~Rosetta

Hamar eljött Hálaadás hete, és a párjaim rábeszéltek, vegyek ki szabadságot, hogy nyugodtan tudjunk készülődni az ünnepre. Rávettem őket néhány dekorációra, így égősorok kerültek a belső udvaron lévő néhány fára, meg a folyosók és a lépcső korlátjára, a többit – vagyis a mű tökök és színes falevelek, meg őszi virágok – viszont bentre tettük. Valamint Hope-pal kézműveskedtünk kicsit, és a kézlenyomatából készítettünk papírpulyka-füzért.

Csütörtök reggelre az összes Mikaelson borzasztóan ideges volt, mi Artemisszel pedig nem értettük, miért.

– Na jó, nem bírom ezt tovább. Mi a bajotok? – kérdezte Artemis. – És valaki azt is magyarázza meg, miért szabadtéri étkezőnk van? – mutatott körbe a belső udvaron, ahol az étkezőasztal állt.

– Mert nyugodtan megtehetjük, hiszen ez a ház nem olyan, mint a többi, itt New Orleansban, vagyis az udvar fölött is van tető – kezdte Elijah. – Ami pedig az első kérdésedet illeti, kedves Artemis, az a helyzet, hogy vendégeink jönnek vacsorára...

– Ezt nem akartátok volna közölni velünk? – kérdeztem. – Elég lesz, ami készítünk?

– Rosie, drágám, azért nem mondtuk el, mert titeket nem érint – kezdte óvatosan Bekah. – Az első sarjaink jönnek.

– De mégis miért? – értetlenkedett Artie. – Hiszen mondtátok, hogy veszélyesek ránk.

– Valóban, de azért hívtuk el őket, hogy kipuhatoljuk, mit akarnak.

– Addig mi mit csináljunk? Itt üljünk, és várjuk, hogy mikor akarnak megenni? – kérdeztem.

– Ugyan, drágám! Dehogy! – fogta meg a kezemet Bekah, és óvatosan cirógatni kezdte. – Ne félj, mi megoldunk mindent. De addig nektek... fent kéne lennetek vigyázni Hope-ra. Nem fogjuk megengedni nekik, hogy felmenjenek, és amint lehet, elküldjük őket, de ezt meg kell csinálnunk. Majd visztek fel enni, meg inni, és tévéztek, vagy valami.

– Nem maradhatnál fent velünk? Vagy Nik? Vagy bármelyikőtök? Kérlek! – könyörögtem neki.

– Édesem, tudom, hogy félsz, de meglesztek. Artie nagyon jó boszorkány, majd vigyáz hármatokra. Jobb, ha mind idelent leszünk, nehogy bepróbálkozzanak valamivel. De esküszöm, hamar letudjuk, újraterítünk a vacsorához, és közösen eszünk, aztán az egész este a miénk. A családé.

Sóhajtva bólintottam, mire puszit nyomott a hajamba.

– Nem engedjük, hogy bajotok essen, jó? Esküszöm.

– Jól van, hiszek nektek.

– Én is – sóhajtott beleegyezően Artemis. – De nagyon vigyázzatok magatokra, világos?

– Ne aggódj, Artie! Úgy lesz – ölelte át a vállát Kol.

***

Nem voltam túl vidám készülődés közben, nem is nagyon beszéltem. Nem azért, mert haragudtam rájuk, csupán féltem az estétől, hogy valami baj történik.

– Rosie... – tette a kezét a vállamra Bekah. – Olyan heves a szívverésed, hogy az kissé aggasztó. Mérges vagy, vagy félsz?

Erre Nik is odajött hozzám, a többiek pedig aggódva figyeltek.

– Csak félek kicsit. Attól, hogy nektek bajotok esik, vagy hogy nekem, Artie-nak, esetleg Hope-nak...

– Drágaságom, nem lesz semmi baj – fogta az arcomat a kezei közé. – Semmi, de semmi baj. Talán valaki mégis kihagyhatná a vacsorát, hogy veletek maradjon. Tényleg az lenne a biztonságosabb.

– Majd én. Nem vagyok boszorkány, és egyiküket sem én változtattam át – ajánlotta fel Kol, miközben kicsit túlságosan belefeledkezett az almás pitébe.

– Kol, ne edd meg a tölteléket! – csapott játékosan a kezére Artie. – De... köszönjük, hogy fent leszel velünk. Beismerem, én is nyugodtabb vagyok, és talán Hope is az lesz, ha legalább téged ott lát.

– Ez jól hangzik – ismertem be én is. – Köszi.

– Na, akkor megnyugodtál? – adott puszit a hajamba Nik.

– Persze. Azt hiszem. De ne csinálj butaságot, világos?

– Világos. De miért csak tőlem kérsz ilyet? És a többiek?

– Kol fent lesz velünk. A többiek meg türelmesebbek – kuncogtam, mire a sértettet tettetve nézett rám.

– Ugyan, Niklaus. Mondd, hogy nincs igaza! – mosolygott Elijah.

Nik sóhajtva mosolyodott el.

– Jó, igaz. Ne aggódj, Rose! Viselkedni fogok.

***

Mikor beesteledett, Artemisszel és Kollal felmentünk Hope szobájába egy adag nasival és innivalóval, bezárkóztunk, majd elővettünk egy csomó társast.

– Nagyon félsz? – nézett rám Kol. – Nem kell. Urai lesznek a helyzetnek, aztán együtt Hálaadásozunk.

– Köszi, ez megnyugtató – mosolyodtam el, majd az ölemben ülő Hope haját kezdtem cirógatni.

~Klaus

Mind feszültek voltunk, és ez csak fokozódott, mikor a vendégeink megérkeztek. Reméltem, a lányokat eléggé leköti majd az utcabál, ami az ablak alatt folyik, és csendben lesznek.

– Miért vagy ilyen ideges, Nik? – lépett hozzám roppant bosszantó mosollyal Lucien.

– Mert még ahhoz is több kedvem lenne, hogy egy üvegpoharat rágjak el. Tudod, nem vagyunk oda értetek.

– Ez nem kifejezés. Talán inkább kezdjünk is a vacsorához – mondta Rebekah.

– Csak nem ahhoz az édes lányhoz sietnél, akivel a múltkor láttalak? – kérdezte vigyorogva Lucien, ahogy helyet foglaltunk.

– Fog be! – szűrte ki a fogai közt Rebekah, és műmosollyal nézett rá.

– Mi a csoda? Lány lett a társad? Nem féltékeny vagy mondjuk... az összes élő lányra? – kérdezte Tristan.

– Semmi közötök hozzá, kit szánt nekem a Sors. Épp ezért nincs is itt.

– És a te társad, Elijah? Hol van a kedves Artemis?

– Ugyanebből az okból nincs itt.

– Ő az, akivel láttalak, Nik? – tudakolta Aurora.

– Igen, ő.

– Talán hagyjuk is a társ témát, és kezdjünk a vacsorához – mondta Elijah.

– Egyébként nem különös kissé egy amerikai hagyományt ünnepelni? – kérdezte Lucien.

– Én roppant kedvelem a Hálaadást. A pulykát, az áfonyaszószt, a csalást, az árulást. Tán kezdhetnénk is a vacsorát egy kis vallomással. Ó, szedjetek nyugodtan a vacsorából.

– Szóval a vacsora egyetlen, unalmas inkvizíció lesz? Gorombaság – jegyezte meg Aurora.

– Badarság. Csupán szeretnénk megbizonyosodni, képben vagyunk-e – mosolyogtam.

– Lehetőleg minél gyorsabban, hogy elmenjetek – motyogta Rebekah.

– Ennyire nem örülsz nekünk?

– Neked soha nem is örültem. Nem is értem, miért változtattalak át...

– Hölgyeim, nyugalom! Csak egy gyors, kellemes vacsora, és az este további részeit úgy töltjük, ahogy szeretnénk – mondta Elijah.

– Nos, Luciennel mindig is megvetettük egymást – kezdte Tristan –, így ha szövetségesekként jelentkezünk, gyanakodni kezdtek. Ezért fenntartottuk a korábbiak látszatát.

– Istenem! – sóhajtott Elijah. – E szánalmas hazugságot épp oly nehéz lesz megemészteni, mint a tölteléket, ami... a mi fáradságos munkánk.

A másik három testvéremmel kicsit aggódva néztünk össze. Csak idők kérdése, és lebukunk előttük.

– Megvédenénk titeket, és persze magunkat is. Ettől semmi nem tántoríthat el minket – jelentette ki Lucien.

– És a tetemek az utcákon? Azok is a mi védelmünkre szolgálnak? – tudakoltam.

– Az a Strix szokásos munkamódszere.

– Régi bevált taktika. Gyakran vetették be. Hasfelmetsző Jack, Sam fia... A megfélemlített emberiséget könnyebb irányítani. Visszaesik a turizmus, és a vámpíroknak nem lesz friss vér. Apropó vér. Honnan jön ez a fenséges illat?

Erre felkaptuk a fejünket, a telefonom pedig rezegni kezdett.

– Mindjárt jövök. Ez fontos hívás – pattantam fel, és felsiettem az emeletre, miután láttam, hogy Rose keres.

Óvatosan benyitottam Hope szobájába. A társam kissé ijedten nézett fel. A padlón egy törött pohár hevert, Kol pedig a karjaiban tartotta Hope-ot.

– Ne haragudj, Nik! – súgta Rose. – Véletlenül elejtettem a poharat, és mikor össze akartam szedni, ez lett... tudják? Megérezték?

Én csak csendben bólintottam.

– Kol, miért nem adtál neki a véredből? – kérdeztem halkan.

– Mert én voltam a legközelebb, és gyorsan felkaptam a lányodat, nehogy az üvegbe lépjen.

– Drágám, ez most nem fog ízleni, de muszáj innod a véremből. Egyetlen korty, és már meg is gyógyulsz, jó?

Némán, kicsit könnyes szemekkel bólintott. Megharaptam a csuklómat, és felé tartottam. Szorosan behunyta a szemeit, és óvatosan ivott egy kortyot a véremből, majd a következő pillanatban már nyoma sem volt a vágásnak a kezén.

– Ne haragudj, kérlek! – bújt hozzám. – Sajnálom, hogy ügyetlen voltam.

– Rose, édesem! Nincs semmi baj. Nem így terveztük, de... Freyával zsályát is gyújtathattunk volna. Szóval ez mondhatni a mi hibánk. Nem a tiéd. Semmi baj, drágám! Megoldjuk. Bár a munkát a Rousseau'sban talán átgondolhatnád.

Halványan elmosolyodva csóválta a fejét.

– Most le kell mennem. Kol, add oda Hope-ot a lányoknak, és inkább te szedd össze a szilánkokat, jó?

– Persze. Menj csak!

Óvatosan léptem ki a szobából, és mentem le, és sajnálatomra úgy tűnt, eddig tudtuk Artmist és Rose-t rejtegetni előlük. Már csak Lucien ült a helyén ebből gondoltam, hogy meg kellett akadályozni a testvérpárt, hogy utánunk jöjjenek.

– Ó, szóval nincs itt más? – nézett rám Aurora, csípőre tett kézzel. – Ki a lány?

– Mint már mondtuk, ahhoz semmi közötök, kik a társaink. Semmi. Közötök. Hozzá.

– Jól van? – kérdezte Rebekah, mire csak bólintottam.

– Kit neveztél drágádnak?! – fakadt ki Aurora. – Ha vérezni kezdett, csakis egy ember lehet. Komolyan?! Lealacsonyodtál egy emberhez?!

– Nem alacsonyodtam le! Csak nem változtattam át az első percben, mert minek?! Ő így tökéletes. Legalább nem egy ármánykodó, hisztis, elkényeztetett, manipulatív pszichopata!

Aurora sértetten meredt rám.

– Hm, talán be kéne mutatkoznom ennek a tökéletes kis embernek – mondta, és tett egy lépést a lépcső felé, mire Rebekah rögtön előtte termett, de így Tristan elkapta Freyát, és egy villát fogott a nyakához.

– Ha bántod a húgomat, örömmel viszonzom a szívességet. – Ám, a következő pillanatban Elijah máris egy oszlophoz szegezte.

– Hm, gyorsan kiéleződött a helyzet – kortyolt Lucien a borába.

– Fogd be, Lucien! Különben kitépem a nyelved! – mordultam rá. – Ez amúgy is a te hibád! Te hoztad szóba Rebekah társát.

– Igen, és tudod, meglep, hogy mennyire hasonlít a fenti lány és a húgod barátnőjének a hangja.

A következő pillanatban ott termettem előtte, és kitörtem a nyakát, mire leszédült a székéből.

– Tessék? Ti... neked és a húgodnak ugyanaz a társa? Inkább osztozol, minthogy olyannal legyél, aki csak a tiéd?! – Aurora hisztije egyre veszélyesebb hangsúlyt ütött meg. – Talán  tényleg be kéne mutatkoznom ennek a lánynak.

– Azt felejtsd el! És mind tűnjetek innen! – álltam el az útját. – A vacsorának vége!

Miután Lucien magához tért, és méltóztattak elmenni, aggódva néztünk össze.

– Melyikünk nevén van a ház? – gondolkodtam hangosan. – Át kell íratni, mert akkor nem tudnak bejönni. Rose veszélyben van, és Artemis sem lesz biztonságban, ha tudomást szereznek róla.

– Niklaus, megoldjuk, de ahogy hallom, a lányod sír, és biztos Rosetta is meg van rémülve. Szólj Kolnak, hogy jöjjön le! Mi rendet teszünk, és újra terítünk.

Bólintottam, majd Rebekah-val elindultunk fölfelé.

– Jövünk is Artie-val. Nem kell szólni – lépett ki Kol Artemisszel a szobából.

– Hogy van? – kérdezte halkan Bekah.

– A helyzethez képest... egészen rendben – mosolyodott el halványan Artemis. – De Hope nem akar megnyugodni.

Besiettünk a szobába, ahol Rose épp a hintaszékben ülve próbálta megnyugtatni az ölében pityergő lányomat.

– Hogy vagy, drágám? – kérdezte kedvesen Rebekah.

– Jól, köszi – mosolyodott el halványan Rose. – Legalábbis azt hiszem... de most mi a terv?

Közben elvettem a karjaiból Hope-ot, és kerestem valamit, ami megnyugtatja.

– Hol a kis lovag? – kérdeztem.

– A komódon. – Mosolyogva vettem a másik kezembe a faragott figurát, és Hope-nak adtam.

– Nos, egyelőre azt tudjuk tenni, hogy mivel az én nevemen van a kúria, majd egy másikunk nevére íratjuk. Akkor nem tudnak bejönni – magyaráztam. – De... a munkát a Rousseau'sban tényleg átgondolnám.

– Jó, majd... gondolkozom rajta – sóhajtott, miközben a húgom felhúzta a székből.

– Nagyon megijedtél, Rosie? – cirógatta az arcát.

– Nem tudom. Eléggé. Bántani fognak?

– Mindent megteszünk, hogy ne történjen semmi bajotok – jelentettem ki, és puszit adtam a homlokára.

~Artemis

– Te hogy vagy? – kérdezte aggódva Kol. – Tudom, hogy fent voltam veletek, de megijedtél?

– Nem igazán. Hiszen az a hibbant csaj inkább Rose-ra veszélyes. Őt akarta annyira látni.

– Nem akarlak elkeseríteni, Artemis, de Aurora a mai pszichiátria fogalmak alapján bipoláris személyiség. Emellett betegesen féltékeny. Lehet, hogy nem te vagy Niklaus társa, de itt laksz – magyarázta Elijah, miközben kitette a pulykát az asztalra. – Egyik pillanatról a másikra gondolhatja azt, hogy ő most féltékeny rád, és...

– Értem – sóhajtottam, majd szorosan megöleltem. – És most mi lesz?

– Niklaus nevén van a kúria, szóval át kell íratni. Utána ide nem tudják betenni a lábukat. Viszont azt ajánlanám, hogy ne mászkáljatok egyedül. Az egyetemre majd viszünk, és el is hozunk.

– Normál esetben roppantul zavarna, hogy ennyire féltetek, de... kristálytisztán hallottuk a csajt, és... elég ijesztő.

– Ne is mondd... – sóhajtott Kol. – És elég elviselhetetlen is.

Mire megterítettünk, Klaus, Rebekah, Rose és Hope is lejött, így leülhettünk megvacsorázni. Úgy tűnt, Rose megnyugodott, és vidáman mosolygott. Vagy puszit adott az asztalfőn ülő Klausnak, vagy a mellette lévő Bekah-nak, vagy az asztal sarkán, az etetőszékben mosolyogó Hope-pal foglalkozott.

– Mondjátok, a hétvégén előszedjük a karácsonyi dekorációt? – kérdezte reménykedve, mire Klaus kuncogva nyomott puszit az arcára.

– Neked bármit, édesem. Biztos Hope is élvezni fogja majd – mosolygott. – A második karácsonya lesz.

– Nekünk pedig az első karácsonyunk lesz veletek – mondtam. – Alig várom már.

– Higgyétek el, imádni fogjátok! – vigyorgott Kol, mire kicsit megborzoltam a haját.

***

– Annyit ettem, majd' kipukkadok – nyúltam el az ágyon miután megfürödtem.

– És úgy, hogy neked szükséged van ételre. Nekünk nem feltétlen – dőlt mellém Kol.

– Akkor minek ettél annyit? – kuncogtam, és puszit nyomtam az orrára.

– Mert elég jó munkát végeztünk a menüvel. Nagyon ízlett.

– Vettem észre főzés közben is – nevettem, de inkább abbahagytam, és Kolhoz bújtam. – Juj, de fáj...

Halkan felkuncogott, és magához ölelt.

– Keressek valami gyógyszert odalent?

– Nem kell. Kibírom – mosolyogtam rá, majd a haját piszkáltam. – Elijah, gyere már! Beütött a kajakóma, és aludni akarok!

– Mindjárt megyek! – jött a válasz a fürdőszobából.

Már félálomban voltam, mikor nyílt az ajtó, és éreztem, hogy megsüllyed a másik oldalamon a matrac. Álmosan fordultam meg.

– Ne haragudj, drágám, hogy megvárattalak! Most már nyugodtan alhatsz – puszilta meg a homlokomat, mire megfogtam a kezét, magamhoz húztam, miközben Kolhoz bújtam.

– Jó éjt... – motyogtam.

– Jó éjszakát! – mondták egyszerre.

~Rosetta

Miután lefektettem Hope-ot, csendben átmentem a mi szobánkba.

– Alszik? – kérdezte Nik.

– Mint a bunda – mosolyogtam, és bemásztam közéjük. – Nagyon jó volt a vacsora igaz?

– Kitettünk magunkért – adott puszit a hajamba Bekah. – De most már alvás!

– Az nem lesz nehéz. Nagyon álmos vagyok – bújtam Nikhez, miközben Rebekah hátulról magához ölelt.

– Jó éjt, drágám! – adott rövid csókot Nik.

– Jó éjt! Szeretlek titeket – motyogtam álmosan.