* Yamaguchi Tadashi*

Ahhoz képest, hogy Tsukishima azt mondta, hogy nem veszi komolyan ezt a három per hármas meccset, úgy érzem, hogy igenis komolyan veszi. A második szettet mindenki bizalommal kezdi, főleg Hinata csapata, akik úgy látszik nagyon belelendültek az új felfedezésébe.

Hiába akarom letagadni, és nem bele gondolni, de az, hogy ilyen erősen tudnak támadni, és az, hogy ketten, egymás segítségével ilyen gyorsan megsokszorozták a támadásukat szomorúságra ad okot. Nem azért, mert olyan ügyesek, hogy én a nyomukba sem érhetek, ebbe már beletörődtem. Hanem azért, mert ketten értek el valamit. Hiába röplabdázok már egy- két éve, nem éreztem soha azt, hogy a csapattársaimmal együtt, közösen, csapatként sikerült valamit végig vinnem. A legelején még próbálkoztam, de ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy annak a csapatnak, aminek én a tagja voltam, nem tartott szükséget arra, hogy egy újabb zöldfülűnek próbáljanak meg megtanítani komplexebb dolgokat, mivel már voltak profibb játékosok. És ki akarna egy bénával foglalkozni, mikor ott voltak a már edzett játékosok?

A forgásból adódóan én kerültem elölre, és tudtam, hogy nekem kell leütnöm majd a feladást, így próbáltam felkészülni rá, hogy hova fogom ütni. Bíztam benne, hogy most, hogy Daichi-san fog feladni, el fogom tudni ütni a labdát, és nem fogom megint elcseszni, mint az előzőben. Nem akarom még ennél jobban is azt higgyék a felsőbb évesek, hogy semmire nem vagyok jó. Felkészülök a feladásra, és már ugrok is, ahogy elhagyta Daichi kezét a labda. Tökéletes feladás, pontosan elértem és az egész lendületemet beletéve próbáltam elütni a labdát. Elhittem, hogy sikerülni fog, tényleg. De egy másodperccel később már tudtam, hogy nem fogok pontot szerezni, amikor egy kéz tűnt elő a látókörömbe, egyenesen blokkolva a lecsapásomat. Leérkezve hátra pillantottam, utolsó reményként kapaszkodva abba, hátha a vonalon túl esett le, de nem.

Inkább ráhagytam a pont szerzést azokra, akik értenek hozzá. Tsukki ledobva a pulcsiját, pólóban folytatta a meccset, amin egy csillag minta volt, és szerintem nem tűnt fel senkinek, mivel elég kicsi volt. Daichi attól függetlenül, hogy szerintem rájött arra, hogy nem vagyok jó, mégis próbált többször is feladni nekem, ami egyszerre volt jó érzés, de másfelől pedig kellemetlen. Néhánnyal sikerült pontot is szereznem, de így is a húzó erő Tsukki volt, meg Daichi. De hiába szereztünk pontokat, a meccs vége Hinata és Kageyama győzésével zárult. Szegények teljesen kész lettek, amit teljesen megértek, hiszen biztos nehéz lehetett Hinatának is két szettet végig futni.

Kicsit arrébb menve ültem le én is a földre, hogy kifújhassam magam, míg Daichi és Tsukki csak mellettem álltak. A kapitány megdicsért minket, majd inkább ment Suga-sanhoz, aki egy kulaccsal várta. Nem akartam egyedül maradni Tsukkival, de nem volt kedvem felállni sem, így csak ültem és vártam a történéseket. Meglepetésemre Kei kissé lehajolva egy kulacsot nyújtott felém, amit elfogadtam, hogy ne érezze magát annyira rosszul. Nem mintha Tsukkit érdekelte volna.

- Mész ma a rajzszakkörre? – kérdezte, a másik két elsőst nézve. Rápillantottam, rajta tartva a szemeimet, hátha felém tekint, de nem. Sóhajtva inkább válaszoltam.

- Igen. Szóval nyugodtam mehetsz haza, nem kell megvárnod – mondtam neki, mire ő csak egy hümmögéssel válaszolt, így megállapodtam magammal abban, hogy bizony nem változott a véleménye.

Végül nagy nehezen felálltam, hogy elvegyek egy törülköző féleséget, letörölve az izzadságot, míg Tsukki csak mellettem állva itta a vizét, ő is várva, hogy valami történjen.

- Tsukishima! – hallottuk meg Hinata hangját, egyre közelebbről, de Kageyama is vele volt. Megállva előttünk Hinata kezet nyújtott Tsukkinak, aki nem igazán értette, hogy mi van, de meg kell hagyni én sem.

- Kezet kell ráznunk egy meccs előtt és után. Noha ezt ma még nem tettük meg – magyarázta, még mindig várva, hogy Kei belerázzon, aki nem tette meg, csak állt ott és hitetlenkedve nézett az alacsonyabbra.

- Hallod! Kifognak repíteni a csarnokból, ha nem érzed át a csapatszellemet – suttogta, hátra pillantva a kapitányra. Azt hiszi, hogy tényleg ezért kellett lejátszani ezt a meccset?

- Amiért titeket kirepítettek, az azért volt, mert nem hallgattatok a kapitányra, hanem versengeni kezdtetek, és végül levertétek a dékán parókáját – válaszolta unottan Tsukki, mire az emlékre majdnem elkuncogtam magamat, emlékezve, hogy alig bírtam elhinni, mikor először hallottam a sztorit.

- Ne menjünk bele a részletekbe – morogta Hinata, gyakorlatilag ráugorva Tsukishimára, hogy végre kezet rázhassanak. Gondolom Kageyama csak jófejségből (?) jött a narancs hajúval, ezért nem is próbálkoztam kezet fogni vele, hiszen nem én vagyok a lényeg, és gondolom nem is akarna.

Miután Hinata sikeresen kezet rázott Tsukishimával, és a fiú látványosan hattyúhalált halt, azért, mert akaratlanul kezet kellett fognia Hinatával, a két elsős gyorsan elsétált a táskáik felé, valamit nagyon keresve.

- Tsukishima – hívta valaki megint Tsukkit. Úgy látszik a mai nap, nagyon híres lett. A hang irányába fordulva Daichi-sant láttam meg közeledni, majd mikor beszédtávolságba ért, barátságosan kérdezte tőle, hogy mi a véleménye a mai meccsről.

- Nem volt benne semmi különleges – kezdte kimérten. – Ő amúgy is egy király egy elit iskolából. Nincs azon semmi meglepő, hogyha az átlagosak kikapnak ellene – folytatta elnézve a kapitányról. Csak néztem a szemem előtt lejátszódó jelenetet, nem szólva bele. A kapitány egy mindent tudó hümmögéssel adta oda a fiúnak a pulcsiját, mikor egy hangos ordításra rezzent össze mind a hármunk. A másik két elsős a jelentkezési lappal a kezükben tértek vissza, amit a kapitány elvéve tőlük megnézett, majd Kiyoko felé fordulva, kérte, hogy hozzon ide valami dobozt.

Érdeklődve néztem én is az eseményeket, kíváncsian nézve a kinyitott dobozba, amiben a klub pulcsik voltak, mindegyik hátán a ,,Karasuno Középiskola Röplabdaklub" szöveg volt olvasható. Boldogan vettem ki egyet az én méretemben egyből felévéve azt. Először nagyon jó érzés volt, másodjára inkább úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg. Nézve Hinatát, aki boldogan pózol a pulcsijában, csak az van a fejemben, hogy ő megérdemli. Teljesen.

Az üdvözlés után a két harmadéves arrébb megy, míg Tanaka itt marad, mutogatva és magyarázva nekünk, hogyan kell megfelelően hátra mutatni a feliratra, miszerint ez a legmenőbb lehetőség megmutatni, hogy melyik röplabdaklubnak vagyunk a tagjai.

- És most háromra. Egy, kettő, há-rom! – kiáltotta Tanaka, mire Hinata nagy lelkesedéssel követte a másodéves mozdulatait, míg Kageyama csak csöndben csinálta utána, Tsukishima pedig meg sem mozdult. Én nagyon félénken és óvatosan csináltam utána a mozdulatot, nem igazán akarva magamra terelni a figyelmet.

Néhány perccel később Daichi és Suga-san is visszatért közénk, bejelentve, hogy ha szeretnénk nyugodtan mehetünk már haza, mára végeztünk. Megköszönve a meccset, meg mindent indultam el az öltözők felé, mögöttem Tsukishima lépteit hallva. Ha jól érzékeltem Kageyama és Hinata még ott maradtak gyakorolni, így csak ketten voltunk. Ránézve az órára, tapasztaltam, hogy időben vagyok így nyugodtan kezdtem el öltözni, nem is nagyon figyelve Tsukkira, aki akkor végzett, mikor én is, így együtt hagytuk el az öltözőt. Elköszönve a még a csarnokban lévőktől sétáltam vissza az iskola felé, hogy felmenjek a 203-as terembe, ahol a rajzszakkör lesz. Tsukki egész végig mellettem jött, így teljesen olyan volt, mintha haza mennénk, de én megállva az épület előtt fordultam Kei felé, hogy elköszönjek tőle.

- Nos, akkor gondolom holnap találkozunk – köszöntem el tőle, mire ő csak belenézve a szemembe, fordult az épület ajtaja felé, belépve rajta, tovább támasztva azt, hogy én is bemenjek, mielőtt még becsukódik. Egy pillanatra teljesen leblokkolva állok még mindig ugyanazon a helyen, csak bámulva Tsukkira, aki egyre idegesebbnek és zavarodottnak néz ki, majd kapcsolva gyorsan én is besiettem. Elengedve az ajtót, együtt sétáltunk tovább a folyosókon egészen a második emelet 203-as terméig, ahol egy óriási mosollyal köszöntem meg neki, hogy felkisért.

- Vigyázz haza felé menet. Sötét lesz, mikor kiérsz – mondta nekem, mire kapott tőlem egy még nagyon mosolyt.

- Rendben, Tsukki! – mosolyogtam, észre véve egy apró rezdülést Tsukki szája sarkában, mikor kimondtam az utolsó szót.

- Szia – köszönt el, majd feltéve a fejhallgatóját fordult vissza a lépcsők irányába. Én pedig boldogan kopogtam be a terembe, várva, hogy a tanárnő kiszóljon, hogy szabad. 

Örömmel várom a véleményeket, macskákat (akár koalákat is) a komment szekcióban. :)