Lucy zaklatottan tekert el a tanítója házához. A biciklijét csak úgy otthagyta a falnak lökve, trehányan. Felcsörtetett a lépcsőn, kérdés és kopogtatás nélkül rontva be az ajtón. Az eszébe sem jutott, hogy netán zárva lenne. Senesser nem nagyon szokta bezárni az ajtót, elsősorban Ulysses miatt, bár a kandúr más utakon is közlekedhetett, ha el akarta hagyni a lakást. Lucy egyszer-kétszer elgondolkodott rajta, hogy a tanítója vajon ennyire feledékeny-e, vagy talán nem ismeri a lakáskulcs szerepét. Mindkettő valószínűtlennek tűnt, így maradt két további lehetséges magyarázat: nincs semmi olyan a házában, aminek az eltűnése különösebben megrázná, vagy pedig valamiféle varázslat védheti az otthonát. Senessert ismerve ez utóbbi látszott életszerűbb válasznak.

Türelmetlenül trappolt végig a lakáson, de sehol sem találta az indiánlányt.

- Nincs itthon - bukkant fel az ajtóban ásítva Ulysses.

- Hol van?

- Mi közöm hozzá? - nyújtózkodott kéjesen a macska, azután mégis rászánta magát, hogy kegyeskedjen válaszolni. - Elment gyógyítani. Valami büdös banya hívta, mert fájnak a bütykei, vagy mifene, és nem bízik a modern orvosaitokban. Mondjuk, meg tudom érteni, az állatorvosokban én se bíznék.

- Mikor jön meg?

- Honnan tudjam? Majd amikor hazaér.

- A francba! - morogta Lucy.

- Csiszolni kéne a modorodon, baba, nem gondolod?

- Mert?

- Kezdesz kamaszodni, mi? - vigyorgott Ulysses. - Nekem mindegy, felőlem úgy beszélsz, ahogy akarsz. Ismerem a mai kölykök szókincsét, azokhoz képest te még le vagy maradva. De ami késik, nem múlik. Hallottad volna a nagyanyádat! A kis Josie hogy' tudott káromkodni...

Lucy levágta a táskáját a sarokba. A kandúr nem szólt rá miatta, láthatóan nem érdekelte a trehányság.

- Mit akarsz a vén banyától? - érdeklődött unottan Ulysses.

- Hé, mióta vén banyázod őt?

- Miért, talán nem az? Egy négyszáz éves boszorkányt mi másnak nevezzünk?

- Kérdezni akartam tőle valamit.

- Micsoda meglepetés! Hát, azzal akkor várnod kell, töpörtyű.

- Talán te is tudnál rá válaszolni - töprengett Lucy.

- Szó se lehet róla! Nem ártom magam a boszorkányok ügyeibe!

- És ha szépen kérlek?

- Nem! Hiába is hízelegsz!

- Egy lazacos macskaeledelért cserébe?

- Mit képzelsz?! Nekem elveim vannak! - fújta fel magát a macska. - Legyen kettő!

Lucy csak a szemeit forgatta, amíg előkotorta és odaadta neki a megvesztegetés tárgyát. Ulysses jóízűen befalatozta, azután elégedetten nyalogatta a száját.

- A mai világ legnagyobb baja az állandó korrupció - dünnyögte szórakozottan a macska.

- Akkor segítesz?

- Kaja után most pihennem kell, hogy szép selymes legyen a bundám.

- De megígérted! - csattant fel dühösen a kislány.

- Én nem ígértem neked semmit - mosolygott gonoszkodva a kandúr. - De lásd, kivel van dolgod! Tedd le a segged, és lökd a vakert, hogy mit akarsz kérdezni!

- Mit tudsz a tűzliliomról?

- Virág. Van, ahol még utcát is neveztek el róla.

- Mit tudsz az Ő virágjáról? Mire való?

- Ha jól sejtem, Cassandra mesélt róla neked.

- Csak egy kicsit.

- Miért érdekel ez ennyire?

- Mert ma megjelent a tenyeremben tornaórán.

- Értem - bólintott a macska.

Leült, kényelembe helyezkedett, azután nem szólt semmit, csak meredt maga elé. Böfögött egyet, és Lucy orrát megcsapta a lazac szaga. Nem volt túl kellemes.

- Annyit biztosan tudsz már, hogy a tűzliliom Senesser jele, ami figyelmeztetésül is szolgál - törte meg a hallgatását Ulysses. - Ezzel pecsételtétek meg, hogy a tanítványává fogadott, és viselheted, amíg csak az vagy. Csak a boszorkányok látják, és tudják belőle, ki a mestered, és hogy a védelme alatt állsz. Nincs az az épeszű boszorkány a földön, aki - ha ismeri a legendákat - ártani akarna neked, ha meglátja rajtad ezt a jelet.

- Miért nem? - nógatta Lucy.

- Mert annyira nem lehetnek hülyék. Mondok neked valamit, baba! Sokféle boszorkány létezik a világon. A többségük teljesen ártalmatlan, sőt, kifejezetten békés természetű. Persze nem mindegyik. Akadnak azért a határon mozgók, és kimondottan gonoszak is. Idővel talán találkozni fogsz velük. Az igazán gonoszak veszélyesek. Akivel találkoztál a Walpurgison, Kelly Wong, ő amolyan szürke zónás. Most szorozd meg őt százzal, és megkapod, milyen egy valóban gonosz banya. Jobb őket messzire elkerülni.

- De ha nem tudom?

- Akkor bajban vagy - vont vállat a macska. - És itt jön a képbe a virágod. Ha veszélyt érzékelsz, és kinyitod a tenyeredet, láthatóvá válik a liliomod benne. Ezt a jelet nem lehet összetéveszteni semmivel, ez olyan, mint a csörgőkígyó hangja. Aki ennek ellenére megpróbálkozik valamivel, az magára vessen!

- Miért, mi lenne akkor? - kérdezte Lucy megborzongva.

- Földindulás - felelte komoran és vészjósló hangon a macska. - Olyat te még nem láttál, baba. Én már igen. Ma is borsódzik tőle a hátam. Képzelj magad elé egy nagyon erős, nagyon gonosz boszorkányt, akitől mindenki fél, aki a sötét mágiák mestere, aki fél kézzel képes elintézni bárkit. Olyan, mint abban a ti Harry Potter mesétekben Voldemort vagy Bellatrix. Megvan? Most képzeld el ugyanőt, ahogy a földön fetreng, magatehetetlenül üvöltve és eszét vesztve a kíntól, könyörögve a halálért, de még a saját gonosz varázslatai is ellene fordulnak, mert valaki olyannal kezdett, akinek az erejét felfogni sem képes. Nem, kislány, ilyet elképzelni se tudsz, amíg nem láttad a saját szemeddel. Egyvalamit megtanultam eddigi életem során: Senesser soha nem üt elsőként, de ha ő visszaüt, ott kő kövön nem marad. Én még hallottam régi legendákat, mikor Marquial mellett éltem, amik arról szóltak, miket oldott meg a Királynő Kezeként. Ezeket mára jobbára elfelejtették. Csak a misztikus félelem maradt, és nekem elhiheted, hogy nem alaptalanul.

- Akkor ő... mégis gonosz? - suttogta a kislány.

- Éppen az benne az őrjítő, hogy nem - csóválta a fejét a kandúr. - Évszázadok óta élek mellette, és még ma sem tudom pontosan, ki is ő valójában, vagy mit akar igazából. Makacsul tanítja a boszorkányokat, hiába nem nézik ezt jó szemmel a rend mesterei. Megszállottan követi Marquial vérvonalát, és meggyőződése, hogy egyszer megszületik majd az az utód, aki örökli a néhai királynő képességeit, és méltó örökösévé válik boszorkánykirálynőként. Egy ideig annak hitte a nagyanyádat, ám elég gyorsan kiderült, hogy téved. Erre mit csinált? Faképnél hagyta Josie-t? Nem. Tanította tovább, és elvitte egészen a vizsgákig. Az már nem rajta múlott, hogy Josie elbukott. Utána hagyta a fenébe? Nem. Gondoskodott róla mindaddig, amíg a nagyanyád kitalálta, mihez akar kezdeni magával. Hallottál engem is, hányszor "piszkálom" őt (a te szavaiddal élve, tökmag), mégse bántott miatta soha. Bevallom, nem értem őt sokszor.

- Miért nem lesz boszorkánykirálynővé ő maga?

- Nem tudom - csóválta a fejét tanácstalanul Ulysses. - Egyszer megkérdeztem tőle. Azt mondta, nem ő a megfelelő utód, és ne firtassam többé. Nem vagyok hülye. De nagyon elkanyarodtunk a virágtól. Akartál még róla kérdezni valamit, vagy sikerült kielégíteni a kíváncsiságodat?

- Nem kíváncsiságból kérdeztem.

- Hanem?

- Történt ma valami - sóhajtotta Lucy, azután kapkodva elmesélte a macskának a tornaórán történteket.

Ulysses kivételesen komolyan hallgatta végig. Néha hümmögött, ami szokatlan viselkedés egy macskától (ha a beszédet nem számítjuk annak).

- Hát igen, ez a másik fele - bólogatott a végén a kandúr.

- Mire gondolsz?

- Az alvásra, de hogy' jön az most ide? Na, mindegy. Szóval, a liliom nem csupán jelképként szolgál. Kisebb dolgoktól önmagában is meg tud védeni, mint ma a labdától. Ha valami hasonló veszély fenyegetne, nyújtsd ki magad elé a tenyeredet, és a liliom elintézi. Nem tudom, hogyan működik, ezt kérdezd meg inkább tőle.

- Rendben. Köszönöm, Ulysses.

- Jó - állt fel a macska. - Akkor jöhet a szépítő alvás. Pá, picim!

Azzal faképnél hagyta Lucyt, aki a szőnyegen ülve próbálta megemészteni a hallottakat.

*

- Bocs, hogy ennyit kellett várnod rám, de dolgom volt - mentegetőzött a hazatérő Senesser.

- Ulysses mondta, hogy gyógyítani mentél - vont vállat Lucy.

- A gyógyítás ezúttal talán túlzás, de ebből élek - pakolta le az asztalra a táskáját az indiánlány. - Nem tehetem meg, hogy nem veszem komolyan a panaszaikat. Pedig sokszor kutya bajuk sincs, csak kibeszélnék magukból azt, ami a lelküket nyomja. Olyasvalakinek, aki megérti azt.

- Pszichomókuskodsz?

- Igen. Mindenkinek szüksége van rá néha, hogy könnyíthessen a lelkén, hogy valakinek kipanaszkodhassa magát.

- Te kinek szoktál panaszkodni, Senesser?

- A barátaimnak.

- Vannak barátaid?!

- Miért ne lennének? A föld, a víz, a tűz, a levegő - jó kis hallgatóság mind.

- Emberi barátokra gondoltam - grimaszolt Lucy.

- Aha, értem. Szerinted melyik ember volna képes megérteni egy négyszáz éves, elvarázsolt boszorkány problémáit, Lucy? Sokszor még magatokat sem értitek.

- És Ulysses?

- Ő egy macska. Tudom, különleges, de attól még az. Marquialnak voltak hülye ötletei. Mindegy. Minek köszönhetem a látogatásodat?

- Azt mondtad, bármikor jöhetek hozzád, ha kérdésem van.

- Így igaz. Miről szeretnél kérdezni?

- A tűzliliomról - vágta rá habozás nélkül Lucy. - Ma tornaórán működésbe lépett, és eltérített egy labdát, ami eltalált volna. Mi ez? Hogyan működik? Tudom-e tudatosan is használni, vagy a jel dönti el, mikor avatkozik be?

- Éhes vagy?

- Nem. És ne tereld a témát, kérlek!

- Nem akarom terelni - ereszkedett le vele szemben a szőnyegre Senesser, fekete szemeit a kislányra szegezve. - Minden, amit a jósnőtől és tőlem hallottál eddig róla, az igaz. Ezen kívül önvédelemre is alkalmas. Megvéd, ha úgy érzi, veszélyben a testi épséged. Igyekszik diszkréten tenni, ha emberek között vagy.

- És ha egy boszorkánnyal állnék szemben? - állta a tekintetét dacosan Lucy.

- Akkor is. Bizonyos mértékig képes védelmet nyújtani neked.

- Mennyire?

- Amennyire képes vagy hinni benne.

- Nem értem.

- Mit nem értesz, Lucy? - vonta fel a szemöldökét Senesser. - Ez ugyanolyan, mint minden, amire eddig tanítottalak. Fejleszthető. Tanulással és gyakorlással erősíthető. Mit mondott neked a jósnő? Talán azt, hogy a tűzliliom abból nyeri az erejét, mennyire hűségesen követed azt a célt, amit szánok neked? Ez jól hangzik, eltekintve attól az egyetlen apróságtól, hogy tévedés. A liliom a kettőnk kapcsolatából és belőled nyeri az erejét. Amíg a tanítványom vagy, a szolgálatodban áll. De a saját erőddel fejlesztheted, erősítheted, tudatosan is használhatod, nem csupán véletlenszerűen. Ám kizárólag csak önvédelemre, támadásra soha. Ha lesz varázserőd, kiterjesztheted úgy is, hogy mást is be tudj vonni a védelme alá, ha szükség lenne rá. Eléggé rugalmas eszköz, és részben rajtad múlik, mit hozol ki belőle.

- És mi lesz akkor, ha már nem leszek a tanítványod?

- Azután már nem lesz szükséged rá.

- Vissza fogod vonni? - meredt az indiánlány arcára a kislány.

- Nem köthetlek örökké magamhoz - felelte a tanítója csendesen. - Amikor már felnőttél, el kell majd engednem a kezedet. Bízom benne, hogy addigra lesz saját varázserőd, és akkor nem is lesz szükséged rá.

- Mi van, ha nem lesz?

- Örökké akkor sem tarthat ez a mester és tanítványa állapot, Lucy.

- Josie nagyival mikor szakadt meg?

- Amikor ő úgy döntött, hogy más utat választ a boszorkányoké helyett.

- Könnyen elengedted?

- Az ő élete az ő döntése.

- És engem? Engem is ilyen könnyen el fogsz engedni, Senesser? - fúrta a tekintetét a tanítójáéba a kislány. - Bármilyen utat is választok?

- Igen.

- Miért?

- Mert nem kényszeríthetlek olyanra, amit te nem akarsz megtenni.

- Varázslattal se?

- Az a varázslat semmit sem érne, ha nem akarod szívből azt a dolgot.

- Te mit akarsz tőlem, Senesser? Azt várod, hogy Marquial örököse legyek?

- Ebben reménykedem.

- És ha nem vagyok az? Vagy nem akarok az lenni?

- A te életed a te döntésed, Lucy. Akár jól döntesz, akár rosszul.

- Még akkor is, ha nem az lesz, amit te szeretnél?

- Itt nem az számít, hogy én mit szeretnék, Lucy - felelte az a lágy alt. - A képességeken, a tudáson és a választásokon múlik. Marquial olyan utódot érdemel, aki hisz abban, amiben ő hitt, aki a magáénak érzi mindazt, amit ő egész életében képviselt. Nem egy névleges utódra van szüksége, hanem olyasvalakire, aki úgy gondolkodik ezekről, mint ő, akivel azonos az értékrendjük. Ha ez te vagy, boldogan segítelek hozzá. Ha nem te vagy, akkor segítek neked elérni a legtöbbet, amit lehet, és folytatom tovább a keresést, amíg csak kell, vagy amíg bírom.

- Haragudnál rám, vagy csalódnál bennem, ha nem én lennék az utód? - Lucy hangja egy pillanatra megbicsaklott, de elszántan végigmondta a kérdését.

- Nem - mosolygott rá szelíden Senesser. - Josie-ra se haragudtam. Utódnak nem születik az ember, hanem azzá lesz. Lehetsz egy vérvonal örököse, ha nincs meg benned, vagy nem elég erős a képesség, akkor nem te leszel az utód. Ám ettől még a vérvonal tagja vagy, és te is továbbviszed azt, továbbadod a gyerekeidnek és az unokáidnak.

Lucy elgondolkodva hallgatta a tanítója szavait. Ennyire nyíltan talán még sosem beszéltek a célról, ami összehozta és összekötötte őket. Vajon igazat mond Senesser? Megbízhat benne, hogy állni fogja a szavát a későbbiekben?

- Van más örököse is a vérvonalnak rajtam kívül? - kérdezte végül.

- Nincs - rázta a fejét az indiánlány. - Jelenleg te vagy az egyetlen. Ha felnőtt leszel, a gyerekeidnek adod tovább.

- És ha nem nőnék fel, vagy nem lennének gyerekeim? Akkor megszakadna Marquial vérvonala?

- Igen.

- Nem lehet helyette másvalaki, másik...

- Az már nem Marquialé lenne. Én nem általában a boszorkánykirálynők családjaiért felelek, csak az ő leszármazottaiért.

- Egyáltalán hogyan találtál rá az utódaira, ha nem voltál ott a halálakor, és közben más boszorkányok kimentették és elvitték onnan a lányát?

- Követtem a kislányt, hogy megvédjem őt. Azután az ő utódait is.

- Soha nem akartál saját vérvonalat létrehozni? - döntötte oldalra a fejét Lucy tűnődve. - Te magad válni boszorkánykirálynővé?

- Nem vagyok rá alkalmas - felelte könnyedén a másik lány. - Az a dolgom, hogy segítsem fennmaradni a rendünket, és segítsem Marquial utódait.

- Azért, mert egykor a királynő szolgája voltál?

- Nem voltam soha a szolgája - mondta színtelen hangon Senesser, és elfelhősödött az arca. - Csak teljesítettem a feladatokat, amikkel megbízott, és igyekeztem vigyázni rá.

- Ne haragudj, nem úgy értettem...

- Tudom, hogyan értetted, Lucy! - vágott közbe az indiánlány. - De már mondtam: egy boszorkánykirálynő nem uralkodik, hanem egyensúlyt teremt, és őrködik felette. Én pedig nem szolgálok senkit. Soha. Nem hajtok végre parancsokat, és nem hajtok fejet senki előtt. Teszem a dolgomat, és támogatom azt, aki mellett elköteleztem magam, amíg megérdemli, ám a szolgája nem leszek senkinek. Ezt jól jegyezd meg, ha netán egyszer királynő akarsz lenni!

Volt a hangsúlyában valami különös él, pedig nyugodtan beszélt, Lucy mégis érezte, hogy ingoványos talajra tévedt. Ez lehet Senesser másik arca, amiről Cassandra és Ulysses említést tettek? Az, akivel nem tanácsos ellenkezni?

- Megtanítanál a liliom használatára? - kérdezte békítően a kislány.

- Szívesen. Voltaképpen minden, amit mostanában tanultál, a növények és a természet érzékelése, az összehangolódás velük, az szorosan összefügg ezzel. Ugyanazok az alapok kellenek a virágodhoz is. Felkészültél, Lucy Moon? Akkor vágjunk bele!

*

- Mit csináljak? - költözött izgalom a kislány hangjába.

- Védd meg magad.

- Hogyan? Mitől?

- Attól a párnától - mutatott az ágyára Senesser. - Amikor látod közeledni feléd, gondolj arra, hogy nem akarod, hogy eltaláljon, és nyújtsd ki a tenyeredet. Kezdhetjük?

- Igen - igyekezett koncentrálni Lucy.

A párna a levegőbe röppent, és szemből közeledett felé. Lucy kinyújtotta a karját. "Nem fogsz eltalálni!" - szuggerálta az ellenséges ágyneműt. Érezte a tenyere közepén az ismerős bizsergést. Olyan érzés volt, mint egy langyos léghullám, amit a hajszárító kelt. A párna oldalra bicsaklott, ahogy a láthatatlan erő eltalálta. "Sikerült!" - ujjongott Lucy, miközben a párna sarka hátulról finoman tarkón vágta.

- Hé!

- Arra is ügyelj, hogy ne tudjon hátbatámadni.

- Kösz, hogy szólsz! - morogta a kislány. - Jöhet a következő!

Viszonylag hamar ráérzett. Nem is volt olyan ördöngösség. Tényleg a koncentráció az alapja, amit mostanában gyakoroltak. A liliom valóban hatékonyan működik. Párnák ellen. Ezt hangosan is megjegyezte.

- Jó - bólintott Senesser. - Esetleg küldjem oda helyette, mondjuk... a padlóvázát?

- Miért, van?

- Valahol biztosan, azzal együtt béreltem a lakást. Megvan! Tudok jobbat. Macskatámadás!

- Ááá, terroristaaa... - visszhangzott a falak között Ulysses méltatlankodó hangja, ahogy keresztülrepült a szobán, majd Lucy orra előtt félrepattanva a párnában landolt. - Engem hagyjatok ki...

- Nézd már, egy repülő macska, és még beszél is! - kuncogott Senesser. - Mit szólsz egy macskacsatához, Lucy?

- Benne vagyok!

- Jaj, hányni fogok! - nyögte a kandúr. - Ez állatkínzás, és a genfi egyezmény...

- Az hadifoglyokra és emberekre vonatkozik, te meg egyik se vagy! - fojtotta bele a szót a gazdája.

- Utállak! - fújt a macska. - Ezt soha nem bocsátom meg neked!

- A soha nagyon hosszú idő ám egy ilyen tartós kapcsolatban, mint a miénk. A tanításért néha áldozatokat kell hozni.

- Akkor áldozd fel magadat! - visította repülés közben Ulysses.

- Inkább téged. Nekem csak egy életem van. Úgyis tartozom még neked a múltkori szemétkedésedért.

Végül az ötödik vagy hatodik repülés és becsapódás után mégis megkönyörült rajta, a macska pedig riadtan kimenekült a szobából, minél távolabb tőlük. Lucy nevetve dőlt neki a fotelnek.

- Jaj, szegény! - vihogta.

- Megérdemelte, amiért a múltkor megríkatott.

- Na, de azért ez tényleg állatkín...

- Mennyire számít állatnak egy beszélő macska? Nyugi, semmi baja sem lesz tőle. Legfeljebb kicsit fájni fog a pocakja, de legalább egy darabig nem jár majd rá a lazacos eledelre.

- Bocs, azt én adtam neki - vallotta be Lucy.

- Sejtettem, hogy nem ő tanulta meg kinyitni az alutasakot. Akkor kizabálna a "vagyonomból".

- Köszönöm a leckét.

- Szívesen - biccentett Senesser. - Nem árt, ha tudod, hogyan működik. De ne nagyon használd, amikor van más megoldás is, kerüld a feltűnést! Tartogasd veszélyesebb szituációkra. Nem leszel egy szempillantás alatt a mestere, de ne félj, automatikusan működésbe lép, ha közvetlen veszélyt érzékel.

- Neked is van ilyen védelmed? - kíváncsiskodott Lucy.

- Nem pont ilyen, de van.

- Gyakran használod?

- Mi számít gyakrannak? Előfordul.

- És volt már olyan, hogy nem működött, vagy nem tudott megvédeni téged?

- Nem hiszem. Még élek.

Egy viccesen odavetett megjegyzésnek tűnt, egy ártatlan tréfának. Lucy talán el is neveti magát rajta, ha nem lett volna a délutáni beszélgetésük Ulysses-szel. De azok után gondolkodóba esett. Az egy dolog, hogy a tanítója különös dolgokat tud, mágikus önvédelmet tanít, macskákat és párnákat röptet, ez olyan aranyos is akár. Ám Ulysses egészen más képet festett róla. Igaz, a macska maga mondta régebben, hogy szeret füllenteni, így nem tudni, mennyire megbízható informátor. De ha csak a töredéke igaz annak, amit mondott, az akkor is figyelmeztető jel.

- Min merengsz, Liliomlány? - kérdezte az a lágy alt szelíden.

- Rajtad, Senesser - mondta ki Lucy akarata ellenére, de annyira azért nem is bánta. Jó volna már egy kicsit tisztábban látni. - Ki vagy te? Miért vagy itt, miért tanítasz? Mit akarsz elérni, akár velem, akár mással?

- Játsszunk őszinteségesdit? - szegezte neki a kérdést az indiánlány. - Biztos, hogy ezt akarod, Lucy Moon?

- Igen! - nyelt egy nagyot elszántan Lucy.

- Rendben - bólintott Senesser. - Néhány dologról beszélhetünk. Mindenről még nem, az túl korai lenne. Ötöt kérdezhetsz, az első kettőt már meg is tetted. Amire nem akarok, arra nem válaszolok, ahelyett tehetsz fel új kérdést. Jó lesz így?

- Igen - sóhajtotta izgatottan Lucy.

Senesser töprengve bámult a semmibe a kislány válla felett. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, érzelmeket se.

- Egy indián városban születtem - vágott bele hirtelen. - Ahol hétköznapi emberek és boszorkányok egymás mellett éltek. Túlélték a spanyol hódítást, sikerült a dzsungel szélén nyugalmas életre lelniük. Ott nőttem fel. A potenciális boszorkány-jelölt gyerekeket fiatalon elválasztották a szüleiktől, és a rend nevelte tovább őket. Kaptunk oktatást, és aki letette a vizsgáit, azt felavatták, és boszorkányként feladatokat kapott. A nővérem nagyon tehetséges volt, elég hamar boszorkánnyá fogadták. Engem nem szerettek, túlságosan vadóc voltam, önfejű és makacs. Végül a rangidős mester mégis a szárnyai alá vett és kitanított. Levizsgáztam. Boszorkány lettem. Továbbra sem szerettek. Nem akartam láb alatt lenni. Jártam a dzsungelt, a környéket, elcsatangoltam messzibb vidékekre is. Sokat tanultam. Évekkel később, amikor királynő lett, Marquial hazahívott, hogy segítsek neki. Hazamentem. Bíztam benne. Tőle megbecsülést kaptam.

Elhallgatott, és előkotort a táskájából két palack ásványvizet. Az egyiket Lucynak nyújtotta, a másikból komótosan kortyolt párat.

- Marquial javasolta, hogy taníthatnék - folytatta utána. - De senki sem akart tőlem tanulni. Maradtak a királynői küldetések. Azokkal szereztem némi kétes hírnevet. Meg egy buta kis becenevet a királynőtől. Néha így hívott négyszemközt: Liliomlánynak. Látott bennem valamit, amit senki más, még én magam sem. Miután meghalt, nem maradt semmim. Nem volt miért maradnom. Úgyis megfogadtam, hogy megvédem a lányát. Így kerültem egyre távolabb, a kislány nyomában. Ott voltam mellette, vigyáztam rá, más népek között éltünk. Gyógyítottam és tanítottam, és ott nem idegenkedtek annyira tőlem. Szerettem tanítani. Az évek során sok boszorkányt neveltem. Többségükben nem kellett csalódnom. Ezért tanítok ma is. Részben a rendünk fennmaradása érdekében, részben azért, mert szeretem csinálni. Főleg a királynő vérvonalába tartozó leányokat. Amikor nem születnek lányok, olyankor hosszabb időre is elmegyek máshová. Így tettem Josie után is, amíg meg nem születtél te.

- Miért csak lányokat tanítasz? - szólt közbe Lucy.

- Ne pazarold a kérdéseidet! Erre "műsoron kívül" felelek: nem csak lányokat tanítok, de a mi rendünk matriarchális, csak nő lehet az első számú vezetőnk. Az más kérdés, hogy a tényleges irányítást a mesterek tanácsa végzi, amiben nagyobb arányban vannak a férfiak. Még három kérdésed maradt.

- Egyet már feltettem...

- De arra nem fogok most válaszolni. Majd megtudod, hogy mik a céljaim, amikor eljön az ideje.

- Azt mondtad, kétes hírnevet szereztél, és láttam a Walpurgison, hogy félnek tőled. Sokakat... kellett bántanod eddig? - tette fel az újabb kérdését óvatosan Lucy, tartva a választól.

- Azt is mondtam, hogy az áldozataim számát majd csak akkor árulom el neked, ha már felnőttél, és képes leszel megérteni, mit miért tettem - mondta rezzenéstelen arccal Senesser. - Igen, voltak, akiket bántanom kellett, hogy megvédjem tőlük az embereket. A királynő megbízásából egy időben szörnyekre is vadásztam. Szörnyekre és gonosz boszorkányokra, akik emberekre vadásztak. Hamar megtanulták, hogy ha a királynő Senessert küldi utánuk, akkor nagy baj van, és engem semmilyen varázslat nem állíthat meg, hogy megbüntessem őket. Mára már feledésbe merült ez is, csak a legendák és a nevemtől való félelem maradtak. Nem tagadom, nem kifejezetten ilyen ismertségre vágytam gyerekkoromban. Még két kérdés!

- Nem engeded, hogy mesternek hívjalak. Azt mondtad, nem vagy az, mert a mesterek nem engedték neked. Hogyan taníthatsz akkor mégis?

- Nem kértem tőlük engedélyt, ők meg nem merték tőlem megtagadni - mosolyodott el sötéten a boszorkány. - Miután boszorkánnyá avattak, éveken át készültem, keményen dolgoztam és tanultam, hogy mester lehessek. Ez volt az álmom. A nővérem is folyton biztatott, azt mondta, én lehetek a valaha volt legfiatalabb boszorkánymester. Két héttel a szokásos avatási szertartás előtt magához hivatott a mentorom, az öreg Lascar mester. Közölte velem, hogy a Vének Tanácsa hosszas vita után úgy döntött: boszorkányként szolgálhatom a rendünket, de a "mester" címet nem adják meg nekem soha. Akkor mentem el először. Csak Marquial miatt tértem vissza évek múlva. A halálát követően sok-sok évig azt se tudtam, hogy a rend létezik-e még egyáltalán. Mikor megtaláltak, a segítségemet kérték, szükségük volt tanítókra az újjáépítéshez. Alkut kötöttünk. Később persze, amint újra megerősödtek, szerettek volna kihátrálni belőle. Nem hagytam nekik. Azóta tart ez a furcsa kis együttműködésünk. Utolsó kérdés?

Lucy eltöprengett. Mit is kérdezhetne még? Túl sok mindent szeretne tudni, de amit a legjobban, arról már elhangzott, hogy egyelőre nem fog rá választ kapni. Tehát akkor az ezzel összefüggő kérdéseire sem. A jósnő azon az éjszakán azt tanácsolta neki, ússzon az árral és tanuljon. Ezzel egyelőre nem veszíthet semmit. Még évekig tarthat, mire sikerül szert tennie mindarra a tudásra, ami a boszorkánnyá válásához szükséges. Ehhez pedig Senessernél jobb tanítómestert aligha találhat (főleg nem utána). Az utolsó kérdésének ebben a pillanatban így nincs is olyan nagy jelentősége.

- Miért hívott téged a királynő Liliomlánynak? Miért neveztél az előbb annak engem is?

- Azt hiszem, fiatalon nagyon teátrális voltam - jelent meg egy halvány mosoly Senesser arcán. - Nagyon akartam bizonyítani, megmutatni mindenkinek, hogy igenis többet érek annál, mint amire tartanak. Minden sikeres küldetés helyszínén hátrahagytam a "névjegyemet", a tűzliliomot, beleégetve valamibe vagy valakibe. Jelezve, hogy én jártam ott, én oldottam meg a problémát, én mentettem meg az embereket. A jelkép idővel összeforrt a nevemmel. Mára már ebből is csak ennyi maradt, az eredetére nem emlékszik senki. Téged pedig véletlenül neveztelek most annak, Lucy, de akár tudatosan is mondhattam volna, mert ebben reménykedem, hogy te leszel Marquial méltó örököse. Amikor rád nézek, nagyon emlékeztetsz valakire, akit egykor ismertem és szerettem.

- Kire? - kapta fel a fejét Lucy.

- Marquial királynő kislányára, az első igazi tanítványomra. Úgy hívták, Lilya. Ő volt az én első kis liliomlányom.