- Mi az a ház? - kérdezte egy napon Senesser, Lucy legnagyobb meglepetésére, aki nem értette, hogyan jön ez a kérdés a boszorkány kiképzéséhez (bár már megszokhatta, hogy a tanítója sokszor rendhagyóan gondolkodik a világról).

- Az egy... épület? - felelte a lány bizonytalanul, ám a válasza inkább kérdésnek hangzott.

- Formáját tekintve az is lehet - bólintott az indiánlány. - Egy hely, ami megvéd a külvilág viszontagságaitól. Lehet ház, kastély, sátor, jégkunyhó vagy barlang akár. Ahol átmenetileg biztonságban érzed magad, ahol álomra hajthatod a fejed...

- Ahol van alom és alutasak! - szólt közbe félálomban Ulysses.

- Az is. Fekhely és elemózsia - hagyta rá a boszorkány.

- Akkor az az otthon - bólogatott Lucy.

- Nem egészen - rázta meg a fejét a tanítója. - Az otthon az valami más, valami több. A ház védelmet ad neked. De nem feltétlenül leszel benne boldog. Igaz, az otthon sem mindig a boldogság színhelye. Inkább úgy mondanám, hogy a házzal szemben az otthonodhoz sokkal inkább érzelmi szálak fűznek. Nem az a lényeg, hogy ott születtél-e, hanem az, hogy van-e valami, ami hozzá köt, amiért a magadénak érzed, visszavágysz oda, és honvágyad lesz, ha távol vagy tőle. Nem tárgyak, sokkal inkább emlékek és érzések kötnek az otthonodhoz, illetve sokszor más emberek.

- Neked hol van az otthonod? - tette fel az érzékeny kérdést óvatosan Lucy, tartva attól, milyen reakciót vált ki vele a másikból.

- Valaha volt - révedt el Senesser tekintete valahová a válla felett. - A dzsungel majdnem az volt, Lekával az oldalamon. A szülővárosom soha nem fogadott be igazán, de miután a királynő hazahívott, a nővérem és a családja igyekeztek igazi otthont teremteni számomra a saját otthonukban.

- Sikerült?

- Időnként igen. Néha felejteni tudtam, vagy legalábbis kicsit elmenekülni a valóságból. A házukban nem a Királynő Keze voltam, csak egy lány, egy testvér, egy barát. De már megint túl sokat beszélünk rólam, Lucy. Ehelyett inkább egy sokkal fontosabb dologra akarlak megtanítani: házat építeni.

- Tessék?!

- Ne olyan házra gondolj! - mosolyodott el a boszorkány. - Nem téglából és kőből, hanem a természet energiáiból készültre. Mai divatos szóval élve egy virtuális házat képzelj magad elé, egy energiaburkot, ha úgy tetszik, amit megfelelő koncentrációval bárhol és bármikor fel tudsz húzni magad köré. Olyasmi ez, mintha az erőddel egy félgömböt formálnál, amiben elrejtőzhetsz, ami képes bizonyos keretek között megvédeni a külvilágtól, ahol megpihenhetsz és erőt gyűjthetsz. Nagyon hasznos lehet.

- Ezt meg tudom csinálni?! - hüledezett Lucy döbbent arckifejezéssel.

- Még nem. Ezt fogjuk megtanulni.

- Na, szépen vagyunk! Kőművest csinál belőled. Micsoda kizsákmányolás! Pedig szégyen és gyalázat a gyermekmunka! - dohogott Ulysses. - Belebetonoz a boszorkányságba.

- Téged kellene betonba önteni, te bundás bajkeverő! - mordult rá a gazdája.

- Tiltakozom! A Kandúrok Szabad Szakszervezete...

- Ó, te magasságos! Már csak egy boszorkánymacska érdekképviselet hiányzik nekünk!

- Az biztos! - kontrázott rá a macska. - Több alutasakos kaját, alanyi jogon! Kötetlen pihenőidőt! Különben sztrájkolni fogunk minden péntek tizenharmadikán!

- Keményebben fogtok lustálkodni?

- Toll a füledbe, vén banya! - fújt Ulysses. - Vacak egy munkaadó vagy!

- Nem is dolgozol...

- És még sértegetsz is! Sztrájkolni fogok!

- Nem gátollak a szabad véleménynyilvánításban.

Lucy halkan vihogott a szóváltásukat hallgatva. Akárhány év is telt már el, akárhányszor hallotta a folyamatos zsörtölődésüket, mindig mulatságosnak bizonyult újra a tanújának lennie. Mint valami idős, morgós házaspár. Vajon akkor is ilyenek volnának, ha Senessernek akadna végre egy férfi az életében, és nem ez a négyszáz éves szűz lenne?

Mióta már nagyobb volt, többször is eszébe jutott ez a kérdés. Nem mintha a szerelem járt volna Lucy fejében, de tizenöt évesen azért elkezdi ez-az foglalkoztatni az ember lányát. Változhatott, lehetett éppen a kamaszos lázadó korszakában, az a régi kislány se tűnt még el nyomtalanul a lelkéből. Talán a szobája már nem rózsaszín, de attól még nem vált varázsütésre korábbi önmaga gyökeres ellentétévé.

- Míg Ulysses sztrájkol, mi térjünk vissza az eredeti témánkhoz - zökkentette ki mélázásából a tanítója. - Megtanítalak "házat építeni". A mágiád már elég erős hozzá, hogy elsajátítsd. Jól jöhet, és bár talán még egy kissé korai, de nem árt az óvatosság.

- Rios és bandája miatt?

- Nem ők jelentenek számodra veszélyt.

- Mégis aggódsz miattam.

- Nem a legkedvezőbb a csillagok együttállása - dörmögte az indiánlány. - De közvetlen veszély nem fenyeget egyelőre. Ennek ellenére időben fel akarlak vértezni. Akkor se válik károdra, ha soha nem is lesz szükséged rá. Ez a mágikus ház a hétköznapok során is jó szolgálatot tehet neked, ha egy kis nyugalomra vágysz. Minden másra ott a liliomod.

- Én miért nem látom? - emelte az arca elé a két tenyerét Lucy.

- Hívtad már, hogy bújjon elő?

- Mi?!

- Nincs ebben semmi ördöngösség, Lucy. Ugyanúgy kell kapcsolódnod hozzá, mint az élőlényekhez vagy az őselemekhez. Azt hittem, már rájöttél.

Lucy megütközve nézett rá. Honnan kellett volna tudnia? De továbbgondolva rájött, hogy logikus az egész, még ha ez neki nem is tetszik éppen. Senesser mindig is hagyta, hogy maga fedezze fel mindazt, amire a képességei már alkalmassá teszik. Duzzoghat ő, ám azzal nem fogja meghatni a tanítóját, másfelől pontosan azt kapja meg tőle, amiért a korosztálya olyan vehemensen küzd a szüleivel: az önállóságot.

Koncentrálni kezdett inkább. Látni akarta végre újra azt a liliomot. Érezte, ahogy az aurája kinyílik, és minden erejével a virágra figyelt, hogy megszólíthassa. A bizsergés valahonnan a hasából indult, végigkúszott a mellkasán és a karjain, míg elért a tenyeréig. Ismerős érzés volt immár. Hívta a virágot. Lassan, finoman, félig-meddig türelmesen (hát mennyire legyen türelmes egy tizenöt éves lány?!).

Mindenféle átmenet nélkül történt. A tűzliliom kibomlott a tenyerében. Lucy már nem ijedt meg tőle, mint legelőször. Érdeklődve szemlélte a lobogó lángú virágot, ami ott lüktetett a kezében, mintha egyenesen a testében gyökerezne, kellemesen melengetve a bőrét. Egészen belefeledkezett a szépségébe. Mondjon bárki bármit, ez úgy néz ki, mintha egy művész festette volna. Minden apró kis részletét látta maga előtt, a szirmát, a színeit, a belőle nyújtózó kis lángnyelveket, éppen csak az illatát nem érezte. Senesser mágiája lehet félelmetes, de kétségtelenül gyönyörű.

- Hol tanultad? - kérdezte szórakozottan, a virágot csodálva.

- Miután először elhagytam a szülőföldemet, egy távoli tájon - Senesser lágy altja betöltötte a szobát. A boszorkány odaült mellé, óvatosan megérintette Lucy kézfejét, mire a liliomból kicsi lángnyelvek indultak el felé, és futottak végig a karján, ezerszínű ragyogásba vonva a barna bőrét. - Nagyon megtetszett, azután az évek során annyira hozzám nőtt, hogy a jelképemmé, a névjegyemmé vált.

- Más is tud ilyen varázslatot?

- Pont ugyanilyet nem, mert én kombináltam másfajta mágiákkal, amikor eldöntöttem, hogy mire is szeretném használni a szépségén kívül.

- Más boszorkánymesterek is szokták keverni a mágiákat? - billentette oldalra kíváncsian a fejét a lány.

- Sokan szeretnek kísérletezgetni, de általában van egy határ. Azt kevesen lépik át, mert nem veszélytelen - játszott továbbra is a lángnyelvekkel az indiánlány. - Az, amit én csináltam, már-már eretnekségnek számított a szemükben. Szerettem tanulni, ez mindmáig igaz rám. Szerettem felfedezni a világot, a lehetőségeket, feszegetni a határokat, új dolgokat megismerni és kipróbálni. Kíváncsi természetű vagyok. Kigyönyörködted magad?

- Máskor is elő tudom hívni?

- Persze, ugyanúgy, ahogy most.

- Akkor igen - sóhajtott Lucy, és a tűzliliom kialudt a tenyerében, mintha soha ott sem lett volna. - Építsünk házat!

- Előbb alapozzunk! - mosolygott rá a tanítója.

*

A "nem könnyű" enyhe kifejezés volt erre. Pokoli nehéznek bizonyult. Többször abba kellett hagyniuk, majd újra nekiveselkedni. Lucynak időbe telt felfognia, amit a tanítója magyarázott neki, hogy nem erőből kell megoldania. Könnyű azt mondani! Egy ízben még a helyéről is felpattant, és dühösen kiabálva kirohant a fürdőszobába. Tíz perccel, és legalább kétszer az arcára fröcskölt hideg vízzel később bátortalanul óvakodott vissza a szobába. Most már szégyellte magát az iménti dührohamáért, és tartott attól, milyen büntetést fog kapni érte a tanítójától.

Senesser ugyanott ült a szőnyegen, ahol hagyta. Fekete szemei kifejezéstelenül fürkészték a lány arcát.

- Folytathatjuk? - kérdezte a boszorkány, és Lucy lesütött szemmel ült le mellé. Senessernek nem volt rá szüksége, hogy megbüntesse őt. - Tehát, ahogy mondtam, érzéssel próbáld, ne erőből. Ez félig mágia, félig a természetben áramló energiák használata. A "házad" belőled nyeri az erejét, a stabilitása azon múlik, te mennyire tudsz stabil lenni.

- Olyasmi, mint a gyógyítás?

- Amit tőlem tanulsz, az szinte mind olyan - bólintott az indiánlány. - Csináljuk együtt? Te fogsz vezetni, én csak "beülök melléd" stabilizálni, ha kell. Engedd el magad, ne görcsölj rá! Nincs olyan, hogy kudarc. Időbe telik, és most csak az alapokat akarjuk megtanulni. Nem várok tőled lehetetlent. Van időnk bőven. Vedd úgy, hogy együtt játszunk!

- Játszottál te valaha? - horkantott nem a legszebben Lucy.

- Én is voltam gyerek, és igen, játszottunk a nővéremmel, később meg Lekával - felelte kizökkenthetetlen nyugalommal Senesser. Lucy tulajdonképpen titokban ezt a végtelen türelmét is szerette benne, amit vele szemben tanúsított. - Kezdjük! Koncentrálj! Akkor jó, amikor úgy érzed, mintha lebegnél. Mint amikor a levegővel dolgozol.

- Ezért akartad, hogy összebarátkozzak vele? - kapta fel a fejét a lány.

- Minden mindennel összefügg, Lucy.

"Gondolhattam volna!" - dohogott magában a lány. Túl egyszerű lenne, ha a tanítója nem csavarna mindenen még egyet? Valahol a lelke mélyén mégis imponált neki ez, különlegesnek érezte magát tőle. Elvégre hány kis boszorkány tanulhat ilyesmiket? Bár még viszonylag keveset tudott a boszorkányok valódi világáról, ám nagyobb összegben mert volna fogadni rá, hogy nagyon kevesen. Lám, határozott előnyökkel is jár a tanítója különcsége.

- Te is sztrájkolsz, mint Ulysses, vagy a feladaton gondolkodsz ennyire? - kapta a szelíd korholást, és kénytelen-kelletlen igyekezett odafigyelni.

Furcsa módon Senesser jelenléte megnyugtatóan hatott rá. Ezt már nem először tapasztalta. Valahogy könnyebben ment kizárnia a zavaró külvilágot, kapcsolódnia azokkal a láthatatlan erőkkel, amikre az indiánlány mindig azt mondta, ezek a természet mindent átszövő energiaszőttesének alkotóelemei. A világban van anyag és energia, és az mindmáig vitatott kérdés, hogy a spirituális, a lélek vajon ezektől függetlenül léteznek-e, vagy maguk is az anyag és az energia örök körforgásának részei.

Lucy nem látta a kis félgömb alakú burkot, inkább csak érezte, vagy érezni vélte, ahogyan körülöleli őket. A külvilág tompábbá lett, és "odabent" béke és nyugalom vette körül. Mintha az összes aggodalmát a láthatatlan falakon kívül hagyta volna. A mostanában örökké türelmetlen kamaszlelke itt nem követelte folyton, hogy csináljon már végre valami értelmeset, vagy történjen már valami.

Körbepillantott. Látott mindent maga körül a szobában, Ulysses lustálkodó alakjától kezdve, a bútorokon át, az ablakon bekukucskáló napfényig. Megérinthetné, mintha itt volna mellette, ugyanakkor nem érzett késztetést rá. Jó volt idebent, külső szemlélőként figyelve a kinti világot. Érdekes élmény, hümmögött. Nyilván benne van Senesser keze is, hogy most ilyen könnyedén sikerült. Tekintete az indiánlányra tévedt, aki csendben ült mellette a szőnyegen.

- És most? - kérdezte Lucy.

- Rajtad múlik - vont vállat a boszorkány. - Amit csak szeretnél. Alapvetően ez csak egy üres héj, egy "sátor". Te döntöd el, hogy meg szeretnéd-e tölteni tartalommal, vagy csak egyszerűen pihenni vágysz benne.

- Mit hozhatok be ide?

- Bármit. Tárgyakat, személyeket, gondolatokat, érzéseket.

- Kívülről látnak engem?

- Ha akarod. Bejönni akkor sem tud más rajtad kívül, csak akit beengedsz. Ez a te saját "személyes tered".

- Te se tudsz bejönni, ha nem akarom?

- A mágia képes áttörni, áthatolni rajta.

- Tehát mégse véd meg?

- Tökéletes védelem nem létezik, Lucy. Ez nem egy erőd, nem arra szolgál. Az elsődleges célja a nyugodt meditáció helyszínének megteremtése. De...

- Mégis van egy "de"? - forgatta a szemeit Lucy.

-  Mindig van egy "de", megszokhattad már - mosolyodott el az indiánlány. - Itt jön képbe az eretnekség, és az eszközök kombinálása. Ha idebent vagy, attól még ugyanúgy segítségül hívhatod a természet erőit, a liliomodat, vagy bármi mást, ha szükséged volna rá. Csak a kreativitásod szabhat neki határt. Ám van még két "de". Ez is, mint annyi minden más, belőled nyeri az erejét. Tehát önmagában sohasem lesz erősebb, mint amilyen erős te magad vagy az adott pillanatban. Ez a legsebezhetőbb pontja.

- Szóval, azt mondod, én vagyok a gyenge láncszem?

- Mindig az ember a leggyengébb láncszem.

- Mi a másik bibi? - morgolódott Lucy.

- Amit magaddal hozol.

- Ezt nem értem.

- Mindenképpen behozol ide valamit - simított végig Senesser a félgömb nem létező falán, ami enyhén vibrálni kezdett az érintése nyomán. - A szívedben, a fejedben vagy a kezedben. Az itt lesz veled, minden következményével együtt. Erősíthet, ha jót hozol, gyengíthet, ha rosszat, vagy akár közömbös is maradhat. Rajtad múlik.

- Akkor mi a fenét nyerek az egész hókuszpókusszal, ha ennyire bizonytalan minden?!

- Megtanulsz tudatosan egyensúlyt teremteni magadban és idebent - hangzott a bosszantó válasz.

- Remek! - morogta a lány. - Te milyen gyakran használod, Senesser?

- Ma már sosem.

- Miért nem?

- Mert évszázadok óta nem tudok magamban igazán egyensúlyt teremteni.

- Azt akarod mondani, hogy te képtelen vagy megcsinálni?!

- Ezért tanítom - villant játékos fény a boszorkány szemében. - Nyugi, Lucy! Másoknak már sokszor megcsináltam. Az nem olyan nagy kunszt. Önmagunkat meghaladni, az az igazi kihívás. Ebben bukom el folyton.

- Nagyszerű! - motyogta sötéten Lucy a kis mágikus kuckó belsejében.

*

- Lucy!

- Hm?

- Azt kérdeztem, jössz-e velünk a plázába? - méltatlankodott Anita.

- Bocs. Csak elgondolkodtam.

- Feltűnt! - morogta a másik lány. - Na?

- Jövök.

- Szuper! - lelkesedett azonnal Clara.

Tipikus őszi délután volt, egy tipikus hétköznapon, egy tipikus amerikai középiskolában. Lucy csatlakozott a barátnőihez. Néha eszébe jutott, amit évekkel ezelőtt Summer mondott neki, hogy milyen nehézségekkel jár egy (leendő) boszorkánynak nem boszorkányokkal barátkoznia. Voltaképpen nem volt annyira nehéz, csak azt a másik életét kellett eltitkolnia előlük. Semmi boszorkányosat nem tehet a jelenlétükben. De nem is baj, hiszen ebben a világban él, ahol a modern boszorkányok elvegyülnek az emberek között. Timothy jelenléte pedig - legyen bármilyen idegesítő is - egyfajta biztonságérzetet ad, hogy kisebb eséllyel hibázik jóvátehetetlenül.

- Kérdezhetek valamit? - fordult felé, lehalkítva a hangját Clara (Anita is hegyezte a fülét a másik oldalán).

- Mondd!

- Te és Tim... Együtt jártok?

- Jézusom! Dehogy! Honnan veszed ezt a marhaságot?!

- Sokat vagytok kettesben.

- És? Barátok vagyunk, de semmi több. Te jó ég!

- Nem is tetszik..., mint pasi?

- Szerinted Timothy pasi?!

- Hát, végül is fiú.

- Bakker, nézz már rá! - csattant fel Lucy, aztán gyorsan visszavett a hangerőből. - Különben is, halálra idegesít, és nem érdeklik a lányok.

- Meleg?

- Nem meleg! Csak akkora egy kocka, hogy...

- Oké, értem, bocsi! - emelte fel a kezét Clara.

- Micsoda hülye ötlet! - morgolódott még mindig Lucy.

- De akkor miért barátkozol vele? - kapcsolódott be Anita is.

- Mert minden hülyesége ellenére szórakoztató és okos. És ki más barátkozik vele itt?

- Jogos! - bólogatott a két lány egyetértően.

- Figyu, csajok! Nem hanyagolhatnánk ma délutánra Timet? Lehetne ez egy csajos nap?

- Persze! - vágták rá Clara és Anita kórusban, és nem foglalkoztak többet Timothyval.

Lucyt kivéve, aki magában ismét elátkozta a tanítója hülye ötletét, amiért jó bulinak tartotta felöltenie egy fiú alakját, és az osztálytársává válnia. Szuper éveknek néz elébe, ha folyamatosan azt kell bizonygatnia majd, hogy nem járnak együtt! És ha egyszer jön valaki, akivel tényleg együtt szeretne járni? Akkor ez okozhat még problémákat.

*

- Mi a szitu, baba?

- Tizenöt éves vagyok, Ulysses! Nem unod még, hogy folyton "babázol"? - mordult rá Lucy.

- Én meg majdnem négyszáz - ásított a macska, egy cseppet sem zavartatva magát. - Szóval, mi szél hozott?

- Nem jöhetek csak úgy a tanítóm házába?

- Ti, banyák, sose jöttök "csak úgy". De mindig üres kézzel jöttök.

- Ne menj jósnak, Ulysses! - lengette meg a lány a kezében az alutasakot.

- Isten hozott! - élénkült fel azonnal a kandúr. - De jó, hogy jöttél!

- A kajáért mindent, mi?

- Mit képzelsz?! Nekem elveim vannak!

- És mind az evés meg a szépítő pihenés körül forog.

- Fontosak az életben a prioritások. Most ide akarod adni azt a kaját, vagy csak mutogatod?

- Egyél! - bontotta ki Lucy az alutasakot, és a macskát nem kellett győzködni, jóízűen falatozni kezdett. - De ennek a tasaknak ára van ám!

- El akarod venni az étvágyamat?!

- Az lehetséges?

- Képletesen értettem! - dohogott Ulysses. - Mit akarsz cserébe?

- Mesélj nekem Senesserről, meg erről az "építsünk házat" ötletéről!

- Minek?

- Szeretném látni azt is, amit nem mond el nekem.

- Beszéljem ki a háta mögött?! - borzolta fel a szőrét a kandúr.

- Máskor is megteszed. Ne most legyenek miatta álmatlan perceid! Vedd úgy, hogy ezzel te is tanítasz engem, Ulysses mester!

- Na jó, nem bánom! - sóhajtott engedékenyen a macska. Befalta az utolsó morzsákat is, gondosan ellenőrizte, nem maradt-e még egy kóbor falat a tasakban, majd kényelmesen leült Lucyval szemben, egy elégedett böfögés kíséretében (még mindig büdös volt). - Miről szeretnél tanulni, pofátlanul megvesztegető tanítványom?

- A macskák erkölcsi felsőbbrendűsége helyett kivételesen egy közös ismerősünk emberi gyarlóságáról - telepedett le Lucy is a földre.

- Remélem, készültél két napi hideg élelemmel...

- Miért, annyi van neki?

- A vén banya a két lábon járó emberi gyarlóság. Nem szokásom kibeszélni a háta mögött, most is csak azért mesélek róla egy kicsit, hogy okulj belőle.

- Hallgatlak, mester! - biccentett felé a lány, Ulysses meg nem hallotta, vagy nem akarta kihallani a hangjából az iróniát. - Miért erőlteti ennyire ezt a "házat"? Te ott voltál, ismerted őt már a királynő idejében is. Milyen volt akkoriban?

Ulysses nem felelt azonnal. Töprengeni látszott. Lucy azt hitte, éppen valami kibúvón töri a fejét, ami nem lett volna példátlan a ravasz kandúr esetében.

- Nem volt túl népszerű, mondanom se kell - kezdett bele végül mégis a macska. - A mesterek nagy része személyes sértésnek vette, amiért a királynő őt kérte fel védelmezőjének. De szólni természetesen nem mert senki. Marquial szerintem azt tervezhette, hogy megpróbálja felépíteni az elfogadottságát a rend köreiben. Ezért is küldhette őt a lehetetlennek tűnő küldetésekre, hogy megbecsülést szerezzen neki. Ami részben visszafelé sült el azáltal, hogy sikeresen megoldotta azokat. Éppen a sikerei szigetelték el még jobban. A királynőt szomorúvá tették a történtek. A fejébe vette, hogy ha már az elsődleges céljával kudarcot vallott, legalább ő igyekszik mindent megtenni azért, hogy Senesser jobban érezze magát a városban.

- Azt mondta, hogy a nővérééknél lakott - kotyogott közbe Lucy.

- Így is lehet mondani - grimaszolt Ulysses. - Ott legalább tényleg szívesen látták. Nem mintha nagyon törte volna magát, hogy összebarátkozzon az emberekkel. Emlékszem, amikor hazatért egy-egy küldetésről, a királynő rám parancsolt, hogy legyek mellette. Utáltam az egészet, de nem mondhattam neki nemet. Azt mondta, Senessernek szüksége van rám, még ha ezt ő nem is tudja. Különösen azután, hogy Leka, a jaguárja elpusztult.

- Miért volt rád szüksége? Mit csináltatok?

- Semmit. Hazajött és búskomor volt. Kiment a dzsungelbe, ahova eszem ágában se volt követni. Vagy a szobájába húzódott, és készített magának egy ilyen "házat". Befeküdt, és csak bámult maga elé, szerintem sajnálta magát.

- Azt is mondta, hogy önmagának sose tudta jól megcsinálni.

- Lehet - vont vállat a macska. - Nem tűnt boldogabbnak, amikor előbújt onnan. Tudod, baba, a varázserő nem old meg ám mindent. A mágiában verhetetlen volt, de a társadalmi kapcsolatok terén szánalmas. Értem én, hogy gyerekkorában kiközösítették, de felnőttként se próbált meg ezen változtatni. Kettőn áll a vásár, így tartja a mondásotok. Ha ő nem lépett, a városiak miért tették volna? Teljesen belemerevedett a félelmetes Senesser szerepébe. Ahelyett, hogy másfajta... merevséget keresett volna. Legalább néha. Mondtam is a királynőnek, aki csak szomorúan mosolygott erre. Azt hiszem, neki is ez járhatott a fejében, de mégse parancsolhatott rá, hogy éljen.

Elhallgatott, és a csend sután ölelte körül őket. Lucy ismét érezni vélte, hogy Ulysses látszólagos gorombasága és nemtörődömsége mögött egy csalódott lélek húzódhat meg, aki a maga módján jót akarhatott, és segíteni próbált volna, ám a folyamatos kudarcok elvették tőle a kedvét. Megsajnálta a macskát, aki szintén akarata ellenére került ebbe a helyzetbe.

- Látom, hogy mit akar neked megtanítani, és ezúttal egyet is értek vele, de ne az ő elhibázott útjait kövesd, ha rám hallgatsz! - tette még hozzá halkan és komolyan a kandúr.

- Nekem vannak barátaim - mormolta a lány.

- Nagyon helyes! Legyenek is, hiszen társas lények vagyunk! Én is szívesebben lettem volna Marquial, vagy a kis Lilya mellett, akikkel jól éreztem magam, mintsem az ő búvalbélelt képét bámuljam. Ráadásul a királynő tévedett: nem volt szüksége rám, vagy legalábbis jól titkolta. Fogalmam sincs, Marquial mire gondolhatott, amikor hozzá kötött, pedig rá nem volt jellemző a meggondolatlanság. Valami oka kellett, hogy legyen, bár sosem árulta el nekem. Azóta... eltelt sok-sok év, és megtanultunk együtt élni. Ne érts félre, nem rossz gazda, bár gyakran az agyamra megy. Tudom, hogy valahol a szíve mélyén szeret, mert valójában érzelgős, ezért is sikerül annyiszor kiborítanom.

- De akkor miért csinálod?

- Nekem is jár egy kis szórakozás! - nyújtózkodott a kandúr. - Kárpótlásul a kárbaveszett legszebb éveimért.

- Sajnálom, hogy ilyen egyedül vagy - dünnyögte Lucy.

- Én is - állt fel Ulysses, véget vetve a "különórának". - De szerencsére több eszem van, és nem vagyok teljesen magányos. Néha egy-egy futó kaland egy csinos macskanővel... Hiszen érted. A drágalátos gazdám is tanulhatna tőlem. Fogadd meg a tanácsomat, baba! Legyél bármilyen tehetséges is, a boszorkányságodat társas kapcsolatokra építsd! A családodra, a barátaidra, és ha bármikor a szerelem kopogtatna majd az ajtódon, engedd be! Minden építkezéshez alapok kellenek, azok nélkül a "házad" csak egy sivár jégkunyhó lesz, mint az övé. Ne kövesd el a "mestered" hibáit te is!