Egy hétvégén szerettem volna kiereszteni a gőzt a sok tanulás közepette. Bár, ez nekem nem azt jelentette, mint a legtöbb egyetemistának. Én ugyanis egy antikváriumba indultam, ami előtt már többször elhaladtam a francianegyedben tett kirándulásaim közepette. Nem volt kedvem buszozni az egyetemtől, kihasználtam, hogy szép őszi idő van, és gyalog indultam a kis üzlet felé, így mindent alaposan meg tudtam figyelni. New Orleans sokkalta érdekesebb volt, mint az otthonom, viszont még nem sikerült itteni boszorkánnyal megismerkednem, hogy tanuljak egy-két voodoo bűbájt, mindenesetre az ehhez kötődő múzeumokat többször is meglátogattam, és nagyon érdekesnek találtam már a kultúráját is.

Megérkeztem a kissé kopott táblás, zsúfolt, régi antikváriumba, kedvesen mosolyogva intettem az eladónak, aki a pult mögött ácsorgott, majd elindultam a polcok közt, hogy szemügyre vegyem a könyveket. Találtam angol nyelvűeket, külföldieket, nagyon régi, rosszabb állapotban lévőket, vagy épp egész újakat, amiket nem adtak ki többször. Valójában magam sem tudtam, mit keresek, mígnem megpillantottam egy régi, igen vaskos, foszló gerincű, többször ragasztott könyvet, melyen nem találtam címet. Óvatosan levettem a polcról, és a borítóján lévő mintázatból rögtön rájöttem, hogy ez egy varázskönyv. Vigyázva belelapozgattam, nem akartam tönkretenni. A nyelvezete a latinhoz hasonló volt, vagyis amin a varázslatok íródtak, bár sokhoz kellettek számomra ismeretlen holmik, vagy gyógynövények.

– Érdekelnek a régi könyvek? – hallottam egy férfi hangot magam mellől, mire felpillantottam, és ijedt sikkantás kíséretében elejtettem a könyvet, ami kinyitva, lapjaival lefelé landolt a padlón. – Ne haragudj! Nem állt szándékomban megijeszteni.

Pillanatokig meg se tudtam szólalni. Nem voltam helyi, de természetesen már ránézésre tudtam, ki ő. A világ összes természetfeletti lénye hallott már a Mikaelson családról.

– U-ugyan... nem történt semmi – motyogtam végül, ahogy lehajolt a könyvért, és ekkor éreztem a bizsergést a jobb karomban.

Ahogy felegyenesedett, mosollyal az arcán adta vissza a varázskönyvet, majd felém nyújtotta a kezét.

– Elijah Mikaelson. Bár, gyanítom erre már rájöttél, kedves...?

– Artemis Reed – mondtam halkan. – De... Nem vagyok helyi, és eszem ágában sincs ártani bárkinek is.

Halkan felkuncogott, én pedig nem tudtam mire vélni a reakcióját.

– Eszem ágában se volt ennek ellenkezőjét feltételezni. De ugye... nem tartasz tőlem, hiszen... – mosolyogva felhúzta az öltönye és az inge ujját, és megpillantottam a tetoválást a karján.

– Nem, erről szó sincs, csak tudom, hogy az ősi vámpír családnak érdekes a boszorkányokkal való kapcsolata.

– Valaha mind azok lehettünk volna, de csupán a fiatalabb öcsém és a bátyám élt a lehetőséggel. Való igaz, Niklaus tényleg sajátosan viszonyul a boszorkányokhoz, így jómagam szoktam intézni mindenféle tárgyalást velük. Az, pedig hogy esetleg rosszul alakul, ritkán szokott rajtam múlni.

Csendben bólintottam. Elijah hangja kifejezetten megnyugtató volt, és tetszett, milyen kifinomultan beszélt.

– Mi lenne, ha megvenném neked ezt a könyvet, majd sétálnánk egy kicsit, és jobban megismernénk egymást? – ajánlotta fel.

– Nem szükséges, hoztam pénzt. Majd megveszem magam.

– Ragaszkodom hozzá. Ez a legkevesebb, miután ezer évet vártam arra, hogy megismerhesselek. Szóval? Megengeded?

– Elijah...

– Csak egyetlen könyv, kérlek!

Beleegyezően sóhajtottam, és bólintottam, majd halványan elmosolyodtam. Ez az ő arcára is mosolyt csalt, majd együtt léptünk a pulthoz. Elijah letette a könyvet, majd mikor az eladó közölte, hogy száz dollár, meghökkentem. Azon mondjuk még jobban, a lelkitársam milyen könnyedén kifizette, nagyjából, mintha a százból hiányozna két nulla.

– Köszönjük, legyen szép napja – biccentett Elijah, majd az ajtóhoz lépett, és kinyitotta nekem.

Ahogy ő is kilépett az utcára, mosolyogva nyújtotta felém a könyvet.

– Használd egészséggel! Remélem, találsz benne jó varázslatokat.

– Köszönöm, de igazán nem kellett volna kifizetned a száz dollárt egy varázskönyvért, ami nem is a tied.

– Ugyan, ez nekem semmiség. És ha azt hiszed, a későbbiekben nem fogok még többet is költeni rád, ha kell, tévedsz – mondta, de semmi erőszakoskodást, vagy megrovást nem hallottam a hangjában. Teljesen természetes volt neki, hogy bármennyit költene a másik felére.

– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá – mosolyodtam el. – Tényleg nagyon köszönöm.

– Igazán semmiség. Indulhatunk?

– Persze, csak ezt még eltenném. Megfognád, kérlek? – Mikor átvette tőlem a könyvet, levettem a vállamról a vászontáskámat, beletettem az ajándékomat tőle, és újból a vállamra tettem. – Most már mehetünk.

Néhány pillanatig csendben sétáltunk, majd Elijah szólalt meg elsőként.

– Mondd csak, ha nem idevalósi vagy, miért jöttél New Orleansba?

– Az egyetem miatt. Itt tanulok tovább.

– És mit tanulsz?

– Semmi extra, valójában azt se tudom, mit lehet kezdeni vele, de mitológiákról és misztikus dolgokról magyaráznak az előadásokon. De biztos, nem érdekel annyira, hiszen te magad vagy a két lábon járó mitológia. – Elijah felnevetett, mire elmosolyodtam.

– Akkor valójában egyfajta történelmet tanulsz, azt pedig kifejezetten szeretem.

– Tényleg? De miért? Hiszen nagy részét átélted.

– Nem tudom. Talán pont ezért érdekel – mosolygott. – És mondd csak, mit tudsz New Orleansról?

– Hát... alap történelmi adatokat. Tudom, nem sok... de még nem tudtam utána érdeklődni ténylegesen itt élőktől.

– Hát, én itt vagyok, és annyit már most elárulok, hogy a családommal mi segítettünk megalapítani ezt a várost. Már akkor itt éltünk, mikor New Orleans még nem létezett teljes egészében.

– Na ne! Ez elképesztő! – néztem rá elkerekedett szemekkel.

– Igazán? Örülök, hogy ennyire érdekel a történelem. És ha vannak kérdéseid, szívesen válaszolok rájuk.

– Ó... – Egy pillanatra elgondolkoztam, de semmi nem jutott eszembe. – Ne haragudj, ez elég hirtelen ért, így semmi nem jut eszembe.

– Semmi gond – mosolygott. – Akkor majd ha mégis lenne kérdésed, nyugodtan felteheted.

– Várj! Van egy. Akkor ti tulajdonképpen... Háromszáz éve éltek itt?

– Nem teljesen. Volt, hogy... el kellett menekülnünk innen. Néhány éve jöttünk vissza, mikor kiderült, hogy az öcsém teherbe ejtett egy vérfarkast. Hosszú történet. De azóta nem mentünk sehova.

Csendben bólintottam. Nagyon érdekesnek találtam Elijah-t, bár az öltöny-dolgot nem értettem nála, mindenesetre remekül állt neki, passzolt a komoly stílusához. Én viszont elhatároztam, hogy elérem nála, néha lazítson, és esetleg pólót is hordjon.

– Mondd csak, Artemis, kóstoltad már a New Orleans-i fánkot?

– Nem. Többször is jártam erre, de még nem vettem. Miért? – tudakoltam, mire Elijah egy árus felé intett a fejével. – Nem kell ezt is venned, Elijah. Elég ez a könyv.

– Ragaszkodok hozzá. Ne csak a mágikus és történelmi részét fedezd fel a városnak! – mosolygott kedvesen. – A város kultúrájához hozzátartozik a fánk. Szóval? Kérsz?

– Ha ti mindannyian ilyen makacsok vagytok... – sóhajtottam, majd bólintottam, mire elégedetten mosolyogva lépett az árushoz, majd két fánkkal tért vissza hozzám, én pedig halkan felkuncogtam.

– Mi az? – kérdezte, ahogy felém nyújtotta az egyik fánkot.

– Csak nem tűnsz olyannak, aki utcai árusoktól vesz bármiféle süteményt – vettem el tőle, és belekóstoltam, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. – Ez elképesztően finom!

– Sejtettem, hogy ízleni fog – mosolygott kedvesen, majd az öltönyének mellzsebéből kivette a zsebkendőjét, és letörölte a szám sarkából a porcukrot, mire elpirultam.

Ezt követően az édességet eszegetve sétáltunk csendesen, én pedig közben vidáman nézelődtem. Szinte el se hittem, hogy Elijah Mikaelson az egyik lelkitársam.

– És... milyen, hogy megtaláltál? – kérdeztem óvatosan.

– Elképesztő, tudod? Olyan sokat vártam, és végre itt vagy – mosolygott. – Ráadásul a testvéreim közül én vagyok a második, aki megtalált az igazit. Rebekah húgom pár napja találkozott a társával, aki... fogalma sincs, milyen lény. Az illata alapján nem ismert rá.

– Hát, ha már ott tartunk, hogy megismerkedek a testvéreiddel, szívesen segítek kideríteni, feltéve, hogy addig nem jön rá a húgod.

– Köszönöm, Rebekah nevében is – mosolygott rám.

– Igazán semmiség. Jó boszorkány vagyok – vontam vállat vidáman.

***

Elijah-val már visszafelé sétáltunk az antikváriumhoz. Egész sokat meséltünk egymásnak magunkról. Vagyis inkább én, mert Elijah nem beszélt olyan mély dolgokról, mintha nem merne megnyílni nekem.

– Szeretnéd, hogy az egyetemhez vigyelek? – kérdezte, ahogy beértünk az antikvárium utcájába.

– Mondanám, hogy nem kell, és visszamegyek busszal, de úgyis rábeszélsz, hogy egyezzek bele. Legyen, köszönöm – mosolyogtam, mire halkan felnevetett, kivette a zsebéből a kocsi kulcsait, és megnyomta a riasztó kikapcsolásának a gombját.

Mikor láttam, milyen autó lámpái villantak fel, elkerekedett szemekkel néztem felváltva a járműre, és Elijah-ra.

– Te... Te egy Bentleyt vezetsz? Annyira tetszik ez a kocsi, de két élet alatt se szednék össze rá elég pénzt.

– Majd elmehetünk együtt autókázni, és ha óvatos sofőr vagy, szívesen megengedem, hogy vezesd – mosolygott rám.

– Úristen, tényleg? – csillant fel a szemem, mire bólintott. – Nekem van a legjobb lelkitársam.

Kedves mosollyal az arcán nyitotta ki nekem az autó ajtaját, én pedig rögtön behuppantam, és kíváncsian néztem körül, milyen belülről. Természetesen makulátlanul tiszta volt, mint minden, ami Elijah-é.

– Nos, hogy tetszik? – ült be mellém, miután becsukta nekem az ajtómat.

– Elképesztő! – mosolyogtam. – Tudod merre kell menni az egyetemhez?

– Természetesen. Kösd be magad, aztán indulunk.

Csendben bólintottam, és úgy tettem, ahogy kérte, majd mikor ő is bekötötte magát, elindultunk az egyetem felé.

– És milyen a kollégium? – tudakolta.

– Tűrhető. Leginkább szokatlan, de szerencsére egész jó szobatársat fogtam ki. Még nem mondanám, hogy barátok vagyunk, de egész jól kijövünk. Nem zajos, nem hoz fel folyton hálópartnert, minden okés – vontam vállat.

– Ha esetleg elegem lesz a testvéreimből, és a szobatársad se lesz ott, beköltözhetek hozzád?

Erre felnevettem, és bólintottam. Úgy tűnt, nem is rossz a humora.

– Vicces vagy – mosolyogtam. – És persze. Nagyon szívesen látlak.

– Köszönöm. Az érzés kölcsönös. Ha szükségét érzed, te is bármikor eljöhetsz hozzánk, még akkor is, ha még nem járunk ott a kapcsolatunkban.

– Köszi. Nem állítom, hogy mindenképp, de elképzelhető, hogy lesz ilyen.

– Annyi baj legyen. Szívesen látlak, és majd biztos a testvéreim is így éreznek.

Pár perc alatt meg is érkeztünk az egyetemhez, mire sóhajtva néztem rá. Nem igazán örültem, hogy el kell köszönnünk egymástól.

– Artemis, ne szomorkodj! – mosolygott kedvesen. – Telefonszámot cseréltünk, bármikor írhatsz, vagy hívhatsz, ha találkozni szeretnél, de persze, ha tudom, hogy biztos nem lesz semmi elfoglaltságom, ami sajnos nem mindig tőlem függ, mindenképp szólok neked.

– Hát jó. Köszönöm ezt a délutánt. Nagyon jól éreztem magam veled.

– Ahogy én is veled. Jó tanulást a jövő hétre – mosolygott, majd kinyitotta nekem az ajtót.

– Köszi. Neked pedig... jó akármit, ami majd veled történik – mosolyodtam el, majd kiszálltam. – Szia!

– Szia, Artemis!

~Elijah

Mire hazaértem, régen érzett tökéletes nyugalom és öröm kerített a hatalmába. Mielőtt felmentem volna a könyvtárba, a nappaliba léptem, hogy igyak egy pohár bourbont.

– Elijah, nem mintha aggasztana, hogy ilyen sokáig elvoltál, vagy hogy milyen nyugodt vagy, de mit csináltál ilyen sokáig? – tudakolta Kol.

– Az antikváriumban találkoztam a lelkitársammal, egy igen kedves boszorkánnyal. Vele sétáltam, és még elvittem a kollégiumba, mert itt tanul egyetemen. Igazán művelt, lelkes és érdeklődő lány – mosolyogtam, ahogy belekóstoltam a kitöltött italomba.

– Ez nem fair! Bekah-val ti máris megtaláltátok a társatokat, de az enyém meg lehet nem is él már! Lehet Nik miatt sose ismerem meg! – fakadt ki Kol.

– Ugyan, testvér! Aligha lehet szó ilyesmiről. Tudtommal azt megérzed, ha a társad meghal. A tetoválás is eltűnik – mondta a rajzából fel se pillantó öcsém. – Neked pedig, ha jól emlékszem, még ott van a karodon.

Kol csak puffogva meredt maga elé, mire megcsóváltam a fejem, és inkább felmentem a könyvtárba, mielőtt veszekedni kezdenének, a kellemes érzésem pedig tovaszállna. Kedvenc helyiségembe lépve ültem a fotelbe, és kézbe vettem a tegnap este félbehagyott könyvemet, de arról eszembe jutott Artemis, és hogy mennyire meglepte, mikor megvettem neki a varázskönyvet, de a szívverése hatalmas örömről is árulkodott. Azt a kellemes melegséget, amit az első mondata után éreztem, szerintem soha nem fogok elfelejteni. Próbáltam visszaterelni a gondolataimat a könyvre, de abban a pillanatban Rebekah húgom nyitott be nagy mosollyal az arcán.

– Miben segíthetek? – pillantottam fel rá.

– Csak hallottam, hogy megtaláltad a társadat – mosolygott, és leült a mellettem lévő fotelbe.

– Igen – mosolyodtam el. – Artemisnek hívják, nagyon aranyos lány, bár tudom, hogy reagálsz azokra a lányokra, akiknek lehet gyermekük.

– Elijah... igazából... az a helyzet, hogy... az én társam is egy lány – mondta halkan, mire felkaptam a fejem, és rögtön letettem a könyvet. – Egyedül eddig Freya tudta, nektek még nem mertem mondani. Mit... mit gondolsz?

Meghökkenve néztem rá, de szép lassan elmosolyodtam, és magamhoz öleltem.

– Köszönöm, hogy ennyire megbízol bennem, hogy ezt elmondtad. És nagyon örülök, hogy boldog vagy.
– Igen, az vagyok. Rosetta nagyon édes lány. Sokat szoktunk üzengetni egymásnak – mosolygott. – Szerinted... mennyi idő után kéne elmondanom neki, hogy...?

– Nem tudom. Amint biztonságosnak érzed. Az első randevúig mindenképp várnék.

– Rendben, köszi. Utána majd meglátom – nézett fel rám vidáman. – Azért is mondtam el neked, mert már te is megtaláltad az igazit, és gondoltam, jobban megértenéd.

– Nagyon köszönöm, hogy ezzel megtiszteltél, kishúgom. Remélem... mit mondtál, hogy hívják?

– Rosetta

– Remélem, Rosettával igazán boldog leszel – nyomtam puszit a homlokára.

– Köszönöm. Én is ugyanezt kívánom neked és Artemisnek – állt fel mellőlem mosollyal az arcán. – Na, de hagylak is olvasni.

Mosolyogva bólintottam, majd miután kilépett a könyvtárból, csendben próbáltam újra kézbe vettem a könyvet, de ezúttal nem Artemis jutott eszembe, hanem az a bizonyos lakás az utca túloldalán, de ahogy olvasni kezdtem, el is feledkeztem róla, majd nem gondoltam rá többet.