Nagyon izgatott voltam szombat reggel, ugyanis Klausszal akkorra beszéltük meg a találkánkat a parkban. Mikor felkeltem, eleinte nem tudtam, hogy mégis mit kéne felvennem, hiszen ez egy átlagos találkozásnak hangzott, épp ezért voltam gondban. Végül egy vastagabb fekete harisnyát vettem fel, bordó szoknyával, és egy fekete hosszú ujjúval. Alig látható sminket, majd egy finom reggeli után elköszöntem anyáéktól, és zenét hallgatva elindultam a Jackson Square felé.

~Klaus

– Hayley, ne szórakozz már! – túrtam a hajamba idegesen. – Most lehetnél a lányoddal, de nem vagy hajlandó?!

– Jacksonnal a mocsárba megyünk, és tudom, mennyire lenézed az ott lévőket, csak mert te századokig nemesnek adtad ki magad.

– Nem a farkasokat nézem le. Tudod, hogy nem. Hanem egy mocsár nem biztonságos egy két éves gyereknek. Úgyhogy ne ma menjetek, és végre zárjuk le a témát, mert találkozok valakivel.

– Ennyivel fontosabb a találkozód, mint a lányod, akiért a testvéreid szinte berontottak hozzánk?

– A lelkitársammal megyek találkozni!

– Szégyelled Hope-ot, és a csaj nem tud róla? – kérdezte kárörvendően.

– De képzeld, sokat meséltem róla, de nem akartam volna már a második találkozásunkkor szembesíteni azzal, hogy ő lesz az anyja! De tudod mit? Mindegy! Rose amúgy is sokkal jobb szülőnek tűnik mint te! Menjetek csak Jacksonnal a mocsárba, nem érdekel! Én majd foglalkozok a lányommal helyetted is. – Azzal ott hagytam, és benyitottam a konyhába – az ajtót a vita miatt csuktuk be –, ahol Bekah mosolyogva etette Hope-ot.

– Rendben vagy? – nézett rám.

– Semmi gond. Csak szerettem volna, ha nyugodtan találkozhatunk, és nem ijesztené meg a tény, hogy... tudod, egyszer tényleg az anyja lesz. Hiszen még csak tizennyolc éves.

– Megértelek. De hidd el, hogy meglátja Hope-ot, és első pillantásra megimádja – mosolygott kedvesen, ahogy újabb ketté vágott narancs gerezdet adott Hope-nak, aki vidáman ette meg.

– Biztos vagyok benne. Mindjárt végez a reggelivel?

– Persze, egy pillanat. Addig szerintem szedd elő a babakocsit, vagy valami.

– Rendben. Szólj, ha megevett mindent! – mosolyogtam, majd előbb lementem a pincébe egy vértasakért.

Azt iszogatva mentem vissza, majd elővettem a babakocsit, tettem valami még egy kis gyümölcsöt és teát Hope-nak, meg eltettem néhány játékát, és mire ezzel kész lettem, Bekah már ráadta a kabátot meg a cipőjét, és a karjaiban hozta ki az udvarra.

– Köszönöm – mosolyogtam rá, majd Hope-ot beleültettem a babakocsijába, és becsatoltam. – Na, menjünk, hercegnő, sétáljunk egy jót.

– Jó szórakozást! – nézett rám vidáman a húgom. – Azért remélem, ha hazajössz, kicsit bővebben mesélsz majd a lányról.

– Talán... de még nem akarom elkapkodni, nem mintha azt hinném, bántani akarjátok, csak...

– Semmi baj, értelek. Na, menj már! – kuncogott.

~Rosetta

A térre érve leültem egy padra, és abban a pillanatban csörögni kezdett a telefonom. Kíváncsian vettem ki a táskámból, és kicsit megijedtem, mert azt hittem, Klaus az, hogy lemondja a találkozót. Azonban, ahogy megláttam az unokatestvérem nevét a kijelzőn, megnyugodtam, és elmosolyodva fogadtam a hívást.

– Szia, Musa! Mi újság?

– Szia! Megmondom neked. Fejetlenség.

– Te jó ég! Mi történt?

– Elvettem Sam haragját Rosalind iránt, de az valójában csak gyűlt, és az... öregdiák bálon... majdnem megmérgezte egy, a nyesők ellen készített bájitallal.

– Nem tudom, mik a nyesők, úgyhogy...

– Valami fura lények, amiket a vérboszorkák idéznek meg, és elvehetik a tündérek erejét.

– Oké... akkor szerintem jó helyen vagyok én itt, New Orleansban. És mi lett Sammel?

– Az apjával másik suliba mennek... És szakítottunk.

– Jaj, Musa! Úgy sajnálom. Nem szeretnél eljönni ide egy kis időre?

– Megvagyok itt. Veled mi a helyzet?

– Öhm... a lelkitársammal lesz találkozóm.

– Ú, melyikkel? A dögös szőke csajjal, vagy a híres festő bátyjával?

– Ne bánjam meg, hogy coming outoltam neked, jó? Amúgy meg, a báttyal lesz találkám.

– És nem akarod nekik elmondani, hogy tudod... mindketten...?

– Ez nem olyan egyszerű. Rám is megharagudhatnak, meg egymásra is. Mindketten mondták, hogy nem olyan a testvéri kapcsolatuk, mint kéne. Ezek után meg lehet, soha az életben nem szólnak majd egymáshoz.

– Oké, jogos. Na, de akkor megyek – sóhajtott. – Terra biztos nem lesz hajlandó magamra hagyni. Majd karácsonykor lehet meglátogatlak titeket. Szia!

– Az jó lenne. Szia!

Ahogy eltettem a telefont, már meg is pillantottam Niket, ahogy egy bordó babakocsit tolva közeledik. Mikor ő is észrevett engem, mosolyogva intett. Vidáman mosolyogtam rá, mikor odaért hozzám, és felálltam, hogy megöleljem.

– Szia, Nik! – néztem fel rá vidáman.

– Szervusz, Rose – nyomott csókot a homlokomra. – Remélem nem bánod, hogy Hope-ot is hoztam, de a testvéreimnek dolga van, és Hayley se volt hajlandó vigyázni rá.

– Ugyan, hogy lenne baj? – guggoltam le mosolyogva, hogy egy szinten legyek Hope-pal. – Egy ilyen édi kislánynak én mindig örülök. Hát te nagyon kis aranyos vagy.

Nik kuncogva figyelte, ahogy a lányának gügyögök, mire felnéztem rá.

– Mi az? Nem meséltem, hogy imádom a gyerekeket?

– De, igen. Csak nagyon aranyos vagy vele.

– Tulajdonképpen miért nem akartad volna feltétlen hozni? – kérdeztem, ahogy felálltam.

– Nem arról van szó, csak most találkoztunk másodjára, és nem akartam volna, hogy azon rágódj, egyszer... az anyukája leszel.

– Nik, ez majd kialakul, ne aggódj. És ha nem mondod, bele se gondolok – kuncogtam. – Öhm... mit szoktak enni a két évesek? Van nálam fánk. Útban idefelé vettem.

– Nyugodtan adhatsz neki, de csak kis darabokban, mert lehet nem enné meg az egészet.

Mosolyogva bólintottam, majd ahogy leültünk a padra, Nik az ölébe vette Hope-ot, én pedig kis darabokban adtam neki a fánkot, a kislány pedig jóízűen eszegette.

– Tényleg nagyon édes a lányod – mosolyogtam.

– Köszönöm. És... mi újság van veled?

– Öhm... semmi különös. Ha otthon tanul az ember, semmi nem olyan izgalmas. Az előbb beszéltem az unokatestvéremmel, ő mesélt pár dolgot, de tényleg nem történt semmi érdekes.

– Hogy megy a tanulás?

– Hát... jól. A reál tárgyakkal nem boldogulok annyira, de ezt leszámítva minden rendben – füllentettem az első dolgot, ami eszembe jutott.

– Vagy úgy... – bólintott, de úgy tűnt, nem nagyon hiszi el. – Sajnálom, festő vagyok, nem tudnék vele segíteni.

– Semmi gond. Megoldom.

Eközben Hope megette a fánkot, én pedig mosolyogva letöröltem a szája sarkából a porcukrot, mire felkacagott.

– Csikis... – mosolygott, mire olvadozva néztem rá.

– Imádnivaló a hangod. Pont mint te – mosolyogtam.

– Kezdek irigy lenni – nevetett Nik, mire kuncogtam egy aprót.

– A saját kislányodra? Ez nem szép.

– Tudom. Mellesleg lenne kedved sétálni?

– Persze. Szívesen.

Hope az én kezemet fogta meg, mire Nik kicsit elszomorodott.

– Ne csináld már! – mosolyogtam rá kedvesen. – Most lát engem először, és az új embereket mindig érdekesebbnek tartják. Valamint két kezem van, te is foghatod.

Halványan elmosolyodott, így együtt kezdtünk a park felé sétálni, miközben ő a másik kezével az üres babakocsit tolta.

– Hope nagyon ügyesen sétál – próbáltam felvidítani Klaust.

– Igen. Már a lépcső is nagyon tetszik neki, úgyhogy felkerült a kiskapu – mosolygott.

– Nik, ugye nem zavar, hogy Hope is velünk van? – tudakoltam.

– Nem, dehogy, hiszen a kislányom, és szeretem. Csak... szerettelek volna még jobban megismerni, tudod?

– De ezt így is lehet, attól függetlenül, hogy Hope most velem foglalkozik.

– Tudom... – sóhajtott.

– Valami más is bánt?

– Én... csak ilyen vagyok. Tudom, elég elviselhetetlenül hangzik.

– Nem, dehogy. De pontosan... miért vagy ilyen...?

– Irigy? Féltékeny? Vagy paranoiás, hogy akiket szeretek, ők nem szeretnek viszont? Nem is tudom... az évek során lettem ilyen. A húgom többször a szememre hányta, még Hope születése előtt, hogy... jobban szerette azt a fiút, aki elcsente az apja kését, hogy kis figurákat faragjon.

– Nik... – kezdtem cirógatni a kezét.

– Bocsáss meg, nem akartam elrontani a hangulatot.

– Ilyesmiről szó sincs. De... ugye tudod hogy bármikor elmesélheted nekem, azt, ami épp nyomja a lelked.

– Nem akarlak a lelki pöcegödrömmel traktálni. Nem tenne neked jót, és talán nem is akarnál velem lenni.

Sóhajtva vettem a kezembe Hope-ot, Niket pedig egy közeli padhoz húztam.

– Gyere üljünk le! – néztem fel rá, mire csendben bólintott.

Hope-ot az ölébe ültettem, Klaus arcát pedig cirógatni kezdtem.

– Engem... nem zavarna – mondtam ki végül, mert valójában nekem kicsit nehéz, ha valaki megosztja velem a gondjait, és bár az övéi elég komolynak tűntek, valószínűleg nem véletlen lettem a lelkitársa. – Nekem bármit elmondhatsz, mert attól fogod jobban érezni magad. Hogy megosztasz mindent, ami bánt, ami miatt nem érzed jól magad a bőrödben. Nem szégyen ez.

Óvatosan rám pillantott.

– Biztos? Hidd el nekem, hogy nem örülnél, ha elmondanék mindent. Vagy megijednél, vagy csak inkább elhagynál.

– Ez nem ilyen könnyen megy. Viszont meg kell kérdezem: nem kerestél még fel szakembert?

– Ő volt Cami.

– Nagyon sajnálom. Én nem vagyok hivatásos pszichológus, vagy pszichiáter, de jó hallgatóság viszont vagyok. Hidd el, meghallgatlak, és megvigasztallak. De erre csak akkor vagyok képes, ha hagyod.

– Igazad van – ismerte be pár perc csend után. – Engedni fogom, hogy segíts.

– Ügyes vagy. Már az is nagy lépés, hogy elfogadod a segítséget. Viszont kérdeznem kell valamit.

– Mi az?

– Nem tudom, mit tettél a testvéreiddel, de... bocsánatot kértél már tőlük?

– Mióta Hope megszületett, már nem vagyok olyan. Többet vagyok velük, meg minden.

– Nik, ez jó, de talán épp az segítene, ha bocsánatot kérnél tőlük. Talán teljesen leomlana a fal köztetek. És lehet akkor sem lennél féltékeny, ha a lányod rajtam csüng. Elvégre egyszer az anyukája leszek.

***

Klaus végül csak akkor nyugodott meg teljesen, mikor Hope elszundított az ölében, és rendesen beszélgetni kezdtünk, mint legutóbb. Egy idő után úgy tűnt, már ő is vidám, ami nagyon megnyugtatott.

– Azért remélem, jól érezted magad, annak ellenére, hogy... ostobán viselkedtem – nézett le rám Nik, miközben már hazafelé mentünk.

– Nem viselkedtél ostobán. Nem te tehetsz arról hogy ilyen vagy – mondtam, és ahogy megálltunk, hogy Nik megnézze, Hope alszik-e, óvatosan, nehogy észrevegye, megnyugtattam.

– Köszönöm, drága – egyenesedett fel, elmosolyodva. – Túl jó ember vagy hozzám.

– Ne is mondj ilyet! – álltam lábujjhegyre, majd puszit adtam az arcára. – Nagyon jó ember vagy, csak... biztos rossz dolgok történtek veled.

– Végül is, nem tévedsz nagyot, de az nem lehet a kifogásom. Azért köszönöm. – Átölelte a derekamat, és magához húzott. – És ígérem, megfogadom a tanácsod, és bocsánatot kérek a többiektől.

– Nagyon ügyes vagy. A testvéreid értékelni fogják, esküszöm.

– Köszönöm szépen, Rose. Ez nagyon jól esik. Az viszont még tőlem is csúnya volt, hogy irigykedtem a lányomra. Ígérem, ha legközelebb ilyen lesz, hogy senki nem tud rá vigyázni, és hoznom kell, már nem fogok így viselkedni.

– Rendben – mosolyogtam.

– Igazából... a következő találkozónk lehetne már randevú?

Elkerekedett szemekkel kaptam felé a fejem.

– Nik, én...

– Ha még kora, semmi baj. Szívesen várok rád.

– Ne-nem kell. Igazából... örömmel mennék veled randira. Csak meglepetésként ért.

– Akkor... egy vacsorában benne lennél? Tudok egy gyönyörű éttermet.

Kicsit eltöprengtem, majd óvatosan bólintottam.

– Csak nem biztos, hogy lesz elegáns ruhám.

– Ugyan, kedves. Megoldjuk – kacsintott mosolyogva.

***

~Klaus

Kicsit ideges voltam, ahogy hazaértem a még mindig szundikáló lányommal. A babakocsit a lépcső mellé állítottam, majd Hope-ot a karjaimba vettem, és elindultam vele fel, hogy lefektessem a kiságyába. Ahogy hallottam, a többiek még nem voltak itthon, ami kicsit megnyugtatott, mert volt időm kitalálni, hogy mégis mit mondjak nekik.

Csendben leültem a fotelbe, és onnan figyeltem, ahogy Hope békésen alszik. Imádta a kiságyát, amit Elijah-val mi választottunk neki. Kicsit régies volt, sötétbarna, rózsaszín virágos ágyneművel, az alját pedig rózsaszín és szürke fodrok díszítették.

Hope mosolyogva szorította magához a mackóját álmában. Boldogan néztem őt, aztán meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Elsőként Bekah és Kol ért haza. Néhány pillanat múlva ismét megérkezett valaki. Freyát hallottam meg, majd a nappaliban kezdett beszélgetni a fiatalabb testvéreinkkel. Végül Elijah is megérkezett, így tudtam, hogy most már le kell mennem, beszélni velük, azonban képtelen voltam moccanni. Féltem, mit reagálnának, ha hirtelen eléjük toppanok bocsánatot kérni tőlük.

Sóhajtva vettem erőt magamon, csendben kiléptem Hope szobájából, becsuktam az ajtót, majd elindultam lefelé. A többiek elhallgattak, ahogy meghallották a lépteimet. Mély levegőt vettem, és megálltam a nappali ajtajában.

– Sziasztok... – köszöntem óvatosan, mire elmosolyodva intettek.

– Na, milyen volt a randi? – kérdezte vidáman Bekah.

– Jól sikerült, de ez még nem randi volt. Hayley nem akart Hope-pal lenni, így magammal vittem. Rose imádta, és... segített ráeszmélni, hogy eddig még nem tettem meg valamit, amit már rég kellett volna. Bocsánatot kérek mindannyiótoktól, amiért rossz testvéretek voltam. Nem ilyen öcsöt érdemeltetek – néztem Elijah-ra és Freyára, majd a fiatalabb testvéreimre –, nektek pedig lehettem volna jobb bátyátok. Pocsék ember voltam, és... rosszul bántam veletek. Ne haragudjatok!

Lehajtottam a fejem, és félve vártam a reakciójukat. Éreztem, ahogy néhány könnycsepp gördül le az arcomon, és szinte átkoztam magam, amiért megfogadtam Rosetta tanácsát. Meg se hallottam, ahogy valaki feláll, csak megéreztem Rebekah parfümjét, miközben megölelt. Pár pillanatra megdermedtem, majd óvatosan viszonoztam. Kissé megkönnyebbültem, majd lassan cirógatni kezdtem a haját.

– Nem tudom, ki ez a lány, de őt imádni fogom – kuncogott, majd elengedett, és ránéztem. – Jaj, Nik... Nincs semmi baj!

Nem mondtam semmit, mire Bekah letörölte a könnyeimet, közben pedig a többiek is odaléptek hozzánk.

– Nekem nem volt rá sok okom, de már nem haragszok – mosolygott kedvesen Freya, és ő is magához ölelt néhány másodpercre.

– Én még egy kicsit mérges vagyok, de... nagyra értékelem – mosolyodott el Kol.

– Ez a lány a legjobbat hozza ki belőled, Niklaus. Ennek örülök – ölelt meg Elijah, majd szép lassan a többiek is.

– Gyere már te is! – intettem Kolnak elmosolyodva, mire ő sóhajtott egyet, és csatlakozott az öleléshez.

Hála Rose-nak, helyre állt a család rendje, és még fogalma sincs, máris milyen sokat segített, hiszen a problémáink nagyrészét megoldotta úgy, hogy a többiekkel még nem is találkozott.