik az ő számukra valóságosak. Akkor most az istenek teremtik a hitet, vagy a bennük való hit az isteneket? Lucy nem volt elég idős és tapasztalt hozzá, hogy ezt meg tudja ítélni. Bárhogy is gondolkodott, semmiféle olyan perdöntő érvet nem talált, ami egyértelműen bizonyítaná vagy cáfolná a természetfeletti létezését. Így hát csak az maradt, hogy ő maga hisz-e benne vagy sem. És éppen ezt nem tudta eldönteni.

Talán ma délután egy lépéssel közelebb kerül hozzá, hogy kiderítse. Tanulnia kellett volna, de folyamatosan elkalandozott a figyelme. És ha igaz volna, akkor hogyan fog működni a mindennapi élete, az iskola, meg minden? Hiszen itt is és ott is tanulnia kell, és az egyiket ráadásul el is kell titkolnia a szülei elől. Tanácstalan volt. Az ablakhoz nyomta az orrát, úgy figyelte az érkező Suzie-t, ahogy betolja a biciklijét a fészerbe. Hogyan nézzen rá ezek után? Hiszen a barátnőjének vagy a bébiszitterének már nem tekintheti, a tanárának meg még nem tudja tekinteni. Hogyan fog tudni boldogulni ezzel a furcsa és bizarr akármivel?

Hallotta az ajtócsengőt. Mi lenne, ha nem menne le, ha úgy tenne, mintha nem volna itthon? Csalódottan sóhajtott. Ezzel az ócska trükkel aligha rázná le az érkezőt. Suzie nem hinné el, hogy nincs idehaza, ám talán néhány percnyi hiábavaló próbálkozás után feladná és elmenne. De mit tenne Senesser? Erre Lucynak még ötlete se volt. Lemondó sóhajjal lecammogott a lépcsőn ajtót nyitni.

- Szia - köszönt, és szerencsétlenül toporgott a küszöbön.

- Szia, Lucy - mosolygott rá Suzie, aki nem is Suzie volt (és nem is Suzannah, nem egy kis fogszabályzós iskoláslány). - Bemehetek? Vagy meggondoltad magad?

- Még gondolkodom - morogta kelletlenül Lucy.

- Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű ez. De még nincs mitől tartanod, egyelőre az "elmélettel" kezdjük. Ha akarod.

- Megéri? - próbált határozottan és keményen a szemébe nézni Lucy.

- Az attól függ, mit szeretnél vele elérni és bizonyítani - viszonozta a komoly pillantását Suzie. - Egyet meg kell értened: nem nekem kell megfelelned, nem a világnak, nem az őseidnek vagy az utódaidnak, nem a nagymamádnak, nem mások elvárásainak. Kizárólag csak önmagadnak. Teljesen lényegtelen, hogy én mit gondolok vagy mit szeretnék, ha te más utat választasz magadnak. A választás a te jogod, ha jól döntesz, ha nem.

- Nem fogsz megakadályozni benne?

- Ha nem veszélyezteti az épségedet, akkor nem.

- Miért nem? - billentette oldalra kíváncsian a fejét a kislány.

- Mert nincs jogom dönteni helyetted. A tanítód lehetek csak, nem az anyád vagy a "parancsolód". Ez az egyik legfontosabb lecke az életben: az önálló döntés felelőssége.

- Minden boszorkánymester így gondolja?

- Nem hinném. De szerencsére nem vagyok mester. Nos, hogyan döntöttél?

- Gyere be! - sóhajtotta Lucy.

A nappaliban ácsorogtak, az égerszínű bútorok között. Lucy még mindig habozott.

- Megnézhetlek akkor? - törte meg a csendet a kislány bátortalanul.

- Felkészültél rá?

- Annyira sokkoló lesz?

- Döntsd el te - vont vállat Suzie.

Azzal átváltozott, minden átmenet nélkül. Lucy szótlanul bámulta a jelenetet. A jól ismert, szemüveges, fogszabályzós, szőke Suzie a szemei előtt alakult át egy idegenné. Egy egyenes tartású, Suzie-nál valamivel magasabb, és sokkal nőiesebb, bronzbarna bőrű és fekete hajú indiánlánnyá. Furán nézett ki Suzie ruháiban, amik így már nem illettek rá, mégsem hatott bennük nevetségesen. Ránézésre nagyjából a húszas évei közepén járhatott. Gyönyörű volt, ezt még Lucy is meg tudta állapítani. Lehetetlen, hogy így nézzen ki ennyi idősen!

- Ez az igazi alakod?

- Ez - bólintott az indiánlány. - Ez Senesser. Tudom, mire gondolsz. Nem másítottam meg magam, valóban így nézek ki igazából. Ne kérdezd miért. Egyelőre érd be annyival, hogy Marquial tette ezt velem, miatta nem tudok megöregedni. És ez nem akkora buli, mint amilyennek hangzik.

- A királynő... megbüntetett téged?

- Nem. De a jószándékunk attól még lehet büntetés más számára. Menjünk fel a szobádba, és lássunk neki, feltéve, hogy kész van a leckéd.

- Hááát...

- Némi együttműködést várok el tőled, Lucy Moon! - mormolta Senesser, és Lucy megszeppent a hangsúlyától. - Gyerünk, csináljuk meg a házidat, azután térjünk rá a másik feladatunkra!

Lucy nem ellenkezett. Senessernek határozottan volt valamiféle sajátos kisugárzása, ami tekintélyt kölcsönzött neki.

*

A puha szőnyegen ültek, egymással szemben. Senesser hajthatatlan volt, így először Lucy leckéit csinálták meg. "Ki foglak kérdezni máskor is!" - fenyegetőzött az indiánlány, és Lucy hitt neki.

- És most? - tette fel a kérdést izgatott és aggodalmas kíváncsisággal.

- Legközelebb valami lazább ruhában jövök - mormolta Senesser, láthatóan feszengve Suzie nem rá illő ruháiban. - Ez így nem túl kényelmes. De legalább nem csak te érzed kényelmetlenül magad. Mindegy. Kezdjük egy kérdéssel. Szerinted léteznek boszorkányok?

- Tessék?!

- Jól hallottad. Ez egy jogos kérdés. Egy távoli ország egykori királyának tulajdonítják azt a mondást, hogy "Boszorkányok pedig nincsenek". Persze nem egészen így szólt, nem is egészen az volt a jelentése, ahogyan ma tartják, de a mi célunknak megfelel. Mit gondolsz tehát, Lucy?

- Nem tudom. De hát létezniük kell, azok után, amiket a nagyi mondott, és te is itt vagy!

- És boszorkánynak nézek ki?

- Nem.

- Pontosan! - biccentett Senesser. - Az, hogy valaki boszorkány-e vagy sem, nem látható rajta. Akár a boltban is elmehet melletted, anélkül, hogy tudnád. Aki meg boszorkánynak öltözik, attól még nem feltétlenül lesz azzá. Megkülönböztethetjük azokat, akik valamelyik modern boszorkány hitet gyakorolják, és azokat, akik valóban képességekkel bírnak. A boszorkányság nem egy egységes és oszthatatlan valami. Rengeteg ága van, sok-sok rend, akik mind-mind más elveket vallanak, más szertartásokat tartanak, más-más eszközökkel és célra használják. Mindnek van egy közös alapja: a hit. Mert ez egy ősi hitvilág is, ami a természetből ered, a maga erőivel és szellemeivel. Ha egyszer bejárod a világot, látni fogod, hogy hitként sem egységes, nincsenek közös istenei például. Ugyanakkor pont a természetalapú mivolta miatt sok hasonlóságot is felfedezhetsz. A mai és a régi boszorkányok is büszkén vallják boszorkánynak magukat. Szerinted jól teszik?

- Hát, ma már nem üldözik őket, és ez valami különleges...

- Igen és nem. Ugyanis olyan "faj", hogy boszorkány, nem létezik. Mindannyian emberek vagyunk. Ezt nem szabad soha elfelejtenünk. Talán bírunk különleges tudással és képességekkel, de ez pontosan olyan, mintha tudósok, művészek, élsportolók volnánk az átlagemberek között. Ebben az értelemben teljesen igaz, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Szuperhősök sincsenek, bármit is látsz a moziban. Az emberek mégis szeretnének szuperhősökké lenni.

- Akkor nem is fogunk varázsolni? - biggyesztette le az ajkát Lucy.

- Az iskolában sem a legnehezebbel kezdtek, hanem megtanuljátok előbb az alapokat. Ez nem egészen olyan, mint a varázslós mesékben. Olyan is van persze, de számos varázslatunk egy-egy szertartás része, aminek megvannak a maga szabályai és ideje, kellékei és feltételei. Verd ki a fejedből az olyasmiket, mint a seprűnyélen lovaglás, vagy a varázspálcával hadonászás, meg a meztelenül táncolás és kántálás a tűz körül. Bár ez utóbbit speciel szokták csinálni, gyakorlati haszna azonban nincs, inkább csak spirituális jelentéssel bír.

- Akkor nem fogunk meztelenül táncolni a réten? - lélegzett fel megkönnyebbülten Lucy.

- Velem biztosan nem - kuncogott Senesser. - Ahogy varangyot csókolgatni sem. Nem fogok neked semmilyen haszontalan rituálét tanítani, csak azt, aminek értelme is van. És egyelőre varázsolni sem fogunk. Ne vágj pofákat, Lucy! Mivel akarnál varázsolni? Érzem benned a szunnyadó képességet, de még nem tudod életre hívni.

- Miért nem? - szontyolodott el a kislány.

- Nem vagyunk egyformák. Mindenkinél máshogyan és máskor jelentkezik ez. A lányoknál gyakran egészen addig szunnyad, amíg nem kezd el változni és nővé formálódni a testük, és csak akkor indul be igazán. Ez a biológia, és nem tehetünk ellene semmit. Annak idején, gyerekkorában Marquial is lassan fejlődött egy ideig. Őt is bántotta a dolog, csúfolták is miatta. Azután kivirágzott, és tudod, hogy hová jutott.

- Neked is nehezen ment?

- Nem - komorodott el Senesser. - Nekem talán túl könnyen is sikerült. Túl gyorsan, túl fiatalon. Nem tudtam jól kezelni, és a körülöttem élő emberek és boszorkányok sem. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, hogy elfogadjanak. Idővel majd meg fogod érteni.

- Várj! Azt mondtad, ez a lányoknál szunnyad... Miért, nem csak a lányok lehetnek boszorkányok?

- Nem bizony! Fiúk is lehetnek azok. Bár több a nő, de sok férfi boszorkány van, a mesterek között is. Rendje válogatja, hogy milyen szerepük van a férfiaknak. Számos rend, köztük a miénk is matriarchális, vagyis egy boszorkánykirálynő áll az élén. Ami így izgalmasan hangzik, ám valójában a királynő nem uralkodik. Nem úgy, mint a régi emberi uralkodók. A döntéseket a Vének Tanácsa hozza. A királynő olyasmi, mint egy alkotmányos monarchiában: egyfajta kiegyensúlyozó erő, akit mindenki tisztel, aki összefogja a rendet, aki segít elrendezni a vitákat. Fontos szerep, de nagyrészt jelképes.

- De akkor miért éri meg annak lenni? - grimaszolt Lucy.

- Mert ez a boszorkánylét csúcsa.

- Te is szerettél volna királynő lenni?

- Nem - ingatta a fejét Senesser. - Én alkalmatlan lennék rá, és esélyem se lett volna. Ráadásul ott volt Marquial is. Nem, nem akartam soha az lenni. Nem mindenkinek való ám, és jobb, ha olyan álmokról álmodozunk, amiket elérhetünk. Tudom, hogy a sportban azt mondják az edzők: "Meg tudod csinálni!". De ha nem vagy tornász, nem fogsz olimpiát nyerni tornában.

- Együtt nőttetek fel Marquiallal? - firtatta Lucy, veszélyes vizekre tévedve.

- Két-három évvel idősebb volt nálam.

- És neked van testvéred?

- Volt egy nővérem.

- Hogyhogy csak volt?

- Meghalt a boszorkányüldözésekben - lehelte halkan Senesser.

- Jaj, ne haragudj! - kapta a szája elé a kezét ijedten Lucy. - Sajnálom!

- Nem tudhattad. Régen történt - sóhajtotta az indiánlány. - Térjünk vissza inkább az első leckéhez.

Lucy nem ellenkezett. Nem akarta már a legelső alkalommal magára haragítani a tanítóját az illetlen kérdéseivel. Nem faggatunk másokat a halottaikról, és Senesser szemmel láthatóan nem akart, vagy nem tudott erről beszélni.

Folytatták hát az ismerkedést a boszorkányság múltjával és jelenével. Lucy nem igazán erre számított. Izgalmasabbnak hitte a tanulást. Valahol megértette persze Senesser logikáját, hiszen ő maga még semmit sem tud erről a világról, muszáj legalább az alapokkal képbe kerülnie. Ha meg az ereje csak később fog kibontakozni, akkor úgyse tudna most még sokra menni nélküle. Senesser pedig érdekesen beszélt, az ő szájából elhangzottak nem mesének hatottak (ellentétben Josie mamival), hanem egy élő világ eleven leírásának, ráadásul egy szemtanútól, aki nem csupán másoktól hallotta,  de át is élte ezeket az évszázadokat.

Senesser még egy dologban különbözött a tanáraitól: bátorította, sőt elvárta tőle, hogy kérdezzen, gondolkozzon, akár kételkedjen. Azt mondta neki, soha semmit ne vegyen készpénznek, legyen kritikus, járjon nyitott szemmel. A boszorkányok nem felsőbbrendűbbek az embereknél, és a különleges képességekhez nagyobb felelősség is társul. Lucynak furcsa volt őt hallgatnia, mert ez a többszáz éves indiánlány bizonyos tekintetben nagyon is modernül gondolkodott. Ki gondolná, hogy aki ilyen öreg, mégis ennyire élénken érdeklődik a ma (és akár a holnap) újdonságai iránt?

- Szeretem látni a fejlődést - vont vállat Senesser, mikor Lucy erre rákérdezett. - Aki a múltban ragad, az elveszett, bepókhálósodik, és elveszti az esélyét, hogy megértse az őt körülvevő világot. A világon csak a változás örök. Semmi sem marad ugyanolyan. Itt vannak például az országok, amiket ma ismerünk. A nagy részük hol volt ezelőtt kétezer évvel? És hol lesznek ezer év múlva? Ugyanilyen a technika is. Régen nem volt számítógép, telefon, internet. Kétszáz éve még vécépapír se, meg fürdőszoba minden lakásban. Talán öreg vagyok, de jobban szeretem a mai tisztálkodást.

- Halhatatlan vagy? - tette fel a kérdést óvatosan Lucy.

- Nem. Csak nem öregszem. Elpusztítani sem olyan könnyű engem, köszönhetően a királynő varázslatának.

- Te kérted meg rá?

- Eszébe se volt megkérdezni! - horkantott Senesser. - Tudod, mindenki azt hiszi, hogy ez milyen menő, közben meg el is borzadnak a gondolatától, ha rám néznek. Pedig nem én kértem, nem én választottam, csak nekem kell ezzel együtt élnem.

- Haragszol miatta Marquialra?

- Nem, ő nem akart nekem rosszat. Kedvelt, szeretett, és én hűségesen szolgáltam őt. Sajnos nem volt ideje vagy módja végiggondolni, mit tesz velem. Vagy nem volt más választása. Nem tudhatom. Most már mindegy. Legközelebb mutatok neked valami érdekeset.

- Micsodát?

- Legyen meglepetés, Lucy. Bemutatlak valakinek.

*

- Ulysses! - sikkantotta Lucy a fényképekről már jól ismert fehér macskát megpillantva. Azután elbizonytalanodott. - De én allergiás vagyok a macskaszőrre...

- Egy próbát megér. Ulysses nem teljesen igazi macska.

- Jaj, de aranyos! - hajolt közelebb Lucy. Óvatosan megérintette és megsimogatta az állat fejét, aki megadóan tűrte. - Milyen selymes a bundája!

- Sokat dolgozik érte - jegyezte meg enyhe éllel a hangjában Senesser, mire a kandúr kiöltötte rá a nyelvét. - A boszorkányoknak gyakran vannak állati segítőik. A "szakirodalom" familiárisoknak hívja őket. Macska, kutya (ne vágj pofákat, Ulysses!), kígyó, varangy, denevér a leggyakrabban, de ez tájanként változhat.

- Ulysses a te famili... familitárisod?

- Nem, Ulysses nem militarista, inkább pacifistának vallja magát, de időnként harcias is tud lenni - simogatta meg a macska fejét Senesser.

- Egy boszorkánynak csak egy társa lehet?

- Nem. Élete során több is lehet, mivel az állatok rövidebb ideig élnek.

- Ő mióta van veled?

- Néhány évszázada. Ne nézz így rá! Ugyanaz a mágia tette ezt vele, ami velem is.

- Ő az első segítőd?

- A második. Az első egy csodaszép albínó jaguár volt, Leka - meredt valahová a távolba Senesser. - Lekát kölyökkorában találtam a dzsungelben, miután elpusztult az anyja, és magamhoz vettem. Együtt nőttünk fel. Nagyon szerettem, és ő is nagyon ragaszkodott hozzám. Sajnos felnőtt koromban elvesztettem. A jaguárok csak tizenöt-húsz évig élnek. Megsirattam, amikor elment. Utána találkoztunk Ulysses-szel. Azóta barátok vagyunk, bár ő néha szívesen letagadná ezt, és sohasem kímél a véleményével.

- Biztos csak te érzed úgy. Hiszen egy ilyen szép cica nem is tudna rosszat gondolni rólad, igaz? - gügyögte Lucy az állatnak.

- Ezt mondom én is mindig, dehát hisz nekem valaki? - dörmögte a macska, mire Lucy két lépést hátrált, és kikerekedett szemekkel bámulta.

- Te tudsz beszélni?!

- Miért, te is tudsz, nem? - húzta el a száját a macska. - Én miért ne tudhatnék? Azért, mert macska vagyok? Micsoda rasszizmus!

- Bocsánat! - nyögte a kislány.

- Elfogadom! - bólintott kegyesen Ulysses. - Az engesztelő ajándékokat a kosaramba kérem!

- Vegyél vissza! - szólt rá szigorúan Senesser, mire a kandúr kelletlen sóhajjal lehajtotta a fejét. - Lucy a tanítványom.

- Josie élettelibb volt...

- Nem vagyunk egyformák, Uli. Leka meg szófogadóbb volt nálad.

- Utálom, ha így hívsz!

- Tudom. Akkor te meg ne piszkálódj Lucyval.

- Jó, rendben - adta meg magát a kandúr.

Könnyedén kiszökkent a kosarából, és körbeszaglászott Lucy szobájában. Érdekesnek találta a cserepes virágot az asztalon, csak a szemeit forgatta a falakat borító Harry Potteres poszterek láttán, rosszallóan elfintorodott a sarokban talált pici kupac szennyes ruha felett, majd kényelmesen elhelyezkedett a forgószéken, csak a farka lógott le róla.

- A macska a kedvenc állatod? - kérdezte Lucy.

- Nem. Általában jól kijövök az állatokkal - telepedett le a szőnyegre Senesser, aki ezúttal tényleg egy sokkal kényelmesebb tréningruhába bújt, amit a saját alakjában is viselhetett. - Ne morogj, Ulysses! Nincs ebben semmi trükk. Csak rájuk kell hangolódni, érezni őket, kitalálni a gondolataikat, megérteni a lelküket. Az állatok mások, mint mi. Kevés állat gonosz, többségében nem bántanak másokat öncélúan.

- De azért vigyázni kell velük, nem?

- Igaz. Van egy mondás, hogy az a farkas, aki a tenyeredből eszik, előbb-utóbb a lábadból is fog. Ezért kell óvatosan közelíteni hozzájuk. Érezzék, hogy nem akarod bántani őket, de azt is, hogy szükség esetén meg tudod védeni magad.

- Téged támadott már meg vadállat? - huppant le vele szemben Lucy. Ulysses a széken felröhögött, vagy valami ahhoz kísértetiesen hasonló hangot adott ki. Lucy bólintott, hogy megértette. - Akkor ezt vehetem nemnek, ugye?

- Szeretem az állatokat és boszorkány vagyok - felelte a tanítója. - Miért akarnának bántani?

- És senki sem olyan hülye, hogy úgy akarja végezni - szúrta közbe Ulysses.

- Szép kis barát vagy!

- Most mi van? Azt hittem, tanítani akarjuk a kiscsajt - dünnyögte a kandúr, és Lucy felé fordította a fejét. - Tudod, kicsi lány, a vadállatok és a gonosz boszorkányok kézikönyvének második pontja úgy szól, hogy "Ne baszakodj Senesserrel, ha kedves az életed!".

- Vigyázz a szádra, Ulysses!

- Bocsánat. Tudom, nem mondunk olyat hölgytársaságban, hogy "ha kedves az életed"...

- Ulysses! Többé nem hozlak magammal, ha nem tudsz viselkedni.

- Meg se szólalok! Mit is mondanék? Csak egy beszélő macska vagyok, nincs itt semmi látnivaló...

- Még száz év veled, és könyörögni fogok a halálért.

- Most a lelkembe gázoltál, úrnőm! - bömbölte megjátszott megbántottsággal a macska.

Lucy a szőnyegen ülve nevetgélt rajtuk. Muris egy páros voltak, a szókimondó Ulysses, meg a zsörtölődő gazdája. Talán fel sem tűnt neki, hogy Senesser macskájának jelenlétében nem is tüsszögött, mintha szabadságra ment volna az allergiája. Azok ketten közben még mindig egymást szekálták.

- Ha szőrt hagysz azon a széken, rád küldök egy kopasztó átkot!

- Lehet, hogy gazdát kellene cserélnem. Lucy biztos nem mondana ilyeneket nekem.

- Amíg jobban meg nem ismer.

- Bagoly mondja verébnek? Lehet, hogy jobb tanára lennék. Én az életre tanítanám, és egy varázsmacska tanítványaként mindig talpraesett lenne.

- Csak tessék, Ulysses mester!

Lucy felkacagott. Mindketten kérdőn pillantottak rá.

- Bocsi, csak elképzeltem Ulyssest boszorkánymesterként, ahogy éppen tanít - vigyorgott tele szájjal a kislány.

- Látod, engem legalább el lehet képzelni annak! - szúrt oda a kandúr a gazdájának.

- Tényleg, ő miért nem az? - kérdezte Lucy a macskától, aki kettejük közül a beszédesebbnek tűnt.

Ulysses abban a pillanatban elhallgatott, mint akinek elvágták a virgonc jókedvét, és mintha a szobában több fokot zuhant volna a hőmérséklet.

- Azt senki élő emberfia nem tudja - dünnyögte a macska, óvatosan a gazdája szobormerev arcára pillantva.

- Ideje nekilátni a mai tanulásnak, mielőtt a szüleid hazaérnek - mondta csendesen Senesser.

Volt valami a hangjában, amitől se Lucy, se Ulysses nem mert ellenkezni vele.

- Hamarosan kiviszlek terepre is, hogy ne csak a száraz elméletet tanuld - tette még hozzá bátorítóan az indiánlány.

Lucy bólintott, hogy érti. Nem volt bátorsága tovább kérdezősködni. Most annak látta a tanítóját, aminek mondta magát: egy felnőtt boszorkánynak. Amilyenné talán ő is válni szeretne. Csak azt nem tudta biztosan, valóban olyanná szeretne-e válni. Ehhez sokkal többet kellene tudnia. Vajon mit titkolhat előle Senesser?