Mindenki más műfajt szeret olvasni. Ez azt hiszem, egyértelmű. Én nagy általánosságban azt olvasom, amit írok is: sima romantikus történeteket és romantikus fantasyt. 

Nem titok, a másodikat jobban szeretem. 

Nálam ez az egész olvasásmánia az Alkonyattal kezdődött. Ciki? Lehet, csak nem érdekel. A 13 éves énem nagyon szerelmes volt Edward Cullenbe. Rongyosra olvastam azokat a könyveket. A borítójuk füle már kunkorodik, a gerincük nyolc felé van törve, a lapjaik maszatosak, morzsásak, sárgák. Az első és egyetlen könyvsorozat, amit sosem voltam képes eladni. Több mint tizenegy éve hordom magammal őket, költözzek bárhová is. Már a negyedik helyre cipelem őket, és egy biztos: viszem magammal a következő tízre is. Amolyan érzelmi kötelék fűz hozzájuk, mert elindítottak egy úton, amit utána nagyon megszerettem. 

A Twilight világából kilábalva, szintén 13 éves korom körül, őszinte szerelembe estem Liam Payne-nel. One Direction? Hát, igen, ugyanolyan klisés tini voltam, mint akárki más, de ez nem baj. Akkoriban hatalmas volt az 1D láz. Liam pedig annyira a szívemben volt, hogy végigolvastam az internet össze 1D fanfictionjét. Itt kerültem be a blogolás, blogspot világába. Közben persze faltam a Twilight fanficeket is, mert azokat kihagyhatatlannak éreztem. Akkoriban még nem a Wattpad volt a menő, hanem a sima, mezei blogok. 

Ekkor elhatároztam, hogy megírom életem első fanfictionjét. ÉN voltam a főszereplője, és nagyon szerelmesek voltunk Liammel. Visszagondolva nagyon vicces. 

Egyébként itt egy olyan förtelmes blog: https://ltp-alone.blogspot.com/

Ez egy Zayn Malik fanfiction, ha valaki késztetést érezne a mazochizmusra. Érvágás helyett ajánlom, legalább annyira fog fájni, és a cringe mutató teljesen kiakad tőle. 

Nos, a kis írásos kitekintés után vissza az olvasáshoz. 

A Twilight mánia után megtaláltam Cassandra Clare - Végzet ereklyéi sorozatát. Ott végre kiábrándultam a vámpírokból. Ekkor 14-15 éves is lehettem már. Akkoriban elég nagy durranás volt az a könyv. Végre jött valami új, és a szívembe zárhattam Jace Waylandet. Bocs, számomra mindig Jamie Campbell Bower marad a megszemélyesítője, és nem érdekel, hogy ő játssza Vecnát a Stranger Thingsben. (Képben vagyok srácok.)

Aztán sorban jöttek az izgalmasabbnál izgalmasabb fantasyk. Például a Csitt-csitt. Bukott angyalok? Kérem, köszönöm! 
(Őszintén, újra kéne olvassam ezt a sorozatot, de egyelőre nem visz még rá a lélek, de annak idején totál oda meg vissza voltam érte.)

Könyörgöm, mondjátok, hogy valaki ismeri. 

Két percig bámultam ezeket a borítókat. Próbáltam visszaemlékezni, mégis mi a francról szólt a történet, de 10 év távlatából elég nehezé. Úgyhogy VAN REMÉNY, ugyanúgy lehet izgalmas egy már olvasott könyv is, ha eltelik elég idő! Erre tudjátok, mikor jöttem rá? 

Itt jön képbe valami, ami örökre a szívemben lesz. És ki is lyukadunk egy olyan írónőnél, aki... a kedvencem. 

Jennifer L. Armentrout LEHOZ engem az életről. Nekem aztán mindegy, mit ír, elolvasom. A lába elé borulnék, amiért megalkotta Deamon Blacket. Úgyhogy ja, Obszidián, Luxen-sorozat. Remélem, készen álltok, mert ez a sorozat maga a tökéletes csoda egy 15 éves számára. A második olyan könyvsorozat a Twilight után, amit hordoztam magammal, mint oroszlán a kölykét. Nem érdekelt, hány könyv van benne, én cipelem és hurcoltam, amíg a kedves kishúgom úgy nem döntött, hogy lenyúlja tőlem az egészet. Nem mintha bánnám, neki legalább elfér a könyvespolcán, mert az enyém már eléggé tele van. 

Na jó, szóval erről nagyon hosszan tudnék áradozni. Ezért nem fogom megtenni, csak azt mondom, számomra nagy szerelem volt, és még így, lassan 26 éves fejjel is totál odáig voltam érte. Nemrég olvastam újra, és minden hibája ellenére, számomra felért egy gyönyörű nosztalgiával. Nem érdekel, mennyire logikátlan egyes része, az sem, hogy  sok helyen full indokolatlan dolgok történnek. Vannak könyvek, amik egyszerűen csak úgy vannak a szívünkben, ahogy vannak, és számomra ez az egyik. Ha kilencfejű csótányok kúsznának benne végig, még akkor is tetszene. Lehet, ez egy hülye hozzáállás, de ez van. Az én ízlésemhez mérten ez a nagybetűs tökéletes könyv. Urban-fantasy, 18 éves szereplők, szerelem, cukiskodás, ellenségek. Imádok ilyenről írni, és imádok ilyenről olvasni.  Úgyhogy köszönöm Jennifer, mert biztosan elindítottál egy olyan lejtőn, ahonnan sosem mászhatok már vissza. 

(Off: A borítón pózoló fickó, Pepe Toth magyar. Amúgy LA-ben modell, és nagyon szépen tud mosolyogni a közös képeket. Nem, nem fogom kitenni, mert én mellette úgy festek, mint egy bébivíziló és egy orángután szerelemgyermeke.)

Ezen kívül a gyerekkorom olvasmányai közé  tartoznak Colleen Hoover egyes írásai. Slammed-sorozat, Hopeless és társai. Akkor ott volt még a Soha határa ( ki írta? nem emlékszem, de jó volt), aztán a Gyönyörű sorscsapás, amiből készült film. Hát, mit ne mondjak, nem a legjobb, de a könyv az nagyon király volt. 

Na, és akkor kicsit foglalkozzunk a jelennel, ha még nem untok. Biztos uncsi vagyok, de végül is ez egy pofázós könyv. 

Hű, felcsaptam itt a moly.hu profilom. 

Elolvastam pár hónapja(vagy tavaly?) a Haunting Adeline-t és a folytatását. Amúgy első dark-romance élményként király volt. Nekem bejött, miután elvonatkoztattam attól, hogy ez nem a valóság. Talán törzsgyökeres fantasy olvasóként könnyebb megtalálni a mesét ezekben. A második kötete durvább. Bemutatja az emberkereskedelem egy elég beteg formáját. A végén emlékszem, bőgtem. Megrázott, de közben mégis tetszett. Zade érdekes karakter, ugyan beteges. Az ikonikus pisztolyos eset meg... hát igen. Dark-romance. Biztosan van durvább is, de nálam ez nem verte ki igazán a biztosítékot. Ne szedjétek le a fejem, tisztában vagyok vele, hogy az erőszak nem játék. Vajon azok is, akik ezeket a könyveket írják? Azt hiszem, igen. Mert a második kötetében le van vezetve a gyógyulás folyamata, és Zade nem dug pisztolyt Adeline lyukába, hanem vár. Oké, utána a vége felé jól seggbe dugja, de ez van. Még mindig dark-romace és még mindig CSAK EGY KÖNYV. Ezt ne felejtsük el. Aki nem bírja az ilyesmit, NE olvassa el. Nem kell senkinek sebeket feltépni, megértem a másik oldalt is. Ugyanakkor fontos megjegyeznem, hogy ez a valóságban nem normális. Ha találkoztok egy pszichopatával, könyörgöm, ne feküdjetek vele össze, mert Zade-re emlékeztet, hanem hívjátok a rendőrséget, mielőtt rózsát hímez a szeméremdombotokra egy vadászkéssel. 

Ugorjunk kicsit a Deal with the Elf kingre. Saját világ, elfek, hercegek, királyok, tündérek, tündék... Hmm. Nem rajongok a saját világos fantasykért, de egyre jobban nyitok feléjük. Ez az olvasmány például  tetszett. Érdekes a világ. Az eleje kicsit lassú és unalmas, de mint minden könyv, a végére beindul, és megdobogtatja a szíveket. Volt bennem némi hiányérzet, mert elfelejtették belenyomtatni a könyvbe a bónuszfejezetet, de megtaláltam a kiadó oldalán, és utána már teljes lett az életem. Mindenképpen ajánlom például az ACOTAR rajongóknak.

ACOTAR... öhm. Nem tudom, akarok-e erről beszélni, mert tudom, mekkora hype övezi. Nos, csendben megjegyzem, szerintem nem egy csoda. Számomra szörnyű volt. Kövezzetek meg, de az első könyv valami förtelmes volt. Feyre egy... egy... nem tudom. Egyszerűen annyira butácskának éreztem. Képtelen voltam azonosulni vele. Nagyon távol állt tőlem a karaktere. Itt is a végére indultunk be, jött Rhysand, a könyvmolyok nagy szerelme, de... miért? Mi olyan különleges benne? Mármint ez olyan érdekes, mert én nagyon akartam szeretni. Voltak pillanatok, amikor láttam felcsillanni a fényt, de engem nem fogott meg, és annyira szomorú vagyok miatta, mert tényleg nagyon vágytam rá. Talán túl nagy elvárásokkal indultam neki a hype miatt. Ez tuti, benne van, és ezért lett csalódás. A második kötete egyébként jobb. Ugye ott mindenki az 54-55. fejezetet imádja, ahol végre összejönnek, de hát... Jaj, olyan nehéz erről beszélni, mert tudom, mindenki imádja, és senki élményét nem szeretném elvenni, közben nekem annyira nem tetszett. Azért végigolvastam, mert nem szeretek befejezetlenül hagyni dolgokat. A harmadik kínszenvedés volt. Készültünk a háborúra, meg ilyesmi. Aztán háborúztunk, és... semmi. SEMMIT NEM ÉREZTEM. Azóta sem értem. Egyszerűen nem tudtam kapcsolódni ezekhez a karakterekhez, mikor folyamatosan szöszöket szedtek le a kabátjukról. A mellékszereplők meg még semlegesebbek. A kis kiegészítő kötet számomra felért egy érvágással. Bárcsak kihagytam volna. Aztán jött Nesta könyve. No, mi a fene? Nesta volt az egyik legellenszenvesebb karakter, mégis sikerült azonosulnom vele, és... megadtam rá az 5 csillagot, mert végre érzéseket váltottak ki belőlem. Vagy esetleg tudom, milyen 2 kishúg legidősebb nővérének lenni, és ez tudatalatt összekötött engem Nestával. Úgyhogy igen. Van remény, mert az király volt. Köszönöm Ezüst lángok udvara, kaptam tőled egy kis ACOTAR élményt. Olyat, amire vártam. 

"Mindent gyűlölök saját magamban. És olyan rettenetesen fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy bárhol máshol jobb lenne, mint a saját fejemben." - Sarah J. Maas: A Court of Silver Flames – Ezüst lángok udvara

Na, hát akkor ugorjunk kicsit sárkányos vizekre. Fourth Wing. A könyv, amit eladtam, aztán Astredamus azt mondta, olvassuk el. Öhm... annyira beszippantott, hogy nem bírtam letenni. Nem is tudom, mi a fene történt. Én vagyok a legjobban meglepve, de Rebecca Yarros szintén meg akar gyilkolni. Xaden? Hagyjuk Xadent, mert lever a víz már akkor is, ha rágondolok. Számomra inkább Xaden, mint Rhysand. Jaj, ne dobáljatok már paradicsommal! Én a szexi, árnyas fickót kedvelem, na!

Ez az a könyv, ami végig fenntartotta a figyelmem. Egy másodpercig sem hagyott unatkozni. Persze, vannak benne klisés részek, de többnyire nem az. Szívem szerint éjjel-nappal levelekkel bombáznám Rebeccát, hogy írja már az Onyx Stormot, mert lassan megkeresem a kötelet. El sem tudom képzelni, mi lesz itt még 3 könyvön keresztül. ( Mert ugye összesen 5 lesz.) Annyi minden történt már. Olyan szépen ki van dolgozva ez a történet... És még mindig annyi titok van. 

Nos, most csak egy részét hoztam el a dolgoknak. Majd írok még pár könyvről, de arra gondoltam, hogy elmondanám még azt, hogy szerintem nem gáz nem régi klasszikusokat olvasni. Mindenki azt olvassa és szeresse, ami neki tetszik! Nem szégyellnivaló dolog ilyeneket olvasni. Persze Orwelltől is rengeteg izgalmas olvasmány van, akár azt is elolvashatjátok, például az 1984-et, de srácok, olvassa mindenki azt, ami megfogja! Nem ciki szeretni valamit. Azért mondom ezt, mert néha én is azt érzem, kínos, hogy nem hatalmas, régi klasszikusokat hozok fel. Nem az amúgy. 

Köszi, hogy végigolvastad ezt a valamit!