Az álmai egyre felkavaróbbak lettek. Mindegyik ilyen után leizzadva ébredt másnap reggel, mintha a tűző napon lefutotta volna a félmaratont. Nem akarta ezeket az álmokat, de szabadulni nem tudott tőlük. Talán a Természet üzenni akar neki általuk? De mit, és miért nem adja valami egyszerűbb módon a tudtára? Senesser nyomorultul érezte magát, és az alkohol sem segített. Jó volna, ha annyira kiüthetné magát a piával, hogy már ne tudjon álmodni, de soha nem tudta leküzdeni azt a kis belső hangot, ami sosem engedte meg neki, hogy igazán berúgjon. Úgy tűnik, az ideiglenes halhatatlansága mellett még tartós józanságra is ítéltetett. Egyik sem tette boldoggá.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy bár aludt, mégis tudta, mikor álmodik, és azok az álmok hiába voltak hihetetlenül részletgazdagok, pontosan érezte, hogy éppen egy álomban van, amiből ennek ellenére sem képes felébredni. Ördögi kör.

Kívülről, külső szemlélőként látta az egykori tizenöt éves önmagát. Próbálta objektíven nézni a dzsungel szélén a fűben üldögélő gyereklányt. Nem sikerült. Sohasem szerette azt a lényt, aki a testében lakozik, hiszen mások sem szerették (Marquialt és a családját, meg Lekát és a kígyókat kivéve). Az a lány nem is volt már annyira gyerek. A teste megnyúlt, az arca is megváltozott, összességében kezdett lassan fiatal nővé formálódni. Ennek több csalhatatlan jelét is felfedezte magán, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. A saját bimbózó szépsége számára nem jelentett semmit, és szemlátomást másoknak se. Túl volt már az első menstruációján, ami csak rontott a helyzeten. A testében fortyogó varázserő mintha csak erre várt volna, hogy még erősebbé és fenyegetőbbé váljon. Nem mondhatta, hogy ne élvezné az egész belsőjét átjáró mágia bizsergését, ugyanakkor ez egy súlyos terhet is jelentett, ami még messzebbre taszította tőle az embereket. Nem csupán a varázstalan városiakat, hanem a boszorkányrendjük tagjait is.

Olyanokká lettek Marquiallal, mint egy falevél két oldala. A nővére a színe, akit szinte mindenki szeret, akinek az erejét dicsérik, és büszkeséggel gondolnak rá, milyen kivételes képességű tagja született a személyében a rendnek. Senesser a levél fonákja, aki jobb volna, ha láthatatlan lenne, akitől a sajátjai is irtóznak, és érthetetlen módon kezdenek még inkább tartani tőle. De miért? Hiszen senkit sem bántott, erre mindig is kínosan ügyelt. Jó, megijeszteni megijesztette azokat, akik gúnyolni próbálták, de az csak gyerekes visszavágás volt, semmi komoly.

A jelek szerint mégis visszafelé sült el. Most már inkább kitértek az útjából, ha közeledni látták. Volt rá vajon más okuk is? Ezt nem tudta. A külseje elütött a városiakétól, egyre jobban hasonlított egy erdei vadócra. Pedig a ruháját mindig tisztán tartotta. De a dzsungelben nem voltak tükrök (ha a forrás csobogó vizét nem tekintjük annak), így a fésülködésre például nem fordított különösebb gondot, a fekete haja kócosan hullott a vállára. Nem is szépítkezett, mint ahogyan azt a korabeli lányok már elkezdték. Még Marquial is. Senessernél mindez kimerült az arcmosásban és a fürdésben a patakban. Miért kellene mindenféle hülye kencéket magára kennie?

Az álmában megelevenedő napon a dzsungel szélén ücsörgött, a mindig szigorú tekintetű Lascar mesterrel szemben. Elmúlt már a boszorkányok éves ünnepe, amin életében először vehetett részt, a mestere kíséretében. Senesser úgy gondolta, hogy alapvetően sikerült kiállnia ezt a próbát. Nem rohangált kergén, nem bámészkodott ostoba kölyök módjára. Igyekezett mindent jól megfigyelni, és az eszébe vésni a mestere szavait. Semmihez sem nyúlt az engedélye nélkül, csak akkor kérdezett másoktól, ha Lascar mester rábólintott. Igyekezett okos kérdéseket feltenni, megérteni azt, amit újdonságként látott. Tanulni akart ebből is, mint minden másból.

Egyedül a kígyóknál kellett rászólni. Ellenállhatatlanul vonzották a hüllők, képtelen volt magát távol tartani tőlük. Igazán nem akarta megzavarni a szertartás előkészületeit. Csak meg szerette volna kérdezni őket, hogy' érzik magukat, esetleg egy kicsit megsimogatni a gyönyörű pikkelyes testüket, vagy a fejecskéjüket. Nem is értette, miért kiabálnak rá olyan ijedten azok az idegen boszorkányok, mikor ő semmi rosszat nem akar csinálni. Mitől félnek? Mi baj történhetne? A dzsungelben folyamatosan mérgeskígyók társaságában él, és még sohasem bántották egymást.

Azután azt sem értette, miért néztek rá olyan megrökönyödve az elkésett figyelmeztetésük után, mikor már két kézzel simogatta a kígyóikat, a lehető leggyengédebben. Nagyon vigyázott rájuk. A hüllők is élvezték, boldogan sziszegtek neki.

Lascar mester akkor szólt rá először és utoljára az este folyamán, hogy most már elég lesz. Senesser szót fogadott, bocsánatot kért, és egy kicsit szégyellte magát, bár az okát nem tudta volna megmondani. Hiszen nem csinált semmi rosszat! Láthatják, hogy egyetlen mérgeskígyójuknak sem esett semmi baja!

Attól fogva kedvetlenül telt az estéje, bántotta a lelkiismerete. Mindent megjegyzett, amire az idős indián felhívta a figyelmét, és Lascar mester nem is tűnt mérgesnek, de Senesser az ünnepi hangulatát így is elveszítette. Persze, hogy ez is csak egy tanóra! Neki nincs joga ünnepelni a többiekkel. Eleredtek a könnyei, és némán sírt magában. Utálta ezt az érzést, utálta önmagát. Letörölte a könnyeket, talán egy kicsit szét is maszatolta az arcán, de ilyen apróság most igazán nem érdekelte. Ő miért nem lehet olyan, mint mások?

Napokkal később, mikor az erdő szélén üldögéltek, Lascar mester pont erre kérdezett rá:

- Miért sírtál azon az estén?

- Nem tudom - rántotta meg a vállát Senesser. - Rosszat tettem, de nem értem, hogy miért. Miért változik minden rosszra, amihez én hozzáérek?

- Ez nem így van.

- Tényleg? Akkor ezért imád ilyen fenemód itt mindenki?

- Nem kell kiabálnod, Senesser.

- Bocsánat...

- Nehéz eset vagy! - dörmögte az öreg indián. - Nem annyira veled van a baj, inkább azzal, hogy nem a megfelelő időben születtél. Nincs rád felkészülve a világunk, nehezen fogadjuk el azt, ami élesen elüt a megszokottaktól. Erről már beszéltünk. Vannak hibáid, ezt te is tudod, de az általános idegenkedésre irántad egyik sem ad elegendő magyarázatot. Az igazi baj az, hogy senki sem akar engedni: a városiak nem adnak második esélyt neked, hogy jobban megismerjenek, te pedig sértett büszkeségedben meg sem próbálsz beilleszkedni. A páratlan tehetséged páratlan büszkeséggel párosul, és ez a kettő együtt nem szerencsés kombináció.

- Mit kellene tennem, mester?

- Bármit is mondanék neked, amit bármelyik másik tanítványomnak tanácsolnék, az nálad nem működne. Talán ha idősebb volnál, és valamelyik rendbéli fiú feleségül venne...

- Mi köze a házasságnak bármihez?

- Talán lassanként elfogadnának, ha te is elfogadnád az életmódunkat és a szokásainkat.

- Feleséggé kell lennem ahhoz, hogy elfogadjanak? Önmagamért nem tudnátok?

- Éppen ez a probléma, Senesser. Senki sem tudja, ki vagy.

- Te tudod, mester. Marquial is tudja.

- Én a lehetőséget látom benned - csóválta a fejét a férfi. - Az előtted álló utakat látom, de hogy melyiken indulsz el, az a te választásod. Látom benned a kockázatot, de azt is, hogy minden aggasztó érdeklődésed ellenére igyekszel egy sajátos belső értékrend szerint élni. Ami eltér a miénktől, de rossznak egyelőre semmiképpen sem nevezném. Marquial elfogult veled szemben. Ugyanakkor ő olyan tulajdonságokat is lát benned, amit senki más rajta kívül, és nem azért, mintha tévedne. Azok is ott vannak a szíved mélyén. Azt hiszem, te védelmezőnek születtél. Azzá válsz-e vagy sem, az viszont már a te döntésed lesz.

- Ezért tanítasz, mester?

- Részben igen, Senesser. Irányítani nem lehet téged úgy, mint másokat. Nagyon okos vagy, és önálló is, sajátos véleménnyel a világról. Nem tudom, te milyen jövőt képzeltél el magadnak, ha egyáltalán gondolkodtál már ezen. Szerintem védelmezőként tudnál a rendünk leghasznosabb tagja lenni, és úgy talán a többiek megbecsülését is elnyerhetnéd idővel.

- A fejvadászokat senki sem becsüli! - sötétült el a lány arca.

- Ezért is nem azt mondtam neked - emelte fel a mutatóujját a férfi. - Arra te alkalmatlan vagy. Az a munka megölné a lelkedet. Mert van lelked, komolyan tudsz szeretni, ragaszkodni, gondoskodni. A fejvadászok lelke megkeményedik. Ha így járnál, azzal a sötétségé lennél. Ám egy köztiszteletben álló mester, vagy egy boszorkánykirálynő védelmezőjeként lehetne jövőd. Még egy hivatást tudnék elképzelni a számodra, hangozzék ez bármilyen furcsán is ennyire fiatalon: a tanítást.

- Tanító? Én?! - meredt rá tátott szájjal az ifjú Senesser.

- Miért csodálkozol ezen? Már most komoly tudással bírsz, amit rohamosan gyarapítasz. Képes vagy ötvözni az egymástól idegen tudományokat, új irányokat kutatni és felfedezni. Ez a képességed jóval túlmutat az életkorodon. Felnőttként nagyon sokat tanulhatnának tőled az utánad jövő nemzedékek. Ehhez persze előbb mesterré kell válnod. Számodra ez lesz a legnehezebb.

- Miért, mester?

- Amiatt, aki vagy. Muszáj fegyelmet és önfegyelmet tanulnod, elfogadnod a szabályainkat, még akkor is, ha nem értesz egyet mindegyikkel. Vannak a rendnek az egyénnél fontosabb céljai. Ha azt látjuk, hogy azonosulsz a céljainkkal, akkor idővel lehetsz óvatosan kritikus a módszereinkkel kapcsolatban. Akkor már nem tartanának felforgatónak, aki kockázatot jelent az életformánkra. Ezért tanítalak, hogy a rend hasznos tagjává tegyelek.

- És ahhoz fel kell adnom önmagamat?

- Nem, Senesser. Nem kell, és arra semmilyen varázslat sem volna képes rábírni téged. A helyes fontossági sorrendet kell megtanulnod. Nem a lelkeddel van baj, nem azzal, hogy ne tudnál különbséget tenni helyes és helytelen között. Ezért is nem tiltalak egyes sötét tanokkal való ismerkedéstől. Mert te a tudásra vágysz, nem pedig arra, hogy felhasználd azt mások ellen. Talán egyszer majd felhasználhatod a tudásodat a javunkra. Eljöhet még az idő, mikor ez a tudás életmentő lehet a rendünk számára.

- Tényleg azt gondolod, hogy alkalmas lennék boszorkánymesternek? - kérdezte ügyetlenül leplezett izgatottsággal az a réges-régi kis Senesser.

- Kemény munkával és rengeteg tanulással, de igen, azt gondolom - bólintott az öreg indián.

- Köszönöm, mester! - terült el boldog mosoly a lány arcán. - Mindent megteszek, amit csak kell! Nem fogok csalódást okozni neked, megígérem!

- Tudom, Senesser.

*

- Hogy' aludtál? - zökkentette ki gondolataiból Lucy csacsogó hangja.

- Szarul - krákogott az indiánlány.

- Megivott egy fél üveg bort - árulkodott Ulysses.

- Na és? Összehánytam talán az almodat?

- Azt rossz néven venném...

- Nem mintha már előfordult volna.

- Ami késik, nem múlik.

- Mi történt, rosszat álmodtál? - igyekezett elejét venni a vitának Lucy.

- Ritkák a szép álmaim fiatalkoromból.

- Pedig olyan csuromvizes voltál reggel, mintha egy nagy és izmos indián fickóval egész éjjel dug... dugóhúzót kerestetek volna a borodhoz - jegyezte meg ártatlan arccal a kandúr.

- Dugulj el!

- Én csak azt mondom, hogy rád férne egy kiadós duguláselhárítás.

- Kösz a bölcs észrevételt!

- Szívesen. Ne mondd, hogy nem törődöm veled! Különben is, nekem kell egész nap a búbánatos képedet bámulnom.

- Nem kell! Menj, látogasd meg a fajtársaidat!

- Alsóbbrendű lények! - grimaszolt arisztokratikusan a macska.

- Akikhez időnként mégis leereszkedsz némi friss pletykáért.

- Szükség törvényt bont. Én vagyok a saját rendünk hírszerzője.

- Nincs is saját rendünk.

- Akkor rend nélküli hírszerző vagyok.

- Tényleg elég rendetlen vagy.

- Ezt meg se hallottam! - sértődött meg Ulysses. - Én az életemet tettem fel erre a küldetésre...

- Mind a kilencet - dünnyögte a boszorkány.

- Engem igenis komoly feladattal bízott meg a királynő!

- Azzal, hogy halálra szekálj?

- Halhatatlan vagy. Mit sír a szád?

- Ez csak átmeneti állapot.

- Ami négyszáz éve tart már!

- Akkor reménykedj, hogy ő az igazi, és tíz-tizenöt éven belül célhoz érünk, aztán végre megszabadulhatsz tőlem!

Ulysses erre már nem is válaszolt, csak sértődötten felcsapta a farkát és elvonult. Lucy elgondolkodva nézett utána.

- Tényleg ennyi időbe telik? - kérdezte a tanítóját.

- Egyénenként változó - vont vállat az indiánlány. - De körülbelül igen.

- És mi lesz veletek utána? Feltéve, hogy tényleg én leszek az utód.

- Nem tudom - rázta meg a fejét Senesser. - Beteljesítem a feladatomat. De fogalmam sincs, hogyan működik a királynő varázslata. Ne beszéljünk most erről, Lucy! Annyira messze van ez még, akkor is, ha végül te leszel az igazi.

- Jó - egyezett bele a kislány. - Akkor miről beszéljünk? Tavasz van. Közeledik az idei Walpurgis.

- El szeretnél menni?

- Elvinnél?

- Úgy tudtam, Summert fűzted, hogy menjen el veled.

- Velünk - helyesbítette nyomatékosan Lucy. - Veled szeretnék elmenni, és csak azt kérdeztem meg tőle, volna-e kedve csatlakozni hozzánk. De nem nagyon érdekli. Azt mondta, jó buli, de az emberi barátnőit nem hozhatja magával, így inkább kihagyja, és elmegy velük egy koncertre.

- Szép dolog a barátság.

- Akkor elviszel?

- Elviszlek - bólintott a boszorkány. - Majd újra pizsamapartinak álcázzuk. Utoljára.

- Hogyhogy?

- Mert ugyebár idén befejezem a középiskolát, és egyetemre jelentkeztem.

- De akkor hogyan fogunk tudni...?

- Egy évet tudok nyerni azzal, hogy nem vesznek fel az egyetemre - felelte nyugodtan Senesser. - Emiatt persze átmenetileg el kell mennem dolgozni, és jövőre újra próbálkozom a felvételivel. De ezt a kártyát csak egyszer játszhatjuk ki.

- És azután?

- Onnantól kezdődik a neheze. Egy év múlva Suzie-nak mindenképpen le kell lépnie, ha nem akarunk gyanút kelteni. Választhatsz, hogy bekamuzol a szüleidnek egy hihető mesét valami szakkörről vagy iskolai közösségi munkáról (és vigyázol, hogy ne bukj le), vagy kénytelen leszek egy új alakot kreálni magamnak, akit feltűnés nélkül bemutathatsz, mint a legújabb barátnődet vagy barátodat.

- Fiúvá is át tudsz változni?!

- Az alakváltásban nincs lényeges különbség, csak egy picivel macerásabb az eredeti nemünktől eltérő alakot felvenni.

- Miért macerás?

- Gondolkodj, Lucy! - forgatta a szemét Senesser. - Mije van egy fiúnak, amivel én nem rendelkezem, és mim van nekem, amije neki nincs?

- Ó! - pirult el a kislány. - Bakker!

- Mindig a részletekre kell a legjobban odafigyelni. Mindegy, megoldjuk. Közös erővel át tudjuk hidalni a kényes kérdéseket még pár évig. De el fog jönni az idő, amikor ez már nem lesz elég, és választanod kell, hogy azt az utat akarod-e járni, amit a szüleid szánnak neked, vagy azt, amit a vérvonalad kínál.

- Mikor?

- Legkésőbb tizennyolc éves korodban, és lehetőleg még az egyetemi jelentkezésed előtt.

- Nem mehetek egyetemre?

- Az tőled függ - magyarázta türelmesen az indiánlány. - Ha nem akarod a boszorkányok életét élni, akkor nincs kérdés. Ha akarod, akkor sokat kell gyakorolnunk, és meg kell jelenned a Mesterek Tanácsa előtt, hogy letedd a vizsgát. Ha nem sikerül, marad az addigi életed és akár a továbbtanulás is. Ha sikerül, attól kezdve rendszeresen feladatokat fogsz kapni a rendtől, amiket el kell végezned. Belefér-e ez az egyetemi tanulmányaid mellé? Továbbá meg akarsz-e próbálkozni a királynővé válással? Ha igen, az még több felkészülést jelent. Ki kell várnod a legközelebbi választást, amin jelöltként elindulhatsz, ha a Mesterek és a Vének Tanácsa alkalmasnak talált. Ha megválasztanak királynőnek, akkor elég sok dolgod lesz. Volt olyan tanítványom, aki mindezek mellett is sikeresen lediplomázott, de az pokolian nehéz.

- A királynőket választják?

- Igen, de ezt mintha már említettem volna neked.

- A királynőség nem örökre szól?

- Nem. Persze lehet valaki akár évtizedeken át királynő, de ötévente akkor is meg kell méretnie magát, ha akad másik jelölt.

- Miért ötévente?

- A pentagramma miatt. Ez ősi hagyomány.

- És akit nem választanak meg, vagy akit leváltanak? - kérdezősködött Lucy.

- Az attól még boszorkányként tevékenykedhet tovább - felelte Senesser. - Indulhat újra a következő választáson, és akár meg is választhatják ismét. Volt már rá példa. Viszonylag alacsony a királynőnek alkalmas jelöltek száma. Az egész választásosdinak pont az az értelme, hogy senki ne rendezkedhessen be automatikusan élethosszig tartó királynősködésre. Lehet valaki sikeres, többször is megválaszthatják egymás után, de mindvégig tisztában van vele, hogy ötévente számot kell adnia a tevékenységéről. A királynőség nem uralkodás, hanem a közösség szolgálata.

- Ezért nem akarsz vele megpróbálkozni? - kérdezett rá óvatosan Lucy, ami már régóta ott motoszkált a fejében.

- Hányszor mondjam, hogy nem vagyok rá alkalmas? - sóhajtott a tanítója.

- Tudom, hogy ezt mondtad. De miért ne lehetnél alkalmas? Hatalmas tudású boszorkány vagy, jó a mágiában, értesz az állatok nyelvén, tudsz gyógyítani...

- És még egy seregnyi dolgot tudok, Lucy! Olyanokat, amiket senki élő emberfia ezen a bolygón! De itt a vége! Szerinted ki fogadna el jelöltként vagy választana meg engem? Hiszen félnek tőlem, te is láttad! Még csak nem is tudják, hogy miért, mert nincs semmi másuk, csak ködös legendáik a múltbéli tetteimről, ám arról sejtelmük sincs, hogy valójában miket tettem! Egy királynőnek egységet kell teremtenie, de én csak megosztani tudok! Így volt ez egész életemben. Soha nem akartam királynő lenni. Tudod, hogy miért nem? Mert én csak uralkodni tudnék, nem pedig példát mutatva vezetni, és nem arra van szüksége a világnak. Úgyhogy nem, Lucy, én sohasem leszek boszorkánykirálynő!

Lucy megszeppenve hallgatta a kifakadását. Most igazi érzelmeket látott Senesser arcán, de nem azokat, amikre számított volna: kétségbeesést, keserűséget, fájdalmat, magányt. Egy sebzett lány állt előtte, aki remegett az indulattól, és a csak általa ismert régi sérelmektől. A kislány újból szembesült azzal, hogy tulajdonképpen nem is ismeri a mesterét (sem azt, hogy miért nem engedi magát mesternek hívni).

- Ne haragudj...

- Nincs miért bocsánatot kérned - intette le Senesser. - A tanítványom vagy, így nem titkolok el előled semmi olyat, amit tudnod kell. Nézd, nem tudom, hogy alkalmas leszel-e királynőnek, vagy egyáltalán akarsz-e az lenni, sem pedig, hogy megválasztanak-e. De kész vagyok végigcsinálni veled mindent, amit csak kell, és nem engedem el a kezed, bármi lesz is a vége. Mit szólsz hozzá, Lucy?

- Oké! - sóhajtotta a kislány. Fogalma sem volt, mi mást mondhatna ebben a pillanatban.

*

Este volt, és ismét egy "kölcsönzött" autóban ültek. Senesser mágiája miatt nem kellett attól tartaniuk, hogy a tulajdonosa keresni kezdené. Az indiánlány vezetett, Lucy meg az utat figyelte az anyósülésből. Már nem volt úgy besózva, mint tavaly ilyenkor, csak valamiféle kellemes izgalmat érzett.

- Mindig ugyanott tartják? - fordította arcát a tanítója felé.

- Nem - felelte a boszorkány. - De ha találnak egy alkalmas helyet, ott akár éveken keresztül megmaradnak. Főleg manapság, amikor sok köztünk a "civil" is. Nem olyan könnyű megfelelő területet kinézni, ami nincs szem előtt, de azért viszonylag elfogadható módon megközelíthető. Hiszen nem tudunk sem repülni, sem seprűnyélen lovagolni.

- Teleportálni?

- Jó lenne! Ha rájössz, hogyan kell, majd taníts meg rá!

- Én téged?

- Miért ne? Ha valamit te tudsz jobban, szívesen megtanulom tőled.

- Na, ezt se hiszem, hogy túl sok mester mondaná a tanítványának...

- Nem vagyok mester.

- Miért nem?

- Erről most nem szeretnék beszélni, Lucy. Majd egyszer elmondom. Végül is utaltam már rá, hogy mi történt, nagyjából ki tudod találni. Máskor megbeszéljük. Ma élvezzük az ünnepet!

Az erdő, az erdei út és a tágas rét ugyanolyan volt, mégis más Lucy szemei előtt. Immár nem először járt itt, nem vonta el annyira a figyelmét az, hogy minden újdonság a számára. Jobban meg tudta figyelni a szemeik elé táruló látványt. Mintha nagyobb területet foglalt volna el a színes forgatag a tavalyinál.

- Nem tartanak tőle, hogy az emberek észreveszik?

- Varázslatok védik a terület határait, illetve vannak itt boszorkányok, akik azért felelnek, hogy ki jöhet be és ki nem. Nagy tragédia akkor sem történne, hiszen könnyen egy emberi fesztiválnak nézhetnék. A boszorkányság ma már korántsem ugyanazt jelenti a társadalomban, mint régen.

Igen, ezt a kislány is gyanította. Amit eddigi tanulmányai során tapasztalt, vagy amit itt látott, az mind azt mutatta, hogy a világ megváltozott, és a ma átlagembere nem úgy hisz ezekben a dolgokban, mint például a dédszülei. A vallások és kultuszok a híveik számára megmaradtak annak a misztikus közegnek, amiben élnek, mindenki másnak azonban színes érdekességgé, egyfajta folklórrá váltak. Sőt, még a hívők szemében is egyre jobban összemosódott a hagyomány a modernitással.

Lucy azt nem tudta volna megmondani, hogy ő maga miben hisz pontosan. Kavarogtak benne a dolgok, amihez az életkora is nyilván hozzájárult. Majd idővel letisztul minden, legalábbis ebben bízott. Abban sem volt biztos, hogy a tanítója miben hisz tulajdonképpen. A természet erejében nyilvánvalóan, ezt gyakran hangoztatja. De bármi másban? Senesser sokat mesélt neki a különböző kultuszokról, irányzatokról, a különféle boszorkányrendek nézeteiről. Tárgyilagosan, mintha mindegyiket ismerné, ám soha nem adta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy bármelyikkel is közösséget vállalna, vagy a magáénak érezné. Olyan, akár egy élő lexikon, aki kívülálló mindenütt. Talán ezért nem találja a helyét a saját rendjében sem?

- Menjünk arra! - intett jobbra az indiánlány.

Lucy a jelzett irányba fordult. Nem fognak feltűnést kelteni a tömegben. Senesser is a lehető leghétköznapibb ruhájába bújt, összefogta hátul a haját, és úgy nézett ki, mint egy egyszerű utcai bámészkodó. Talán már elfeledték a jelenlévők a tavalyi esetet, legfőképpen pedig a külsejüket. A nyüzsgő tömegben Lucy már nem szaladgált ész nélkül. Szófogadóan haladt a tanítója oldalán. Nem hiányzott egy újabb kígyós eset. Igaz, hogy időközben - főleg Gerdának köszönhetően - megbarátkozott valamelyest a hüllőkkel, ám a szükségesnél közelebbi ismeretségbe kerülni nem kívánkozott velük. Csak a fejét forgatta menet közben, úgy leste mindazt, amit előző évben nem tudott megfigyelni.

- Ők kik? - bökött arra a népesebb csoportra, ami mellett éppen elhaladtak.

- A vudu hívői.

- Azok, akik babákat szurkálnak tűvel?!

- Nem egészen - csóválta a fejét Senesser. - A vudu egy sokrétű hitvilág és rendszer. A világ számos táján jelen vannak a különböző irányzatai, és egyáltalán nem ártalmasak, nem fenyegetnek senkit. Ez a legtöbb természetalapú kultuszra igaz. Persze mindenhol akadnak szélsőségesek, akik az ősi tudást ártó szándékkal használják. A vudut talán az egzotikusnak tűnő titokzatossága kárhoztatta arra, hogy a kívülállók megbélyegezzék. Meg Hollywood.

- Akkor semmi sem igaz belőle? Se a babák, se a zombik?

- De igen. Vannak olyan sötét varázslatok, amikkel egy megfelelően előkészített tárgy révén ártást lehet küldeni valakire. Ez célzott ártás, amit csak egy jól felkészült vudu pap vagy papnő tud semlegesíteni. Esetleg egy képzett boszorkány. És a zombik is igazak. Persze ne felkeltett halottakra gondolj, az lehetetlen! Ezek élő személyek vagy állatok, akiket amolyan félholt állapotban tartanak, megfosztva őket az önálló cselekvés és gondolkodás képességétől, teljesen alárendelve az irányítójuk akaratának. Gyakorlatilag szinte bármire rávehetők, nagyon sok fájdalmat kibírnak, és nem lehet a tudatukra hatni vagy visszatéríteni őket a sötét mágia megtörése nélkül.

- Félelmetesen hangzik! - borzongott meg Lucy.

- Vigyázni is kell velük.

- Te találkoztál már zombival?

- Igen, találkoztam - bólintott az indiánlány.

- Nem féltél?

- Megérzik a félelmet. Szörnyekkel csak úgy lehet hatékonyan elbánni, ha a félelmet ki tudod zárni magadból arra az időre.

- Léteznek ma is szörnyek?

- A mesék szörnyei régen se léteztek. Részben az emberi elme kitalációi, részben a természet alkotta lények (nevezhetnénk őket mutánsoknak  is), részben pedig sötét mágiákkal manipulált teremtmények. Gyakran nem is ők tehetnek az állapotukról.

- Harcoltál ellenük? - kíváncsiskodott Lucy.

- Ha olyan csatára gondolsz, mint a filmekben, akkor nem - intett nemet a fejével Senesser. - De álltam már szemben elvarázsolt lényekkel, és a mögöttük álló boszorkányokkal.

- És legyőzted őket?

- Még élek, nem?

Nem volt semmiféle él abban a lágy altban, Lucy mégis összerezzent tőle. Ez már megint az a titokzatos, négyszáz éves Senesser volt, akinek erről a múltjáról semmit sem tudott. De csak kellett lennie ott valaminek, ha a Királynő Kezét ilyen legendák övezik mind a mai napig! Miféle szörnyekkel találkozhatott, és hogyan győzhette le őket? Már a nyelve hegyén volt a kérdés, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát.

- A babák ellen lehet védekezni? - kérdezte inkább helyette.

- Eleve rosszul teszed fel a kérdést - felelte a boszorkány. - Egy vudubaba nem feltétlenül ártó szándékkal készül. Más hitvilágok is használnak ehhez hasonló tárgyakat. A rontás mellett a rontás levételéhez, illetve egyes helyeken szerelmi kötésekhez is használják. A bábu akkor a legjobb az általános nézet szerint, ha belerejtenek egy darabot abból, akit jelképez: hajszálat, körömdarabot, efélét. Ezzel kötik össze a célszeméllyel. Persze nem csak így lehet, de ez a legkönnyebb. Ezt követően tudja egy ehhez értő boszorkány, pap vagy sámán elvégezni azokat a rítusokat, amik például meggyógyítani hivatottak az illetőt, vagy megtörni a rajta lévő rontást. Az ártással sújtás hasonlóan történik.

- És a szerelmi kötés? Tényleg hisznek ebben emberek?!

- Nem is kevesen. Ugyanúgy, mint a szerelmi bájitalokban. De egyet tudnod kell, Lucy! Az olyan érzelmeket, mint a szerelem, nem lehet természetellenes módon kikényszeríteni, tartósan semmiképp. Egy ideig működhet a bájolás, de vagy folyamatosan meg kell újítani, vagy a célszemély előbb-utóbb ki fog szabadulni alóla, amikor meggyengül a kötés, és ez katasztrofális következményekhez vezethet. Soha nem készítek ilyen főzetet, és nem végzek ilyen kötést, és téged is erre intelek. Az már régen rossz, ha valakinek a szeretetét varázslattal akarjuk megszerezni. Az semmit sem ér.

- Kértek tőled ilyesmit?

- Kértek - sóhajtott a tanítója. - Mindig udvariasan megmondtam, hogy ezt nem vállalom. Tudomásul vették, könnyebben vagy nehezebben. Egy sámán vagy boszorkány hírnevének nem tesz jót a nemet mondás, de ha tudod valamivel ellensúlyozni, akkor elfogadják végül. Nálam a gyógyítás volt ilyen. Nagyon fontos, Lucy, hogy tudni kell nemet mondani. Soha ne csinálj olyat, ami ellen a saját lelkiismereted hevesen tiltakozik.

- És ha kényszerítenek rá?

- Mindig van választásunk, bár a következményeit viselnünk kell. Nézd, felnőttként te döntesz majd. Én csak iránymutatást adhatok hozzá, hogy mérlegelni tudj, mielőtt döntenél.

- Minden tanító így csinálja? - firtatta a kislány.

- Nem mindenki. De én ebben hiszek.

"Végre valami, amiben hiszel!" - gondolta Lucy. Az biztos, hogy Senesser tanítási módszere gyökeresen más volt, mint amit az iskolában megszokott.

- Hogyan tudok védekezni, ha valaki vudubabát csinálna ellenem?

- Általában előre sehogy - állt meg az indiánlány a vudusokon túl. - A legtöbb esetben nincsenek előjelei. Neked annyiból könnyebb dolgod van, hogy rendelkezel ezzel.

Megfogta és felemelte Lucy kezét, kinyitva a kislány tenyerét. Azon ugyanúgy semmi sem látszott, mint általában.

- A liliomod érzékeli a mágia bizonyos rezgéseit - magyarázta Senesser. - Ez nem azt jelenti, hogy rögtön meg is véd mindentől, de mivel a szerves részed, felveszi a harcot az ártó szándékú dolgok ellen. Időt nyer neked, hogy reagálhass, megerősíthesd a saját mágikus védelmedet, segítséget kérj, vagy elmenekülj. A liliom akár ellentámadásra is használható, hogy visszafordítsd vele az ártást a rosszakaródra, de ezt csak akkor javaslom, ha tényleg nincs más lehetőség.

- Mit értesz azon, hogy a szerves részem? - akadt meg Lucy az elejtett kifejezésen.

- Azt, hogy a tűzliliom genetikailag kapcsolódik a testedhez - felelte magától értetődően az indiánlány. - Amíg a tenyeredben hordozod, addig olyan, mintha az immunrendszered kiterjesztése volna. A részeddé vált. Amikor megszűnik majd a kötés, nyomtalanul távozni fog, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

- De ez hogy' lehetséges? Honnan veszi az erejét?

- Belőled és belőlem.

- A saját életenergiád egy részét átadtad nekem, mint a gyógyításnál?

- Ez így működik.

Lucy magában hümmögött. Persze sejthette volna az eddig látottak és tanultak alapján. Nem tudta eldönteni, hogy neheztelnie kellene-e emiatt vagy sem. Végül is Senesser a tudta és beleegyezése nélkül jelölte meg őt, bár a védelme érdekében tette. Állítólag. Vajon igaza lehet a jósnőnek a tűzliliom céljával kapcsolatban? Ha nem követné a számára kijelölt utat, ha dacolna azzal a céllal, akár zombivá is változhat tőle? Meg kellene kérdeznie erről Cassandrát, ha összefutnának ismét. Bár tudná, hol keresse!

- Nézzenek oda! - harsant a hátuk mögött egy öblös férfihang. - Téged is lehet itt látni, Pocahontas? Hát ide már mindenkit beengednek?

Lucy összerezzent a hangtól, és mielőtt bármit tehetett volna, már előtte tornyosult egy nagydarab férfi, aki legalább egy fejjel magasodott a tanítója fölé.

- Öregségedre Disney meséket nézel? - fordította felé az arcát közönyösen a boszorkány (pedig az idegen egyáltalán nem látszott öregnek).

- Meguntad a rezervátumot? - vágott vissza az ismeretlen.

- Szar ott az internet.

- Látom, az udvariassággal sem jobb a helyzet! Igazán köszönhetnél egy régi ismerősnek! Na, gyere csak ide!

Azzal az idegen magához rántotta a boszorkányt, és egy csontropogtató ölelés kíséretében megpörgette maga körül. Lucy kezdődő kétségbeeséssel figyelte a levegőben kalimpáló lábú tanítóját, akivel még senki sem mert így viselkedni, mióta ismerte.

- Esetleg letennél végre?

- Még megfontolom! - dörmögte a férfi. - Most végre a kezemben vagy!

- Jó, majd ébressz fel, ha kiszórakoztad magad! - ásított színpadiasan az indiánlány.

- Nem változtál, mi? - húzta el a száját az idegen, és lassan leeresztette a földre "áldozatát".

- Egészen türelmes vagyok, nem? - mordult rá Senesser. - Mióta jársz te a Walpurgisra?

- Évek óta elhozom ide a tanítványaimat. Ami rólad korántsem mondható el, igaz?

- Hogy' a fenébe vittelek volna el, mikor kétszáz mérföldnyire voltunk onnan?!

- És most mi járatban?

- Elhoztam a tanítványomat! - morogta szárazon Senesser. - Ő Lucy. Lucy, ez a félőrült vadember itt Balthazar mester, az egykori növendékem.

- Áldott ünnepet - köszönt vékonyka hangon a kislány. Mi tagadás, nem kicsit megszeppent az idegentől.

- Neked is, kis prücsök!

- Van rendes neve! Ne cseszd fel az agyam, Balthazar!

- Igenis, mester! - vigyorgott kajánul a férfi, amire az indiánlány csak a fejét csóválta.

Lucy óvatos kíváncsisággal bámulta őket. Életében először találkozott férfi boszorkánymesterrel, és valakivel a tanítója régi tanítványai közül (Josie mamit kivéve, de belőle sosem lett boszorkány). Olyannal sem sűrűn (a betegei kivételével), aki nyilvánvalóan örült a Senesserrel való találkozásnak.

- Jól megy sorod? - kérdezte dörmögő hangon Balthazar.

Furcsa volt a társaságában lenni, hiszen roppant kősziklaként magasodott fölébük, Lucy mégis kezdett megnyugodni. A tekintélyes és tiszteletet parancsoló külseje ellenére barátságosnak tűnt. Egy igazi izomkolosszus, állapította meg a kislány. Lehet, hogy félne, ha tőle kellene tanulnia? De a saját tanítója oldalán biztonságban érezte magát mellette.

- Nem panaszkodom - vont vállat Senesser. - Milyen érzés mesternek lenni?

- Rohadtul jó! Nem akarod egyszer kipróbálni?

- Kábé annyi esélyem van rá, mint rablógyilkosnak a szentté avatásra...

- Á, annyira azért nem áll jól a szénád! - vigyorgott a férfi, mire az indiánlány tenyérrel tarkón vágta, amit Balthazar szó nélkül tűrt. - Tudod, kicsi Lucy, Pocahontas eléggé felcseszte a Mesterek és a Vének Tanácsa agyát.

- Kezdve azzal, hogy még élek.

- Kétségtelenül. Tudod, hogy mondják? Senki sem lehet életében próféta a saját hazájában.

- Nem így mondják, te nagyra nőtt közhelyraktár! Hogy' a fenébe bízhattak rád egy növendéket?!

- Ez már a második.

- Lucifer elbaltázott szerelmére, hát mi folyik ott?!

- Valakik hisznek a tudásomban és a képességeimben, amit neked köszönhetek - vonogatta a vállát Balthazar. - És te hogy' boldogulsz? Még mindig az utódot keresed? Netán ő lenne az?

- Majd kiderül, ha eljön az ideje.

- Megnéztétek a vudusokat?

- Csak meséltem róluk neki.

- Pedig izgalmasak, főként a zombik, meg a bababűvölőik. Bírod a véres valóságot, Lucy baba?

- Hálás lennék, ha nem ijesztgetnéd Lucyt, és nem viselkednél úgy, mint Ulysses! - förmedt rá Senesser.

- Az a dög még megvan? - nevetett Balthazar. - Uli allergiás az élőlényekre.

- Majd megmondom neki, hogy csókoltatod.

- Kösz, nem kell. Ha van, ami nem hiányzik a múltamból, akkor az ő.

- Miért, én talán annyira hiányzom? - pillantott fel rá szkeptikusan Senesser.

- Akár hiszed, akár nem, de előfordul - kacsintott cinkos mosollyal a férfi. - A látványod különösen. Meg kell mondjam, még mindig dögös csaj vagy!

- A feleséged mit szól hozzá?

- Nem kell mindent tudnia.

- Ti együtt voltatok, Balthazar mester? - bukott ki Lucyból a hitetlenkedés.

- Meglepne? - vigyorgott a boszorkánymester. - A tanítód elképesztően jó nő ám!

- Szerintem most vegyél vissza, mielőtt kihozod belőlem az állatot! - sziszegte Senesser.

- Talán könnyebb életed lenne, ha elfogadnád néha a bókokat! - állta a tekintetét Balthazar. - Igen, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nagyon is tetszettél. Tudom, hogy úgyse lehetett volna köztünk semmi, de időnként álmodtam ám rólad, és a tüskés természeted ellenére kedveltelek. Ez nem változott. A mesterek között is vannak azért, akik nem utálnak. Annyira.

- Akkor ezt most bóknak tekintem.

- Tedd azt! - bólintott a férfi. - Örülök, hogy találkoztunk. Ideje, hogy a körmére nézzek a tanítványomnak, mielőtt még valami hülyeséget csinálna. Túlságosan is emlékeztet az egykori önmagamra. Remélem, ezentúl gyakrabban összefutunk majd. Ami pedig téged illet, kicsi Lucy, a létező legjobb mestert... akarom mondani, tanítót fogtad ki magadnak. Én is az ő jóvoltából lettem ilyen okos, sikeres és erős!

- A szépet hogyhogy kihagytad, Balthazar?

- Á, igen! Kösz, hogy emlékeztettél rá, mester! Most mennem kell. Ég veletek, áldott ünnepet nektek! Ne tűnj el megint évekre, Pocahontas! Tényleg hiányzol, te kibírhatatlan, vén boszorkány!

- Ég veled, te nagyképű mestermű! - legyintette tarkón még egyszer búcsúzóul Senesser. - Aztán csak jót halljak ám rólad!

- Úgy lesz, Főnök! További jó szórakozást!

*

- Olyan furcsa - töprengett Lucy.

- Micsoda?

- Az, hogy a tanítványod volt egy mester.

- Nem. Egy tanítványomat mesterré választották. Nem ő volt az egyetlen.

- Neked nem furcsa érzés viszontlátni? Mikor találkoztál vele utoljára?

- A mesterré avatásán.

- Azóta miért nem?

- Azzal beteljesítettem a feladatomat - vont vállat Senesser. - Többé már nem volt szüksége rám. Így hát elköszöntem tőle, és folytattam tovább az utamat.

- Eléggé... tekintélyes.

- Amilyennek egy mesternek lennie kell. Láttad volna kölyök korában! Kajla és hebrencs volt, aki persze azt képzelte, hogy mindenhez is ért. Ulysses meg adta alá a lovat. Nem győztem nyesegetni a vadhajtásait. De elég jól kikupálódott.

- Nagyon... jó pasi - pirult el Lucy kislányos zavarában.

- A te korodban ezt miből is szűrted le? Tudom, fiatalon könnyű annak látni valakit, aki kellően meggyőző, és megfelel az ideáloknak. Balthazar valóban olyan férfi, aki után olvadoznak a női szívek. Nagyon jóképű, nagyon sármos, nagyon izmos, nagyon szórakoztató, nagyon férfias, és nagyon nős. A felesége tehetséges boszorkány. Balthazar tudomásom szerint hűséges hozzá. A stílusa talán nem ezt mutatja, de nem a külsőségek számítanak, Lucy. Ő egy ügyes tanítványból lett tehetséges boszorkánymester, aki mára megkomolyodott és felnőtt a szerepéhez. A fiatalkori énünk folyamatosan formálódik, és nem az határozza meg a jövőnket, hányszor hibáztunk, amíg felnőttünk. Ezt tartsd szem előtt, kérlek!

- Oké. Csak olyan félelmetes. Felnőni.

- Igen, Lucy, az. Ám mindenki felnő egyszer, kivéve talán Pán Pétert. Balthazarról sem mondta volna meg senki ennyi idősen, hogy mire viheti még egy napon. És most nézd meg!

- Büszke vagy rá?

- Igen. Minden tanítványomra büszke vagyok, aki egy értelmes életet választott magának.

- Voltak, akikre nem...?

- Voltak-e kudarcaim? - vonta össze a szemöldökét Senesser. - Voltak. Akadtak növendékeim, akiknek nem sikerült a boszorkánnyá válás, mint a te Josie nagyid, vagy elbuktak a királynői választáson. Ez közös sarunk, hiszen ebben a játékban együtt nyerünk vagy együtt bukunk. Azt hiszem, arra így is büszke lehetek, hogy egyikük se vált rossz emberré, nem választottak olyan utat maguknak, amit vállalhatatlannak tartanék. Egy tanítónak ez az igazi jutalom. Talán a mesteremnek mégis igaza volt.

- Miben? - pillantott fel rá Lucy.

- Lascar mester azt mondta nekem, hogy szerinte tanítanom kellene. Bevallom, akkor hülyeségnek tartottam. Tizenöt éves voltam. És látod, végül mégis ennél kötöttem ki. Talán ezt is meg kellett tanulnom az évszázadok során.

- A félelmetes hírneved ellenére jó tanító és jó gyógyító vagy - hízelgett egy kicsit Lucy.

- Köszönöm - biccentett a boszorkány. - A gyógyításról jut eszembe: őket megnézhetnénk, ha van hozzá kedved.

- Kik ezek? - fordult a mutatott irányba a kislány.

- Gyógyítók. A kiruwaki indiántörzs tagjai. Náluk a gyógyítás hit, tudás, a természet tisztelete, és egyfajta varázslat is egyszerre. Mindig van közöttük egy rangidős sámán, a kiru-an, aki amolyan vallási és lelki vezetőjük, hagyományosan a második ember a törzsfőnök után.

- Honnan ismered őket?

- Éltem közöttük majd' két évtizedig. Befogadtak. Otthonra leltem a falvaikban. Gyógyítottam őket és gyógyítani tanultam tőlük.

- Miért jöttél el, ha jól érezted magad velük?

- Mert ők sem voltak felkészülve a halhatatlanságra - rándult keserű mosolyra Senesser ajka. - Nem volt könnyű megtennem, az a közel húsz év a béke szigetét jelentette számomra. Képzeld, felajánlották nekem a kiru-an tisztségét, amit csak született törzsbéli tölthetne be! Természetesen nem fogadhattam el. De akárhová vetett is a sors, mindig megőriztem őket a szívemben.

- Beszélhetek velük? Nem jelentene neked problémát? - kérdezte óvatosan Lucy.

- Nem hát. Én is szeretném látni őket. Csak egy dologra kérlek: ne mondd ki előttük a nevem! Nem kell tudniuk, ki vagyok valójában.

*

Lucy számára különleges élményt jelentett a kiruwakikkal eltöltött idő, az indiánok derűs nyugalma, és az az életbölcsesség, ami minden szavukból sugárzott. Most megtapasztalhatta, honnan származnak a tanítója gyógyítással kapcsolatos filozófiájának meghatározó elemei. Nem volt nehéz észrevenni, mennyire jól érzi magát a társaságukban a boszorkány. Mintha egy hosszú utazás után hazatért volna. Még akkor is, ha most csak névtelen látogató lehetett közöttük. Különösnek hatott ez a kötődés, hiszen nem is a saját népe voltak. Nos, a jelek szerint az ember nem csupán a saját szülőföldjén találhat otthonra.

Ezek az indiánok félig-meddig máig megmaradtak természeti népnek. Valamiképpen sikerült megőrizniük az egyensúlyt a modern világban is. Lucy ezt valóságos csodának érezte. Mindvégig nagyon kedvesek voltak hozzájuk, és búcsúzóul egy-egy szerencsehozó talizmánt ajándékoztak nekik.

- Viseljétek tiszta szívvel! - mondta az idős indián asszony, a törzs kiru-anja, miközben a nyakukba akasztotta a vékony bőrszíjon függő megszentelt zacskócskát. - E szent ereklye a szükség óráján megvéd titeket a gonosztól.

*

Későre járt az idő, Lucy kezdett elfáradni. Már éppen meg akarta kérni Senessert, hogy vigye haza, amikor egy ismerős tárgyon akadt meg a szeme.

- Az ott Cassandra sátra! De jó! Beszélhetnék vele?

- Beszélni szeretnél a jósnővel? - hunyorgott rá hamiskás mosollyal az indiánlány. - Felőlem odamehetsz hozzá, de tudod, hogy nem fog tudni jósolni neked!

- Nem baj.

- Jó, menj! - intett nagyvonalúan a tanítója. - Találkozzunk egy fél óra múlva itt!

Lucy sietve a sátor felé indult. Szedte a lábát, hogy minél hamarabb odaérjen. Izgatottan fogalmazta magában a kérdéseit, amiket mindenképp fel akart tenni a jósnőnek. A sátor falán át látta az odabent lobogó gyertyák fényét. Hosszú árnyékok mozogtak előttük, és ingerült hangok szűrődtek ki a sötétbe. Lucy ösztönösen lapult meg a bejárat mellett.

- A jóslatért jöttünk, amiért fizettünk neked! Ami helyett csak csupa ostobaságot adtál!

- A jóslat sohasem bizonyosság - hallotta a kislány a jósnő csendes hangját.

- Ne oktass ki a jóslatokról, Cassandra! Pontosan tudom, hogy mire vagy képes, ezért is jöttünk hozzád! Nem szeretem, ha át akarnak verni! Követelem az igazi jóslatot!

- Ez nem így működik. A jóslás nem kívánságműsor. Visszaadom a pénzedet, ha nem vagy megelégedve...

- Nem! Nem a pénz kell, hanem amivel megbíztalak!

- Sajnálom, de...

- Sajnálni is fogod! Gyerünk, hozzátok! Ha nem megy szép szóval, akkor marad a finom meggyőzés.

Gyors léptek közeledtek, majd a sátor függönyét durván felrántották. Lucynak már nem maradt ideje elrejtőzni az árnyékban.

- Te meg mit ólálkodsz itt, kölyök? - reccsent rá a magas, fekete hajú férfi.

- Én... Én csak...

- Ki küldött ide hallgatózni?

- Se-senki.

- Majd meglátjuk! - kapta el a karját az ismeretlen, és a háta mögé penderítette. - Hozzátok ezt is!

Egy durva kéz ragadta meg a csuklóját. Lucy ösztönösen odakapott.

- Aú! Ez megégetett! - jajdult fel valaki.

- Egyedül nem bírsz el egy gyerekkel?!

- Elnézést kérek, a jósnőhöz jöttem. Itt van valahol? - szólt közbe egy újabb hang. Egy ismerősen csengő lágy alt.

- Ma este mindenki jósoltatni akar?! - fordult felé a fekete hajú. - Nincs itthon!

- Bocsánat, de nem őt látom ott a hátad mögött?

- Éppen nem ér rá! Gyere vissza később! Most más dolgunk van!

- Rendben. Akkor csak a kislányt kérem, és már itt se vagyunk.

- Túl sok itt ma este a véletlen látogató! - dörmögte sötéten a férfi.

Egy apró mozdulatot tett a kezével. A közeli fák és bokrok ágai megnyúltak és előrekúsztak, szoros csápokként tekeredve Senesser kezére és lábaira.

  - Talán veled is el kéne beszélgetnünk, hogy mit keresel errefelé! Nyugton maradsz, ha jót akarsz!

- Hé! Mi az ördög folyik itt? - kapcsolódott be a zűrzavarba egy újabb hang, amiben Lucy Balthazart ismerte fel. Meg is pillantotta a szeme sarkából: a boszorkánymester ott állt a gyalogút szélén, egy fiatal fiúval az oldalán. - Te vagy az, Pocahontas? Kell segítség?

- Kösz, Smith kapitány, de megoldom ezt a kis félreértést! - felelte neki szemforgatva Senesser, azután a támadójára fordította figyelmét. - Mert csak félreértésről van szó, ugye? Ellenkező esetben kénytelen lennék rossz néven venni, és azt nem szeretnétek.

- Sok a szöveg! - mordult rá a fekete hajú.

- Szerintem is - bólintott az indiánlány. Az ágak és indák lepattantak a testéről. - Tehát föld elemű boszorkány vagy. Nem volt rossz a támadásod. De nem is elég jó. Most pedig engedjétek el szépen a jósnőt és a lányt, és akkor szabadon elmehettek!

- Nem vagy abban a helyzetben...

- Tévedsz! - lépett előre Senesser.

A föld megmozdult alattuk, és az ágak egy szempillantás alatt ejtették foglyul a négy férfit. Átláthatatlan, fekete ködfüggöny ereszkedett a sátor és környéke köré, az ég megdördült a fejük felett, és heves szélroham vágtázott át közöttük.

- Semmi szükség szemtanúkra! - sziszegte Senesser. - Magammal viszem a jósnőt és a kislányt. Nem érdekel, hogy milyen vitátok van Cassandrával. Ha jogos a követelésetek, gondom lesz rá, hogy kárpótoljon benneteket. Ti viszont soha többé ne merészkedjetek a közelünkbe! Különben...

Tűzkígyók lobbantak az ujjai között, majd sebesen a férfiak felé kúsztak, és éhes óriáskígyókként tekeredtek köréjük, halálos ölelésbe zárva a testüket.

- Most az egyszer nem engedem meg nekik, hogy felfaljanak titeket! - állt meg előttük a boszorkány fenyegetően, és Lucy egész testében megborzongott a belőle áradó sötétségtől. - Még csak meg se égettetlek velük. Itt maradtok reggelig, hogy megtanuljátok a leckét, és az ünnep vége után elmehettek. Nem ajánlom, hogy újra próbálkozzatok! Ne feledjétek, éhesek a kicsikéim!

Lassan hátat fordított halálra rémített, magatehetetlen áldozatainak.

- Úgy hiszem, van némi megbeszélnivalónk - intézte szavait egyenesen a jósnőhöz. - Majd a kocsiban elmondasz mindent, és az igazat akarom hallani! Ha tudok, segítek. Induljunk!

Lucy és Cassandra engedelmesen követték. Az ifjú tanítvány meredt szemekkel bámulta az út széléről. Balthazar a fejét csóválta.

- Azért nem vagy semmi, Pocahontas! - vigyorodott el elismerően, és megveregette a mellette gyökeret eresztett kölyök vállát. - Látod, fiam, ő volt az én tanítóm! Az egyik legnagyobb boszorkánymester a világon, ráadásul elképesztően formás a feneke...

- Dugulj el, Balthazar! - förmedt rá Senesser, de a férfi csak nevetett rajta.

Lucy majd' összeesett a fáradtságtól. Jó volna már a kocsiban ülni, és szunyálni egyet! Az ijedség elmúlt az adrenalinlöket távoztával, átadva helyét a kimerültségnek. Hát, az az egy már biztos, hogy idén is emlékezetes Walpurgisban lett része.