Ez egy mellékfejezet, szóval ha nem olvasod el semmiről nem fogsz lemaradni, hiszen ez csak egy úgymond "háttérsztori".  Ezt a részt nyugodtan kihagyhatod, ha nem szeretnéd elolvasni az angst miatt. :)

!!Warning: angst!!

*Külső szemszög*

Ha valamiben Kei teljesen biztos volt, az Yamaguchi iránti érzései voltak. Már jó ideje biztos volt abban, hogy mit érez, csak nem tudta megfelelően tálalni ezt a másiknak. És talán ezen múlt az egész.

Kei okos volt, gyorsan realizálta a dolgokat kicsiként is, így nem esett neki sok gondolkozásba az, hogy miért is ment oda a játszótérre segíteni egy idegen fiún. És elég gyorsan jött arra is rá, hogy miért nem zavarta Tadashi folytonos ugrálása körülötte. Nem tagadta, de nem is árulta el senkinek, hogy meleg, hiszen ez az ő döntése és egyáltalán nem szenvedett semmiben sem kárt ezáltal. Igaz, barátai nem igazán voltak, így elmondani se tudta volna nagyon senkinek. Ráfoghatta volna a hűvösségére, a sok hülyére, vagy akár talán sok magyarázattal még a magasságára is foghatta volna, hogy miért nem akar barátokat vagy egy kis társaságot, de ő nem akarta hamis okokkal megmagyarázni saját magának, ő csak simán rájött arra, hogy szeret egyedül lenni. És ezen nem is kellett semmi többet magyarázni. Plusz pozitívumnak fogta fel azt, hogy így tényleg nem kell a sok hülyével beszélgetnie.

Minden jól haladt; Kei élte az életét, a zene pedig elmondta az ő gondolatait, amit nem igazán tudott megfogalmazni. A zene mindenre tudott egy megoldást, és átérezte a fájdalmát, az örömét, amit nem tudott megosztani senkivel. A zene volt az ő társa, és már nem tudott elmenni sehova a fejhallgatója nélkül.

Azonban volt egy nap, amit azóta nagyon ritkán emlegetnek fel, pedig ez volt a barátságuk kezdete. Egyik oldalról pozitív a visszaemlékezés, a másikról negatív. Ezer boldog pillanat sem tud felérni egy pillanat negatívval, sok embernél. Ezért érdekes megfigyelni azon a napon való történteket mindkét fél szempontjából:

Kei éppen be akart menni az osztályába, mikor észrevette a játszótér egyik oldalsó pontjában lévő kisebb csoportot. Három nem is olyan magas fiú, barna, rövid hajjal és bottal a kezükben álltak körbe egy, a földön ülő kicsit hosszabb barna hajú fiút. Az egész szituáció Tsukishima szerint kicsinyes és igazán szükségtelen volt. A három fiú valamit szólt a lent ülő felé, akinek a szemeiben könnyek voltak, ráadásul még az arca és a ruhái is porosak voltak. Keit igazán nem érdekelte az egész, vele úgy sem csinálnak semmit, majdnem kétszer akkora, mint ők, de az már más kérdés volt, hogy a srác, aki az elszenvedője volt az egésznek nem tudott semmit sem tenni ellenük. Ez pedig így nem volt fair küzdelem. Tsukishima sóhajtott egyet, de megindult a csoport felé. Mikor odaért, egyedül a földön fekvő fiú vette észre, és a szemével próbált segítséget kérni, mire Tsukishima bólintott egyet, hogy érti, mire gondol. Nagyon nem volt ínyére az egész, de hajtotta valami, talán a benne rejlő tettvágy. Vagy csak a barna szemek voltak azok. Soha nem érzett máshogy, ha valaki barna szemekkel nézett rá, de a földön fekvő fiúnál valami más volt.

- Váó, srácok. Három az egy ellen? Ez eléggé gáz – nézett egyszerre le és rájuk. Ezért éri meg az ilyen helyzetekben magasnak lenni. Hiába akarnak kikezdeni veled, a két fejnyi magasság különbséget elég nehéz kompenzálni az általános iskolában.

Mindenki odakapta a fejét, és az összes arc más- más érzelmet mutatott. Az egyiknek egy furcsa grimaszba torzult az arca, míg a másik inkább jókedvvel nézett rá. Mintha csak ezt várta volna; hogy még valaki beszálljon. A legutolsóra pedig elég volt ránézni, lehetett tudni, hogy ő már inkább máshol lenne.

- Te is szeretnél beszállni? Lehet, neked már elhiszi azt, hogy arca olyan, mint akit leszart egy madár – szónokolt a középen álló, a kezében egy bottal. A jókedve egyre nagyobb lett. Ilyen fiatalon is élvezi azt, hogy leszólhat másokat, milyen lehet majd felnőttként, gondolta Kei.

- Ó, pedig azt hittem, hogy magadról beszélsz – szólt vissza Tsukishima egy fél mosollyal a szája sarkában, de közben olyan hangsúllyal beszélt, hogy úgy tűnjön tényleg komolyan gondolta. A fiú arca vörös lett az idegtől. – Inkább hagyjátok békén a srácot, vagy szólok a tanárnak. – Ebből is látszott, hogy Kei okosabb volt általában a többieknél. Nem kezdett verekedésbe, hanem rájött arra, hogy ebben az életkorban a gyerekeknek a tanár hívása felért azzal, hogy a szülők is megtudják az egészet.

A három fiú mind vörös arccal hagyták el a játszóteret, de itt és észrevehető a különbözet. Az egyik az ingertől, a másik kettő a megalázottságtól volt vörös. A végén már csak Kei volt ott és az ismeretlen, aki végre felállt a poros földről és leporolta a ruháit.

- Nos, köszönöm – hajolt meg egy kicsit, közben a szemeiből törölve ki a könnyeket.

A mai napon történtek Kei szemében győzelem volt. Egy boldog pillanat, amire büszke volt, hiszen úgymond megmentett valakit. Ez egy tizenéves iskolás gyereknek nagy szám volt.

A másik oldalról nézve pedig egy másabb szempontot tudunk megfigyelni:

Yamaguchi az elején nem értette, hogy mi olyan visszataszító benne, amiért őt bántják. Az anyja ilyenkor azt válaszolta, hogy semmi, hiszen ő a leghelyesebb fiú, és biztos csak irigyek a többiek. Aztán ahogy szaporodtak a gúnyolódások, egyre nehezebben tudta elhitetni saját magával, hogy nem olyan, mint aminek leírja az anyja. Aztán már semmi nem maradt csak az egyetértés, hogy ő tényleg olyan, ahogy a többiek mondják és megérdemli, hogy így hívják, hiszen ennél jobbat egy olyan kinézetű gyerek, mint amilyen ő volt nem kaphat. Az ütés nyomok ott voltak bizonyítékként, hátha elfelejtette volna, hogy mennyit is ér, a lelki bántalmazás pedig már régi, fájdalmas barátként köszöntötte újra és újra. Igazi barátokról nem is álmodozott, hiszen, ahogy a többiek megmondták ő nem érdemel meg ilyesmit.

Aztán az egyik napon valami máshogy történt, mint a megszokott. A napi fenyegetés mintha megduplázódott volna akkor, minden egy kicsit több volt a kelleténél, és jobban szíven ütötték. Két óra között, amikor ki lehetett menni az udvarra, Yamaguchi soha nem látott gyorsasággal próbált mindenki előtt kiérni, és valami olyan helyre menni, ahol általában olyanok játszottak, akiket nem érdekelte Tadashi annyira, hogy foglalkozzanak vele. A fél órányi pihenőt a becsengő zavarta meg, ami hiába volt jelző, indulni kellett. Tadashi érezte a győzelem ízét a szájában, hogy nem találta meg senki, amikor megjelent a három fiú. Megszokott mosoly, megszokott boldogság az arcon, hogy újra bánthatják. Kigáncsolták, ami miatt a földre került, ráadásul még a szemébe is rúgták a port. Csípett, mint mindig, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemeibe. Természetes biológiai folyamat, a három iskolatársa mégis viccet csinál belőle, és nem értette miért. Miért, miért, miért? Ugyanaz a kérdés hagyja el a száját mindig, remélve egy másik választ, ami talán abból áll, hogy nem vele van a probléma, hanem azokkal, akik ezt művelik vele. Nekik vannak problémáik, és csak kell valami, ami kézzel fogható. Aki gyengébb, hogy elfelejtsék saját maguk problémáit. Az ok nem az áldozatban van, mégis az okozatot ő hordozza.

Azt szokták mondani, hogy a legrosszabbtól már csak jobb jöhet. Yamaguchi nehezen hitte el, hiszen minden nap rájött arra, hogy a legrosszabbnál is mindig van egy lejjebb lévő szint. A mai nap pedig a legrosszabb volt mind közül. A szeme csípett a portól, a végtagjai fájtak attól az ütésektől, amit néha kapott, a szavak pedig már a teljes egészét betöltötték.

Egy pillanat alatt lehet valakinek lerombolni mindenét, és mi történik akkor, ha minden nap lerombolják mindenedet? Mi marad a végén?

Egy srác állt ott; magas volt, mindenkinél magasabb, és toronyként magasodott Tadashi felé.

Vissza lehet építeni mindent egy pillanat alatt?

Yamaguchi meglepetésére a szőke hajú segített neki, bár fogalma sem volt, hogy egyáltalán miért. Semmi jó nem származott belőle a számára, mégis ettől függetlenül hálás volt, hiszen talán ő volt az első, aki bármit is tett, és nem csak nézte.

Egy hét telhetett el azóta az eset óta, és mi sem változott. Minden visszaállt a saját kerékvágásába, és Yamaguchi ezt nagyon sajnálta. Aztán jött egy nap, amikor valamiért Kei mellett állt. Valószínűleg megismerték egymást, de nem tulajdonítottak nagy jelentőséget neki. Tadashi nézelődött, mivel nem igazán volt más lehetősége, mikor megpillantotta a három fiút nevetve közeledni feléjük. Aztán a középen sétáló és egyben a leghangosabban nevető feléjük pillantott, és meglátta Tsukishimát. Az arcmimikája egyértelműen mutatta azt, hogy rájött ki is áll ott. Fintorogva mondott valamit a barátainak és a másik irányba mentek tovább. Tadashi pedig rájött a megoldásra.

Egyszerű logika, amit használt: Ha Kei mellette van, a többiek nem jönnek közelebb hozzá, hiszen félnek tőle. Ergo, végre túl tud élni egy hetet úgy, hogy ne kelljen a foltokat takargatnia a hosszú pulcsikkal.

Mindenki azt gondolná, hogy ez mindent megoldott innentől kezdve. Hiszen logikus, nem? Már nem fogják őt bántalmazni, mert nincs lehetőségük. Csak egy nagy dologról szokásunk elfeledkezni. Nem csak testi bántalmazás van.

Yamaguchi hiába szüntette meg a foltokat a testén, az önbizalom hiánya és az összes szó, amivel illették ott van benne, és csak gyűlik és gyűlik.

- Minden rendben? – kérdezte Kei, aki már teljesen megszokta Yamaguchi társaságát, és már nem ellenkezik.

- Persze, minden tökéletes – válaszolt egy erőltetett mosollyal. Tsukishima nem vette észre, hogy hiába van a nap nagy részében Tadashi mellett, attól függetlenül még mindig eljutnak hozzá a beszólások. Az alacsonyabb pedig nem szólt erről, hiszen már így is megtörten érezte magát, amiért gyáván inkább egy másik ember mögé húzódott, mintsem hogy ő maga oldja meg a helyzetet.

***

A két fiú kapcsolata stagnált; ugyan úgy viselkedtek egymással, mint a megismerkedésük idején, talán annyi változással, hogy Tadashi egyre többet beszélt vele. Kei pedig mit sem változott.

A gimnázium kezdetével Kaitónak ez elég gyorsan szemet szúrt, és nem is nagyon tétlenkedett. Azt hitte, hogy Kei van annyira értelmes, hogy észrevegye, mit érez Yamaguchi, de úgy látszik tévednie kellett.

- Tudod mit Tsukishima, gyere, beszélgessünk egy kicsit, mint férfiak a... Nos, veled – húzta fel a felkarjánál Kaito Keit. Makoto néhány másodperc múlva követte őket. Nem mentek messze, alig néhány méterre álltak meg az osztályteremtől. Kaito neki dőlt a nyitott ablaknak, és kifelé nézett, a másik kettő pedig követte. Kei állt középen, értetlenkedve, de egy kicsit kíváncsian.

- Nem hittem volna, hogy lesz még egy olyan fiú a baráti körömben, aki olyan lesz, mint Yanaka, de úgy látszik tévedtem – kezdte Kaito. – Nem azt mondom, hogy Yanaka nem férfias, vagy, hogy éppen túl lányos. De az biztos, hogy elég könnyű őt megbántani, és érzelmileg is befolyásolható. Ezt azért mondom el neked, mert szerintem Yamaguchi is ilyen. – Kei kicsit érdeklődve hallgatta az osztálytársát, nem értve még hogy mire akar kilyukadni. – Yanaka elég sok mindenen keresztül ment, és szerintem Tadashi is kapott a múltban az iskolai bántalmazásból. És hiába mi nem vagyunk részesei, már megtanultam Yanaka által, hogy nagyon sok lelki bajt okozhat. És hidd el, ezt nem jó dolog átélni. – Kaito csak magyarázott, Tsukishima pedig már rájött, hogy mit akar ezzel mondani a másik. Makoto csak csöndben állt mellettük, néha egyetértően bólogatva.

- A lényeg. Mikor barátok lettünk Yanakával, rájöttünk arra, hogy hiába vagyunk mellette nulla huszonnégyben, attól még elérik őt a beszólások. És egy ideig hiába volt Yanaka újra boldog és olyan, mint most, hogy mindig csak beszél, elkezdett befordulni, és senkivel sem akart beszélni, még velünk sem. – Megszólalt a jelző csengő, ezzel mind hármukat megijesztve.

- Röviden. Rá kellett jönnünk, hogy nem elég csak mellette lenni, mint egy testőr – folytatta felgyorsítva a történéseket Makoto. – És azért akartuk elmondani ezt neked, mert szerintünk te erre nem jöttél rá. Pedig Yamaguchinak kell valaki, aki segít neki rájönni, hogy nem olyan, ahogy a többi hülye gyerek mondja. Egyetértesz velünk? – kérdezte gyorsan, és gyors választ is várt rá. Már minden körülöttük lévő diák bent volt a saját termébe, csak ők voltak hátra meg még két három fiú, akik futottak, hogy átérjenek a másik épületbe.

- Igen, értem mire akartok kilyukadni. De nem tudom, hogy én hogy tudnék segíteni.

- Öhm... Beszélgess vele, és ne úgy ülj ott, mint aki mindjárt halálra unja magát? – kérdezte értetlenkedve Makoto. Kei már nem tudott rá válaszolni, mert meglátták a folyosó végén a tanárt és muszáj volt bemenniük.

Tsukishima meghallgatta őket, még meg is értette, hogy miről beszélnek, mégis az első adandó alkalommal egy szép kecses mozdulattal az egész beszélgetést kidobta a kukába, és sikeresen megbántotta Yamaguchit.

Van még mit gyakorolnia.

Örömmel várom a véleményeiteket a komment szekcióban. :)