- Ma magammal viszlek - fogadta Lucyt az egyik szombati kora délutánon Senesser.

- Hová megyünk? - villanyozódott fel azonnal a kislány.

- Az egyik "betegemhez". Megmutatom mit csinál egy gyógyító - felelte elfojtott mosollyal az indiánlány. - Legalábbis egy fajtáját. Most már tudsz kapcsolódni más élőlényekhez és a természethez, meg fogod tudni tapasztalni az alapjait.

Lucy le sem tagadhatta volna az izgatottságát. Egész úton ez zakatolt a fejében. Mindig különleges élményben volt része, ha Senesser "terepre" vitte őt. Talán tényleg egyedi a módszere azzal, hogy főleg a gyakorlatban tanít? Vajon a többi boszorkánymester is így csinálja?

A város szélén, annak öregvárosi negyedében álltak meg egy egykor szebb napokat látott házikó előtt, amit félig-meddig elhanyagolt kert vett körül. A málló vakolat és a kifakult színek, a kidőlt-bedőlt léckerítés még télen is vigasztalan hatást keltett, az elmúlás szelleme lebegett az épület felett.

- Ne ijesszen el a látszat - hallotta Lucy Senesser lágy altját. - A ház lakója egy idősebb boszorkány, aki talán egy kicsit furcsa időnként, ám jó ember. Sajnos nincs senkije, és ma már nem bírja rendben tartani a portáját egyedül. Több ilyen betegem is van, akik rá vannak szorulva a segítségünkre, és sokat tehetünk értük már azzal is, hogy egy picivel könnyebbé tesszük az életüket. Ebből a munkából nem fogsz meggazdagodni, ha gyógyítóvá akarnál lenni. Szerényen biztosítja a megélhetésedet, de csupán ennyit. Meg annak tudatát, hogy tettél valamit másokért. Még egy dolog. Odabent hívj Sarah-nak.

- Mint az állítólagos anyukádat?

- Pontosan. Ők főleg így ismernek, és nem kell tudniuk, ki vagyok valójában. Nincs is jelentősége.

A kopogtatásukra csoszogó léptek feleltek, majd nyikorogva kitárult az ajtó, és Lucy egy őszes hajú, kissé kócos, ráncok szabdalta arcú nénikével találta szemben magát, akinek arcára mosolyt csalt az érkezésük.

- Szép napot, Gerda! - köszöntötte őt Senesser. - Ma elhoztam a tanítványomat is, ha nem bánod.

- Kerüljetek beljebb! - tárta ki az ajtót előttük az asszony.

- Szép napot! - köszönt némileg megilletődötten Lucy.

Odabent ugyanaz az elmúlás-hangulat fogadta. Öreg ház, öreg bútorok, picike rendetlenség. Mint egy egyedülálló nagymamánál, akit elhanyagol a családja. Szomorú kép, ami valahogy azért mégsem nyomasztó, inkább az öregség békéjét sugározza. Akkor sem jó egyedül lenni, villant át Lucy fején a gondolat.

Senesser letette a táskáját, míg a nénike helyet foglalt a kanapén. Lucy tekintete gyorsan körülpásztázta a szobát, remélve, hogy nem veszik észre a kíváncsiskodását.

- Gyere ide mellém! - hívta a tanítója. - Mehet, Gerda?

- Igen, Sarah - bólintott a nénike. Kellemes hangja volt, akár a lágy szellőnek.

- Fogd meg a kezét! - utasította az indiánlány Lucyt, miközben a tenyerébe vette Gerda balját.

A kislány egy kicsit bátortalanul ért hozzá a májfoltos bőrhöz, azután erőt vett magán, és tette, amit kell.

- Csukd be a szemed, ha úgy könnyebb koncentrálnod - duruzsolta Senesser. - Terjeszd ki az érzékeidet!

Lucy behunyt szemmel koncentrált. Már tudta, hogyan kell, nem hiába gyakorolták hónapok óta. Most már egyre könnyebben ment, és még ma is borzongató érzés volt ez az "összeolvadás". Azután megérezte. Érezni kezdte Gerda lényét, a lágy lüktetését a mellette ülő másik életnek. A háttérben pedig valami fényes, kerek és idegen dolgot, mintha a Nap korongja volna a táj felett. A Senesserből sugárzó fény beragyogta az elméjét.

- Gerda nagyon beteg. Gyógyíthatatlanul - hallotta Lucy az indiánlány nyugodt és tárgyilagos hangját. - Csak enyhíteni tudjuk a panaszait, meggyógyítani nem. Ez az első, amit gyógyítóként meg kell tanulnod, Lucy: mindenkit nem tudunk megmenteni. Nincsenek varázslók. Isteni csodák néha igen, hála a természet bölcsességének és erejének. De már az is sokat számít, ha a fájdalmakat csillapíthatjuk, ha élhető életminőséget biztosíthatunk a hozzánk fordulónak.

Lucy szíve riadtan dobbant. Vajon Gerda is hallotta ezeket a szavakat?

- Igen, hallotta, és pontosan ismeri az állapotát - felelt a kimondatlan kérdésre Senesser. - Soha nem titkolom el az igazságot, nem ígérek lehetetlent. De megteszek érte mindent, amit tudok. Érzed ezeket a sötét foltokat a testében? Ezek a betegsége gócpontjai. Az energiájuk ellentétes ezekével a fényes pontokéval, amiket az egészséges testrészek sugároznak. Megfelelő gyakorlat birtokában következtetni tudsz a betegsége jellegére, fokára, a szükséges kezelésekre.

Olyanok voltak, mint valamiféle kocsonyás gömbök, legalábbis Lucynak ez jutott róluk eszébe. A fényes pontok melegek, a sötétek hidegek, minél sötétebbek, annál hidegebbek. Érezte a Gerda testében áramló életet, az ereiben áramló vért.

- Ezeket a sötét energiával telített pontokat kell kezelned a saját életenergiáddal és a természet erejével - folytatta a magyarázatot Senesser. -  Ezen kívül szükség van még néhány erősítő főzetre, válogatott gyógynövényekből. Dióhéjban ennyi. Most pedig engedd el Gerda kezét, de próbálj meg az auráddal továbbra is lazán kapcsolódni hozzá, hogy láss! A lényeg, hogy most ne érj hozzá.

Lucy szót fogadott. Szerencsére sikerült a kapcsolatot fenntartania, még ha sokat gyengült is a közvetlen érintés nélkül. Iszonyú nehéz és fárasztó volt, csak nemrég bírta elsajátítani ezt a tudást. A kép sokkal zavarosabbá vált, de azért még felismerhetően érzékelte. Egy pillanatig nem történt semmi. A tanítója megvárta, hogy a kislány biztosan eléggé eltávolodjon Gerdától. Azután a fény lávafolyóként ömlött végig Gerda testében. Lucynak egy pillanatra elakadt a lélegzete ettől a látványtól. Senesser látszólag könnyedén tette, amit tett, bármi legyen is az.

Felpillantott az indiánlány arcára. A fekete szemek éberen villantak rá, mintha a tanítójának semmiféle különösebb erőfeszítésébe nem kerülne, amit éppen csinál. Csak az arca természetellenesen merev vonásai árulkodtak róla mégis, hogy erősen koncentrál. Hogyan tud egyszerre jelen lenni kint és bent? Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor Lucy átérezte, milyen idős is lehet valójában a mellette ülő fiatal nő.

"Most inkább Gerdára figyelj, kérlek!" - hallotta Lucy a fejében a szelíd figyelmeztetést, és elpirulva kapta vissza a figyelmét a nénire.

A fény lágyan körülölelte a sötét kocsonyagömböket, és azok Lucy lelki szemei előtt lassan halványodni kezdtek. Nem tűntek el, csak kicsit világosabbakká váltak. A fény magába szippantott valamit belőlük. Elvesztette az időérzékét is közben, nem tudta volna megmondani, hogy percek vagy órák teltek-e el. A ragyogás fokozatosan hagyott alább, kellemesen meleg bizsergés maradt utána.

- Készen vagyunk - törte meg a csendet az a lágy alt.

Lucy összerezzent. Gerda békésen szuszogott a kanapén, idős arcának ráncai kisimultak. Láthatóan sokkal jobban érezhette magát, mint az érkezésükkor. Senesser nyugodt vonásai is elernyedtek, mintha semmi sem történt volna az előbb. A kislány már majdnem visszafordult a nénihez, amikor valami furcsára lett figyelmes. Talán csak a megérzései diktálták ezt az érzékszervei helyett? Újra a tanítójára pillantott, és meglátta az indiánlány szemeiben ülő fáradtságot. Senesser észrevette a kutató tekintetét, az arca önkéntelen grimaszba rándult, azután megadóan megvonta a vállát, meg sem próbálva eltüntetni az árulkodó jelet.

Tehát erről beszélt, kapott észbe Lucy. Annyira könnyednek és természetesnek tűnt minden, hogy szinte el is felejtette az első elméleti leckék egyikét. "Magadból is adnod kell" - mondta egykor Senesser, és Lucy most kezdte felfogni, mit is jelenthet ez a valóságban.

- Köszönöm! - dünnyögte a kanapén Gerda. - Megkínálhatlak titeket valamivel?

- Hálásan elfogadjuk - sóhajtotta Senesser, aki úgy festett, mint akinek tényleg szüksége lenne most némi energiára.

Gerda feltápászkodott, és átinvitálta őket a konyhába. Lucy pedig a nyomukban lépkedve most először gondolkodott el azon, hogy a gyógyítás mestersége aligha olyan egyszerű feladat. Nemes cselekedet, de embert próbáló és fárasztó kihívás, ami szemlátomást a legjobbakat is kimeríti. Talán nem véletlen, hogy Senesser sem vállal egy napra túl sok beteget. A fekete szemei körül húzódó halvány árnyékok tanúsága szerint megviselte őt a gyógyító rítus végrehajtása. Vajon mekkora lehet a teherbírása? Lucyban még egy érzelem kezdett körvonalazódni, ahogy a konyhába lépett a két felnőtt nőt követve: az együttérzés. Már nem az első eset ez a mai, amikor tapasztalhatta, hogy a tanítója is ember. Aki esendő, elfárad, kiborul néha, mint bárki más. Hétköznapi apróságok ezek, amik segítettek, hogy közelebb érezze magához Senessert. És ez jó érzés volt. Talán éppen ez teszi különlegessé a helyzetüket, ami több annál, mint egyszerű mester és tanítványa kapcsolat. Bármit mondott is róla bárki, Lucy az eddigi tapasztalatai alapján kezdett kételkedni a hallottak egy részének igazságtartalmában, és egyre inkább örömmel töltötte el az az egyszerű tény, hogy Senesser tanítványa lehet.

*

Lucy téblábolt kicsit az idegen lakásban, míg a két nő a konyhában beszélgetett. Mindketten megengedték neki, és ő kíváncsiságtól hajtva elindult felfedezni a boszorkány otthonát. Ezúttal valóban talált jellegzetesen boszisnak érzett tárgyakat, szemben például Senesser teljesen steril otthonával. Elégedetten nyugtázta, hogy Josie mami meséiből valami a valóságban is igaznak bizonyult. Gerda szemlátomást igazi boszorkány volt, aki túljutott már ugyan a fénykorán, ám annak emlékeit gondosan megőrizte. Ezek egy része ismerős volt Lucy számára, mások rendeltetését elképzelni sem tudta (csak a boszis eredetükben volt biztos).

Vajon a mai modern boszorkányok is ilyen tárgyakkal körülvéve élnek? Gerda már nem fiatal. Talán a környezete is egy letűnő kor szokásait tükrözi. Kit kérdezhetne meg erről? A tanítója e tekintetben aligha tekinthető mérvadónak.

Az ablak közelében két méretes terrárium vonta magára a figyelmét. Közelebb óvakodott, és csendben bámulta a bennük mozdulatlanul pihenő kígyókat. Nem tudta volna megbecsülni a hosszukat, de termetes jószágoknak tűntek. Az egyikük zöldes színű, a másik inkább barnás. Lucy maga sem tudta, mit érezzen a kígyók iránt. Kicsi korában az állatkertben szívesen megbámulta őket, de hamar unalmassá váltak a többnyire semmire sem reagáló hüllők. Egy kis idegenkedés is munkálhatott benne irántuk, hiszen amikor a cirkuszban voltak, és az a kedves fiatal nő megengedte, akkor sem merte megsimogatni őket. Most pedig, talán a sors iróniájaként éppen az a boszorkány lett a tanítója, akinek a neve a legendákban elválaszthatatlanul összeforrt a kígyókkal.

- Szépek, ugye? - hallotta Gerda kedves hangját a háta mögött.

- Igen - bökte ki Lucy zavartan, bár őszintén, hiszen a maguk módján valóban szépek voltak.

- Ők az én öreg barátaim - lépett mellé az idős asszony. - A zöld Cipolla, a barna pedig Khan. Hímek. Nagyon régóta a társaim már.

- Tetszik... tetszik velük szertartásokat is végezni?

- Ma már nem - sóhajtott Gerda. - Nem bírja a testem. Amennyire tudom, a gondjukat viselem, és ha jobban érzem magam, kiveszem őket egy kicsit, mint régen. Szegény kicsikéim! Ők is érzik, hogy valami nincs rendben.

Gerda gyengéden végigsimított a két kígyó fején, majd a testükön. Azok mozdulatlanok maradtak, csak a nyelvüket dugták ki egy pillanatra, talán így nyugtázva a gazdájuk jelenlétét.

- Nem tudom, mi lesz velük, ha én már nem leszek - dünnyögte szomorúan az asszony.

- Keresünk nekik valakit, aki befogadja és szeretni fogja őket, és méltó lesz hozzájuk - szólt közbe az indiánlány lágy altja. Lucy nem is hallotta őt bejönni a szobába. - Gondoskodni fogunk róluk.

A terráriumokban a két kígyó egyszerre fordította a fejét az új hang irányába, és mintha izgatott remegés futott volna végig a testükön. "Csak a szemem káprázik!" - figyelmeztette magát a kislány.

- Megengeded? - kérdezte halkan a tanítója Gerdától, aki csak bólintott válaszul.

A lány lassan benyújtotta kezét a terráriumokba, hagyta, hogy a kígyók megszaglásszák. Azután végtelen gyengédséggel kiemelte és végigfektette a karján előbb a zöld, majd a barna kígyót. Azok a nyelvüket öltögetve dörgölőztek hozzá, mintha kimondhatatlan örömet okozna számukra a puszta érintése.

- Szépséges és színes szülöttei a természetnek - suttogta maga elé Senesser, a kígyókat babusgatva, és a hangja sziszegősen visszhangzott a szobában. - Szeretnéd megsimogatni őket, Lucy?

- Nem is tudom...

- Cipolla és Khan szelidek. Tőlük nincs miért tartanod. Ha szeretnéd, nem bánják. Csak érezzék a szeretetet!

Lucy kényelmetlenül érezte magát. Két szándék viaskodott benne. Végül győzött az egyik. Nem lehet gyáva örök életében. Óvatosan kinyújtotta a kezét.

- Csak lassan! - hallotta Senesser szinte hipnotikus hangját. - Hagyd, hogy megérezzenek. Gondolj arra, hogy kapcsolatba szeretnél lépni velük! Tiszteld őket! A kígyók sokkal régebben vannak a Földön, mint mi, emberek.

Lucy engedelmeskedett. Kicsit tartott az első igazi találkozástól, és ezt valószínűleg a kígyók is érezhetik rajta. Érezniük kell, hogy nem akar ártani nekik. Várt. Előbb Cipolla, majd Khan is kinyújtotta a nyelvét. Vártak. Azután talán némi bizonytalansággal a tekintetükben fordították a fejüket Senesser felé.

- Lucy a tanítványom, a barátotok. Az én barátom.

Az indiánlány karjaira tekeredett két hüllő elernyedt, és hagyták, hogy a kislány óvatosan megérintse őket. Furcsa érzés volt a pikkelyes bőrhöz érnie. Más, mint amilyennek képzelte. Lassan végighúzta az ujját a fejükön, a gerincük mentén.

- A kígyók nem gonosz lények - magyarázta közben Senesser. - Érző élőlények, akik ugyanarra vágynak, mint mi: élni szeretnének. Ők is féltik és óvják az életüket, a kicsinyeiket. Tisztelni kell őket is, mint a Föld minden teremtményét. Cipolla és Khan nem akarnak ártani neked, csak ne legyél egér a közelükben. Ha képes vagy barátsággal közeledni feléjük, nem fognak bántani. De ehhez használnod kell a képességedet, hogy érintés nélkül kapcsolódni tudj hozzájuk. Azonban a mérgeskígyókkal és az óriáskígyókkal vigyázz! Náluk ez nem elég.

- Mart már meg valaha kígyó? - kérdezte a szokásos hangjánál kicsivel vékonyabb hangon Lucy.

- Nem - felelte magától értetődően Senesser. - De láttam már csúnya eseteket. Ezért is szólok. Mindig próbálj meg kapcsolódni velük, mielőtt hozzájuk érnél. Érezni fogod, ha elfogadnak. Ha nem, akkor kerüld el őket.

- Meglepően nyugodtak a kezedben - jegyezte meg halkan Gerda.

- A kígyók mindig is a barátaim voltak.

- Hogy' csinálod? - csillant őszinte érdeklődés az asszony szemében.

- Meghallgatom, és ha kell, megvigasztalom őket.

- Azt mondják, volt egyszer egy boszorkány, aki mindenkinél jobban értett a kígyók nyelvén - motyogta tétován Gerda. - Évszázadokkal ezelőtt...

- Neki már rég halottnak kéne lennie, nem? - pillantott rá Senesser, és a tekintete most egészen olyan volt, akár a kígyók mozdulatlan, hideg szeme. Lucy egész testében megborzongott ettől az időtlen pillantástól.

- De, bizonyára - adta meg magát az idős boszorkány.

- Köszönöm, hogy megengedted, hogy megérinthessük a barátaidat - felelte az indiánlány szelíden. - Nektek is köszönöm, hogy a barátaitokul fogadtatok minket. Most búcsúzunk tőletek, mennünk kell. Legyetek jók, kicsikéim!

Gyengéden visszarakta a kígyókat a terráriumokba, akik mintha szomorúan vették volna tudomásul a búcsút.

- Még élsz, Gerda - fordult az asszony felé Senesser. - Amíg élsz, élj! És miattuk ne aggódj, ha te már nem fogsz tudni, én majd gondoskodom a kis barátaimról.

Valami megváltozott a szobában, ezt Lucy határozottan érezte. Az iménti kapcsolódástól még kiélesedett érzékein ott táncolt a hüllők és a két nő kisugárzása. Gerda szemében felismerés csillant. Némán bólintott, engedelmesen, szinte már alázatosan.

- Ha szükséged van rám, üzenj! Máskülönben két hét múlva jövök. Addig használd a szokásos főzeteket! - intett Senesser az asztalon hagyott táskája felé. - Ég veled! Gyere, Lucy, ideje mennünk!

*

- Milyen érzés volt? - kérdezte hazafelé menet Senesser, aki talán megelégelhette tanítványa folyamatos hallgatását (ami nem vallott a kislányra).

- Melyik? - kérdezett vissza Lucy.

- Melyikről szeretnél beszélni?

- Még sohasem simogattam kígyót.

- És milyen volt a "tűzkeresztség"?

- Pikkelyes - vonta meg a vállát a kislány. - Igazából nem volt rossz. Jobban féltem tőle, mint kellett volna.

- Mi vett rá végül?

- A szégyen. Ha a te tanítványod vagyok, nem félhetek a kígyóktól.

- Nem minden tanítványom tudott megbarátkozni velük. Örülök, ha te igen. De miattam nem muszáj.

- Miért ennyire fontosak neked? - pillantott fel rá kíváncsian Lucy.

- Mert mindig is szerettem a természetet - felelte az indiánlány. - Volt idő, mikor a kígyók voltak szinte az egyedüli barátaim. Én meghallgattam őket, ők meghallgattak engem. Néha tanácsot is adtak.

- Még mindig nem értem, hogyan vagy képes beszélgetni velük!

- Én sem. Ez csak úgy jött, ösztönösen. A dzsungel szomszédságában születtem, és mindig jobban otthon éreztem magam az erdőben, mint a városban. Talán eleve az én hibám volt, hogy a városiak nem tudtak soha befogadni engem. Akkoriban persze nem így éreztem, és rettentően bántott a dolog. Egy kis erdei vadóc voltam. Valójában idegen mind a két világban.

Lucy erre nem tudott mit felelni. Ez megint egy olyan pillanatnak bizonyult, amikor a tanítója megosztott vele valami személyeset, egy eleven emléket a múltjából.

- Mit gondolsz a gyógyításról? - váltott témát Senesser.

- Kimerítő lehet - ráncolta a homlokát Lucy. - Úgy láttam, te is kikészültél tőle.

- Ez elkerülhetetlen, ha az életenergiáddal gyógyítasz - bólintott az indiánlány. - Ezért nem lehet mértéktelenül csinálni, különben rámehetsz te is. Egyébként a gyógyítás természeten alapuló formái nem csak itteni találmányok. Az ázsiai kultúrában is van ehhez hasonló. Ott például csakráknak hívják a test energiájának gócpontjait. Én is valami olyasmit csinálok, mint a keleti gyógyítók, csak másképp. De mindegyik működik. A természet ereje változatos.

- Mindig a természetre hivatkozol, mintha az ember nem is csinálna semmit!

- Akkor félreérthetően fogalmaztam, bocsánat! - emelte fel a kezét védekezőn Senesser. - Az ember ugyanolyan fontos része az egyenletnek. Csak azt nem szabad elfelejtenünk, hogy nem mi irányítjuk a természetet. Mi is a részei vagyunk, nem az urai és parancsolói. Mi csak felhasználjuk és formáljuk a szabadon áramló energiákat, illetve a testünkben kötötteket. De sem ez, sem az nem a tulajdonunk, csak kölcsönbe kapjuk, és egy napon vissza kell adnunk az örök körforgásba.

- És mi történne, ha egyszer eltűnne az ember a Földről? - Lucy kíváncsi kérdése ott pattogott közöttük, láthatóan meglepve Senessert.

- Azt... igazából nem tudom - hajtotta le a fejét a boszorkány. - A természet nyilván meglenne nélkülünk is. Talán kiemelkedne egy új intelligens faj, aki megtanulná használni az erejét. Talán nem. Utóbbi esetben is működne a természetes önszabályozás. Ha maga az Élet tűnne el a Földről, akkor az komoly változást idézne elő. Bizonyos energiák szerintem fennmaradnának, talán céltalanul. És ha a Föld, vagy maga az Univerzum szűnne meg... Erre nem tudok válaszolni, Lucy. Fogalmam sincs. Nem vagyok hívő a ti fogalmaitok szerint, de abban hiszek, hogy a semmiből nem lesz semmi, hacsak valami nem készteti "valamivé" válni. Ez a kérdés meghaladja a képességeimet.

- Nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok hallani a Nagy Senessertől! - vigyorodott el Lucy.

- Senesser sosem volt nagy - sóhajtotta az indiánlány. - Kissé hiú és önérzetes igen, de mára sok alázatot tanult. Legalábbis remélem.

- Miért reméled ezt?

- Mert sokszor beleestem az önhittség csapdájába, amire Lascar mester tizennégy évesen figyelmeztetett. Kellett hozzá néhány évszázad, hogy megértsem a mesterem tanítását. Gyors a felfogásom, mi?

- Jobb későn, mint soha - viszonozta Lucy egy mosolygós kacsintással Senesser öniróniáját.

- Tetszett Gerda boszorkánykunyhója? Jó alaposan körülnéztél.

- Látni akartam végre, hogy' él egy boszorkány, ha már egyszer tőled ezt nem tanulhatom meg!

- Jogos. Gerda régivágású boszorkány. A mai fiatalok már nem feltétlenül követik a régi hagyományokat.

- Hú, ez baromi öregesen hangzott!

- Mit vársz tőlem, Lucy? Négyszáz éves múltam. Nálam vénebb banya nem is él a Földön, ahogy erre Ulysses a minap olyan találóan rámutatott.

- Egy internetező és mobilozó vén banya, aki mellesleg tud autót vezetni, és színjeles matekból... - dünnyögte Lucy.

- Ez a lényegen nem változtat.

- Miért, mi a lényeg?

- Sejtelmem sincs, azon kívül, hogy nem vagyok én idevaló, csak nem tudok mit tenni ellene. Tudod, Lucy, azt mondják, az életkor csupán egy szám. Ez lehet, hogy az első egy-kétszáz évben így is van, ám azután... Nem olyan könnyű láthatatlannak maradni, miközben többet láttál mindenki másnál. Mindegy, ezt dobta a gép. Ha a fiatal boszorkányok hétköznapi szokásaira vagy kíváncsi, akkor őket kell erről megkérdezned.

- Mintha ismernék egyet is... - füstölgött a kislány.

- Már ismersz egyet - vágott közbe Senesser. - Summert.

- Kit?!

- A Hickory eladóját. Tudod, a szivárványhajú lány.

- Honnan ismered? Úgy tűnt, még nem találkoztatok azelőtt.

- Rákerestem a neten.

- Jellemző! Vén banya! - morogta az orra alatt Lucy. - Szerinted beszélhetnék vele?

- Miért ne beszélhetnél? Summer is boszorkány, talán tíz évvel idősebb nálad.

- De ő már boszi!

- Te pedig az leszel.

- Elkísérsz?

- Nem én! Már jártál ott, odatalálsz.

- De igazolni kell magam...

- Summer emlékezni fog rád, amilyen látványos belépőt adtunk elő a múltkor. De ha mégsem, ott van a liliomod, mutasd meg neki. És mostantól nem kísérgetlek mindenhová. Nem vagy már kisgyerek.

Lucy csak pislogott. A szülei szerint ő még félig kislány, Senesser viszont azt mondta... Hűha, mi lesz itt ezek után?