A plázában tömeg hömpölygött. A parkolók mellett a gyorséttermek szintje is zsúfolásig megtelt. A hangszórókból folyamatosan zene szólt, néha egy-egy szolgálati közleménnyel megszakítva, és vagy húszféle gyorsétterem illatai kavarogtak összekeveredve az emeleten. Tipikus őszi, tanítás utáni délután. Lucy unottan kavargatta a szívószállal a langyossá melegedett üdítőjét. A pizzája maradéka megrágcsálva hevert előtte az asztalon. Clara a fagyija utolját tüntette el épp. Anita a távolba révedő tekintettel bámult valamit, közben a válláig érő gesztenyebarna haja egyik tincsét csavargatva.

- Hát nem tökéletes? - sóhajtott ábrándosan.

- Az. Fenomenális! - húzta el a száját Lucy.

- Ne mondd, hogy téged hidegen hagy ez a látvány!

- Legalábbis nem kezdek el tőle nyáladzani.

- Olyan vagy! - pillantott rá megbotránkozva a barátnője.

- Jaj, csak nem azt akarod mondani, hogy jövőre mi is a focipálya nézőterén fogunk ücsörögni edzés alatt, és azt bámuljuk, ahogy Simon Stokes leveszi a pólóját?!

- De nézz csak rá! - lehelte Anita. - Hát nem tökéletes?

Lucy tekintete lustán megkereste a barátnője ábrándjainak tárgyát. A népes társaság tőlük öt-hat asztalnyira ült, láthatóan remekül szórakozva. Középen a lányszívek vágyainak titkos tárgya, a focicsapat irányítója, a náluk két évvel idősebb, szemtelenül jóképű Simon alakja magaslott ki társai közül. Tényleg jól nézett ki, piszkosul jól, és ezt tudta is magáról. A menők asztalánál ülők éppen harsányan nevettek valamin.

- Azt tudod, ugye, hogy ő Miranda Bates felségterülete? - jegyezte meg közömbösen Lucy.

- A pomponkirálynő! - fintorgott leplezetlen undorral Anita. - Az a ribi úgy lóg rajta, mint a karácsonyfadísz!

- Minden adottsága meg is van hozzá - szólt közbe Clara, fejével a vidám társaság középpontjában viháncoló szőke, hosszú hajú lány felé bökve, aki szinte rátapadni látszott Simonra. - Két év előnye van velünk szemben, és pontosan tudja, hogy senki sem vetélkedhet vele. Nem csodálom. Ilyen tökéletes alakkal...

- Undorítóan tökéletes! - morogta sötéten Anita.

- Mi lenne, ha... - kezdte Lucy.

- Ki ne mondd! - vágott a szavába a másik lány. - Lehet, hogy soha nem juthatok a közelébe, de távolról azért még csodálhatom Simont.

- Csodáld, ha jólesik. Vagy akár kereshetnél magadnak egy elérhető, korunkbeli fiút.

- Azok annyira gyerekesek még! Azt se tudják, mit kell csinálni egy lánnyal!

- Miért, mit szeretnél, mit csináljanak veled?

- Tudod te is! Itt az ideje az első csóknak!

- Miért, az időhöz van kötve?

- Jaj, Lucy, ne legyél már ilyen értetlen! Nem akarok lemaradni.

- Ha tizenöt évesen nem csókolózunk egy sráccal, akkor lemaradunk?

- Végérvényesen! - bólintott mindenttudón Anita. - Nem akarok szánalmas vénlány maradni. Te könnyen játszod a közömböst, neked ott van Tim!

- Fúj! - fakadt ki felháborodottan Lucy. - Ezt te se gondolod komolyan!

- Sokat vagytok együtt.

- Barátokként. Szerinted Timothy az, akivel egy lány az első csókját elképzeli?!

- Ez igaz - szólt közbe egyetértőn Clara. - Tudom, hogy barátok vagytok, de valljuk be, Tim az utolsó fiú, akire eszembe jutna fiúként nézni. Szerintem neki legfeljebb majd csak az egyetemen lesz barátnője, ha talál ott magának egy hozzá hasonló kockafejű lányt.

- Elegem van a témából! - morogta Lucy. - Elegem van Simon Stokes bámulásából is. Nem vagyok kíváncsi Timothy jövőbeli szerelmi életére se. Húzzunk innen a francba!

- Ne már!

- Felőlem itt maradhatsz reménytelenül epekedni és nyáladzani! - mordult rá Lucy. - Ne légy már olyan szánalmas, mint azok a csajok!

A szomszédos asztal felé intett, ahonnan három lány bámulta ábrándos tekintettel Simont és barátait.

- Gonosz vagy! - motyogta Anita.

- Igazi boszorkány, mi? - grimaszolt Lucy. - Menjünk innen a fenébe, és csináljunk valami értelmeset!

- Ha boszorkányok lennénk, elvarázsolhatnánk Simont, hogy belénk szeressen - álmodozott tovább Anita.

- Nem hiszem, hogy arra kéne pazarolnunk a varázserőnket, ha lenne! És szerinted mennyire volna jövője egy szerelmi kötéssel létrehozott kapcsolatnak? Olvastad a Harry Pottert. Emlékszel Tom Denem anyjára? Neki se vált be túl jól.

- Kár! - sóhajtott a barna hajú lány, miközben felcihelődtek a helyükről, és még egy utolsó, vágyódó pillantást vetett Simon Stokes felé.

*

- Késtél, baba! - állapította meg leplezetlen kárörömmel a hangjában Ulysses.

- Ne már! - morogta Lucy. - Nem igaz, hogy nem mehetek el egy...

- Nekem mindegy - ásította a macska. - A vén banyának magyarázd majd meg.

- Mérges?

- Mit tudom én, nem vagyok gombaszakértő! - fordított hátat a kandúr. - Meg kéne tanulnod tőle azt a trükköt az idővel. Bár az emberbarátaid előtt úgyse használhatnád. Hoppá! Nagy sza... szalámiban vagy! Lesz itt büntetés! Én léptem, baba! Semmi kedvem végignézni.

- Várj már! Meg fog büntetni?!

- Szerinted te vagy az első tanítványa, akit meg kell fegyelmeznie? - nézett vissza a válla felett gúnyos vigyorral a macska. - Hidd el, nagyon találékony ám! Na pá, peches pancser!

Lucy bizonytalanul bámulta a hűlt helyét. Nem mondhatta, hogy a tanítója túl kemény kézzel bánt volna vele eddig, bár tagadhatatlanul szigorúbb lett, mióta a lány belépett a lázadó korszakába, kezdve feszegetni a határokat. Mi van, ha ez a bajkeverő dög nem a levegőbe beszél? "De jogom van elmenni a barátaimmal szórakozni!" - ment fel benne a pumpa a gondolattól.

- Késtél - hallotta meg azt a lágy altot.

- A plázában voltunk a csajokkal! - csattant fel a szándékozottnál élesebben.

- Nekem mindegy - vont vállat az indiánlány. - Kettőnk közül nekem van időm bőven.

Lucy megütközve bámult rá, de Senesser már elfordult tőle, és zavartalan nyugalommal kotorászott a polcon sorakozó üvegei között.

- Sajnálom! - fújt egy nagyot a lány.

- Rendben - hangzott a válasz. - De nekem is közbejött valami, ma már nem tudunk gyakorolni.

- Menjek haza?

- Nem ezt mondtam.

- Akkor mit akarsz tőlem?!

- Például azt, hogy ne karmolj, kis jaguár - felelte a boszorkány, és Lucy elszégyellte magát a fekete szempár szemrehányó tekintetétől. - Annyit mondtam, hogy gyakorolni már nem tudunk ma. De valami újat megtaníthatok neked a gyakorlatban.

- Mit?

- Majd meglátod. Gyere velem, úgyis látni akartad, hogyan élnek a boszorkánycsaládok.

Lucy engedelmesen a tanítója nyomába szegődött. Szótlanul rótták az utcákat az őszi ég alatt. Végtelenül hosszúnak tűnt az út gyalogosan. A kertvárosban jártak, egy kiábrándítóan átlagos utcában, lehangolóan átlagos házak között.

- Ez egy többgenerációs boszorkánycsalád - törte meg a csendet Senesser altja. - Nagyjából így élhetnek a mai boszorkányok. Elvegyülve a többi ember között. Olyannak nézünk ki, mint bárki más. A lényeg az észrevétlen beolvadás. Ma már nem üldöznek bennünket, de a furcsaságaink túl sok kérdést vetnének fel. Ezért is hozták a rendek a titoktartási szabályokat.

- És ha valaki megszegi azokat?

- Ezen a téren a rendek nem elnézőek. Komoly büntetésre számíthat.

- Szóval, illegális varázsárut árulni, az elmegy, csak a létezésünk titkát ne fecsegjük ki? - mordult felháborodottan Lucy.

- Lényegében igen. Persze az illegális holmikat sem szeretik, és főbenjáró bűn azokat nem boszorkányok számára értékesíteni.

- Gondolod, hogy ez Riosékat érdekli?

- Ha nem akarnak nyílt összeütközésbe keveredni a rendekkel, akkor kénytelenek tekintettel lenni erre. Senki sem szeretne a mesterek haragjával vagy fejvadászokkal szembekerülni.

- Te már álltál szemben fejvadászokkal - fordította a tanítója felé a fejét Lucy.

- Igen.

- Milyen volt?

- Nem ajánlom senkinek kipróbálásra.

- De te...

- Én más vagyok, Lucy - vágott közbe nyugodt komolysággal az indiánlány. - Nem mindegy, hogy boszorkányként állsz velük szemben, vagy boszorkánymesterként. Netán Senesser úrnőként. Nekem sikerült őket rábeszélnem, hogy jobb mindenkinek, ha mindannyian megyünk szépen tovább a magunk útjára.

Ezt Lucy egy pillanatig sem vonta kétségbe. Amit eddigi ismeretségük során megtudott a tanítójáról, az nem hagyott benne kételyt azt illetően, hogyan is zajlott vajon az a bizonyos beszélgetés. Valahogy nem tudta elképzelni szorult helyzetbe kerülni őt. Talán ezért is érezte mindig ösztönösen biztonságban magát mellette.

- Megjöttünk - állt meg egy szörnyen átlagos ház felháborítóan átlagos ajtaja előtt a boszorkány, és becsengetett.

Némi szöszmötölés után nyitottak nekik ajtót. Egy borzasztóan átlagos külsejű idősebb asszony.

- Jaj, Sarah, de jó, hogy itt vagy!

- Hello, Daphne. Hol a beteg?

- Delphine az, az unokám. A szobájában van az emeleten.

Egy átlagos lakás átlagos lépcsőjén haladtak felfelé szaporán. Átlagos, átlagos, átlagos minden. Lucy magában füstölgött. Hát egyetlen mai boszorkány sem lakik boszorkányhoz méltó otthonban?! És mit akar neki megmutatni a tanítója egy újabb betegével? Éppen elég gyógyítást látott már.

A küszöbön állva bizonytalanodott el végképp, hogy itt akar-e lenni. A szobában egy középkorú házaspár hajolt kétségbeesetten az ágyon rángatózó fiatal nő fölé. A lányt körülbelül Summer korabelinek saccolta, és korántsem látszott átlagosnak. Habzó szájjal dobálta magát az ágyán, a férfi és a nő (a szülei?) alig bírták a helyén tartani.

- Révületben van? - kérdezte Senesser. - Mit használt?

- Nem tudom - fordította felé kimerült arcát a férfi. - Mindig a Hickoryban vásárolunk. Még soha nem történt ilyen.

- Megnézem - lépett az ágy mellé az indiánlány. - Megengeditek, hogy megmutassam a tanítványomnak is?

A férfi bólintása után Lucy már csak annyit látott, hogy a tanítója a lány homlokára teszi a kezét, az pedig mozdulatlanná dermed, mintha lefagyasztották volna.

- Menjetek ki, kérlek. Lucy, gyere ide!

Szokás szerint mindenki engedelmeskedett. Kettesben maradtak a lány mellett. Senesser leült az ágyra, gyengéden kisimította az izzadt hajszálakat Delphine arcából.

- Milyen békés most, ugye?

- Mi baja lehet? - kérdezte halkan Lucy.

- Révületben ragadt.

- Miért nem hívtak hozzá orvost?

- A boszorkányok közül sokan nem bíznak a modern orvostudományban. Amiben szerintem nincs igazuk, de a régi beidegződéseket nehéz megmásítani. Persze vannak olyan bajok, amikhez manapság is egy tapasztalt gyógyító tudása szükséges.

- Mi történhetett vele?

- Fogalmam sincs. De mindjárt kiderítjük. Kapcsolódj hozzá, Lucy!

Kavargó sötétség vette körül őket, melyben tüzes szikrák és zavaros látomások pattogtak, mint egy megkergült filmben. Érthetetlen és értelmetlen képek kakofóniája.

- Látod, Lucy? - szakította ki a látottak hatása alól az a lágy alt. - Minden bizonnyal hamisított vagy szennyezett szert vett be a révülethez. Láttam már ilyet, ezek a tipikus mellékhatások. Ezért kell vigyázni, hogy hol és mit vásárolsz. Sajnos a meggyógyítása jóval nehezebb.

- De Summer azt mondta, ők nem...

- A Hickoryban nem is árulnak ilyesmit. Akármi is ez a cucc, valószínűleg illegális az Államokban.

- Mit tudsz tenni érte?

- Ugyanazt kell megpróbálnom, mint máskor. Meg kell tisztítanom a szervezetét, az életenergiáit. Csakhogy ezúttal "méregtől", ha úgy tetszik. Ez bonyolultabb és jobban megviseli a gyógyítót is. Ilyet csak akkor csinálj, ha tökéletes testi, lelki és szellemi állapotban vagy, különben bajba kerülhetsz te is. Könnyen lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre.

- Mit kell segítenem? - kérdezte halkan Lucy.

- Ha rosszul lennék közben vagy utána, akkor kellhet némi mentális támogatás, pár pohár víz, meg ilyenek.

- Bajod eshet?

- Igen. Kiszámíthatatlan a szer hatása, főleg azért, mert nem is tudjuk, mit vett be. Na, lássunk neki! Távolodj el tőle, Lucy, és csak tisztes távolságból figyelj az auráddal!

Senesser két tenyere a lány homlokára simult, tekintete a semmibe révedt. Lucy messziről figyelte, ahogy a tanítója szelleme végigsiklik Delphine szervezetében, felmérve az állapotát. Fekete és világos foltokat látott. Eddigi tapasztalatai alapján gyanította, hogy a feketék lehetnek a "rosszak", amiktől meg kell szabadítani a lányt. A boszorkány közben befejezte a vizsgálatot, és a már jól ismert fehér fény lassan végigkúszott a beteg testében, körülfonva a fekete foltokat. Senesser szemei lecsukódtak, ahogy minden erejével koncentrált, az arca megfeszült és szobormerevvé vált. A fény birokra kelt a sötétséggel.

A feketeség nem adta könnyen magát. Lucy ebből a távolságból is tisztán érzékelte a mérgező szer hatását, ami megpróbálta a tanítója tudatát is maga alá gyűrni. Mi a fene lehet ez? Aggodalom töltötte el.

Az indiánlány folyamatosan remegett, és a fekete foltok halványulni kezdtek. Ugyanakkor Senesser tudata bezárult előtte, többé nem láthatta, mi zajlik a tanítója fejében. Bizonyára meg akarja őt védeni valamitől. Ennyire veszélyes volna? Delphine teste merev mozdulatlanságban feküdt az ágyon, az a két barna tenyér a homlokán bilincsként szögezte oda. Senesser szája sarkából vékony, fekete vércsík szivárgott.

- Semmi baj, ne ijedj meg - hörögte az indiánlány.

Lucy nem értett vele egyet, ő igenis kezdett megijedni. Ilyesmit még soha nem tapasztalt mellette. A fehér fény Delphine testében felizzott, mintha fel akarná égetni a fekete foltokat, és erővel magába szívta azokat. A sötétség hiába kapaszkodott elszántan, nem bírt a fény erejével. A lány szervezete lassan kitisztult, normális színűre változott vissza.

Senesser elengedte, és lecsúszott az ágyról a padlóra. Egész testében reszketett és rángatózott, mintha görcsök kínoznák. Csukott szemhéjai alól fekete könny szivárgott. Kifutott a szín az arcából, betegesen sápadtnak látszott.

- Hozz vizet! - nyögte. - Mondd meg nekik, hogy Delphine jobban van, de még nem jöhetnek be!

Lucy szót fogadott. Amennyire tőle tellett, igyekezett megnyugtatni a családot, aztán két nagy pohár vízzel igyekezett vissza a tanítójához. Csak nehogy baja essen, amíg távol van tőle! Bár fogalma sem volt, mivel segíthetne rajta.

- Most vagy ő győz le engem, vagy én őt - motyogta Senesser. - Vizet!

Lucy a kezébe nyomta az egyik poharat. Az indiánlány mohón kiitta, azután hőhullám söpört végig a szobán, és a másik pohár víz egy pillanat alatt elpárolgott. A boszorkány szemei felpattantak, zavaros tekintettel bámult Lucyra. Kivehetetlen árnyak kavarogtak a fekete szempárban, majd emésztő tűz fénye lobbant bennük.

- Ne félj! - krákogta rekedten. - Megmaradok.

- Jobban vagy? - kérdezte még mindig ijedten Lucy.

- Nem annyira, de most már uralom - felelte a tanítója. - Delphine rendbe fog jönni, csak pihennie kell pár napot.

- És neked?

- Át kell alakítanom az energiát, amit kiszippantottam belőle.

- Megtisztítod?

- Ezt nem lehet. De szerencsére épp elég sötétség van bennem ahhoz, hogy megkösse.

Senesser lassan kezdett visszaváltozni önmagává. Lucy gyengének érezte ugyan, de határozottan a tanítója volt az. Úgy tűnik, a szer, ami kiütötte a lányt, vele már nem bírt el.

- Tudod, Lucy, néha jól jön, hogy nem vagyok jó boszorkány - dünnyögte az indiánlány. - Ez kemény volt.

- Mi ez a szer?

- Nem tudom. Nagyobb baj, hogy a feketepiacon kapható. Üzennem kell Fatimának és Balthazarnak, hogy nézzenek utána.

- Szerinted Riosé?

- Gőzöm sincs. Ennyire csak nem ostoba... De ez a rendek gondja, hogy kiderítsék és felelősségre vonják a terjesztőt.

- Te nem csinálsz semmit?

- Én már megtettem a dolgomat. Máshoz nincs se jogom, se felhatalmazásom.

- Hogy' értetted azt, hogy nem alakítható át, és a benned élő sötétség köti meg?

- Nem minden sötét erőt tudunk megtisztítani - pillantott rá fáradtan Senesser. - Ebből nem tudom visszatáplálni a felhasznált életenergiámat. Egy ideig gyengébb és sebezhetőbb leszek, amíg a testem magától nem regenerálódik. De a sötétség nem vész el azért, a saját sötét erőimet táplálni tudja.

- Minden gyógyító képes erre?

- Nem. Csak azok, akik a sötét tanokban is járatosak. És itt jön a mai második lecke, Lucy. Észrevetted-e, mi a gyógyítói képességem másik arca, vagy a sötét oldala, ha úgy tetszik?

- Nem tudom.

- Nem is baj - húzta ki magát ültében Senesser. - Ez egy kétirányú készség, Lucy. Amit eddig láttál, az az volt, hogy kiszívtam az ártó energiát a betegeimből, és a saját életenergiámból adtam cserébe nekik. Ezt teszi egy átlagos gyógyító ennek a tudásnak a birtokában. De a folyamat megfordítható és egyoldalúan is használható.

- Vagyis? - meredt rá még mindig értetlenül a lány.

- Vagyis az erőmmel képes vagyok kiszipolyozni valakit, megcsapolni az életerejét, mint egy energiavámpír. Anélkül, hogy én is adnék neki magamból. Ha akarnám, teljesen ki tudnám üríteni az illetőt.

- És akkor mi lenne vele? - remegett meg Lucy hangja.

- Halál - vágta rá Senesser közönyösen. - Gyere, segíts felállni! Hagyok itt nekik pár főzetet, amitől Delphine hamarosan megerősödik és felgyógyul. Ha szerencséje van, a szer nem okozott benne maradandó károsodást. Remélem, ezentúl kétszer is meggondolja, honnan vásárol. Ha tanul az esetből, ez csak egy rossz emlék lesz. Ha rászokik a szerre, nem tudom örökké megmenteni. Menjünk!

A boszorkány az ajtóhoz botorkált, és kinyitotta, beengedve az odakint toporgó családot. Néhány üvegcsét nyomott a hálálkodó nagymama kezébe, azután elköszöntek, és hazafelé indultak.

Senesser lassan és bizonytalanul lépkedett az úton, Lucyra támaszkodva. A jelek szerint nagyon megviselte a mai nap. A lány igyekezett segíteni neki, megtartani a tanítója súlyát. Szerencsére nem nagyon jártak emberek az utcákon, akik furcsán nézhettek volna rájuk. Lucy gondolatai kavarogtak, mint őszi falevelek a szélben. Ma ismét egy különös gyógyításnak volt szemtanúja. Mégsem ez, hanem egyetlen szó villant fel újra meg újra az elméjében, amit Senesser csak félvállról, mellékesen vetett oda. Halál, halál, halál - zakatolt Lucy fejében. Vajon megtenné-e azt valaha a mestere, amit a képességei lehetővé tennének a számára? Nem tudott rá se igennel, se nemmel válaszolni magának. Senesser arcára pillantott, amin csak ólmos fáradtságot látott tükröződni, mint mindig, amikor egy súlyosabb betegénél járt, és utána kimerülten vánszorgott haza. Hogyan fér meg egy emberben egymás mellett ennyire a fény és a sötétség?