- Miért kellett veled jönnöm? - kérdezte érezhető viszolygással a hangjában Senesser, aki most a Suzie-alakját öltötte magára.

- Mert mindjárt karácsony van, és ajándékokat kell vennünk - felelte derűs nyugalommal Lucy.

- Nem is tartom a karácsonyt - dünnyögte az indiánlány.

- Pedig ideje lenne! Ez a szeretet ünnepe, amikor megajándékozzuk a szeretteinket. Nem szeretnél venni valami szépet Ulyssesnek?

- Annyira nem szeretem...

- Dehogynem! Mihez kezdenél nélküle? - mulatott rajta Lucy.

- Boldogan élnék? - mormolta Senesser. - Töröld le a képedről ezt a vigyort! Ugyanolyan idegesítő vagy, mint Marquial!

- Hozzá kell szoknod, ha egy napon királynő leszek.

- Ó, te magasságos! - emelte égnek a tekintetét a másik lány, közben a mozgólépcső korlátjára téve a kezét (illetve Suzie kezét).

A plázában hatalmas tömeg nyüzsgött, az ünnepi forgatag, a hangos zsivaj, a hangszórókból harsogó karácsonyi dalok kakofóniája, a giccses díszek, a villódzó fények kaotikus kupolaként borultak föléjük. Mintha mindenki az utolsó pillanatra hagyta volna az ajándékok megvásárlását, mint ők.

Lucy otthonosan mozgott itt (ki hitte volna?), szinte hazai terepen. Ez is egyfajta dzsungel, morgott magában a tanítója, aki talán mégis jobban érezte volna magát majmok, kígyók és jaguárok társaságában. A városi pláza azokkal nem szolgálhatott, bár úgy tűnt, ebben az ünnep előtti őrületben itt is különleges képességekre van szükség a túléléshez.

Lucy elnyomott egy újabb vigyort, ahogy oldalról Suzie arcára pillantott, aki éppen kínosan fintorgott egy parfümbolt előtt elhaladva. Nyilván bántotta az érzékeny orrát a rengeteg illat. Meg kell hagyni, tényleg tömény, állapította meg Lucy is. Pedig szerette a parfümök illatát (jó, nem ilyen koncentrációban), Anyáéit kifejezetten, és szívesen betért volna ide nézelődni, hogy vegyen magának valamit, de arra nincs elég zsebpénze, és még a szülei sem engedik. Pedig jó lenne! Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, de ezt olyan felnőttesnek gondolta. Felnőttnek lenni - ez valamiért kívánatosnak tűnt a szemében.

- Miért is hoztál magaddal? - kezdte újra a "nyafogást" Suzie.

- Különben csak odahaza kuksolnál. Így legalább együtt vagyunk.

- Jó nekem otthon.

- Egy frászt! Időnként ki kell mozdulnod a komfortzónádból! - vágta rá bölcsen Lucy.

- Mit akarsz venni? - terelte másra a szót egy sóhajjal az indiánlány.

- Benézünk ide-oda. Itt lesz Josie nagyi, neki is kell még vennem valamit. Ne mondd, hogy nem lesz jó újra találkozni vele!

- Igen, és közben eljátszhatom a tizennyolc éves, egyetemre készülő, fogszabályzós, stréber lányt...

- Egy kicsit tényleg stréber lehettél, amiket meséltél magadról.

- Szerettem tanulni - vonta meg a vállát mentegetőzve Suzie.

- Gyere! - ráncigálta magával egy üzletbe Lucy, mintha csak az egyik barátnőjével tenné.

Voltaképpen akár azok is lehetnének, és a tizennyolc éves Suzie alakjában senki meg nem mondaná, hogy valójában egy négyszáz éves boszorkány Lucy kísérője.

"Mit keresek én itt?" - töprengett Senesser. A válasz bonyolultnak bizonyult. Gyerekkorában nem voltak barátai, pedig mit meg nem adott volna érte! Most viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a legújabb tanítványával időnként valami olyasmit élnek át, ami akár a barátsághoz is hasonlítható. Lucynak igaza van. Ha a kislány nem kardoskodik annyit, akkor ő most otthon ülne Ulysses és egy üveg bor társaságában, és azt csinálná, amit ilyenkor szokott: inna és sajnálná magát. Szégyenkezve gondolt erre. Bármilyen traumákat szedett is össze gyerekkorában, az nem mentség arra, amit felnőttként csinál. Talán ideje volna egy kicsit úgy élnie, hogy élvezi is az életét? Mostanában fordultak meg a fejében ilyen "eretnek" gondolatok. Lehet, hogy Lucy hatására? Mi ez, valamiféle varázslat? Nem tudta, csak engedelmesen követte a kislányt üzletről üzletre, mintha ő maga lenne a tanítvány. Mulatságos szituáció. Évszázadok óta nem érezte ezt. Lucy bezzeg magabiztos!

Lucy ezúttal tényleg az volt. Élvezte, hogy kivételesen ő lehet a "nagy testvér", és Senesser kénytelen követni őt. Kénytelen? Aligha. Inkább olyan, mintha az indiánlány is szeretné megpróbálni egy picit élvezni ezt, ami mindenkit lázban tart, csak még önmagának sem akarná bevallani. Abban biztos volt, hogy valójában bármennyire morgolódik is a tanítója, azért a szíve mélyén nem bánja, hogy nem hagyta otthon ülni.

"A boszorkányok ünneplik a karácsonyt?" - kérdezte december elején kíváncsian. Erre Senesser elmagyarázta, hogy hagyományosan nem, de semmi sem tiltja, és a modernebb irányzatok követői előszeretettel áldoznak a karácsony szellemének is. Miért is ne tehetnék? A karácsony nem csak egy vallási jelkép, sőt, a legkevésbé sem az. A szeretet és jóság üzenete pedig sokaknak imponál. Az, hogy tudnak-e élni vele, már más kérdés.

- Mit vegyünk Ulyssesnek? - töprengett fennhangon Lucy, a mellette díszzacskókat cipelő "Suzie-nak" címezve szavait.

- Modort? - dörmögte szórakozottan az indiánlány.

- Az itt aligha kapható. Mit szólna valami puha és bolyhos cicajátékhoz?

- Válogatott sértések között a fejedhez vágná, és kikérné magának, amiért macskának nézed.

- Miért, nem az?

- De. Csak ő nem pont így tekint magára. Boszorkánymacska, az ötödik elem, felsőbbrendű lény, meg ilyenek.

- Mit szeret? - firtatta Lucy.

- Önmagát.

- Azon kívül?

- A hasát és a kényelmet.

- Mit szoktatok csinálni karácsonykor?

- Ülünk, unatkozunk, egymás idegeire megyünk - sorolta unottan Senesser. - Néha veszekszünk. Eszünk. Alszunk. Iszom.

- Sokat iszol? - állt meg és fordult felé az emberforgatag közepén Lucy.

- Nem. Egy-két üveg bort legfeljebb.

- Miért?

- Mert akkor nem kell tükörbe néznem.

- Mit látsz, ha tükörbe nézel?

- Egy lúzert! - sóhajtotta Senesser, és a magára öltött Suzie-arc kínos grimaszba húzódott. - A karácsony arra jó, hogy érezzem, mekkora egy nagy nulla vagyok. Ne kérdezd, Lucy! Szerinted talán bármi lehetnék. Szerintem az is egy perverz csoda, hogy még létezem. A karácsony csak arra emlékeztet, amit valaha szerettem és elveszítettem.

- Ezért nem akarsz ma már szeretni?

- Olyannak látszom, mint akinek sikerül? - húzta el a száját az indiánlány. - Nem tudok nem kötődni a tanítványaimhoz. Gyenge vagyok.

- Ember vagy - érintette meg egy pillanatra a karját Lucy. - Gyere, együnk egy sütit! A cukorbomba jót tesz ilyenkor.

Senesser engedelmesen követte őt. Az a futó érintés túlságosan is jólesett. Ki tudja miért? A vigasztaláson túl azonban még valamit elárult, nem csupán Lucy alapvetően törődő lelkét. Hanem egy megfoghatatlan, halvány bizsergést is, ami Senesser számára egyértelműen azt súgta, hogy Lucy eddig szunnyadó képességei lassan ébredezni kezdenek, és a kislányban apránként kezd testet ölteni az örökölt mágia. Hogy ez mire lesz elég, majd idővel kiderül. Ez a felismerés és Lucy kedvessége volt Senesser számára a legszebb előkarácsonyi ajándék.

*

- Miért kellett veled jönnöm? - kérdezte bizonytalanul Lucy.

- Mert mindjárt karácsony van - felelte halvány mosollyal Senesser.

- Hé, ez az én szövegem! És te nem is tartod a karácsonyt!

- Nos, egy barátom azt mondta nemrég, hogy talán ideje lenne.

- Melyik barátod? A tűz, a víz, a föld vagy a levegő? - grimaszolt Lucy.

- Nem is tudom. Talán mégsem ők voltak, hanem egy liliom.

- Mi ez a hely? - pillantott bizalmatlanul az előttük álló épületre a kislány.

- Ez, kérlek, egy helyi nevezetesség, a Hickory. Egy boszorkánybolt, ha úgy tetszik, ahová hétköznapi emberek és boszorkányok is járnak vásárolni. Persze az előbbiek nem tudnak az utóbbiakról, és a kifejezetten a részükre tartogatott spéci árukról.

- Spéci áruk?

- Gyere, megmutatom! - intett a bejárat felé Senesser.

Lucy tétovázva lépett be a tanítója nyomában. A bolt olyan volt, mint bármelyik hétköznapi, emberi, kicsit kaotikus üzlet. A különféle áruk bájosan zavarba ejtő összevisszaságban sorakoztak a polcokon, a földön, az ablakban, meg minden létező szabad felületen. Az enyhe rendetlensége ellenére megnyugtató és békés helynek látszott.

- Segíthetek? - pattant elébük egy szivárványszínű frizurát viselő huszonéves lány. - Kitűnő import termékeink érkeztek. Szívesen ajánlok bármit, ami érdekel.

- Köszönjük - mosolygott vissza Senesser. - Minket a különleges áruk érdekelnének.

- Minden termékünk különleges.

- Azok a bizonyos különlegesek, amik a különleges igényű vásárlóknak vannak félretéve a másik helyiségben.

- Vagy úgy! - bólintott a szivárványhajú eladólány. - Biztosak vagytok benne?

- Abszolút.

- Rendben. De a szabály az szabály. Igazolnotok kell magatokat valamivel.

- Hát, ha ez megfelel... - emelte fel a jobb kezét Senesser, és pár finom mozdulatot tett az ujjaival.

A levegő vibrálni kezdett, azután láng lobbant, és egy ezerszínű, égő szirmú, szemkápráztató szépségű virág jelent meg a semmiből az orruk előtt. Egy tűzliliom.

- Azt a kurva...! - suttogta félhangosan az eladólány. - Már bocs!

- Nem tesz semmit - legyintett Senesser.

- Oké, erre gyertek! - intett a szivárványhajú, kinyitva előttük egy mindeddig láthatatlan rejtekajtót. - Jó nézelődést és jó vásárlást!

Az ajtó becsukódott mögöttük, és Lucy tátott szájjal elmerült egy sosem látott világban.

*

A belső helyiség (vagy helyiségek együttese) több vásárlót is vonzott, akik hozzájuk hasonlóan a polcok között sétálgattak és a rájuk halmozott árukat nézegették. Lucy néhányat felismert az itt sorakozó portékák közül, de a többségük rendeltetéséről halvány lila segédfogalma sem volt. Annyit már megtanult a Walpurgis során, hogy semmihez ne nyúljon, amire nem kap előbb jóváhagyást, és nagyon vigyázzon mindennel.

Lassan sétálgattak a sorok között, és Senesser türelmesen magyarázgatta, mi mire való. Lucy némelyikről hallott már a mesékben, a többségükről meg még soha a büdös életben. Akadtak teljesen hétköznapinak látszó és egzotikus áruk is közöttük.

- Veszélyesek? - kérdezte halkan Lucy.

- Egy meggymag is lehet veszélyes.

- Itt mindent lehet kapni?

- Szinte mindent - bólintott az indiánlány. - Kivéve az illegális árukat, amiket tilt a varázsáru-kereskedelmi egyezmény.

- Hát olyan is van?

- Különben káosz lenne, és elárasztanák a piacot a veszélyes holmik. Így is előfordulnak hamisítványok.

- Ja, a kínai - bólogatott Lucy.

- Nem feltétlenül. A kínaiak sok minőségi terméket gyártanak. Ne becsülj le egy többezer éves kultúrát! Ők már akkor magas szinten foglalkoztak a boszorkánysággal, amikor itt még csak az őslakosok sámánjai. Ebben a boltban mindent megkaphatsz, amire szükséged van, a világ minden tájáról.

- És mivel tudok fizetni?

- Normál emberi pénzzel, jelen esetben dollárral.

- Mit akarunk venni?

- Mit szeretnél?

- Nem értem - nézett rá meglepetten Lucy.

- Válassz valamit, és megkapod tőlem karácsonyi ajándékul!

- Miért?

- Mert hamarosan karácsony van, amikor ajándékokat veszünk a szeretteinknek és a barátainknak.

- Vagy a tanítványunknak?

- Vagy neki - bólintott Senesser. - Van időnk. Nézzünk körül, és keressünk neked valami hasznosat.

Lucy nem jutott szóhoz a gesztustól. Igaz, ajándékot választania sem sikerült. Mit nézzen meg, mit akarjon, mi lehetne hasznos egyáltalán a számára? Annyi holmi van itt!

- Te mit választanál? - fordult tanácstalanul a tanítójához.

- Szépet vagy hasznosat szeretnél?

- Nem lehetne egyszerre mindkettő? És nem akarok drága dolgot...

- Nos, a helyedben én talán ezt választanám - emelt le az egyik polcról valamit Senesser. - Nyújtsd a kezed!

Lucy szót fogadott, az indiánlány pedig a csuklójára húzott egy különféle ásványokból összefűzött karkötőt. Egyszerű, de szép látvány volt, ahogy megcsillant rajta a bolt mesterséges világításának fénye.

- Szép - mondta Lucy, ahogy szemügyre vette.

- Az. És hasznos is.

- Ez egy barátság-karkötő?

- Nem. Egy igazság-karkötő.

- Az mi?

- Egy apró kis ékszer - felelte Senesser. - Ami megmutatja neked az igazságot arról, amit bárki mond neked. Barát, ellenség, ismerős, ismeretlen - egyre megy. Amikor az illető a szemedbe hazudik, a karkötő fényleni kezd. Az egyes kövek különbözőek, más-más színűek, és a színükkel mutatják meg a hazugság mértékét.

- Ez lehetséges?

- Kipróbáljuk?

- Aha! - bólogatott izgatottan Lucy.

- Jó. Hamarosan karácsony lesz.

- Most nem világít. Ez igaz.

- Jó. Szeretem a karácsonyt.

- Jé, most sárga lett!

- Igen, ez kicsi vagy kegyes hazugság. Gyerekkoromban színész akartam lenni.

- Most halványkék - bámulta Lucy, meg is feledkezve minden másról.

- Boldog gyerekkorom volt.

- Sötétkék.

- Hát igen. De legalább szerettek az emberek, és így semmilyen rossz emléket nem őrzök.

- Na de Senesser! Sötétzöld lett!

- Úgy tűnik, nem mondtam egészen igazat - vont vállat lezseren az indiánlány. - Szerencsére soha nem tettem semmi olyat, amit igazán, szívből megbántam volna.

- Ez vérvörös! - kapta rá szemrehányó pillantását Lucy.

- Mert ez szemenszedett hazugság volt - bólintott Senesser. - Látod, így működik. Az esetek többségében megbízható. De vigyázz vele, mert nem kijátszhatatlan!

- Hogyhogy?

- Kérdezz valamit! Valami durván személyeset, amit a múltkor is meg akartál kérdezni tőlem. Most válaszolni fogok rá valamit. Igazat vagy sem, és megmutatom általa a karkötő és az ember másik arcát.

- Legyen! - vágta rá elszántan Lucy. - Azért tanítasz, hogy királynőt csinálj belőlem, vagy ki akarsz használni a saját céljaid eléréséhez?

- A te érdekedben csinálom.

A karkötő nem reagált.

- Talán igaz. Talán hazudok - figyelmeztette komolyan Senesser.

- Mit jelentett neked igazából Marquial? Miért lettél a segítője?

- Ő hitt bennem és esélyt adott nekem. Nem tudom, hogy miért. Tiszteltem az elveit, és segíteni akartam neki.

- Semmi más okod nem volt rá?

- Nem.

A karkötő színe továbbra sem változott.

- Hány embert öltél meg? - folytatta a vallatást egy kicsit sápadtan Lucy.

- Sosem számoltam. Sokan az én kezem által nyerték el méltó büntetésüket.

- Milyen érzés ezzel együtt élni?

- Meg lehet szokni - vonta meg a vállát Senesser.

- Sohasem bántad meg, amiket tettél?

- Nem szoktam megbánni a tetteimet.

- Gyakran vagy szomorú, és Ulysses is sokszor kiakaszt téged a piszkálódásával. Miért?

- Sosem vagyok szomorú. Nem ismerek semmiféle Ulyssest.

Lucy döbbenten bámulta a karkötőjét, ami a tanítója egyetlen szavára sem reagált, akkor sem, amikor az utolsó válaszánál nyilvánvalóan nem mondott igazat.

- Nem értem... - dünnyögte a kislány tanácstalanul.

- A karkötőnek van egy vakfoltja - érintette meg a csuklóján pihenő ékszert Senesser. - Ha valaki teljes meggyőződéssel hisz abban, amit mond (bármi legyen is az), vagy el tudja ezt hitetni a karkötővel, akkor az nem fog jelezni. Az ilyen hazugságot nem ismeri fel. De erre csak nagyon kevesen képesek, még a boszorkányok közül is.

- Te képes vagy rá?

- Én bármire képes vagyok - felelte az indiánlány, és a karkötő vörösen felizzott Lucy csuklóján.

- Most nem mondtál igazat!

- Valóban nem. Szerencsére a karkötőd az emberek kilencvenöt százalékánál működik.

- Jaj, de hülye vagyok! - szisszent fel a kislány. - Ne haragudj! Teljesen megfeledkeztem róla, hogy hol vagyunk, és a többi vásárló meghallhatott minket...

- Nyugi, Lucy! Nem hallottak semmit. Aktiváltam a kis időbuborékunkat. Az nem engedi át, ami benne történik. Látod?

A körülöttük lévő emberek mintha mozdulatlanná dermedtek volna. Lucy újra megborzongott ennek a mágiának a hatásától.

- És most? - kérdezte.

- Most "újraindítom az időt", és mehetünk fizetni, ha már kigyönyörködted magad - mosolygott halványan Senesser. - Esetleg vehetnénk valamit Josie-nak is, hátha örülne neki.

*

Karácsony volt. Az asztal roskadozott a finomságoktól (Josie háromféle süteményt is sütött, jobbára feleslegesen), a sarokban feldíszített fenyőfa állt (már hetek óta). A család minden tagja egy-egy piros karácsonyi pulcsit viselt, mindegyiken más-más mintával, és a színükön kívül még egy közös pontjuk akadt: kifejezetten rondák voltak, mint a bűn (jó hagyomány szerint). Josie mami kezének munkáját dicsérték, aki megkötötte, és minden családtag számára egyedi mintával látta el őket.

A hagyományos "rondapulcsit" a vendégek sem úszták meg. Így Ulysses egy állatfigurás (állítólag tigrises, de ennek felismeréséhez komoly képzelőerő szükségeltetett) pulcsiban, fején kis mikulássapkával hevert a szőnyegen, megadóan tűrve a sorsát. Valójában annyira azért nem zavarta ez az egész: ismerte Josie bolondos természetét, és idén legalább nem otthon kell tölteniük az ünnepet dögunalomban. Lucy szülei óvatosan és aggódva mondtak igent, de végül megkönnyebbülten konstatálták, hogy a lányuknak nincsenek allergiás tünetei a hófehér macska közelében.

Senesser Suzie alakjában üldögélt az asztalnál. Neki Josie egy olyan pulcsit kötött, amit egy viszonylag jól felismerhető, bibircsókos orrú vén banya díszített. A pulcsi nagy volt rá, de Josie kacsintva megjegyezte, hogy így legalább akkor is viselheti, amikor belenő. A poént csak négyen értették, de sem Lucy, sem Josie, sem Suzie nem látták szükségét, hogy megosszák azt a Moon szülőkkel. Ulysses pedig hallgatott, és ezen az estén eljátszotta a közönséges házimacska szerepét (cserébe a finom falatokért ez nem is tűnt rossz üzletnek).

Suzie is hozott apró ajándékokat a vendéglátóinak. Lucy mosolyogva mutogatta a karkötőjét, és Josie is egy ahhoz hasonlót kapott. Bár ez Senesser szerint inkább arra szolgált, hogy finom rezgésekkel jelezze számára, mikor csinál valamit nagyon jól, és mikor esik túlzásokba. "Na, akkor ez a nagyinál folyamatosan rezegni fog!" - mulatott magában Lucy.

Beszélgettek, nevetgéltek, jól érezték magukat, karácsonyi énekeket énekeltek, és tanítgatták azokra a vendégüket, aki szégyenlős pirulással vallotta be, hogy nem igazán ismeri ezeket. Ami nem volt egészen igaz, mert Ulysses nagyon is jól ismerte eme dalokat, és előszeretettel masírozott végig a lakáson teli torokból zengve valamelyiket, folyamatosan a gazdája idegein táncolva ezzel. Szerencsére ezúttal beérte annyival, hogy néha ő is belenyávogott a kórusba, amiért extra simogatásokat zsebelhetett be. "Nem is olyan rossz ez a karácsony-izé!" - állapította meg elégedetten a kandúr. Egy évben egyszer ő is lehet megalkuvó macska. A Moon szülőket mindenesetre sikeresen "elvarázsolta", akik mosolyogva nézték, ahogy Lucy Ulysses-szel játszik a szőnyegen, és csak remélni merték, hogy nem kezd el saját házikedvencet követelni magának.

Senesser észrevétlenül figyelte a családot, és megmelengette a szívét a látványuk. Egy-egy pillanatra belemart a fájó felismerés, hogy mi minden maradt ki az ő eddigi életéből, és azzal is tisztában volt, hogy ez az este csupán egy röpke epizód az időben. Holnaptól minden újra ugyanolyan lesz, mint mindig. Nem is a hétköznapokkal van a baj, sokkal inkább a közös ünnepek hiányával. Ha békés élet adatott volna nekik, akkor talán Marquial családjával átélhette volna ezt az érzést. Most nagyon hiányzott a nővére, meg Lilya, a kis unokahúga, és Sanmis is, Marquial első férje és Lilya apja. Sanmis azon kevés boszorkány közé tartozott, aki képes volt elfogadni őt, leküzdeni a kezdeti előítéleteit, és jól kijönni a hírhedt sógornőjével. Mellettük Senesser a családjuk részének érezhette magát. Bárcsak másképp alakult volna minden!

A zene, az ének egykor az életük része volt. Marquial szeretett énekelgetni, Sanmis a családi ünnepeken szívesen játszott a furulyáján (nem meglepő ez egy levegő elemű boszorkánytól), néha még Senessert is sikerült rávenniük az éneklésre. Nem, nem volt jó hangja, bár a lágy altja kellemesen kiegészítette Marquial szép szopránját. Akkoriban élt egy picit, és voltak pillanatok, amikor élvezte az életet, mint bárki más. Békére lelt egy rövid időre. Amikor útra kelt, és távoli tájakon barangolt, úgysem tehette ezt meg. Később, a Királynő Kezeként pedig végképp nem. Abban az időben már Marquial sem énekelt, csak néha halkan dúdolgatott a lányának. Sanmis elvesztésével az ő lelkéből is elveszett egy darab. Évek múlva, Juan mellett látott újra kis szikrákat táncolni a nővére szemében. Juan talán boldoggá tehette volna, ha...

- Suzie! Suzie! - arra riadt, hogy szólongatják.

- Bo-bocsánat, csak... - makogta zavarodottan.

- Baj van? - hajolt hozzá közelebb Lucy, hogy a többiek ne hallhassák őket.

- Semmi - rázta meg a fejét nyomorultul. - Csak eszembe jutott a családom. Hiányoznak. Mindjárt rendben leszek.

- Kérsz egy kis tojáslikőrt?

- Azt nekünk még nem szabad.

- Nekem még nem, de te már csak elég idős vagy hozzá! - hunyorgott hamiskásan Lucy. - Na, hozzak egy pohárral?

- Nem teszem tönkre az inkognitómat - dünnyögte Senesser Suzie testében. - Jó lesz nekem is az, amit te iszol.

- Forró csoki?

- Éljünk veszélyesen? Kérek!

Lucy meglepő módon nem kezdett Josie maminak kuncsorogni, hogy csináljon nekik forró csokit, hanem egyszerűen kivonult a konyhába, és nekilátott a saját két kezével.

- Mi a csoda?! A szüleid engedik, hogy...?

- Azt mondják, sokat komolyodtam, mióta veled barátkozom - vigyorgott a kislány. - Még jó, hogy nem tudják az igazat! De már nem kislányként kezelnek, és ezt neked köszönhetem.

- Ugyan már!

- Oké, igazad van - visszakozott csúfondárosan Lucy. - Valószínűleg a tanáraim érdeme. Vagy Ulyssesé.

- Sokat beszélgetsz vele.

- Bírom ezt a hülyét - vont vállat a kislány. - Igen, mocskos szájú és szereti másokon köszörülni a nyelvét, de sokat tanulok tőle is, magunkról. Ha a sztorijainak csak a fele igaz, már az is egy kész regény. Miért adta melléd a királynő? Olyanok vagytok, mint a tűz és a víz.

- Azt mondta, kell mellém valaki, aki nem engedi, hogy magányos legyek - merengett Senesser. - Amikor Lekát elvesztettem, akkor... nagyon magam alatt voltam. Nagyon szerettem. Nélküle egyedül maradtam.

- És a nővéred?

- Mi van vele?

- Ővele nem voltatok jóban?

- De igen - sóhajtott az indiánlány, és Suzie arca ismerős grimaszba rándult. - De ez bonyolult. Miután felnőttünk, nem maradhatott minden ugyanolyan, mint azelőtt. Ő egy idő után férjhez ment, más dolgok foglalkoztatták, mint engem. Nagyobb felelősséget viselt a vállán. Nem lóghattam folyton a nyakán, és hát voltak dolgok, amiket el kellett intézni, a királynő pedig úgy gondolta, alkalmas leszek rá. Azt hiszem, jobban bízott bennem, mint én magamban, amikor rám bízta az első küldetéseimet.

- A nővéred mit szólt hozzá? Nem féltett, hogy veszélyes útra indulsz? - töltött meg két bögrét forró csokival Lucy, az egyiket a tanítójának nyújtva.

- Köszönöm. De, biztos vagyok benne, hogy féltett, ám úgy érezhette, hogy sikerrel járhatok. Amiben végül is igaza lett.

- És a királynő elégedett volt?

- Igen. Elégedett és hálás. Azután újabb küldetések jöttek, és hozzászoktunk, hogy ha már semmi más nem használ, akkor én megyek oda körülnézni.

- A nővéred nem próbált lebeszélni, visszatartani?

- Tudta, hogy mennem kell. A királynő megbízott bennem, még akkor is, ha a módszereimmel kapcsolatban voltak fenntartásai.

- Vitatkoztatok? - kortyolt a bögréjéből Lucy.

- Kivel?

- A nővéreddel és a királynővel.

- Előfordult - bólintott a Suzie-arcú Senesser. - Mindig elmondtam, hogy vannak helyzetek, amiket nem lehet szép szavakkal megoldani. Aki nem látja a saját szemével, az nem is értheti ezt.

- Boldog voltál? - tette fel az újabb kényelmetlen kérdést Lucy.

- Hasznosnak éreztem magam - vont vállat a másik lány. - Amíg Leka élt, volt társam is az útjaimon. Utána... az szar volt. Talán érezte a királynő is, emiatt adta mellém Ulyssest, hogy ne legyek egyedül.

- Már akkor is ilyen volt?

- Nem, nem volt ennyire szarkasztikus. Bosszantóan viselkedett, és élesebb volt a nyelve egy kígyóénál, de a többit az évszázadok tették vele. Sajnálom őt. Nem akartam így magamhoz láncolni.

- Furcsa név az Ulysses egy indián macseknek - ráncolta a homlokát Lucy.

- Nem is így hívták eredetileg. Urya volt a neve, az Ulyssest már ő választotta magának sokkal-sokkal később, itt az Államokban. Köszönöm a csokit!

- Szívesen! - tette a mosogatóba a bögréket Lucy. - Gyere és zabáljuk magunkat degeszre sütivel, ha már egyszer a nagyi ennyit fáradozott!

Senesser szót fogadott. Sütit majszolt, együtt nevetett a Moon család tagjaival, látta a szokatlan kényeztetéstől boldogan doromboló Ulyssest, Josie, Lucy, Kate és Michael örömét. Békét érzett a lelkében, amiben nagyon régen nem volt már része, amit magától képtelennek  bizonyult elérni. Hosszú évek óta ez volt az első karácsonya. "Ki kell élvezni az öröm minden kis pillanatát, amit azokkal együtt tölthetsz, akik fontosak a számodra!" - mondta egykor Marquial.

Senesser ezen az estén (óvatosan és bátortalanul) megpróbálta. Annyi év után kezdte megérteni a nővére szavainak igazságát. Talán nem volna ilyen színtelen az élete, talán Ulysses életét is örömtelibbé varázsolhatná, ha megtanulná élvezni azt, hogy él. Újra. Talán neki is szüksége lenne egy olyan karkötőre, ami időről időre emlékezteti erre. Hiszen van valami a világon, ami fontosabb mindennél. Minden másra ott a boszorkányság és a mágia, de a szerető szívet és az általa nyújtott örömet sohasem helyettesítheti. Nincs annál hatalmasabb varázslat.

"Lehet, hogy te is kezdesz megváltoztatni engem, Lucy Moon? Ha így van, köszönöm, és remélem, később sem fogod megbánni!" - figyelte Senesser a karácsonyfa alatt, a szőnyegen a macskájával önfeledten játszó tanítványát.

*

Késő este értek haza. Moonék marasztalták volna éjszakára, de Suzie csak a fejét rázta. Köszöni a meghívást, ám megígérte az édesanyjának, hogy otthon lesz éjfél előtt. Kaptak útravalóul egy nagy doboznyi süteményt, Ulysses meg extra falatkákat. És meg kellett ígérniük, hogy másnap kora délután újra eljönnek. Suzie megígérte. Ulysses láthatóan jól érezte magát, hadd legyen igazi karácsonya.

Az otthonnak nevezett bérelt lakás csendje vette körül őket újra. Éles volt a kontraszt az eddigi nyüzsgés után. Senesser az asztalra tette a süteményes dobozt. Időközben visszaváltozott önmagává, és egyszerre kényelmetlennek érezte Suzie ruháit. Kivéve a karácsonyi pulcsit, ami most sokkal jobban állt rajta, bár kétségtelenül csúnya volt. De legalább a mintája, a banyafigura az elején testhezálló! Egy sóhajjal levetette, és gyorsan átöltözött a saját ruháiba.

- Merre vagy, Ulysses? - kérdezte, a macska keresésére indulva.

- Pihenek - jött a válasz a kandúr kosarából.

- Idejönnél egy kicsit?

- Minek?

- Mert adni szeretnék neked valamit.

- Mit?

- Ajándékot.

Csend volt. Hosszú, néma csend.

- Te tényleg vettél nekem karácsonyi ajándékot?! - jelent meg a küszöbön hitetlenkedő ábrázattal a kandúr.

- Tényleg.

- Én nem vettem neked semmit - dünnyögte a macska. - Nincs is pénzem, meg amúgy se szolgálnának ki egy beszélő macskát, úgyhogy... De ha szeretnéd, köphetek egy szőrgolyót.

- Kösz, inkább kihagyom.

- Mit vettél nekem? - szimatolt kíváncsian Ulysses.

- Ezt - emelte fel a kezét Senesser. - Bundaápoló készlet, hogy csinos és jólfésült legyél.

- Látom. De miért?

- Mert mindenek ellenére azért szeretlek - suttogta az indiánlány. - Van kedved kipróbálni?

- Van - felelte halkan, és talán egy kicsit meghatottan a macska.

A gazdája leült a szőnyegre, Ulysses pedig kényelmesen elhelyezkedett az ölében. Behunyt szemmel élvezve a barna kezek finom mozdulatait, a lágy kényeztetést. Igazi karácsonyi csoda volt.

- Én is szeretlek azért - dorombolta az ünnepi éjszaka csendjében a kandúr.