Lucy ólmos fáradtságot érzett, mégsem bírt igazán elaludni a kocsiban. Folyamatosan el-elbóbiskolt, majd ismét megébredt, így se pihenni, se a két nő beszélgetését követni nem tudta rendesen. Senesser vezetett, Cassandra az anyósülésen ült mellette, Lucy meg a hátsó ülésen félig ülve, félig fekve egyensúlyozott álom és ébrenlét határán.

- A sátram és a felszerelésem... - kezdte a jósnő.

- A sátrad és a holmijaid pótolhatók, az életed nem! - vágott a szavába az indiánlány. - Eszedbe ne jusson visszamenni értük!

- Mi lesz velük? - kérdezte Cassandra, és a hangsúlyából érződött, hogy a cuccai helyett immár az idegen férfiakra gondol.

- Amit mondtam - vont vállat Senesser. - Reggelig a foglyaim maradnak, azután az ünnep végeztével elmehetnek.

- Még meg sem köszöntem...

- Nem érted tettem. A tanítványom veszélyben volt.

- Téged is megtámadtak.

- Mi másra számíthattunk tőlük? Nem voltak túl acélosak. Az a föld elemű boszorkány próbálkozott ugyan, de ellenem ez édeskevés.

- Te több elemnek is tudsz parancsolni...

- Nem - szakította félbe ismét Senesser. - Az elemeknek senki sem parancsolhat. Ezzel próbálkozni ostoba és arrogáns viselkedés. Ezért nem vagytok képesek többre, elfelejtettetek harmóniában élni a természettel. Nekem az elemek gyerekkorom óta a barátaim, akik mindig eljöttek hozzám játszani, és teljesítik a kéréseimet, mert nem akarom uralni őket.

- Miért haragszol rám? - fordította felé az arcát a jósnő.

- Miért haragudnék? Mert tavaly jószándékú butaságokkal tömted tele rólam a tanítványom fejét? Jósnő vagy, de a világon semmit se tudsz az életemről. Ezért kellene haragudnom? Vagy talán azért, mert nem hiszek a jóslatokban? Az meg az én választásom. Elhiheted, ha haragudnék rád, azt észrevennéd.

Hallgatásba merültek. Az autó falta a mérföldeket, Lucy meg elszundított egy kicsit. Amikor legközelebb megébredt, már másról folyt a szó.

- Kik ezek?

- Juan Manuel Rios és a kis bandája - bámult ki a szélvédőn a jósnő.

- Nem ismerem őket.

- Kisstílű gazemberek. Mindenféle illegális varázsáruval üzletelnek, újabban már nagyobb tételekben. Terjeszkedni akarnak, és az sem igazán érdekli őket, hogy ezzel megszegik a rendek közötti egyezséget. Éppen ezért kellene nekik a jóslat, hogy valamiféle kiskaput találjanak, amivel elkerülhetik a nyílt összeütközést. De leállni nem fognak, ahhoz túlságosan jól jövedelmez az üzlet.

- Meghamisítottad a jóslatot?

- Egy kicsit... kozmetikáztam rajta.

- Miért?

- Mert emberek halhatnának meg, ha az igazat mondanám. Rios soha nem hátrálna meg, ha ennyi pénzről van szó, a rendek pedig előbb vagy utóbb elveszítenék a türelmüket, és fejvadászokat küldenének rá.

- A fejvadászok nem mindenhatók.

- Honnan tudod? - kotyogott közbe a hátsó ülésről Lucy.

- Mert ismerem őket - pillantott rá a belső visszapillantó tükörből a tanítója. - Egyszer régen valaki ellenem is küldött fejvadászokat.

- És?!

- Semmi. Finoman meggyőztem őket, hogy inkább nem kellene ezt erőltetniük.

Senesser lágy altja egy szemernyit sem változott, Lucy az este tapasztaltak alapján mégis bizonyos volt benne, hogy aligha a legfinomabb módszereket használhatta ehhez a meggyőzéshez.

- Nem adhatom oda nekik az igazi jóslatot - dünnyögte Cassandra.

- Te mondogatod, hogy a jóslás csak lehetőségek halmaza, nem bizonyosság. Nem tudnál nekik valamilyen féligazságot adni?

- És a következmények? Vagy szeretnél te takarítani utána?

- Nem. Már nem vagyok a Királynő Keze. Nem nekem kell megoldanom a problémákat.

- Könnyű csak úgy kivonulni a világból... - morogta a jósnő.

- Tényleg? Mit is tudsz te erről? - Senesser hangjában enyhe ingerültség vibrált. - Elég sok szemetet eltakarítottam már a rendek, meg az ehhez a Rioshoz hasonló figurák után. Négyszáz év hosszú idő, és rohadtul elegem van belőle, hogy én oldjam meg az összes problémát, ami kifogott a sok észlényen! Mi hasznom származna belőle? Nem utáltok már így is éppen eléggé? Valahogy mindig csak arra vagyok jó, hogy rendet csináljak, azután kényelmetlenné válok a magasságos boszorkányrendek számára! Belefáradtam, Cassandra. Kaptam a te világodtól valaha őszinte köszönetet? Ugyanúgy használni és uralni akartatok, mint az elemeket, és azokat sem tudjátok!

- Hagynád, hogy olyasmi történjen, amit megakadályozhatnál? - emelte fel a hangját a jósnő is.

- Miért nekem kell megakadályoznom? Mire vannak a rendek, a sok hírneves mester, meg az egyezményeik? És ha már nem élnék (aminek egyesek őszintén örülnének), akkor mihez kezdenétek? Mi vagyok én, hogy mindig a nyakamba akarjátok tolni a felelősséget? Azzal a munkával végeztem Marquial után, egyszer és mindenkorra. Miért nem tudtok elengedni, és hagyni, hogy éljek, amíg még megtehetem?

- Senki sem akar...

- Ó, dehogynem, Cassandra! - szakította félbe újból Senesser. - Szerinted nem veszem észre, miben mesterkedsz? Hiába vagy jósnő, nem tudsz olvasni bennem. De megpróbálod úgy terelgetni ezt a beszélgetést, hogy annak a jóslatnak az irányába billentsd a jövőt, amit te látni szeretnél megvalósulni. Csak egy apró hiba van a számításodban. Az, hogy nem látsz engem.  Én vagyok a jóstehetséged vakfoltja, az ismeretlen változó, és velem kiszámíthatatlanná válik az egyenlet eredménye. Abban bízol, hogy úgy cselekednék, mint Marquial idejében. De mi van, ha mégsem? Nem szeretem, ha manipulálni próbálnak. Rios barátoddal semmi dolgom. Adtam neki egy leckét, mert kiprovokálta, de ennyi. Nem fogom senki kedvéért önkényesen eltaposni. Ezzel az erővel akár a boszorkányrendeket is eltaposhatnám. Hagyjatok ki ebből, Cassandra! Öreg vagyok én már ehhez.

- Nem úgy nézel ki.

- Ha majd te is leéltél már négyszáz évet, szívesen megvitatom veled a kort. Apropó, még egy dolgot tisztáznunk kell.

- Mit? - pillantott rá kifürkészhetetlen tekintettel az öregasszony.

- Senkinek még csak eszébe se jusson belekeverni ebbe Lucyt!

- Nem értem, hogy' juthat ilyesmi az eszedbe.

- Láttam már ezt-azt. A tanítványom tabu! Ezt nyugodtan elmondhatod bárhol. Jobb, ha ezzel mindannyian tisztában vagytok, és komolyan veszitek. Ellenkező esetben egyvalamit jóslás nélkül is kijelenthetek a jövőről: ha bárki bármilyen módon ártani próbálna vagy ártana neki, akkor Senesser tűzbe borítja a világot, és ezúttal semmi nem marad utánam a rendjeitekből!

A boszorkány hangja ott sistergett közöttük az utastérben. Lucy meg sem mert moccanni a hátsó ülésen, miközben villám hasította át az eget, és vadul rákezdett az eső. Még a jósnő is behúzta a nyakát, ahogy kibámult az ablakon.

- Remélem, értjük egymást - csengett az indiánlány szelíd altja.

Az odakint tomboló, semmiből született vihartól kísérve nem volt nehéz megérteni őt.

*

Mire hazaértek az indiánlány otthonába, Lucynak végül sikerült elaludnia. Nagyjából olyan mélyen, mint tavaly.

- Hol vagyunk? - kérdezte a jósnő, kikászálódva az autóból Senesser nyomában.

- Nálam. - A boszorkány közben már kibányászta a hátsó ülésről a kislányt, és a karjaiban cipelte fel a lépcsőn. - Tartsd az ajtót!

Cassandra szó nélkül megtette, majd egy hajszálnyi habozás után követte a másik nőt. Senesser óvatosan lefektette a saját ágyába és betakargatta Lucyt. Intett az öregasszonynak, hogy kövesse őt a nappaliba.

- Miért hoztál ide?

- Két éjszakára adok neked szállást. Elaludhatsz itt a kanapén. Kicsit kényelmetlen, de ez van. Ezalatt találd ki, hová fogsz menni. Ha tudják, hogy hol laksz, akkor nem tanácsolom, hogy hazamenj egyelőre. Legalábbis addig, amíg nem adtál nekik valamit, amitől lenyugszanak.

- Nem tartasz tőle, hogy az otthonod...?

- Ez egy bérelt lakás. Nincsenek benne személyes tárgyaim. Te aligha teszel kárt benne, aki pedig lenne olyan ostoba, hogy megpróbálna rajtam ütni a saját házamban...

- Ki a fene ez a vén banya és mit keres itt? - jelent meg a küszöbön álmosan és morcosan Ulysses.

- Cassandra.

- A jósnő? Te bárkit összeszedsz az út szélén?!

- Vigyázz a szádra! - mordult rá a gazdája. - Két éjjel itt alszik. Viselkedj!

- És te hol alszol, ha a kiscsaj meg befoglalta az ágyadat?

- Megoldom.

- Nem mintha érdekelne - ásított tüntetően a macska.

- Akkor meg nem a te gondod, ugyebár.

- Felőlem maradhat a vén csont, ha nem zavarja meg a szépítő szertartásaimat.

- Még szerencse, hogy nincs szükségem az engedélyedre, Ulysses. Jó éjt!

- Nektek is, vén banyák - fordult ki a szobából unottan a kandúr.

- A familiárisod? - nézett utána csodálkozó arckifejezéssel a jósnő.

- Inkább örökségnek mondanám, vagy a királynő ajándékának, ha úgy tetszik - morogta Senesser. - Ne félj, nem téged utál, hanem engem, és rajtam keresztül minden boszorkányt. Többnyire ártalmatlan, de éles a nyelve. Inkább ne vitatkozz vele, és ne zavard, amikor lustálkodik, mert attól kiállhatatlanabb lesz, mint egyébként. Nyugodtan használd a lakásban, amire szükséged van. A konyhában találsz ennivalót is a reggelihez. Önkiszolgáló.

- Te hol fogsz aludni, ha én...?

- Mint mondtam, ez az én gondom, és megoldom! Tessék, egy párna és egy takaró. Jó éjt, Cassandra!

- Köszönöm, Senesser!

- Nincs mit - fordított hátat a boszorkány.

Odakint a konyhában fogott egy üveg bort, és kimászott vele a tetőre, a csillagos ég alá. A hajnal is ott érte, félig bóbiskolva, egy félig kiürült üveg társaságában.

*

Lucy kóválygó fejjel támolygott ki a konyhába. Ha ilyen lehet a felnőttek másnapossága, akkor ő köszöni szépen, de inkább nem kér belőle. Csak hézagosan emlékezett a múlt éjszakai hazaúton történtekre. Meglepetésére odakint egy reggelit készítő nénikébe botlott.

- Jó reggelt, Lucy! Kérsz te is rántottát? - fogadta kedves mosollyal Cassandra.

- Aham - ásított a kislány. - Bocsánat, kérek! Hogyhogy itt tetszik lenni?

- A tanítód megengedte, hogy itt aludjak.

- És ő hol van?

- A tetőn - sétált be Ulysses is, mintha csak az övé lenne az egész ház.

- Megyek, megnézem.

- Minek? Előbb-utóbb lemászik magától, vagy leesik.

Lucy csúnya pillantást vetett rá, de a macskát ez nem zavarta. Felbotorkált a padlásfeljáróhoz, és kimászott a tetőre a tanítója mellé. Az indiánlány pontosan ugyanúgy ült ott, mint egy évvel korábban, még a félig kiürült borosüvege is hasonlított az akkorihoz. Csukott szemmel fürdette arcát a reggeli nap fényében.

- Szia, Lucy!

- Szia. Idekint aludtál?

- Jobb híján.

- Miért nem szóltál?

- Minek? Jó ez a kis szeglet itt a kémény mellett. Nekitámaszkodom, aztán elvagyok.

- És ha leesel?!

- Innen aligha. De Ulysses biztosan örömtáncot járna. Amíg csak rá nem jönne, hogy nem haltam meg, neki viszont mínusz egy élet. Mi újság odabent?

- Cassandra reggelit csinál.

- Mondtam neki, hogy szolgálja ki magát.

- Befogadtad?

- Csak két éjszakára - vont vállat a boszorkány. - Most nem lenne tanácsos hazamennie, amíg nem tudja, biztonságos-e.

- Azt hittem... Az este nagyon szigorú voltál vele.

- Szó sincs róla - csóválta a fejét a tanítója. - A boszorkányok világa nem olyan idilli, mint amilyennek te gondolod, Lucy. Ugyanolyanok vagyunk, mint a többi ember, jók is és rosszak is. Cassandra sem szent, hiába látod egy kedves öreg néninek. Soha ne tévesszen meg a látszat! A jósnő nem gonosz, ne érts félre, de ő is szövögeti a saját kis terveit. Mind azt mondják, hogy a jóslatok nem bizonyosságok, ám időnként serényen dolgoznak azon, hogy egy számukra kívánatos végkimenetel felé terelgessék az eseményeket és a szereplőket. Számukra játékszerek vagyunk.

- Cassandra nem ilyennek tűnt, amikor tavaly beszéltem vele - dünnyögte Lucy.

- Csavaros eszű boszorkány ő. Nem, alapvetően nem kell tartanod tőle, nem bántana. De minden további nélkül felhasználna a jóslata beteljesítése érdekében. Ezért is tartottam fontosnak, hogy tisztázzuk a játékszabályokat. Nem engedem, hogy téged belekeverjenek bármibe, és nem árt, ha az eszükbe vésik, hogy azt nem nézném jó szemmel.

- Kik?

- Mindenki - nyitotta ki a szemét az indiánlány. - Én már nagyon régóta ennek a világnak a perifériáján élek, Lucy. Jobb így nekem. Nem szólok és nem avatkozom bele semmibe, ami nem tartozik rám. De amíg élek, addig jobb, ha minden boszorkány tudja, hogy nem tanácsos magára vonnia Senesser haragját, és jobban járnak, ha nem kényszerítenek rá, hogy visszatérjek.

- Nem félsz, hogy...?

- Mitől féljek, Lucy? A haláltól? Legalább háromszáz éve halottnak kéne lennem. Utálom ezt a szánalmas életemet. De tudod-e, mi a furcsa? Az, hogy mindezek ellenére valahol mégis szeretek élni egy kicsit. Tudom, hogy szánalmas vagyok.

- Nem vagy az - érintette meg a kezét a kislány együttérzőn. A boszorkány ujjai hidegek voltak.

- Köszönöm! - dünnyögte Senesser. - Menj csak reggelizni nyugodtan.

- Te nem jössz?

- A tetőről igen, de enni nem, az a borra nem volna még tanácsos. Semmi bajom, és nem vagyok alkoholista, nem kell aggódnod. Néha iszom. Amikor nagyon egyedül vagyok. Az csak a baj, hogy mindig egyedül vagyok. De mégse ihatok állandóan.

- Mi lesz most? - firtatta Lucy.

- Cassandra utánajár a dolgainak, és igyekszik szállást találni magának, ha szükséges. Két éjszakát ígértem neki, se többet, se kevesebbet. Téged estére hazaviszlek a szüleidhez, ahogy megbeszéltük. Hamarosan el kell mennem itthonról elintézni valamit, de kora estére hazaérek. Ma már nem fogunk tanulni, meg amúgy is vendégünk van. Ha szeretnél tőlem kérdezni valamit a Walpurgis kapcsán, akkor kivételesen várnod kell vele egy-két napot. Amíg nem leszek itthon, rád bíznám a házat. Figyelj oda Ulyssesre és a jósnőre, a távollétemben ne nyírják ki egymást!

- Oké, leszek a bébiszitterük - bólintott rá Lucy.

*

Délelőtt kiürült a ház. Senesser elment, és nem sokkal később Cassandra is távozott, hogy intézze az ügyes-bajos dolgait. Lucy magára maradt Ulysses társaságában, aki elvonult a szokásos reggeli utáni sziesztájára. Lucy elmosogatott. Utána nem találta a helyét az üres lakásban. Miután aludt rá egyet, számtalan kérdése merült fel a Walpurgison történtekkel kapcsolatban. Bárcsak beszélhetne erről valakivel! Eszébe jutott Summer, de elvetette az ötletet. Olyasvalakire volna szüksége, aki kellően bennfentes, és akivel őszintén beszélhet mindenről.

- Miért keringesz itt, mint gólyafo..., akarom mondani, virágszirom a levegőben? - pillantott fel rá rosszul leplezett kíváncsisággal Ulysses.

- Nem akartalak zavarni. Csak történt ez-az a múlt éjjel, és olyan jó lenne valakivel...

- Valami izgalmas? - ült fel a macska érdeklődéssel a tekintetében. Lucy örömmel konstatálta, hogy szemmel láthatóan bekapta a horgot.

- Azt hiszem. Ismersz valami Balthazar mestert?

- Jaj, az a tökkelütött izompacsirta! - húzta a száját a kandúr. - A vén banya tanítványa volt, jóval Josie után. Egy önfejű hülyegyerek. Sok bajunk volt vele. Nem hiszem el, hogy mestert csináltak belőle!

- Annyira rossz volt?

- Sajnos nem - sóhajtott utálkozó arckifejezéssel a macska. - De kölyköket nem bíznék rá. Bár fene se tudja, állítólag megnősült. Hátha az asszonykája ráncba szedte. A nők fura hatással vannak ám a férfiakra.

- Szerinted volt valami közte és Senesser között?

- Kizárt! Kétségtelen, hogy miután betöltötte a tizenhetet, úgy kezdte bámulni, majd' kiesett a szeme. Aztán felnőtt, és egy nagy melákká vált. Megmondom őszintén, nem bántam volna, ha néha elkapja a csajt és jól meghúzza... Mármint a haját, érted? De ez a frigid banya nem volt vevő az ilyen játékokra. Találkoztatok?

- Aha. Elhozta a tanítványát.

- Volt valami?

- Semmi különös, csak csodálkoztam, hogy milyen hangon beszél a volt mesterével.

- Balthazarnak mindig sajátos stílusa volt - ciccegett rosszallóan a kandúr. - Senesser meg engedte neki. Gondolom, a fickó örült ennyi év után a találkozásnak.

- Miért nem tartja vele a kapcsolatot? - kíváncsiskodott a kislány.

- Senkivel se tartja. Minden tanítványától elköszön, amikor elválnak az útjaink. Néha-néha összefutunk velük, de különben semmi. Láttatok más érdekeset is?

- Elmentünk a vudusok mellett, de velük nem beszéltünk. Helyette beültünk a kiruwakikhoz.

- Gondolom, búcsúzóul kaptatok tőlük egy szép talizmánt - fintorgott Ulysses.

- Igen - mutatta a nyakában lógó pici zsákocskát Lucy.

- Ártalmatlan babona, szerintük megvéd a gonosztól.

- És megvéd?

- Fene se tudja! Amúgy békés népek. Sokáig éltünk közöttük. Finom a kajájuk, tisztelik a macskákat, és nagyon ügyes gyógyítók. A banya sokat tanult tőlük, bár szerintem az indiánok is tőle.

- Tényleg felkérték, hogy legyen ő a kiru-an?

- Ezt mesélte neked?

- Igen.

- Alig bírta lebeszélni őket róla! - dohogott a macska. - Hanem én is kérdeznék valamit, tökmag! Hogy' a fenébe kerül ide a jósnő?

- Összefutottunk vele, amikor néhány rosszarcú férfiboszorkány el akarta vinni, valamiféle hülye jóslat miatt.

- Az nem jó. Mi történt?

- Azt hitték, hogy hallgatózom, és magukkal akartak vinni engem is. Aztán az egyik föld elemű rátámadt Senesserre.

- Baromarcú idióták! - mordult fel dühösen Ulysses. - Ahogy őt ismerem, mutatott nekik egy kis ízelítőt, amitől félelmükben telerakták a gatyájukat.

- Ahogy mondod.

- Régen is ez volt. Mindig akadt valaki, aki nem értett a szóból. De a jósnőt kár volt hazahoznia. Azok mindig kavarnak. Soha ne bízz bennük, baba!

- Hazafelé a kocsiban volt valami, amit nem értettem - bökte ki Lucy, ami a leginkább fúrta az oldalát. - Azt mondta, eszükbe ne jusson engem belekeverni bármibe is.

- Régi, bevett trükk, hogy egy mestert a tanítványával próbálnak meg rávenni valamire, vagy megzsarolni. Mit mondott?

- Eléggé fenyegetésnek hangzott. Azt mondta, tűzbe borítja a világot, és ezúttal nem marad utána semmi.

- Azt a kurva...! - fakadt ki a macska, megfeledkezve arról, hogy Lucy előtt általában vigyázni szokott a mocskos szájára.

- Egy dolgot nem értek - töprengett Lucy. - Mármint a többit se, de ez szöget ütött a fejembe. Azt mondta: ezúttal. Mintha már csinált volna ilyesmit. Tudsz erről valamit?

- Nem akarok erről beszélni! - hárított azonnal Ulysses, és a kislány figyelmét nem kerülte el, hogy idegesen remeg a bajsza. Mint akinek egy kellemetlen emlék jutott az eszébe.

- Adok egy extra finomságot - próbálkozott.

- Nem kell! - vágta rá gépiesen, és tőle teljesen szokatlanul a kandúr.

Lucy nem erőltette. Igaz, hallani akarta a történetet, de megértette, hogy noszogatással és megvesztegetéssel most nem megy semmire. Ulysses számára ez valamiért megrázó élmény lehet. Csak akkor van esélye rá, hogy elmondja neki, ha a macska dönt úgy, hogy muszáj beszélnie róla valakivel.

Csendben ültek egymás mellett a szőnyegen. Lucy gyengéden simogatta a hófehér bundát (Ulysses csukott szemmel élvezte), és érezte, ahogy a tenyere közepén a tűzliliom lassan életre kel, megbizsergetve a bőrét. Mintha segíteni akarna neki szóra bírni a kandúrt.

- Az volt életem legsötétebb időszaka - kezdett mesélni réveteg hangon Ulysses, mint aki hipnózis hatása alatt áll. - Amikor a királynőt... meggyilkolták. Máglyára küldték boszorkányságért. Nem is értettük, hogy' lehetséges ez, hiszen békében éltünk az emberekkel! Elszabadult a pokol. Másokat is elkaptak. Menekülnünk kellett. Marquialnak volt egy kislánya, Lilya. Két hűséges boszorkány mentett ki minket. Igyekeztünk minél messzebbre jutni, de csak éjszaka menekülhettünk, nappal lapulnunk kellett. Kerestek bennünket.

- És Senesser?

- Messze járt, a királynő távoli küldetésre küldte. Nem lehetett ott, hogy megvédje Őt.

- Mi történt?

- Nem tudom. Napokig mentünk, mire találtunk egy alkalmasnak tűnő búvóhelyet. Mindannyian féltünk. A két kísérőnk boszorkány volt ugyan, de nem a legerősebbek. Lilya vitt a karjában, éreztem, hogy reszket. Nem mertük neki elmondani, hogy az anyja... Rettegtünk, hogy ránk találhatnak, de nem tudtuk, hová mehetnénk. Ott bukkant ránk napok múlva Senesser. Azt mondta, mostantól ő vigyáz ránk, és elvisz minket oda, ahol senki sem bánthat. Hittünk neki, hiszen ő volt a Királynő Keze. Vigasztalgatta Lilyát, az igazságot is ő mondta el neki. Úgy nézett ki, mint aki gyászol. Elindultunk. Napokon át csak mentünk. Úttalan utakon. Azután megérkeztünk.

- Talált egy jó búvóhelyet? - kérdezte halkan Lucy.

- Nem - remegett meg a macska hangja. - Visszavitt minket a városba. Oda, ahol a királynőt meggyilkolták. Később kiderült, mi volt a háttérben: az embereket egy rivális boszorkányrend fordította ellenünk, varázslatokkal és ígéretekkel, megvesztegetéssel. Ott nyüzsögtek köztük, a mágia és az elemek mesterei, egész kis hadsereg. Azóta is kerestek minket, hisz' Lilya volt Marquial vérvonalának egyetlen örököse.

Ulysses hangja elhalt egy pillanatra. Nagyot nyelt, és kövér könnycseppek gördültek alá a szemeiből. Remegett, és Lucy megsajnálta, gyengéden masszírozni kezdte a vastag bundán át.

- Mikor rájöttünk, hogy hol vagyunk, már késő lett volna elszaladni - folytatta a kandúr fátyolos hangon. - Hamar észrevettek minket. Nem volt nehéz. Jöttek, hogy lefogjanak. A dzsungel szélén, egy dombtetőn találkoztunk velük. Egy csapatnyi ember és boszorkány állt előttünk.

- Senesser mit akart? Miért vitt vissza titeket oda?

- Ezt nem értettük mi se. Csak annyit mondott nekik, hogy átkozottak mindannyian, akik megszegték esküjüket és elárulták a királynőt. "Gyilkosok vagytok és meg fogtok bűnhődni érte" - ezt mondta. Azután...

- Azután?

- Csak a zűrzavarra emlékszem - sírta el magát a macska. - Nagyon féltem. Mindenki üvöltözött és rohangált. Senesser bezárt négyünket egy átlátszó gömbbe, ahonnan mindent láttunk és hallottunk. Egyedül szállt szembe velük, mint akinek teljesen elment az esze. Megtámadták. Elsötétült az ég, villámok cikáztak, és a dzsungel életre kelt körülöttünk. A legerősebb boszorkányok álltak velünk szemben, akiket valaha láttam, talán a sötét tanok mesterei is. Mire rájöttünk, hogy valami nincs rendben, már késő volt. Sárlavina temette be őket, vagy az indák fogságába estek. Ott kapálóztak és küzdöttek az életükért a szemünk előtt. Megpróbálták segítségül hívni az őselemeket, de azok többé már nem nekik engedelmeskedtek. Az emberi segítőiket lesöpörte a lábukról a kiáradó patak. Akkor értettük meg végre velük együtt, hogy mi folyik itt. A Királynő Keze nem menekült az üldözői elől, hanem visszajött közéjük bosszút állni. Akkor láttuk először az igazi arcát. Senki sem bírta megállítani vagy feltartóztatni. A város... A város...

- Mi lett a várossal? - kérdezte suttogva Lucy.

- Felperzselte az egészet! - nyöszörögte a macska. - Ma is emlékszem az óriási tűzkígyókra, amik felfalták a házakat, a sikoltozva menekülő emberekre és boszorkányokra. Már senki nem akart harcolni ellene. A puszta életükért futottak mind. "Máglyára küldtétek Marquialt, most máglyán ég el a városotok is" - csak ennyit mondott nekik. Porig égetett mindent. Mikor végzett, hátat fordított, és magával vitt minket egy messzi vidékre, távol mindentől. Hónapokig nem tudtam rendesen aludni, mert ha becsuktam a szemem, csak tüzet és pusztulást láttam mindenütt.

- Hányan halhattak meg akkor? - préselte ki magából a szavakat Lucy.

- Nem tudom - sóhajtotta Ulysses. - Talán nagyon sokan. Talán mindenki. Soha nem tudtuk meg. Attól fogva ő vigyázott ránk, ő nevelte fel Lilyát. Soha nem beszélt velünk a történtekről. Azt is csak jóval később és másoktól tudtuk meg, hogy kik és miért árulták el a királynőt, miért kellett Marquialnak meghalnia. Mi életben maradtunk. Az a város soha nem épült újjá. Nem tudtuk, hogy a mi rendünkből hányan élték túl az árulók hajtóvadászatát. Azt se, hogy a történtek mögött álló boszorkányrend fennmaradt-e. Attól a naptól fogva a Királynő Keze megszűnt létezni, és Senesser úrnővel egyetlen boszorkány sem mert többé szembeszállni.

Ulysses csuklott egyet, majd lassan nyugtalan álomba merült. Lucy kitartóan simogatta a hátát. Szívből sajnálta a macskát, amiért újra át kellett ezt élnie az ő kíváncsisága miatt. És szégyellte is magát, mikor rájött a tenyerében rejtőző tűzliliom újabb titkára, ami az akarata ellenére szóra bírta Ulyssest, mert ő hallani akarta a történetet.

Se Lucy, se Ulysses nem vették észre a konyha sarkában dermedten álló Cassandrát. A jósnő az ajtófélfába kapaszkodva hallgatta a mesét, majd egy székhez botorkált és leroskadt rá, a tenyerébe temetve az arcát.

*

Az indiánlány kora estére ért haza, hogy ígéretéhez híven hazakísérje Lucyt. Csendben bandukoltak, a biciklijüket maguk mellett tolva a langyos tavaszi estében. A kislány tépelődött, mit is mondjon most. Azt mégse mondhatja a tanítójának, hogy "bocs, épp most tudtam meg, hogy szörnyeteg vagy". De a hallgatása ugyanolyan feltűnő lenne, és esze ágában sincs felhívnia magára a boszorkány figyelmét.

- Mi lesz a jósnővel? - kérdezte végül.

- Ma este még nálam alszik. Két éjszakát ígértem neki. Holnap ilyenkorra más szállás után kell néznie.

- És ha nem sikerül? Ha maradni szeretne?

- Nem maradhat. Ezt ő is tudja. Egyébként ma felkutattam a lakását, és nem láttam jelét annak, hogy figyelnék. Ettől függetlenül jobb egy ideig meghúznia magát, és adnia valamilyen elfogadható alternatív jóslatot a fickóknak. Máskülönben sosem fognak leszállni róla.

- Téged nem aggaszt, hogy mivel kereskedhetnek?

- Nem tartozik rám, Lucy. Majd a rendek beavatkoznak, ha szükségesnek látják.

- De hátha tehetnél valamit!

- Mit és milyen jogon? - pillantott rá az indiánlány. - Már nem vagyok a rend őrzője. Nem mondhatom meg senkinek, miként éljen. Nem én hozom a törvényeket, és nincs semmilyen felhatalmazásom rá, hogy betartassam azokat. Nem kezdhetek el önbíráskodni csak úgy.

- De amit a kocsiban mondtál rólam... - ellenkezett a kislány.

- Az más - sóhajtott komoly arccal Senesser. - Abban az esetben, ha bárki azt tenné veled, azzal felrúgná az évszázados megállapodást. Megígértem a rendeknek, hogy igyekszem a saját dolgommal törődni, és nagyjából ehhez is tartom magam. Ám tapasztalatom szerint az emberek véges időtartamú emlékezettel bírnak, és időnként nem árt emlékeztetnem őket az alkunkra. Cassandra tovább fogja adni az üzenetet, nem véletlenül mondtam éppen neki. Egyébként meg szeretnélek dicsérni, Lucy.

- Miért?

- Nagyon ügyesen viselkedtél a Walpurgison, és magadtól rájöttél a liliomod két újabb felhasználási módjára.

- Tessék?!

- Nyilván észrevetted, hogy megégetted vele azt a férfit, akire Rios rábízott. Ez egy önvédelmi képesség. Csak arra kell figyelned, mikor és kivel szemben használod, ha nem akarsz véletlen balesetet okozni.

- Mi a másik? - billentette oldalra a fejét kíváncsian Lucy.

- Szerintem tudod - mosolyodott el halványan a boszorkány. - A hipnózis. Amivel rá tudsz venni valakit arra, hogy megtegyen vagy elmondjon neked valamit, amit szeretnél. Ma nagyon ügyesen használtad ezt is.

- Honnan tudod? - kerekedtek el a kislány szemei.

- Nem mondtam volna, hogy megérzem, amikor használod a tűzliliomot? Hm, kezdek feledékeny lenni.

- Azt is hallottad, hogy...?

- Nem, Lucy - csóválta a fejét Senesser. - Ez nem telepátia, nem látok a fejedbe általa. Csak érezlek, amikor a liliom jelzést küld. Innen tudtam meg, hogy bajba kerültetek a jósnő sátránál. Nem leszek mindig ott melletted varázsütésre, ezért is olyan fontos megtanulnunk majd a mágikus önvédelmet.

- De ha nincs mágiám...

- Már nem az a kérdés, van-e mágiád, csupán annyi, hogy mikor indul be benned igazán, Lucy. Marquial is később érő típus volt. Emiatt nem kell aggódnod. Ulysses miatt se. Majd kialussza a hipnózis mellékhatásait, és nem fog emlékezni semmire.

- Nem is érdekel, miről beszéltünk vele?

- Ha fontos, úgyis elmondod majd, vagy kérdezni fogsz róla - vonta meg a vállát az indiánlány. - Bármit is mesélt Ulysses, nem fogok hazudni neked róla. Esetleg azt is tartsd szem előtt, hogy minden személyes élményünk óhatatlanul a mi nézőpontunkat tükrözi, így a nagy egésznek csupán egy része. Mielőtt bármiről végső véleményt formálsz, célszerű megvizsgálnod több oldalról is.

- Megbántál valaha valamit, Senesser? - fürkészte a tanítója arcát Lucy.

- Nagyon sok dolgot megbántam életemben - bólintott a boszorkány. - Sok hibát követtem el, és ha olykor másként reagálok, talán másképp is alakulhattak volna az események. Nem tudom, Lucy. Sértett, dühös, dacos és túlságosan büszke lány voltam fiatalkoromban, aki akkor is és felnőttként is mindenáron bizonyítani akart. Nem vettem észre, hogy magam alatt vágom a fát, és ami elől menekülnék, azt pont én erősítem a viselkedésemmel. Nem vagyok jó példakép. Sok álmatlan éjszakámba került erre rájönnöm, és nagyon régóta igyekszem valamicskét jóvátenni a hibáimból. Tudom, hogy ez szinte lehetetlen, de makacsul próbálkozom. Amikor majd egy napon megtérek a szellemvilágba, talán már nem én leszek ott a leggyűlöltebb lény. Mindjárt hazaérünk, Lucy. Most hagyok neked néhány napot, hogy ülepedjenek benned az átélt tapasztalatok. Üzenj, amikor készen állsz, hogy folytassuk a tanulást!

- Hogyan üzenjek?

- Vicces vagy - mosolyodott el Senesser. - Boszorkányságot tanulsz, nem? Például használd a liliomot a tenyeredben, és gondolj arra, mikor találkozzunk legközelebb! De akár a mobiltelefonodat is használhatod, hogy felhívj, ha már egy modern világban élünk. Na, jó éjt, kis boszorkánynövendékem!

- Neked is, mes...

- Ki ne mondd!

- Oké. Jó éjt, Senesser.