Trish × Gilbert || post-canon, de annyira kevés konkrét részlettel, hogy semmit nem spoilerez le || canon compliant || absolutely no plot just fluff

Ez az a sztori, amikor @KhimStandard ,  @_snoia_ , @Szofja és én még októberben végignéztük az idei Flufftober listát, és eldöntöttük, hogy a hónap végére mindenki megír a saját fő párosával egy közösen kinézett promptot, ami a scary movies volt.

Tehát ez az a sztori, amiben Trish kitalálja, milyen jó is lesz nekik, ha Gilberttel Halloween alkalmából horrorfilmet néznek. Lehet tippelni, melyikük bújik a végén inkább a takaró alá félelmében.

😱 😈 👻 💀 👾 🕷️🍬 🍭 🎃 😨 🖤 🦇 🕯️ 🧛 🪦

Csaknem két évnyi együttlét után megkockáztathatom a kijelentést: a tartós párkapcsolatok egyik legjobb része, amikor már kellően kiismerted a másikat ahhoz, hogy mindenféle szokásai és gondolatai közt manőverezve az orránál fogva vezesd, amikor szeretnéd őt meglepni. Aznap este is csak annyit kértem Gilberttől, biztosítson már társaságot nekem sütés közben, ugyanis feltett szándékom idén saját készítésű kekszeket nyomni a becsengető jelmezes kiskölykök kezébe. Arról leghalványabb sejtése sem volt, mivel szeretném folytatni az estét.

Hozzátartozik a sztorihoz, hogy addigra egyre rendszeresebben lettek betáblázva a hétvégéi különféle fellépésekkel, míg engem hétköznaponként fárasztott le az egyetem és a munka annyira, hogy alig tudtunk összefutni. A közelségét nonstop hiányoló lelkiállapotomon pedig nem segített, hogy ő továbbra se vált valami nyomulós típussá. Az együtt töltött délutánjainkon komolyan képes volt a szoba másik felében ülni, és ugyanabban a beszélgetésben elmélyülni, amit előtte másfél héten át a telefonra szorítkozva folytattunk. Azért az én közeledésem nem utasította el, de nem akartam mindig én lenni az, aki ráerőlteti magát. Szerettem volna elérni, hogy ő vágyjon az én közelségemre, hogy néha én jelenthessem neki a komfortérzetet. Persze, mindig elszégyelltem magam azon, hogy ez egészen úgy hangzik, mintha szándékosan akarnék neki rosszat, csak hogy aztán alibim lehessen vigasztalásképp megölelgetni őt. Viszont ahogy az időjárás egyre ősziesebbre fordult, és körülöttem mindenki bezsongva várta az október végét, ráébredtem, hogy igazából létezik egy helyzet, ahol mesterségesen és gond nélkül is előidézhetem, hogy a közelségemet keresve nyugodjon meg.

Neki csak annyiról volt tudomása, hogy a mai programja segédkezni abban, hogy a sütőtökös-fahéjas süteménytésztát az ünnephez illő formákra szaggassuk ki. Végtelen türelemmel tűrte a dirigálásomat, és egész délután fel volt dobódva, még a halloweeni playlist címszóval talált zenelistámra se voltak megjegyzései. Azt is csak a végén említette, mennyire meglepi, hogy hirtelen rajongani kezdtem az ünnepért.

– Miért is pontosan? – kérdeztem az első elkészült tepsire koncentrálva. A süteménytészta tökéletes lett, a színes cukormáz viszont kissé sűrűre tapadt össze, rögtön az első töklámpás alakú keksz vigyora csáléra sikeredett.

– Általában inkább cinikusan beszélsz az amerikai kultúráról. És ha engem kérdezel, mostanában a Halloween is csaknem annyira elüzletiesedett, mint a karácsony. Szeptember óta tele vannak a bevásárlóközpontok műanyag pókokkal és lámpásokkal, ebben aligha látom azt a gótikus ellenkultúrát, aminek sokan tartják az ünnepet.

– Nem mondom, hogy nincs igazad, de nem is tudom. Most valahogy hangulatom lett hozzá – vonogattam a vállam, ahogy egy ezúttal egészen szellemformára emlékeztető díszítést pingáltam a következő kekszre. Francba is azzal, hogy minden random szómenésemet úgy jegyzi meg, mintha létfontosságú kinyilatkoztatások lennének a világról. – Az egyetemen is mindenki bezsongott, feldíszítették az összes közösségi teret, fél tucat bulit szerveznek a campuson. Asszem, egy idő után el lehet kapni a lelkesedésüket.

– Tehát kezdesz hozzánk asszimilálódni? Azért a szenteste éjfélkor megszólaló állatok népszokásában még hiszel, igaz?

– Az nem hit kérdése, ezt mindenki tudja, aki normális országban nőtt fel – vágtam rá szemrebbenés nélkül. – De idén karácsonykor úgyis meglátod, ha átjössz hozzánk. Még a tizenkét fogásos vacsorát is megcsináljuk neked. Magunktól már nem igényelnénk anyáékkal, de ha egyszer külföldi vendég van a háznál...

– Teljességgel ragaszkodom hozzá. Néha szeretnék én is tanítani neked valami újdonságot, amit nem ismersz már kiskorodtól fogva a hollywoodi filmekből.

– Ne viccelj, annyit tanultam tőled az amerikai történelemről, hogy már diplomázni tudnék belőle. A másik adagot is kiveheted amúgy a sütőből. Mi lesz a stratégia, a legszebbeket vagy a selejtet passzoljuk le a gyerekeknek?

– Természetesen az a jelmezük kreativitásától függ – vágta rá a magától értetődő választ. – És hogyan szeretnéd folytatni életed első igazán megünnepelt Halloweenjét? Ugye, nekünk azért nem szükséges beöltöznünk? Nem szeretném elrontani az ünnepi hangulatodat, de a legtöbb bolti jelmez tényleg igazán ízléstelen és kényelmetlennek is tűnik...

– Nem lesz jelmez – ígértem neki, és a konyhaszekrénybe hajoltam egy tányérért, hogy elrejtsem a cinkos mosolyom. – Csak gyertyákat gyújtunk bent, sütizünk, esetleg berakunk valami horrorfilmet...

– Horrorfilmet – ismételte meg hitetlenkedve. – Hiszen te tényleg lelkes vagy, sosem hallottalak még horrorfilmeket emlegetni.

– Jó, igaz, de... tizenkét fogásos vacsorát sem eszel minden este, viszont a karácsonynak pont ezzel adod meg a módját – vágtam ki magam. Elég semmitmondó magyarázat volt, de mielőtt beleköthetett volna, a konyhapulton áthajoltam, és ajkam az övére tapasztva fojtottam belé a szót.

A sütik elkészültével visszavonultunk a hálószobába, ahol a gépemen megkerestem a kinézett filmet. Nem tűnt kriminálisan vészesnek, valami sablonsztori, ami egy elhagyatott hegyoldalban rejtőzködő gyilkos körül forgott. Tulajdonképp inkább thriller, az egyetemi csoporttársaim szerint nem több amolyan kapudrognál. Ez megnyugtatott – az igazsághoz hozzátartozik, hogy én se voltam gyakorlott horrornéző. Sose volt olyan baráti köröm, ahol ezt forszírozták volna, egyedül meg még annyira se jutott volna eszembe, hogy rávegyem magam. Márpedig a mai tervem előfeltétele volt, hogy kettőnk közül én tartsam magam jobban. Szerencsére nem magas lécet kellett megugranom. Olyasvalakinél, aki még a berepülő bogarak eltávolítását is rám bízta, nem volt nehéz belevalóbbnak érezni magam.

Mire felegyenesedtem a géptől, lágyabb és melegebb szobavilágítás vett körbe minket, ahogy Gilbert meggyújtotta a szekrényekre rakott illatgyertyákat. Mellé húzódtam az ágyon, hogy elférjünk a puha téli takaróm alatt, és elnéztem a mellettünk félkörben imbolygó apró lángokat.

– Kellően hangulatos?

– Nem hangulatos kell, hanem rémisztő – javítottam ki, és ültömben előredőlve elindítottam a filmet. – Na de ez biztos meghozza a kedved a Halloweenhez.

A filmstúdió logója kellően gagyin animált volt ahhoz, hogy eszembe se jusson tartani a folytatástól. Gilberten is láttam, hogy egyelőre nem tűnik meggyőzöttnek.

– Azért szólj nyugodtan, ha kapcsoljuk ki – figyelmeztettem, de erre már nem reagált, tekintete figyelmesen ragadt a képernyőre. Hátradőltem a párnákba süppedve, vállam épphogy az övének simult. A köztünk lévő távolság őrülten frusztrált, de nem akartam elrontani az egész tervem azzal, hogy én húzódom közelebb őhozzá. Meglátjuk, mi lesz ebből a visszafogottságából fél óra elteltével.

Meglepett, milyen gyorsan letudtuk az éjszakai hegyi kirándulás erőltetett megindoklását, pedig felkészülhettem volna arra, hogy a zsánernek nem jellemzője a túl komplex történetvezetés. És meglepett, mennyire hatásos tud lenni az a szimpla, halál klisé hegyút, ahol a filmbeli testvérek autója elakadt. Könyvben olvasva a szemem forgattam volna ugyanezekre az egymást halmozó klisékre – itt azonban volt valami a zenében, a tájkép kicsit túl sokáig megülő mozdulatlanságában, amitől azt vettem észre magamon, hogy még a gyilkos megérkezése előtt végigfut a hideg a hátamon. Talán a filmstáb mégis értette a dolgát. Azért reméltem, Gilbert nem fogja kijelenteni az elkövetkezendő öt percben, hogy inkább kapcsoljuk ki a filmet.

Mire a három fő karakter a lerobbant kocsit hátrahagyva nekivágott az erdőnek, én már önkéntelen a takarót morzsolgattam idegességemben. Egyre hosszabb vágások mutatták a kihalt erdő mélyét, az őszi avarban széthagyott rozsdás vasdarabok és építési hulladékok sokaságát, amiről ők még nem sejtették, hányféleképp alkalmasak egy ember kinyírására. Rápillantottam oldalról Gilbertre. Meg se kellett volna lepnie, hogy ugyanolyan feszült figyelmességgel nézte a filmet, mintha valami jogi dráma legkomplexebb cselekményét kéne követnie. Hát nála aztán nem kellett attól tartanom, hogy lemarad a jumpscare-ekről, mert épp a telefonját nyomkodja.

Valami rémes hegedűszó irányította vissza a figyelmem a képernyőre, ahogy a háromból az az izomagy testvér ráakadt valami gyanús fészerre, és a világ leghülyébb döntéseként lenyomta a kilincsét. Basszus már, kezdett a torkomban dobogni a szívem. A félhomályos beltér minden árnyékában a gyilkost véltem kirajzolódni – mintha úgy forgatták volna a jelenetet, hogy kellő odafigyeléssel meg lehessen úszni az instant szívrohamot. Pótcselekvésént a tányérhoz nyúltam egy kekszért, hátha az evés monotonitása lecsillapítja az idegeimet. De rögtön eszembe is jutott, mi lesz, ha a következő pillanatban olyan vérfürdő támad a képernyőn, hogy le sem bírom nyelni az undortól. Megint Gilbertre néztem, de még mindig nem moccant az arckifejezése, pedig a borzalmas háttérzene már önmagában megért volna pár viszolygó fintorgást.

– Eddig milyen? – bukott ki belőlem, pedig direkt eldöntöttem előre, hogy nem zökkentem ki az élményből. Talán csak félbe akartam szakítani azt a rohadt hegedűszót, amitől már most legszívesebben betapasztottam volna a fülem.

– Otthagyták a kocsiban a telefonját, igaz?

– Azt hiszem. Miért fontos? A horrorfilm-szereplők sosem nagy észlények, ne keresd benne a logikát.

– Szerintem vinniük kellett volna, és ha épp a fészerben merül le, úgy sokkal hatásosabb volna, amikor megtámadják őket.

– Nem biztos, hogy már itt... basszameg! – rezzentem össze, ahogy a képernyőn ekkor vérfagyasztó sikítás tört ki.

Egy beazonosítatlan, éles favágó baltában végződő kéz csapott le a fészert átkutató pasira. Moccanni se mertem a sokkoló látványtól, lemerevedve fixálódott a tekintetem a mellkasán ejtett mély vágásokra, majd az egyesével és szinte könnyed precizitással levágott végtagjaira. Csak akkor voltam képes másfelé nézni, amikor az alakja már rég mozdulatlan és vérben ázottan hevert az avarban, a kamera pedig visszaváltott a kocsi mellé visszatébláboló két testvérére. A torkomban dobogó szívveréssel próbáltam összeszedni magam, legalább annyira, hogy normálisan levegőt kapjak. Gilbert csak rezzenéstelenül jegyezte meg:

– Ugye, mennyivel hatásosabb lett volna, ha az elején remélhetjük, hogy biztonságban lesz?

– Nem tudom – nyögtem fel, és lejjebb süllyedtem a takaró ölelésében. Mit segített volna rajtam, ha közben számon tartom a telefonja hollétét? Mégis ki a franc akarja kilogikázni egy horrorfilm cselekményét?

Az eddigi leghosszabb beszélgetős jelenet következett, óvatosan meghoztam a döntést, hogy talán most lesz időm fellélegezni. Feltápászkodtam a párnákból, amíg a két megmaradt főhős megvitatta a további terveit. Ezt követően a környező apró falu mozdulatlan utcáit, a hátsó udvarokban és fészerekben mozgó arctalan alakot mutatták be. Kezdett veszélyesen lekötni a cselekmény, pont olyan értelemben, hogy az eztán még elkerülhetetlen további végtagszeletelések még jobban halálra rémisszenek. Fogalmam se volt, hogy ha ilyen gyorsan bejátszották az egyik főkarakter feldarabolását, mégis mire számítsunk ezután.

– Elég para ez a falu is...

– Igen, azt hiszem – felelt Gilbert ugyanolyan semleges hangon. – Van kedved a film után sétálni egyet? A közösségi ház udvarán egészen sok töklámpást állítottak ki, már biztosan nagyon látványosak most, hogy besötétedett.

– Neked még volna kedved kitenni a lábad a lakásból? – nyögtem fel döbbenetemben. A képernyőn közben egyre közeledett a gyilkos még mindig arctalan alakja, kezében ezúttal egy jókora késen csillant meg a holdfény, ahogy jelentőségteljesen végighúzta az egyik falusi ház kerítésén. – Ha, tessék, most megijedtél! Láttam!

– Kellemetlen zaj volt, ahogy csikorgott a kés a fémen.

– Na persze – vágtam rá, de csak gyerekes makacsságból. Nagyon is hihető válasz volt, hogy csak a torz hanghatás zavarta: az azt követő újabb öncélú gyilkolászásra ugyanis megint szeme se rebbent. Gyilkosunk ezúttal valami random helyi lakost, egy idősebb nőt kapott el, nekem meg kezdett egyre jobban felkavarodni a gyomrom a még az előzőnél is véresebben szétroncsolt holttestének látványára. És derengeni kezdett, egész pontosan mennyire estem pofára a nagy tervemmel.

– Érdekes, hogy ilyen klasszicista háttérzenéket választottak, amikor a környezet inkább valamilyen folkos hatást idézne...

– Hogy tudsz ezen gondolkodni?

– Bocsánat, azt hittem, szeretsz beszélgetni filmezés közben – könyökölt fel, hogy mellettem átnyúlva elvegyen egy kekszet. Azt meg inkább hagyjuk, hogy én már a kézmozdulatának elnyújtott árnyékától is összerezzentem. – Azt hittem, ez segíteni fog, hogy kevésbé félj.

Már erőltetetten felnevetni is alig bírtam a vádaskodása hallatán. Szóval itt járunk, elrejteni se vagyok képes, hogy én szorulnék inkább rá a film kikapcsolására. Egész kicsire húztam magam a takaró alatt, minden erőmmel próbáltam összeszedni magam, hátha a film fináléjára még fordulhat köztünk a kocka. És a következő pillanatban az eddiginél is irtóztatóbb sikoly hangzott a filmből.

Kész, nem bírtam végignézni még egy szétvagdosós jelenetet. Halálra váltan vetettem magam a takaró alá, mindkét kezem a fülemhez szorítva. Kinézni se mertem, de a fejemben szüntelen kavargó képek így is biztosan vetélkedtek a filmben lejátszottakkal. Végtelen hosszúságúnak éltem meg azt az időt, mire Gilbert végre felhajtotta a takarót, hogy kérdőn rám nézzen.

– Ha nagyon félsz, megölelhetsz – vinnyogtam.

– Hogy mondod? – kérdezett vissza. Derűs mosolya a laptopból villódzó tévéfények és a gyertyák váltakozóan hideg-meleg fényárnyalataiban játszott. Nem tudtam eldönteni, szívat-e, de nem is volt lényeg a végeredmény szempontjából. Ugyanúgy ideje volt beismernem, mennyire pofára estem a tervemmel.

– Nagyon félek, ölelj meg – suttogtam el végül.

Szorosan behunytam a szemem, a következő pillanatban pedig már éreztem is magam körül a karjai meleg szorítását. Kicsit lejjebb fészkelődtem, hogy pont belefúrhassam arcom a mellkasába. Lassan kifújtam a levegőt, csak épphogy hunyorítva mertem visszanézni a képernyőre, az erdő ezúttal mozdulatlan állóképeire.

– Kikapcsoljuk a filmet? – súgta. Még a hajam is elkezdte lassan simogatni, talán pontosan tudva, hogy ennyi elég ahhoz, hogy minden rendbejöjjön körülöttem. Beszívtam a fahéjjal keveredő illatát, halkan belemotyogtam az ölelésébe:

– Nem kell, most már megvédesz.

– Egyáltalán nem tudnálak megvédeni, bármennyire is szeretnélek, ez az igazság. Azt a férfit is elsőként elkapta, aki jóval erősebb lehet nálam...

– Nem a gyilkostól, hanem a filmtől – magyaráztam. – Ne nézz így rám, ez igenis logikus. Én szerettelek volna téged megvédeni...

– De engem nem kell, hiszen látom, hogy ez nem valóságos.

– És ennyi elég ahhoz, hogy szemed se rebbenjen az egészre? – kiáltottam fel, mire csak elnevette magát a kiborulásomon. – De most már nézzük végig. Ez csak egy kapudrog film, nem foghat ki rajtam.

– De azért fogjalak közben, igaz?

– Mégis kezded érteni – nyugtáztam, ahogy még közelebb fúrtam magam hozzá.