*Yamaguchi Tadashi*

- Szia Tadashi – köszönt Tsukishima, egy félénk mosollyal az arcán. Nem tudtam válaszolni, annyira meglepődtem, hogy itt találom. – Bejöhetek? – kérdezte, a válaszom hiányában. Kijjebb húztam az ajtót, hogy beférjen, és elálltam az útból.

- Csak egy gyors kérdés, mielőtt még tovább megyünk – mondtam, hogy azért tisztázzak valamit. – Ugye, nem te vagy az új szobatársam? – kérdeztem a biztonság kedvéért. Kei leült az egyik ágyra, ami pont az enyém volt. Mondjuk nem volt nehéz rájönni, mivel a kettő közül csak azon voltak a személyes dolgaim.

- Nem én vagyok az. Azért jöttem, hogy beszéljek veled.

- Azt hittem, hogy mindent megbeszéltünk akkor – válaszoltam egyből. Én a másik ágyra ültem le, vele szembe. Felhúztam a lábaimat, és törökülésbe helyezkedtem.

- Akkor nem gondoltam végig rendesen azt, hogy mit is mondok. – A hangja halk volt és nyugodt. Rákönyökölt a térdére, és összekulcsolta a kezeit. – Akkor tudtam meg, hogy elmész, és össze voltam zavarodva. Hirtelen mondtad el, és...

- Én nem akkor akartam elmondani neked. Te erősködtél – fűztem hozzá.

- Tudom. De az sem lett volna jobb, ha az utazásod előtti napon mondod el. Szerintem még rosszabban reagáltam volna. De a lényeg. – Fújta ki a levegőt. – Szeretnék egyrészt bocsánatot kérni, mert tudom, hogy nem jól kezeltem a helyzetet. De azt is meg kell értened, hogy a félelmeim valósak. – Beszéde komoly és nyugodt volt. Olyan érzést keltett, mintha betanult szöveget mondott volna, mégis az idegességét számomra az árulta el, hogy ropogtatta az ujjait. Ahogy végig néztem rajta tudatosult bennem végleg, hogy csak egy hétig nem láttuk egymást, mégis hosszú időnek tűnt. – Gondolom nem lep meg, ha azt mondom, hogy te vagy a legjobb barátom is, ezért főleg rosszul esett, mikor azt mondtad, hogy elmész. Lehet, hogy önző dolog volt tőlem az, amit akkor mondtam, de szerintem te se tettél volna máshogy.

- Tudod, én nem haragszom rád – mondtam hirtelen. Ahogy ott ült, nem éreztem haragot iránta. Itt volt, hogy beszéljen velem, ami nekem eleget jelentett.

- ... Mi? – kérdezte meglepetten.

- Nem haragszom rád – ismételtem meg, egy enyhe mosoly kíséretében. – Volt elég időm visszajátszani a beszélgetésünket ahhoz, hogy rájöjjek, volt igazság abban, amit akkor mondtál.

- Akkor... Akkor miért nem kerestél vagy hívtál?

- Azt hittem, hogy szakítottunk. Olyan heves volt a beszélgetésünk, és olyan rosszul ért véget, hogy nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez azt jelentette, hogy te nem akarod innentől kezdve folytatni.

- Én pedig azt hittem, hogy te nem akarod folytatni, mert csalódtál bennem. Mikor elléptél mellőlem azon az estén, már akkor éreztem, hogy ennek nem így kellett volna zajlania. De abban a pillanatban tényleg azt éreztem, hogy én ezt nem tudnám csinálni. Olyan volt mintha kirántottad volna a lábam alól a talajt egy pillanat alatt. Minden olyan biztosnak érződött előtte. Úgy éreztem, hogy minden tökéletes, és akkor jött ez. Nem tagadom, megijesztett a gondolat, hogy jövőre nem leszel velünk, velem – magyarázta csöndesen. Nem szóltam bele, hagytam, hogy ő beszéljen. Ahogy néztem, az arca ki volt simulva, nyugodtan beszélt, a szemei pedig egyfolytában engem néztek. Intimnek tűnt a pillanat, megnyílt előttem, és az érzéseiről beszélt. – Szerintem annyira megijesztett a gondolat, hogy az agyam úgy érezte, a legjobb megoldás az, ha megszakítok mindent. Aztán rájöttem arra, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, amit tehetek. Tehát... - Állt meg egy pillanatra. – Igen. Ezt akartam neked elmondani – mondta végül, miközben a tenyerét a comjaira tette, mintha az izzadságot akarná letörölni.

- Örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, mire megláttam egy villanást a szemében, és egy félénk félmosollyal válaszolt. Felálltam az ágyról, és két lépéssel már előtte voltam. Tsukishima felnézett rám, de nem ért hozzám. Felvezettem a kezeimet az arcához, és inkább csak élveztem, hogy végre megint hozzáérhetek, mint hogy tettem volna valamit. Kei aztán megmozdult, és néhány másodperc múlva kezei erőteljesen szorították az oldalamat. Nem volt valami kényelmes helyzet semelyikünk számára, a magasság különbség miatt, ezért inkább leültem mellé. Egész testemmel felé fordultam, így újra törökülésbe helyezkedtem. Tsukishima csak az egyik lábát tette fel az ágyra, és úgy fordult felém. – Meddig maradsz? Nem is. Hanem egyáltalán, hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor belém villant, hogy igazából a kollégiumban vagyunk. Ahova elméletileg csak kártyával lehet bejutni.

- Áh, igen. Yanakával jöttem. Mizuki is ma pakol át a kollégiumába. És Yanaka volt olyan kedves, hogy megkérdezze, nem akarok- e jönni, hogy rendbe hozzam a kapcsolatomat – magyarázta.

- És sikerült rendbe hoznod? – kérdeztem viccesen. Már mind a ketten mosolyogtunk.

- Szerintem igen, de kéne a másik fél véleménye is – válaszolt, miközben előre dőlt. Én is ugyanígy tettem, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.

- Nos? Megkaptad a válaszodat? – tettem fel a kérdést, mikor elhúzódtam tőle.

- Igen. De lehet szükségem lenne még bizonyítékra? – kérdezte incselkedve. Elnevettem magamat, talán azért is, mert most éreztem azt, hogy visszatértünk az eredeti kerékvágásba. Ezzel a nevetéssel az eddig felgyülemlett idegességet engedtem ki, és újra elengedtem magamat. Megkönnyebbültem. Gyorsan magam mögé pillantottam, hogy van- e elég helyem, majd mikor konstatáltam, hogy nem fogom beverni a fejemet, és meghalni, körbe fontam a kezeimet Kei nyaka körül, és húzva őt is magammal elfeküdtem az ágyamon. Kei amilyen gyorsan csak tudott megpróbált lépést tartani a hirtelen pozíció váltással, így végeredményként felém került, a lábai pedig a két oldalam mellett voltak. Kezei erősen tartották magát, hogy ne préseljen össze, de még így is elég közel volt, ahhoz, hogy könnyen megcsókolhassam. Nem siettem el semmit, lassan fogtam közre az alsó ajkát, minden egyes pillanatot kiélvezve. Végig vezettem nyelvemet az ajkán, majd kicsit elhúzottam, hogy teljes egészében megcsókolhassam. Átvezettem a nyelvemet a szájába, és játékosan hozzáérintettem az övéhez. Tsukki válaszolt érintésemre, és ekkor éreztem újra, hogy végig bizsereg a testem. Felemelkedett a csípőm az érzésre, és erőteljesebben szorítottam rá a nyakára. Kei visszaszorított a matracra, és így folytattuk tovább, egészen addig, amíg valaki kopogtatott az ajtón. Egyből elválltunk, és egymásra néztünk. Mindkettőnk meglepődött egy pillanatra, mikor is realizáltuk, hogy valószínűleg a szobatársam lesz az. Kei feltápászkodott rólam, és letörölte a száját. Én is felálltam és az ajtóhoz mentem. Mikor kinyitottam valóban egy fiú állt ott két bőrönddel, mögötte pedig a szülei. Köszöntek, és a fiú bemutatkozott, mire én is illedelmesen köszöntem, és meghajoltam, majd beljebb engedtem őket. A szoba már elég szűkös volt ennyi embernek, amit mindenki érzékelt, ráadásul mindenki meglepődött Tsukishimán is, hogy mit keres még egy fiú itt.

- Jó napot kívánok – hajolt meg Kei is. – Én csak beugrottam egy gyors látogatásra, de már megyek is, nehogy zavarjak – magyarázta, és átadta a helyet a fiúnak. Meglepődtem mennyire illedelmes volt. Kei átállt a nyitott ajtóba, elállva az útból, hogy beférjenek a bőröndökkel. Egymásra néztünk Tsukkival, hogy most mi történjen.

- Én már néhány órával ezelőtt lepakoltam, így lehet, hogy én most akkor elmegyek, hogy hagyjak egy kis időt nyugodtan kipakolni – szólaltam meg, mindenkink intézve a szavaimat. A fiú megköszönte, hogy gondolok rá, de biztosított róla, hogy nem zavarom őket. Tudtam, hogy ez csak a szokásos kedvesség, amit mindenki elvár, így nem vettem komolyan. Még néhány szót szóltam a fiúhoz, aki igazán kedves volt, ami miatt úgy éreztem, hogy remek szobatárs lesz. Miután magukra hagytuk őket, Tsukkival lesétáltunk a földszintre, és kimentünk az épületből. Alig értünk ki, Yanaka hívta Keit.

- Igen? – vette fel a telefont. – A kollégium épülete előtt. Oh... Ilyen gyorsan? – A beszélgetésük egyik oldalát hallottam csak, de még így is könnyű volt kitalálni, hogy miről folyik. – Rendben, itt várlak – válaszolt még utoljára, mielőtt letette. Rám nézett, de mondania sem kellett semmit, tudtam, hogy mi történik.

- Yanaka mindjárt itt lesz. Indulunk vissza – mondta azért ki a valóságot. Elhúztam a számat, a kegyetlen valóság mindig az, ami nekünk jut. – Ha hazaértem, felhívlak – ígérte meg nekem, miközben összekulcsolta a kezeinket. Önkénytelenül szorítottam meg a kezét.

- Azt is megígéred, hogy mindig válaszolni fogsz a hívásaimra? – kérdeztem. Ahogy elnéztem mellette, megláttam, ahogy egy ismerős alak közeledik felénk. Yanaka volt az.

- Megígérem. De csak akkor, ha te is megígéred nekem azt, hogy folytatni fogod a röplabdázást – fűzte ő is hozzá a saját gondolatát. Megmosolyogtam válaszát.

- Megígérem. De! – folytattam még nagyobb mosollyal az arcomon. – Csak akkor, ha megígéred nekem, hogy küldesz egy pulcsit, a te illatoddal. – Kérésemre Kei meglepődött, de néhány pillanattal később elengedte a kezemet, és lehúzta magáról azt a pulcsit, ami most volt rajta. Alatta csak egy sima kék póló volt, a póló bal oldalán pedig egy Hold. A kezembe helyezte a pulcsiját, egy mondat kíséretében.

- Meg kell ígérned nekem, hogyha legközelebb Tokióban fogunk játszani, eljössz megnézni. – A hangjában reménykedés volt, de nem értettem miért. Hevesen bólogattam válaszként.

- Megígérem, de csak ha kitartasz mellettem, míg ki nem kerülök a kollégiumból. – Utolsó kívánságom ez volt, ami talán a legfontosabb volt számomra.

- Kisujj eskü? – kérdezte, feltartva a kisujját.

- Kisujj eskü – bólintottam, beleakasztva az ujjamat az övébe, megrázva azt. Kicsit gyerekesnek érződött a jelenet, de néha a legegyszerűbb dolgok jelentenek a legtöbbet.

Yanaka egy pillanattal később lépett hozzánk, a pillanatunk pedig elillant.

- Remélem sikerült megbeszélnetek, amit akartatok, mert mennünk kell – mondta a köszönés után. Tsukkival egymásra néztünk, és mindkettőnk szemében tükröződött a fájdalom.

- Igen, sikerült – válaszoltam helyette. Újra megfogtam Tsukki kezét, és közelebb álltam hozzá. Felnéztem rá, és elmosolyogtam, hátha ezzel be tudom csapni saját magamat is. Mosolyom erőltetett volt, semmi köze nem volt a valódihoz. Előre hajoltam és egy gyors csókot nyomtam a száj szélére. – Ne feledd, hogy fel kell hívnod, amint visszaértetek – figyelmeztettem utoljára. Elmosolyodott, és bólintott egyet. Megszorította a kezemet, majd elengedte. Ellépett mellőlem még utoljára végig simítva a hátamon, és Yanakához ment.

- Sziasztok – köszöntem el tőlük. Mosolyom még mindig kitartott, bár nem tudtam meddig. – Nemsokára találkozunk – fűztem hozzá viccesen, hogy oldjam a feszültséget. Mind ketten hümmögtek egyet, de ők sem érezték viccesnek, ahogy én sem. Ők is elköszöntek, és még Yanaka utoljára átölelt, mielőtt még tényleg elmentek volna.

Ott maradtam a kollégium előtt, néztem, ahogy egyre messzebbre kerülnek tőlem. Mielőtt még teljesen eltűntek volna Tsukki hátrapillantott, és intett nekem. Visszaintettem, de talán már nem is látta.

Ahogy eltűntek a szemem elől én is elfordultam. Nem akartam visszamenni a szobába még, így jobbra indultam el, valószínűleg egy fajta kisebb park felé. Jobb kezem még mindig erőteljesen fogta a pulcsit, talán túl erőteljesen is. Ahogy haladtam minden fajta érzelem átfutott rajtam. Egyik pillanatban még mosolyogtam, a másikban pedig már könnyes szemmel néztem a zöld területre. Nem ültem le egyik padra sem, csak sétáltam tovább és tovább, keresve az úti célomat.

És hogy mi az úti célom? Azt senki sem tudja pontosan, még én sem.

De annyi biztos, hogy most már nyugodt szívvel megyek és keresem, tudva, hogy bárhova is lyukadok ki, Kei ott fog várni a végén.

Köszönöm szépen, hogy elolvastátok a történetet, remélem tetszett nektek! 

Örömmel várom a véleményeket a komment szekcióban. :)

2020.06.02.