*Yamaguchi Tadashi*

Becsöngető után néhány perccel lépett be a tanár úr az osztályba, a magas és szálkás alakjával, ami miatt mindenki elcsendesült. Nem lehetett a férfit nem észre venni, bárhová is lépett be, mert hiába volt fiatalabb a többi kollégájánál, így is szigorúbb volt náluk. Arról nem is beszélve, hogy angolt tanított, amiből nem álltam fényesen a jegyeim alapján, de én is tudtam, hogy rossz vagyok belőle. Nem mentek az igeidők és még a kiejtésem is rossz volt, így próbáltam mindig a háttérbe húzódni, ha bármit is kérdezett.

Erre a napra ígért egy felelést egy kisebb párbeszédből, amit tényleg próbáltam megtanulni, de nem mondtam volna sikeresnek.

- Rendben, gyerekek. Mivel mára már beígértem egy felelést, ezért azzal kezdünk. Hogy ne legyen igazságtalan valakire rábökök a névsorból véletlen szerűen – magyarázta, közben felmutatva a lapot, amin a nevek vannak. Letette a lapot az asztalra, kezébe vett egy ceruzát és tekintetét az osztályon legeltetve egy kicsit megpörgette a névsort és rábökött. Mindenki lélegzet visszafojtva várta az eredményt. A tanár visszanézve a lapra olvasta le a nevet.

- Yamaguchi Tadashi – mondta hangosan, mire egy pillanatra megállt a szívverésem és ezzel egyetemben a többi osztálytársam pedig hangosan kifújva a levegőt pacsiztak egymással. – Itt van vagy hiányzik? - kérdezte körbe nézve, mire én felemeltem a kezem, hogy jelezzek; én vagyok az. Intett, hogy menjek ki mellé a tanári asztalhoz, majd a táblára írta fel a feladatokat, amiket a többieknek kell megoldaniuk míg én felelek.

Kisebb gyomorgörccsel álltam fel és sétáltam előre, körbe nézve az osztályon, hogy mennyien figyelnek. Amíg kiértem az asztalhoz minden átfutott az agyamon, kezdve azzal, hogy akik leghátul ülnek azok valószínűleg, ha nagyon halkan beszélek, akkor nem fogják hallani a szenvedésem és ha szerencsém van, akkor az előrébb ülök pedig belemélyednek a feladatokba, így csak a tanár fog részese lenni ennek az egésznek.

- Rendben Tadashi, kezdheti. - Ült le a székére, minden figyelmét rám szentelve.

Néhány percnyi tömény szenvedés után végre megkegyelmezett egy kicsit, és inkább kérdéseket feltéve próbált beszédre bírni, amit érzékeltem, mert legalább próbált segíteni, így én is kierőltettem magamból néhány mondatot. Szerintem életem majdnem legkínosabb tíz perce volt, de még akkor sem volt vége, mivel jött az osztályozás. A tanár úr nagyot sóhajtva nézett hol rám hol a papírra, majd levéve a szemüvegét a tekintete megállapodott rajtam.

- Tadashi, az igazat megvallva nem tudom eldönteni, hogy ön ideges volt és ezért nem tudott beszélni vagy nem tanulta meg a párbeszédet. De ettől függetlenül alapvető hibái is vannak és a kiejtése sem jó – magyarázta nekem a hibáimat, amikkel teljesen egyetértettem. Nem tagadom, nagyon rossz vagyok angolból, de még nem találtam senkit, aki tudna legalább korrepetálni egy kicsit is.

Megegyezve egy közepesen – amivel elképesztően elégedett voltam – sétáltam vissza a padomhoz, közben feltekintve az osztályra kaptam el Tsukkinak a tekintetét. Szerintem már a felelés első néhány percében kész volt a feladattal és végignézte a szenvedésem, de ez még sem érdekelt annyira, hiszen őt ismerem. Eltekintve rólam a tanárra vezette a tekintetét, aki folytatta az órát, én pedig csak lezuhanva a székre temettem el a kezeim között az arcomat, elfeküdve az asztalon. Teljesen kifárasztott ez a felelés, ráadásul ez még csak az első óra volt.

Mikor meghallottam a kicsöngőt, úgy éreztem magam, mint akit most szabadítottak fel, és ahogy kilépett a tanár az ajtón, azzal a lendülettel nyitottam ki a mellettem lévő ablakot egy kis levegő reményében. Rákönyökölve a párkányra élveztem a friss szellőt, miközben Yanaka fordult felém hátra, úgy arcon röhögve, mint aki élete legjobb poénját hallotta volna.

- Hát Yamaguchi, te aztán tényleg nem tudsz angolul! – nevetett ki. – Már én éreztem magam kényelmetlenül a tanár helyében – folytatta, mire csak sóhajtottam egyet és a fiú felé fordulva néztem rá elveszett arccal. – Váó, ennyire meghatott téged? – kérdezte érdeklődve.

- Láttad milyen szarul ment a felelés, és nehogy azt hidd, hogy ez csak szóban megy ilyen rosszul, írásban is ilyen. Már előre félek a félévi teszttől.

- Ne legyél már ennyire negatív – nézett rám Yanaka durcásan. – Harminchatan vagyunk az osztályban, ráadásul még rajtunk kívül három osztály indult, csak meg kell kérned valakit.

- És szerinted hányan vállalnák el? Mindenkinek tanulnia kell, nem fog önként korrepetálni senki – válaszoltam, miközben elővettem a következő órára szükséges dolgokat. Nagyon remélem, hogy ezen a napon már békén hagynak a tanárok és nem fognak felszólítani, bőven elég volt mára ez az angol.

- Ezt úgy mondod, mintha nem lenne kivétel.

- ...Yanaka! – kiáltott egy hang az ajtóból, mire mind a ketten odakaptuk a tekintetünket. Ha jól láttam, akkor a felsőbb évfolyamba járt a srác, de fogalmam sem volt, hogy melyikbe. Barátomra pillantottam, aki ahogy meglátta, hogy ki szólítja, egyből elmosolyodva pattant fel.

- Látod, ő az én kivételem, találd meg a te is a sajátodat – válaszolta boldogan, majd intve egyet gyorsan az ajtóban lévő fiúhoz szaladt, majd együtt távoztak az osztályból. Láttam a szemében az izgatottságot, amit nem tudtam mire vélni, de biztos voltam benne, hogy kikérdezem, hogy ki is ez a srác.

Szerencsére semmi nem történt az órákon, felelés és felszólítás nélkül sikerült végig szenvednem a napot, így már csak az edzés volt hátra. Tsukishimával egész nap alig beszéltem valamit, ami hiába nem valami meglepő, van olyan nap, amikor annyira csöndben vagyunk, hogy kicsit hiányzik a hangja.

Belépve a klubszobába már nagyjából mindenki ott volt, kivéve Hinatát és Kageyamát, akiknek az ordibálásukat idáig hallottam, így valószínűleg idők kérdése és ők is ideérnek. Miután mindenki megérkezett és elkészült átsétáltunk a tornaterembe, ahol Daichi- san egyből kapitány üzemmódba kapcsolt, ami húsz kör bemelegítő futást jelentett. Tíz után elképesztően elfáradtam, de mikor végig néztem a többieken, nem láttam rajtuk a fáradságot. Miért mindig én vagyok a leggyengébb? Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy hogy még ennyit sem bírok, így mélyet lélegezve gyorsítottam a tempómon, hogy minél előbb végezzek. Az utolsó kőr befejeztével próbáltam kevésbé látványos módon meghalni. Leültem a földre, úgy csinálva, mintha éppen nyújtanék, közben nagyokat lélegezve próbáltam életet lehelni a lábaimba és a tüdömbe egyaránt. Hosszú távon ez nem lesz jó így, muszáj lesz változtatnom az állóképességemen, ha nem akarok lemaradni.

- Rendben, ha mindenki végzett, megbeszélnénk a részleteket a hétfői edzőmeccsel kapcsolatban – mondta a kapitány, kezében egy nagyobb fajta taktikai táblát tartva. Felállva a földről sétáltam a többiekhez, akik már elfoglalták a helyüket Daichival ás Sugával szemben. Leülve közéjük Tsukki egy kulacsot nyújtott felém, amit örömmel elfogadtam, mert már úgy ki akart szakadni a tüdőm.

- Átbeszélve mindent, arra jutottunk, hogy így lesznek a posztok – mutatta fel a táblát. – Szeretném Kageyamát és Hinatát egy csapatként használni – folytatta. – És Tsukishima az egyike a kevés magas játékosunknak, így szeretném látni, hogyan küzdesz a Seijo ellen.

Hallottam, ahogy tovább folytatta a posztok felsorolását, de én csak a tábla bal szélén lévő mágneseket néztem. Én voltam az egyetlen elsőéves, akit kihagytak, megint. Mindig fáj látni, hogy másnak mennyi haszna van, míg nekem egyáltalán nincsen. Muszáj mielőbb találnom valamit, amivel, ha nem is tűnhetek ki, de felvehetem a harcot a saját fegyveremmel, hogy én is hozzájáruljak a meccshez. 

Örömmel várom a véleményeket, macskákat (akár egyszarvúkat is) a komment szekcióban. :)

Ezt így itt hagyom, mert bármikor meglátom ezt a képet, nem bírok nem röhögni rajta xd