* Yamaguchi Tadashi*

Meghallva a tanárnő hangját, kinyitottam a terem ajtaját, és mikor beléptem kicsit meglepődtem. Nem hittem volna, hogy ennyien járnak rajzszakkörbe, úgy gondoltam, hogy majd öten elleszünk. A létszám nem megy fel így ránézésre húsz felé, de tíz biztos meg van. Gyorsan köszöntem a tanárnak, meg azért a többi gyerekeknek is, majd a szememmel Yanakát kezdtem el keresni, akit mindenki mögött találtam meg az ötödik padsorban. Mikor észrevette, hogy felé sétálok, egy mosollyal húzta közelebb magához a másik padot. Aki barátokkal jött ide, annak mind össze volt tolva a padja.

- Szia! – köszönt. – Hogy ment a röpi? És ne merd azt mondani, hogy sehogy, mert ahhoz túl nagy a mosoly az arcodon – magyarázta komolynak tűnő hangon, megelőzve azt, hogy le tudjam annyival, hogy semmi.

- Majd elmondom, de nem mintha bármi is történt volna – válaszoltam, mikor megláttam a tanárnőt közeledni.

- Tadashi, örülök, hogy itt van. A többiek már elkezdtek egy feladatot, önnek is azt kell, majd adok lapot meg eszközöket. – kezdett el magyarázni, én pedig csak bólogattam. – Ha van valami más, mint rajzverseny és azt szeretné befejezni itt, természetesen azt is lehet, ha pedig szeretne valamit tanulni vagy segítség kell, szóljon nyugodtan. Kérdés? – nézett rám, mire csak ingattam a fejem. Még elmagyarázta gyorsan, hogy mit kell csinálni, majd adott lapot meg eszközöket és magunkra hagyott. Oldalra néztem, hogy Yanaka hol tart, de éppen, hogy csak elkezdte.

- És mond csak. Tsukishima miért nem jött be? – kérdezte, kezébe fogva a grafitot, folytatva a munkáját. Meglepetten néztem rá, de ő csak folytatta a rajzát, egy kisebb mosollyal az arcán.

- Honnan tudod, hogy Tsukkival jöttem? – kérdeztem egy kisebb kuncogással.

- Hiába gondolja azt Kei, hogy nem lehet kiismerni, és, hogy egy teljesen semleges képet mutat, ez nem igaz – magyarázta. – De mindegy, maradjunk annyiban, hogy nem olyan vastagok a falak, és mivel mindenki a rajzával volt elfoglalva, így a csöndben jól lehetett hallani, ahogy elköszöntök egymástól – magyarázta.

Nem tudom, hogy most én maradtam le valamiről ebben a néhány napban, vagy vak vagyok, de Suga is ilyesmit mondott Tsukkiról. Mind a ketten azt mondták, hogy kiismerik őt, én mégsem tudom sokszor, hogy mit miért tesz.

- Én azon is meglepődtem, hogy egyáltalán elkisért – motyogtam, belekezdve a rajzolásba.

- Maradjunk annyiban, hogy „az embereim" elbeszéltek vele – válaszolt, poénból sejtelmesen nézve rám, amitől inkább éreztem magam furcsán, és egyben szomorúnak, mint olyannak, akinek tetszett a poén.

- Azt... Azt hittem, hogy önszántából akart elkísérni, hogy így kérjen bocsánatot – mondtam halkan. Így, hogy nem szabad akaratából csinálta ezt, hanem mondták neki, átváltozott az emlékemben minden, ami néhány perccel ezelőtt történt. Átgondolva az egészet, hogy ennyire kiismerhető vagyok, és, hogy csak egy szép tett, és egyből megbocsátok, elszomorít. Nem akarok ilyen ember lenni, aki ennyire átverhető.

- Mi? Miért akart bocsánatot kérni? – kérdezett vissza meglepetten, mire én is meglepetten néztem vissza rá. Elfelejtettem, hogy Yanaka nem tudott erről, így nagyon - nagyon nagy vonalakban elmondtam neki a történteket, miközben ő csak bólogatott.

- Értem – bólintott, mikor a történet végére értem. – Szóval Tsukki egy érzelmi analfabéta, nos, ezzel nem mondtál újat.

Nem válaszoltam rá, mert tudtam, hogy csak viccel, de én komolyan utána kerestem. Nem tudtam, hogy Tsukki miért viselkedik velem olyan elutasítóan, így rákerestem, hogy kik is azok, akik nem tudják kifejezni az érzelmeiket. Másnap el akartam mondani neki, hogy mit feltételezek, de ahogy ott álltam előtte, nem tudtam elkezdeni, mert, ahogy belekezdtem volna, egy kép ugrott be, majd még egy és még egy. És akkor jöttem rá arra, hogy Tsukki nem szenved alexitímiában, csak sokkal kevesebbszer fejezi ki az érzéseit. Én pedig elfelejtkeztem azokról a pillanatokról, amikor Tsukki megnyílt, pedig ezek tesznek azokon a kivételes napokon boldoggá.

- Ezt tudva, biztos vagyok benne, hogy Tsukishima önszántából csinált mindent, mert, akkor a srácok sem tudták, hogy mi történt, szóval nem tudták volna Keinek elmondani, hogy mit csináljon. Szerintem csak segítettek neki elmagyarázni dolgokat, érted metaforákban – magyarázta, majd egy pillanatra elgondolkozva megállt. – Hát, vagy valami olyasmikben, mivel szerintem fogalmuk sincs, hogy mi az a metafora.

- És ők milyen szakkörbe járnak? – kérdeztem, hogy végre tovább lendüljünk ezen a témán, mivel úgy látszik, hogy Yanaka sem tudja, hogy miről beszéltek.

- Mit is mondtak? Azt hiszem mind a ketten focira mentek, de nem vagyok benne biztos, mivel néhány nappal ezelőtt mintha azt mondta volna Makoto, hogy ő lehet a sakkot választja, mivel az egyszerűbb és abban nem tud elesni. Makoto nagyon két bal lábas. Tapasztalatból mondom.

- Tapasztalatból? – kérdeztem tovább kuncogva. Szeretem hallgatni az emberek történeteit, mert mindig jó hallani, ahogy mások milyen beleéléssel és nosztalgikus mosollyal képesek elmesélni a történeteket. Yanakával sem volt másképp; egyből neki kezdett a mesélésnek.

- De még mennyi tapasztalatból! El sem tudod képzelni, hogy mennyit esett ez a srác alsó középben. Tesi órán, ha ötször nem esett el a semmiben, akkor egyszersem. A legjobb tudod mikor volt? Akkor, amikor éppen fogócskáztunk, érted, fogócskáztunk, szerintem a tanár sem volt százas, de mindegy. Na és, akkor éppen az egyik osztálytársunk elkapta volna Makotót, mikor úgy felkenődött a bordásfalra, hogy azt hittük egyé vált vele. És érted, akkor megszólal, hogy.... – mondta Yanaka nagy beleéléssel, amit nem győztem figyelni. Egyszerre rajzolt és mutogatott az üres kezével, és ráadásul olyan gyorsan beszélt, hogy nem győztem figyelni, de én örültem neki. Legalább elterelte a figyelmemet, és csak arra tudtam figyelni, amit mesél. Ha csak egy kicsit is, de valamennyire átélhettem én is, hogy milyen lehetett közösen nevetni a barátoddal, és milyen lehetett akkor, önfeledten létezni valakivel.

***

- Mára végeztünk! – jelentette ki hangosan a tanár, engem teljesen kirángatva a nyugalmi állapotomból, amibe kerültem. Ránézve az órára, tudatosult bennem, hogy letelt az egy óra, vége a rajzszakkörnek. Yanakára pillantottam, aki jó fél órája fejezte be a mesélést és a rajzát is egyaránt, így csak elfeküdt a padon és pihent. – Ha valaki szeretné, itt hagyhatja a rajzát nálam – magyarázta, de engem nem igazán érdekelt, szeretem inkább én magam vigyázni a rajzokra.

- Yanaka – rázogattam meg barátomat, mire félszemmel felpillantott rám. – Jössz? – kérdeztem, mire csak bólintott egyet, majd feltápászkodva szedelőzködni kezdett.

Elköszönve a tanártól és a többi diáktól ketten indultunk ki a suliból, ami egy kicsit furcsa volt. Yanaka és én is már fáradtak voltunk, ráadásul sötét is volt, így csak a lámpák adták a fényt, és semelyikünknek nem volt már kedve beszélgetni. Ráadásul Yanaka néhány perc múlva leszakadt tőlem, mivel neki más merre volt az otthona, így egyedül folytattam utamat, ami megint kicsit furcsa volt.

Hazaérve köszöntem anyáéknak, beszéltünk néhány percet, majd mentem is a szobámba, hogy megcsináljam a házi feladatokat, amik holnapra kellenek. Átöltözve és leülve az íróasztalhoz, nagyot sóhajtva kezdtem neki a tanulásnak. Mikor nagy nehezen sikerült átszenvednem magam jó néhány matek példán és még több szövegértés feladaton, sikerült eljutnom odáig, hogy fürödni menjek. Felvéve az alvós cuccomat indultam volna ki a szobámból, mikor megszólalt a telefonom, és rápillantva egy üzenet jött.

Tsukkitól.

Örömmel várom a véleményeket, macskákat (akár kutyákat is) a komment szekcióban. :)