⚠️SPOILER: Fate: The Winx Saga 2. évad finálé

Kicsit ideges lettem, ahogy közeledett a Klausszal való vacsora, főleg, mikor előtte való este felhívott.

– Szia, Nik! – köszöntem a telefonba, és halványan elmosolyodtam.

– Szia, drágám! Hogy érzed magad? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Jól vagyok, köszi. Ma napközben dolgoztam, így az estém szabad. Ti hogy vagytok?

– Minden rendben. Hope egyre több szót tud, és folyton beszélni próbál.

Halkan felkuncogtam.

– Édesen hangzik. Hiányzik már kicsit.

– Ha hétvégén ráérsz, megint elmehetnénk sétálni.

– Benne vagyok. Remekül hangzik. És miért hívtál?

– Csak hallani akartam a hangod. Valamint azt szeretném mondani, hétre foglaltam asztalt. Majd megyek érted.

– Okés. Ó... öhm... a szüleim nincsenek itthon, így barátoknál lakom.

– Jó, majd... küldd el a címet, és megyek érted holnap este.

– Úgy lesz, Nik – bólintottam. – Lehetne, hogy holnap beszéljünk? Kicsit fáradt vagyok.

– Természetesen. Jó éjszakát, drága! Alig várom, hogy lássalak.

– Én is. Jó éjt, Nik! Holnap találkozunk.

Miután letette a telefont, elmosolyodva néztem a képernyőt. A hátteremen továbbra is a legjobb barátnőim voltak akiket eléggé hiányoltam. Rég beszéltem velük, de biztos voltam benne, hogy van elég gondjuk, így végül együket sem hívtam fel, hanem lefeküdtem aludni.

***

Másnap nem tudtam eldönteni, mégis mit vegyek fel a vacsorához.

– A lovagod nem mostanában jön érted? – állt meg a szobaajtóban Sarah.

– De, de... nem tudom, milyen étterembe visz, így nem tudom, mit vegyek fel.

– Nyugi kislány, mindjárt keresünk valamit – mosolygott, és belépett a szobába, majd velem kutakodott a ruháim közt. – Jé, ez volt már rajtad?

– Te jó ég! Erről el is feledkeztem. Bekah-val vettem, mikor először találkozunk.

Egy halványrózsaszín, selyem ruha volt, amit meglepő módon találtunk a méretemben.

– Köszi, Sarah! – öleltem meg.

– Igazán nincs mit. Na, de hagylak is öltözni.

Miután kiment a szobából, átöltöztem, és a nappaliban ülve vártam Klaust. Gondolkodtam rajta, hogy ha már Bekah tud róla nem kéne-e neki is elmondanom, mi vagyok valójában. Előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia, ahogy azt is, hogy a húga szintén a lelkitársam.

A töprengésemet végül egy kopogás szakította félbe. Vettem egy mély levegőt, felálltam, majd mentem ajtót nyitni Niknek.

– Szia! – mosolyodtam el.

– Szia, Rose! Gyönyörű vagy – mosolygott, és felém nyújtott egy csokor virágot. – Emlékeztem, hogy ezek a kedvenceid.

– Nagyon szép, köszi. És te is jól nézel ki. Bejössz, amíg vázába teszem?

– Persze, szívesen.

– Akkor gyere be – mosolyogtam vidáman, majd vizet tettem egy vázába, és elhelyeztem benne a csodaszép csokromat.

– Szóval... kiknek a lakása ez?

– Családi barátoké. De csak a hónap elejéig vagyok itt. Utána már hazamegyek – mosolyogtam.

– Tényleg? – kérdezte, és kicsit úgy tűnt mintha nem hinne nekem.

– Aha. Na, de akkor induljunk is, le ne késsük a foglalást – mentem oda hozzá, és megfogtam a kezét.

– Jó, igazad van. Ideje mennünk.

***

Nik egy gyönyörű, láthatóan drága étterembe vitt, ami még csak messze sem volt a lakástól.

– De csodás ez a hely! – mosolyogtam szélesen. – Hogy találtál rá?

– Mint már mondtam, úgy ismerem a negyedet, mint a tenyeremet. Gyere, Rose, menjünk be – nyújtotta felém a karját.

Belé karoltam, ahogy beléptünk az étterembe.

– Szép estét! Mikaelson névre foglaltam asztalt – mondta udvarias mosollyal az arcán.

– Jó estét! Mr. és Mrs. Mikaelson, kérem, kövessenek! Mutatom is az asztalukat.

Én felvont szemöldökkel néztem Nikre a megszólítás miatt.

– Ez komoly? – kérdeztem halkan.

– Ne haragudj, így könnyebb volt foglalni – kacsintott.

Elmosolyodva bólintottam, és mikor megérkeztünk az asztalhoz, Klaus kihúzta nekem a széket, majd ahogy leültem, könnyed betolta, és helyet foglalt velem szemben.

– Csodaszép ez a hely, de... nem túlzás? – kérdeztem óvatosan.

– Reméltem, hogy nem az – vakargatta a tarkóját. – De, ha szeretnéd, keresünk egy lazább helyet.

– Jaj, Nik! Nem kell – fogtam meg a kezét. – Csak nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. De nagyon-nagyon tetszik ez a hely, esküszöm.

– Hát, majd mellettem szépen hozzászoksz a kényeztetéshez – kacsintott.

Elvörösödve bólintottam, és inkább az étlapot kezdtem figyelni. Minden elég drágának tűnt, és nem tudtam, ehetek-e bármit.

– Találtál olyat, amit tetszene? – pillantott rám az étlap mögül.

– Nem tudom... minden elég... sokba kerül.

– Ezzel ne törődj, drága! Nem hoztalak volna ide, ha nem tudnám kifizetni. Válassz bármit! – mosolygott rám kedvesen, majd megfogta az asztalon pihenő kezemet.

Halványan elmosolyodtam, majd bólintottam egy aprót, és ezt követően már nyugodtabban böngésztem az étlapot.

Miután rendeltünk, vidáman beszélgettünk Klausszal.

– Szóval... a szüleid hol vannak, hogy másnál kell laknod?

– Ez... bonyolult. A régi házunk eladásával foglalkoznak – böktem ki az első dolgot, amit eszembe jutott.

Láttam rajta, hogy nem hiszi el, de nem mondott semmit, csak bólintott. Viszont ettől csak elszomorodtam, és inkább az ablakon néztem kifelé.

– Képzeld, eladtam egy festményemet – váltott témát, mire halványan elmosolyodva néztem rá.

– Igazán? Melyiket?

Mosolyogva mutatta meg a festményről készült képet. Egy sötét, őszi erdőt ábrázolt, szélén egy kis kunyhóval.

– Ez létező hely? – tudakoltam.

– Nem, csak már annyira készülnek a városban a Halloweenra, így gondoltam, valami hasonlót alkotok, ha már erre van igény.

– Értem – mosolyogtam. – Nagyon tetszik a festményed. Szerencsés, aki megvette.

– Ha szeretnéd, majd neked is festek valamit, és felteheted a szobádba.

– Alig várom, Nik – hajoltam át az asztala fölött, és puszit nyomtam az arcára, mire vidáman mosolyogva nézett rám.

– Már tudom is, mi lesz a karácsonyi ajándékod. Jobban mondva, az egyik.

– Nik, még hálaadás se volt. Ráérsz ezzel.

– Ha te mondod – vont vállat mosolyogva.

***

Desszertnek valami elképesztően finom tortát ettünk, amiről még sose hallottam.

– Látod, milyen jó, hogy ilyen helyre jöttünk vacsorázni? Új dolgokat próbálsz ki – mosolygott rám szélesen.

– Igazad van, Nik – mosolyodtam el, miközben ránéztem, de a következő pillanatban, ahogy egy falatot vágtam a sütiből, megszaladt a kés, és megvágtam az ujjamat.

– Aú! Jesszus! Miért adnak ilyen éles kést egy sütihez? – szorítottam az ujjamra a szalvétát.

Ekkor megéreztem Klaus feszült, kissé vágyakozó hangulatát, mire ránéztem, és egy pillanatra még láttam, ahogy az íriszei borostyán színűek, a szeme alatt pedig erek jelentek meg, de gyorsan el is tűntek.

– Nik...? – szólítottam meg óvatosan, és kissé ijedten.

– Ne haragudj, ezeket elcsomagoltatom, és fizetek. Meg kérek egy elsősegély dobozt – pattant fel az asztaltól.

Aggódva néztem utána, miközben a szalvétát átáztatta a vérem.

Pár perccel később, mikor a vágást – ami kisebb volt, mint gondoltam – ellátták, Nik és én csendben ültünk egymás mellett az autóban.

– Azt reméltem, egy hamar nem kell erről beszélnem veled – sóhajtott.

– Mi a baj? Nekem elmondhatod.

– Én... azt hiszem, jobb, ha ezt inkább megmutatom – tette a kezét a halántékomra.

– Mit csinálsz?

– Csak... hunyd be a szemeidet, és lazulj el, kérlek!

Összevont szemöldökkel bólintottam, majd úgy tettem ahogy kérte, és végül elkezdett mesélni.

***

Mikor befejezte, csendben néztem Nikre. Rebekah története után hülyének tartottam magam, amiért nem jutott eszembe, hogy Klaus hibrid. Ő csak csendben meredt maga elé. Elkeseredett volt, félt és nagyon összetört. Csupán egy dologra gondolt.

Szörnyeteg vagyok, és úgysem szeret többé.

– Nik, dehogy vagy szörnyeteg! – tettem a kezem a vállára, mire szemöldökráncolva nézett fel rám.

– Tessék? Én ilyet nem mondtam.

– De... gondoltad.

– És ezt te honnan tudod?

– Akkor ideje, hogy én meséljek valamit. Elme tündér vagyok. Tudod... a Föld egy dimenzió, amit nálunk Első Világnak hívnak. De van egy másik, amit nem túl fantáziadús néven Másvilágnak neveztek el. Ott is több ország van, vagyis inkább birodalom, mert kifejezetten uralkodóik vannak. De mindegyikben két csoportra oszlik a társadalom. Tündérekre és specialistákra, akik emberek de katonai kiképzésben részesülnek az iskolákban. Solariában, ahol én éltem, van a legjobb iskola, az Alfea. Tündérekből pedig többféle van. Föld, víz, levegő, tűz, fény és elme. Én befolyásolhatok mindent, ami az elméhez kötődik. Szabályozhatom az érzelmeidet, a nagy fájdalom egy részét átvehetem, elvileg más érzelmeket is, de az hosszú távon nem túl jó ötlet, okulva az unokatestvérem esetéből. Emellett akár előhozhatom az emberek legrosszabb, vagy épp legjobb emlékeit. Tudom, ha valaki hazudik, és hallhatom mások gondolatait. Ráadásul harmadévtől elkezdjük tanulni, hogy kezeljünk más elemeket. Én a fénnyel már egészen jól haladok.

– Éreztem, hogy nem kifejezetten ember vagy – mosolyodott el. – És... hogy nézel ki tündérként?

– Semmi extra – vontam vállat, majd próbáltam felvidítani, így megláthatta, ahogy lilává változnak az íriszeim. – Ha a fényt használom, olyasmi, mint a tied.

– Volt már, használtad rajtam az erődet?

– Egyszer, mikor... a parkban sétáltunk. Kicsit felvidítottalak.

– Azt hiszem, ez nálunk nagyon jól fog jönni. Nem vagyunk túl... stabilak érzelmileg.

– Hát jó, de rosszabb napjaimon nem tudok segíteni. Nekem is megterhelő, ezért gyakran hallgatok zenét, mert az megnyugtat, és kizárja a gondolatokat és érzelmeket.

– Rendben, ezt észben tartom – puszilta meg az arcomat. – Hogy van az ujjad?

– Fáj kicsit... Kérsz... kérsz a véremből?

– Jaj, nem, nem kell. Indulás előtt elfelejtettem tasakos vért inni, de kibírom, amíg hazaérek – magyarázta apró mosollyal.

– Biztos?

– Persze. Biztos.

– Szeretnél már nagyon hazamenni? Mert akkor nyugodtan elvihetsz.

– Hát, a desszertet még megehetnénk még az autóban – ajánlotta fel mosollyal az arcán.

A feszült hangulat eltűnt, ahogy vidáman eszegettük a sütink maradékját, miközben magunkról meséltünk, immár teljesen őszintén. Klaus kicsit vonakodva, de beismerte, milyen sok embert ölt meg, de mivel tudja, hogy nekem se lehet hazudni, kénytelen volt.

– És miért jöttél el az iskolából? Meg abból a... dimenzióból? – kérdezte.

– Mert... a suli régi igazgatója meghalt, ugyanis Bloom felébresztette az előtte lévőt, és a szüleim féltettek tőle. De amúgy Rosalind már nem gond, mert mikor Bloom megtudta, Dowling hogy halt meg... véletlen megölte. Ezért a királynő sztázisba tette, de sikerült megtalálniuk Dowling szellemét, és megállították a vérboszorkákat. – Úgy magyaráztam, mintha teljesen természetes lenne, de mikor láttam, Nik milyen csendben pislog, elpirulva hagytam abba.

– Jaj, semmi baj, csak néhány kérdés fogalmazódott meg bennem.

– Nyugodtan felteheted őket – mosolyodtam el. – Szívesen válaszolok rájuk.

– Ugyan, nem akarlak ezzel zaklatni.

– Akkor... kérlek te válaszolj nekem egy kérdésre.

– Ezer örömmel. Mi lenne az?

– A nővéred egy nagyon erős boszorkány, ugye?

– Igen. Miért?

– A vérboszorkák legyőzése után az egyik barátnőm, ez a Bloom elment a Sötétség Birodalmába, nehogy odavonzzon egy lényt, amit az egyik boszorka, Sebastian idézett meg. De onnan még senki nem jött vissza, és nem hallottunk felőle. Szerinted... lenne rá esély, hogy... a testvéred megtalálja, a dimenzió, különbségek ellenére?

– Nem tudom. De ha egyszer eljössz hozzánk, beszélünk erről Freyával, hátha tud megoldást.

– Köszönöm – öleltem meg.

– Semmiség, drágám – mosolygott, és puszit adott az arcomra. – Most már viszont hazaviszlek, jó?

Elmosolyodva bólintottam, majd Nik elindította az autót, és elindultunk a lakás felé.

– Képzeld, van otthon egy földgömböm a Másvilágról. Ha szeretnéd, egyszer megmutatom, hogy néz ki.

– Jól hangzik. De ma már nem zavarnék, hiszen biztos fáradt vagy, meg munkába kell menned.

– Egyszer benézel majd a Rousseau’sba?

– Persze. Örömmel, drágám.

Mikor megérkeztünk a házhoz, és kiszálltunk, mosolyogva néztem Nikre.

– Köszönöm szépen a randit. Élveztem – néztem fel rá.

– Én is. Remek volt, gyönyörűm – cirógatta az arcomat. – Alig várom a következőt.

Lehajolt hozzám, mire hevesen kezdett verdesni a szívem.

– Megengeded, édesem? – kérdezte kedvesen, mire csendben bólintottam.

Ekkor óvatosan megcsókolt, miközben átölelte a derekamat. Félénken viszonoztam, és az arcára tettem a kezem. Nagyon boldog voltam Klausszal is, csak kissé lelombozott, hogy nem tud a húgával való kapcsolatomról.

– Úgy imádlak, drágám – mosolygott.

– Én is imádlak, Nik. Jó éjszakát, és puszild meg helyettem is Hope-ot – nyomtam egy puszit az arcára.

– Úgy lesz. Álmodj szépeket, drágám!

Mosolyogva intettem, és bementem a házba.

A lakás üres volt. Gondoltam Sarah és Sophie vagy dolgoznak, vagy szórakoznak valahol. Gyorsan lefürödtem, majd immár a kényelmes pizsamámban ültem le a az ágyra, és csoportos videohívást indítottam az otthoni barátaimmal.

– Szia, Rose! – köszönt széles mosollyal az arcán Terra, majd a többiek is üdvözöltek.

– Sziasztok! – mosolyodtam el. – Lenyugodtak ott a kedélyek? Nyugisabbak a napjaitok? Van hír Bloomról?

– Nem egészen és nem – mondta Aisha. – De látom, veled sincs minden rendben. Kezd te!

– Azt tudjátok, hogy két lelkitársam van. És már mindkettővel voltam randin.

– Tényleg? Ez remek – furakodott Terra mellé Flora.

– Annyira nem, mert bűntudatom van. Ők testvérek, és nem meséltem nekik arról, hogy... na, osztozniuk kell rajtam. Ráadásul nem olyanok, akiknek az ilyesmi jól megy, ráadásul ezer éves ősi vámpírok. Illetve Klaus vérfarkas és vámpír hibrid.

– Ez komoly? Ilyen tényleg van? – kérdezte Stella.

– Igen. De mindketten olyan sérültek lelkileg, és nem tudom, hogy segítsek rajtuk.

– Majd úgyis megoldod. Azt, pedig hogy elmondd nekik, ráér, amíg jobban megismered őket. Nyugi.

– Asszem, igazad lehet, Stella. Na, de inkább mondjátok, mi a baj nálatok?

– Arra emlékszel, meséltük, hogy Bloom azért ment el, hogy az Árny nevű lény a Sötétség Birodalmából ne jöjjön át? – magyarázta Aisha. – Csakhogy... átjött. De ezzel egy gond van, azon kívül, hogy visszahozza a holtakat.

– Beatrix ellopta Sebastian könyvét, és az Árnyat egyszer már megidézték, és a Másvilág majdnem elpusztult – fejezte be Stella.

– Jesszus... Visszajött azóta bárki?

– Nem. Csak minden kopárabb, mint ilyenkor kéne. Pedig ősz van, de semmi levél nincs a fákon. Nem egy ki is pusztult.

– És én még azt hittem csupán annyit kell kérnem Klaus nővérétől, hogy próbálja visszahozni Bloomot.

– De hogy tudná? – kérdezte Musa. – Most mondtad, hogy vámpírok.

– Ez komplikált. Freya az elsőszülött a családban, és náluk az ilyenek nagyon erős boszorkányként születnek. Ezért akarták Nik lányát már a születése pillanatában feláldozni...

– Jó, azért lesz majd pár kérdésünk, de azért gondolom, majd találkozunk – mondta Flora.

– Bloom miatt mindenképp. De ha átjöttök, nagyon vigyázzatok mert ha az az árnyék izé átjön, és feltámasztja Klausék szüleit, rosszabb esetben a nagynénjüket is, nyakig leszünk a szarban.

– Oké... majd még beszélünk erről – bólintott Aisha.