Már hajnali kettő is elmúlt, mire jó, hétvégéző egyetemistákként elhagytuk a klubot, egyetlen teljesen józan barátnőnkkel, aki történetesen hazafuvaroz majd minket a kollégiumba. Mondjuk a kifejezetten hűvös, éjszakai levegő kissé kijózanított mindannyiunkat. Emily kocsijához mentünk, ami kicsit távolabb volt a szórakozóhelytől. Vidáman és kissé spiccesen nevetgéltünk, míg egy elhaladó autó fényszórói megvilágítottak egy sikátor bejáratánál kuporgó lányt. Kócos haja sötét és vörös átmenetes volt, ruhái csak kicsit voltak koszosak, nem tűnt hajléktalannak, de ha az is lett volna, ugyanúgy didergett. Felkapcsoltam a telefonom zseblámpáját, odasiettem hozzá, és kibújtam a kabátomból, ami nélkül libabőrösek lettek a fedetlen karjaim, de egyelőre az ismeretlen lánnyal foglalkoztam, akinek úgy láttam, kezd kékülni a szája.

– Artemis... – lépett oda hozzánk Mary. – Át van fázva.

– Tudom, kórházba kell vinni! Emily, ide tudsz állni a kocsiddal? Nincs időnk még a 911-et is hívni.

– Sietek – bólintott, és a magassarkújához képest gyorsan haladt a kocsijához. Közben Mary is levette a kabátját, majd a lányra adta.

– Köszönöm – húzódtak az ajkai halvány mosolyra.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Ro-Rosetta.

– Én Artemis vagyok. Ők Mary, Luna és Hannah. Hogy kerülsz ide?

– E-elküldtek o-otthonról, mert... e-egy lány a... lelkitársam – vacogta.

– Semmi baj, segítünk neked, nem kell az utcán maradnod – mosolyogtam rá kedvesen, és ekkor Emily leparkolt a mellettünk lévő üres helyre.

– Mi hívunk taxit, hogy biztos elférjetek, rendben? – nézett ránk Luna, miközben felsegítettük Rosettát.

– Biztos meglesztek? – kérdezte Mary.

– Persze, na, vigyétek kórházba! – siettetett minket.

***

Egész idő alatt beszéltettem Rosettát, megkérdeztem, kit hívhatunk, de nem volt senki. A lány nevét, aki a lelkitársa, nem volt hajlandó megmondani, mert nem akarta terhelni, az unokatestvére nem az országban él, ahogy a barátai se és nincs senki más akihez mehetne.

A kórházba érve sikerült eltámogatnunk a gyenge Rosettát a recepcióig.

– Kérem, segítsen! Ezt a lányt az utcán találtuk, azt mondta, több napja van ott, át van fázva – hadartam kétségbeesetten a nővérnek.

– Jól van, semmi baj, hívom az orvost – nyugtatott, majd bekapcsolta a hangosbemondót. – Kérek egy hordágyat a recepcióhoz, és dr. Malrauxt!

A segítség néhány pillanat múlva meg is érkezett. Az ápolók hordágyra tették Rosettát, miközben dr. Malraux, aki egy barna bőrű, sötét, göndör hajú, kellemes vonásokkal rendelkező nő volt, ránk pillantott.

– Ellátom, és szeretnék beszélni veletek, úgyhogy ne menjetek sehova – mondta, és a nővérhez fordult. – Ha kihoztam a lány telefonját, próbálja kikeresni a szülei számát, és értesítse őket.

– Semmi értelme – nyöszörögte Rosetta, miközben elsiettek vele.

– A kezembe nyomta a telefonját, a kódot is megmondta, de tényleg nincs értelme felhívni a szüleit. Út közben beszéltettük, és azt mondta, hogy a szülei elküldték otthonról, mert a lelkitársa lány. A rokonai valahol az Egyesült Királyságban élnek, a barátai szintén, a társának meg nem meri megmondani – magyaráztam a nővérnek. – De Maryvel megbeszéltük, hogy mi szívesen befogadjuk a koliba.

– Sajnálom, lányok, de ezt inkább a doktornőnek mondjátok meg. Ebben nem segíthetek – nézett ránk együttérzően. – Üljetek le, itt a váró.

Sóhajtva bólintottunk, és lehuppantunk a székekbe.

– Szerintetek a doki engedi majd? – kérdezte Emily.

– Remélem. Tudnánk neki segíteni, hogy talpra álljon, találjon valami melót, és ha szeretné lakást is keresünk, kedves lakótársakkal – magyarázta Mary.

Egy jó fél órával később dr. Malraux jött oda hozzánk.

– Jól van? – kérdeztem aggódva.

– Most alszik, de stabil az állapota – ült le hozzánk. – Viszint beszéljünk arról, hogy miért ne hívjam a szüleit.

– Konkrétan kitagadták, mert egy lány a lelkitársa, és senkije nem él a közelben. Kivéve azt a lányt, de a nevét nem mondta el, és anélkül nem tudom felhívni. – magyaráztam.

– Pedig valakit muszáj értesítenünk.

– Mi... arra gondoltunk, ha kiengedik, lakhatna nálunk a kollégiumban. Van minden szobában ilyen összecsukhatós ágy, ami fura, mert két személyesnek adják ki őket. Szóval örömmel befogadnánk Rosettát, segítenénk neki, hogy rendbe jöjjön, hogy találjon munkát, és esetleg lakást.

– Nap közben mit kezdene, mikor előadáson vagytok?

– Én délután szoktam menni, Artie pedig délelőtt – mondta Mary. – Meg tudnánk oldani, és tényleg segíteni szeretnénk rajta. Ha pedig hajlandó megmondani a társa nevét, szólunk neki.

– Egy feltétellel bólintok rá – sóhajtott. – Telefonszámot cserélek veletek, és ha hívlak titeket, felveszitek, és beszámoltok, hogy van.

– Úgy lesz, dr. Malraux – bólintottam. – És köszönjük, hogy ilyen engedékeny.

Halványan elmosolyodva nézett ránk.

***

Pár nap múlva, mikor már Rosetta is része lett a szobánknak, reggeli után üzenetet kaptam Elijah-tól, mire elmosolyodtam.

Gyorsan válaszoltam is neki, miközben végig szélesen mosolyogtam.

– A társad? – kérdezte kissé náthás hangon Rosetta.

– Igen.  Vagyis... – körülnéztem, és még a folyosóra is kilesekedtem, hogy Mary jön-e már. – Tudsz titkot tartani?

– Persze – bólintott, ahogy leültem mellé, és felhúztam a felsőm ujját.

– Két társam van. Ráadásul testvérek... és még nem tudnak arról, hogy osztozniuk kell rajtam.

Rosetta csendben bólintott, majd felhúzta a pulóvere ujját.

– Dettó... egyikük az a lány, a másikuk pedig a bátyja, akinek ráadásul egy egyéjszakás kalandból van egy két éves lánya, Hope.

– Hogy hívják a társaidat? Most tényleg nem azért, hogy felhívjam őket, de Elijah-ék két éves unokahúga is Hope.

– Klaus és Rebekah. De ha már itt tartunk, Nik bátyja is Elijah.

– Jesszus... – motyogtam. – Akkor te Elijah és Kol testvéreinek vagy a társa.

– Úgy fest. De kérlek, tényleg ne szólj nekik! Legalább addig, amíg nem kapok munkát. Ha megtudják, úgyis magukhoz költöztetnek, de nem akarok teljesen függeni tőlük.

– Persze, tökéletesen megértelek. Igazából holnap után megyek egy állásinterjúra a Rousseau’sba. Az nem csak bár, és mivel kiskorú vagyok, a kaját meg az üdítőt vihetem ki, de ezt te is tudnád csinálni, ha majd meggyógyulsz, nem?

– De, azt hiszem – bólintott.

– Remek. Akkor, ha jobban leszel, mindenképp szólok bent, mert elég híján vannak az alkalmazottaknak.

– Az remek lenne, köszönöm – mosolygott rám.

– Ó, most jut eszembe, délután egyedül leszel, ugyanis... Elijah-val fogok találkozni. Nagyon elfoglalt, és örülök, hogy végre ráér.

– Ugyan, semmi gond. Ugyanez a helyzet a testvéreivel, úgyhogy átérzem. Majd elleszek itt egyedül, meg esetleg beszélek a barátnőimmel.

***

Az előadásaim után még felszaladtam Rosettához, de épp pihent, így békén hagytam, majd egészen kimentem a campus határáig, és leültem egy padra, közel a parkolóhoz, majd felhívtam Elijah-t, de ahogy közelről hallottam a telefon csörgését, felkaptam a fejem. Elijah a telefonjával a kezében pillantott fel, és mosolyogva intett.

– Jé, szia, ’Lijah! – mosolyogtam, majd felálltam a padról. – Nem számítottam rá, hogy máris itt vagy.

– Meglepetés! – mondta mosollyal az arcán, és megölelt – Mihez lenne kedved?

– Nem tudom. Egyszerűen csak örülök, hogy itt vagy. Régen találkoztunk – bújtam hozzá.

– Sajnálom, sok a dolgunk.

– Semmi gond. Esetleg... Sétáljunk, aztán ehetnénk valamit. Tudom, kicsit messze van, de úgy emlékszem, a Canal Streeten van egy kreol étterem. Ott még sose ettem, és kíváncsi vagyok.

– Rendben. Megbeszéltük – mosolygott.

Vidáman, egymásba karolva indultunk el az egyetemtől.

– Mi újság van otthon? – tudakoltam.

– A húgom a többieknek is elmondta, hogy lány a lelkitársa. Azt hiszem, épp moziban voltak előtte.

– Örülök, hogy a húgod boldog. Az alapján, amit meséltél, megérdemli – mosolyogtam. – Veled mi a helyzet?

– Minden rendben. Örülök egy kis nyugalomnak – mosolygott. – Jelenleg Hope se fogzik, így az éjszakáink is nyugodtak.

– Nektek nincs is olyan nagy szükségetek az alvásra – kuncogtam.

– Tudom, de akkor is jól tud esni. Most inkább mesélj te, történt valami érdekes?

– A hétvégén bulizás után kórházba vittünk egy lányt, aki az utcán volt már pár napja, mert a szülei elküldték otthonról, ugyanis egy lány a lelkitársa.

– Ez borzasztó, szegény lány. Mi lett vele?

– A koli szobánkban gyógyulgat. Egészen rendbe jött. Persze szomorú, és szerintem kicsit fél is, így a szülei nélkül.

– Ez érthető – bólintott. – Jut eszembe, mikor mész majd haza?

– Hát, azt hiszem hálaadásra nem ártana hazanéznem. Miért?

– Nos, ha majd őszi szüneted lesz, szeretnélek bemutatni a családomnak.

Erre elképedve pillantottam fel rá. Zavarba jöttem a kijelentésétől, de ahogy belenéztem a csokibarna szemeibe, szép lassan megnyugodtam.

– Izé... biztos jó ötlet? Mármint... hallottam, hogy a családod nincs kibékülve a boszorkányokkal.

– Ez nem feltétlen igaz. Tudod, hogy eredetileg boszorkány családba születtünk. Az öcsémnek is leginkább azért van gondja velük, amiért mindenki mással, aki meg akarta ölni. Valamint a lányát is nagyon félti, mert amint Hope megszületett, majdnem feláldozták.

– Ó... értem. Szóval őket nem zavarná, ha mondjuk elmennék hozzátok vacsorázni?

– Szerintem nem, de ha szeretnéd, még ma megkérdezem őket, hogy megnyugtassalak, rendben?

– Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá. – És szívesen megismerném majd a családodat.

– Ennek örülök. Remélem, egyszer én is megismerhetem a tiedet.

– Majd biztos sor kerül rá valamikor, ígérem.

Elmosolyodva bólintott, és a továbbiakban kérdezgetett az egyetemről, könyvekről és az érdeklődési köreimről is.

– Használtad már a varázskönyvet?

– Öhm... amíg nem költözött Rosetta a szobába, sikerült kipróbálnom pár dolgot, miután a szobatársam elindult az előadásaira. Egész jó könyv – mosolyogtam.

***

Az étterem nagyon tetszett, a korai vacsorám ízlett. Az elviteles zacskóval a kezemben – amiben a Rosettának vett étel lapult – léptem ki Elijah oldalán.

– Akkor... induljunk vissza az egyetemhez? – kérdezte.

– Azt hiszem, ideje – mosolyogtam. – És köszönöm szépen a vacsorát. Nagyon jó volt.

– Örülök neki, kedves Artemis.

– Te sose becézel senkit? – kuncogtam.

– Nem – mosolygott. – Egyébként, a te neved túl szép ahhoz, hogy lerövidítsem.

Elpirulva hajtottam le a fejem, de azért egy apró mosoly ült az arcomon.

– Szeretnéd, hogy úton az egyetemhez megálljunk az autóért? Én nem vagyok fáradt, de neked hosszadalmas lehet ez a séta.

– Nos... elismerem, lehet jól esne, mert olyan távolinak tűnik a campus... – sóhajtottam.

– Rendben, a kúria úgyis a közelben van.

Ahogy odaértünk, reméltem, hogy nem futok össze Kollal, ugyanis valószínűleg hatalmas veszekedés lenne abból, hogy én épp Elijah-val vagyok.

– Gyere, szállj csak be – mosolygott rám, és az autó ajtaja már nyitva állt.

Mosolyogva néztem rá, miközben beszálltam. Ahogy ő beült mellém, puszit nyomtam az enyhén borostás arcára.

– Mehetünk? – kérdezte vidáman, mire bólintottam.

Autóval csak pár perc volt eljutni az egyetemhez. Sóhajtva szálltam ki, majd szorosan megöleltem Elijah-t, ahogy mellém lépett.

– Köszönöm szépen! Ez nagyon szép délután volt. Jól esett egy kis kikapcsolódás. Alig várom, hogy legközelebb találkozzunk.

– Majd próbálom úgy intézni a dolgokat, kedves – nyomott puszit a homlokomra. – Üdvözlöm az újdonsült barátnődet.

– Átadom neki – engedtem el, intettem egyet, és elindultam a kollégium épülete felé.

Mire a szobába értem, Mary már nem volt sehol, Rosetta pedig épp letette a telefonját.

– Szia, hoztam vacsit – tettem mellé az ágyra a zacskót, benne a becsomagolt étellel. – Ha még nem kóstoltad a kreol kaját, itt az ideje.

– Szia! Köszönöm szépen – mosolyodott el.

– Kivel beszéltél? Már ha szabad tudnom.

– A volt szobatársammal, Stellával. Régen beszéltünk, ezért felhívtam. Meséltem neki, mi történt, és próbált rábeszélni, hogy menjek vissza a suliba, de nem vagyok hajlandó. Rosszul esik, amit anyáék tettek, de okkal hoztak el onnan. Viszont megígérte, hogy a barátnőivel majd meglátogatnak a téli szünetben. Azt viszont nem bánnám, mert az egyikük az unokatestvérem.

– Kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek – mosolyogtam.

– Nagyon rendesek, majd bemutatlak nekik. Gyere, mutatok képeket.

Kíváncsian mellé ültem, és már mutatott is egy selfie-t a telefonján. Öt másik, nagyon különböző lánnyal mosolygott.

– Ő az unokatesóm, Musa – mutatott egy fejhallgatós lányra. – Ő akkor kezdte az első évét, de ez egy egész másfajta suli mert az elsősök tizenhat évesek. Ez a szőke lány Stella, az én első évemben volt a szoba társam. Mellette van Terra, Musa szobatársa. Emlékszem, telerakta a szobájukat cserepes növényekkel. De még a közös nappalit is. Aki készítette a képet, Aisha. Mindennap úszik a közeli tóban. Az utolsó lány pedig Bloom. Californiából érkezett a sulinkba és imádja az antik cuccokat.

– Érdekesnek tűnnek – mosolyogtam. – Várom, hogy megismerhessem őket.

A kabátom zsebébe tettem a kezem, hogy kivegyem a telefonomat, de valami mást tapintottam ki elsőnek. Kíváncsian kivettem a papírdarabot, amiről kiderült, hogy egy jegy A muzsika hangjára. Emellett rá volt hajtva egy másik papír.

Remélem, eljössz velem. És azt is remélem, egy musical nem túl komoly az első randevúra.
Ölel: Elijah

Mosolyogva bámultam a jegyemet és az üzenetet.

***

~Elijah

Az Artemisszel való találkozás feldobta a hangulatomat, így még majdnem késő este is mosolyogtam, mikor kopogtak. A többiekkel összenéztünk, mert nem vártunk ilyen későn vendéget.

– Ki lehet ez? – gondolkozott el Rebekah.

– Nem tudom, de mindjárt megnézem – álltam fel a fotelből, és az ajtóhoz mentem.

Kinyitottam, és a vidámságom rögtön tovaszállt, ahogy megláttam a nyugodtan ácsorgó Tristant.

– Mit keresel itt? – kérdeztem nyersen.

– Szép estét, Elijah! Hova lett a modorod? Látszik, hogy nem foglalkoztál komoly, kifinomult dolgokkal, mióta magára hagytad a Strixet.

– Ne is haragudj, de nem akkora öröm, hogy láthatlak, így nem pazarlom rád a modoromat. Szóval? Mit tehetek érted?

– Csupán meghívót hoztam neked, hogy mint alapítónkat, meghívjalak a gálára, amit a hónap végén, ha így jobban tetszik, Halloween estéjén tartjuk. Természetesen hozhatsz magaddal valakit. Úgy hírlik, mintha találkoztál volna a lelkitársaddal. Az igazat csiripelik a madarak?

– Azt hiszem, ez nem a te dolgod, nem kötöm az orrodra. Talán elmegyek, talán nem – vettem el a meghívót, és becsuktam az ajtót, majd a kaput is.

Csendben mentem vissza a nappaliba, ahol a többieknek rögtön feltűnt a fekete meghívón lévő jel, mire Niklaus fel is mordult.

– Mi ez? – kérdezte Kol. – Azon kívül, hogy egy morcos bagoly rajza?

– Elijah kis játszótársainak a jele. Tudod, a Strix.

– Abbahagynád, öcsém? Nem akarok tőlük semmit, Tristan nyomta ezt a kezembe – fordítottam feléjük a meghívó oldalát.

– Lehet, hogy nem akarsz tőlük semmit, de feltételezem, udvariasságból elmész a gálára, mi?

– Nem tudom. Még van időm átgondolni.