•••
°•••~{♥︎}~•••°
Csonka torony a lelkem vára,
Könnyű leesni a feneketlen aljára.
A tetejére vezető lépcső omlik, lassan pereg,
Azok, kik felmásznak oda, mind bűntelenek.
Benőtte már a moha, gyom és fa,
Értéktelen, mint az elázott szalma, tűzifa.
Álmaimban újra teljes, kecses és dali,
Hajnali fényben a vár szép, angyali.
Körbe-körbe mindenütt a vadak,
Aljasak, bántanak, mindenkinek csak ártanak.
A folyó kiöntött, a talaj süppedő mocsár,
Az erdő helyén is csak sivatag, mely kopár.
A napsütés csak hűvös fény,
Köröttünk minden ódon, halott és vén.
Álmaimban a táj újra kihajt, zöld és él,
Melyet nem rokkant meg a tél.
Romos erőd ablakában sötét talány,
Démon az, mely ott van minden éjszakán.
Nem látsz mást, csak fekete szemét,
Csontvékony ujjait, heges kezét.
A Hold fényében sikoltozik fájdalmában,
S kiereszt mindent, mi csak van a hatalmában.
Álmaimban a démon eleven ember,
Aki még hőssé válik egyetlenegyszer.
Ősi szellemek járják a tájat,
Folyó, mint a Sztűx: benbe szemét és bánat.
Fa tetején fekete holló téged néz,
Csillagokig látó szeme a ködbe belevész.
Hangja a pusztulás, szinte átok,
Megszennyeződnek tőle a reményteli álmok.
Álmaimban a madár hófehér és fenséges,
Olajággal a csőrében érkezik a szövetséges.
Éjfélkor aztán ott köröz a Sakál,
Véres fogai között elhervadt rózsaszál.
Nem hagy nyomot és halkan lépdel,
Együtt jár ő a sötéttel.
Tűzvörös szemeiben folyton éhség villan,
Ám a hajnali kakasszóval mindig elillan.
Álmaimban a vad nemes harcos,
Kit egyedül a bűntudat mardos.
Néha a halott vár újra feltámad,
Az élő a démon ellen fellázad.
Elüldözik a gonosz szörnyeit,
Felszárítják a múlt nem apadó könnyeit.
Mikor a nyugalom mindent átfon,
Rájössz végre, hogy nem más ez, csak álom...
°•••~{♥︎}~•••°
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top