* Yamaguchi Tadashi*

Mielőtt elkezdtük a meccset nem gondoltam bele, hogy különösen baj lesz-e, hogy Tsukkival nem vagyunk a legjobb passzban.

Kiyoko belefújt a sípba, és Tanaka-san már nyitott is, egyenesen Daichi felé, aki pontosan fogadta, és adta tovább Keinek. Ugrottam, figyeltem a labdára, és sikerült is lecsapnom. Nem lett a legjobb támadásom, de Hinata nem tudta blokkolni, így sikerült legalább pontot szereznem. Daichi megdicsért, de már készült a nyitásra, így én is beálltam a kezdőpozíciómba. Mikor meghallottam a labda csattanását mögöttem minden figyelmemmel a másik térfélre kezdtem figyelni, de hiába, az elsőéves srácnak a feladását nem tudtam követni, így nem sikerült blokkolnom sem.

Hinata nyitott, és szerencsére nagyon gyenge ütés volt, így tudtam fogadni, és nagyjából Daichinak adni, aki tovább adta Tsukkinak. Természetesen leütötte a labdát és pontot szerzett. Az első szett egész végig így ment tovább, egyszer mi szereztünk pontot, egyszer ők. Valahogy mindig úgy jött ki a helyzet, hogy soha nem nekem kellett Tsukki feladását leütnöm, én inkább hátul voltam és próbáltam fogadni a labdákat, de ez sem tartott olyan sokáig. Az állás tizenöt- tíz volt a mi javunkra, mikor nekem kellett volna elütnöm Kei feladását. Még a meccs elején sikerült egyszer leütnöm, de onnantól kezdve egyáltalán nem szóltam hozzá, nem néztem rá, de nem is akartam vele kapcsolatot teremteni, ami valljuk be egy csapatjátéknál nem célravezető. Nem figyeltem, hogy mikor adja fel a labdát, így mikor ugrottam nem tudtam elütni elment a kezem mellett. Mikor visszaérkeztem és a labda is leért a földre, mindenki megállt és csöndben nézett rám, ránk. Soha nem történt még ilyen velünk. Soha. Rátekintettem Tsukkira, aki ugyanúgy visszanézett, de nem szóltunk egymáshoz. Nem fogok bocsánatot kérni tőle, így elfordulva tőle mentem vissza a helyemre, továbbá sem nézve senkire. Nagyon kínosan éreztem magam, mert mindenki csak néz ránk.

- Bocsánat – mondtam Daichi-sannak, aki egy pillanatra megilletődve nézett, majd elmosolyodott és tapsolt egyet.

- Semmi baj. Majd a következő sikerülni fog. Folytassuk! – mondta hangosan, mire mindenki visszaindult a helyére.

Mivel tudtam, hogy nem fogok tudni Tsukkival együtt működni, és szerintem ezt Daichi is érezte, visszaálltam a passzív pozíciómba, és teret adtam a harmadévesnek.

**

Az első szettet megnyertük, amiben szerintem nagy szerepe volt annak, hogy próbáltam hátul maradni és nem elrontani mindent.

- Suga! – kiáltott oda Daichi az ezüst hajú barátjának, aki a hang felé fordulva egyből elmosolyodott, amikor meglátta a kezét Suga felé nyújtó fiút. Gyorsan odasétálva hozzá fogadta el a kinyújtott kezet, mire Daichi magához rántotta szorosan tartva a derekánál. Suga kuncogva hagyta magát megöleltetni, de ezért észrevettem, hogy incselkedően hozzáérintette az ajkait a másik nyakához. Néhány pillanattal később Daichi arrébb fordítva a fejét kezdett el a fülébe suttogni, mikor is megéreztem, ahogy Suga rám tekint és úgy hallgatja tovább párja mondanivalóját. Mikor Daichi befejezte, eltolta magától Sugawarát, aki bólintott, megértve mit akar a másik fiú, majd még utoljára gyors puszit nyomva a másik arcára kibontakozott a derekát fogó kezekből, és elindult felém. Mielőtt Suga elindult volna, Daichi egy pajkos mosollyal az arcán megpaskolta a barátja fenekét, kuncogva a párja reakcióján, aki csúnyán visszanézve lengette meg a kezét, jelezve, hogy jobb, ha most menekül, mire a másik csak kacsintva egyet ment a többi csapattaghoz.

A harmadéves egyre közelebb ért hozzám, én pedig már mindenre fel voltam készülve kezdve azzal, hogy finoman meg szeretné mondani, hogy jobb lenne mindenkinek, hacsak inkább a padról nézném a meccseket.

- Yamaguchi – szólított meg, mikor odaért hozzám, mire megrezzentem. – Beszélhetnénk?

- P-persze – válaszoltam.

- Valami baj van? – kérdezte tőlem.

- Miért? – kérdeztem én is vissza, lenyugodva, hogy ebből a beszélgetésből nem jöhet ki a legrosszabb, amire én gondoltam.

- Egész meccs alatt próbáltál kihúzódni a támadásokből. Az első lecsapásod jó volt, de a következőnél pedig már nem, sőt onnantól kezdve rá sem néztél Tsukishimára. Történt valami köztetek?

- Semmiség. Kicsit volt egy nézet eltérésünk egymás között – magyaráztam neki, várva, hogy mikor kezdődik a második meccs. Suga mélyen a szemembe nézett, és hiába csak két évvel idősebb nálam, ahogy rám nézett úgy éreztem magam, mint aki az anyjával beszél.

- Tudod, amennyire láttalak titeket, nekem nem úgy tűnik, hogy nem szoktatok sokat beszélgetni, de ha igen, akkor te szoktál kezdeményezni, és Tsukishima az, aki inkább a passzív fél a beszélgetésben. És az, amikor már te sem beszélsz hozzá, akkor ott tényleg valami történt. Szabad kérdeznem, hogy mi? – nézett rám kíváncsian. Túlságosan emlékeztet egy anya fia beszélgetéshez ez a helyzet, és egyből beadom a derekamat, a szokás miatt.

- Rendben – sóhajtottam, mire Sugának egy diadalittas mosolyt terült el az arcán, miszerint sikerült meggyőznie. – Röviden, annyi volt, hogy jelentkezni akartam a rajzszakkörbe a röpi mellett, és mikor ezt elmondtam Tsukkinak teljesen lecseszett, és azt mondta, hogy nem fogom bírni és hogy valami fontossal is tölthetném az időmet, mint a rajzolás – hadartam le gyorsan, próbálva úgy előadni, mint akit nem hatottak meg annyira a történtek.

- Hm. De ugye nem vontad vissza a jelentkezésedet a rajzszakkörbe? Mert, ha szereted csinálni, akkor nem szabad a hallgatnod az ilyenekre – mondta, mire megnyugtattam, hogy már ma megyek a szakkörbe. – Hidd el nekem, az ilyen fiúknak titkon mindig van egy kedves énjük, és egy nagyon jó taktikájuk arra, hogy hogyan lehet a számukra fontos személyeket kibékíteni.

Mikor válaszolni akartam valamit, a többiek hangos üvöltéssel jelezték, hogy miszerint ,,Folytassuk már!", én pedig kihasználva az alkalmat, visszamentem a többiekhez, hogy ne kelljen ezt az anya fia beszélgetést folytatnunk.

Természetesen miután Suga-sannal végeztünk a beszélgetéssel, egyből ment Daichihoz, hátulról átkarolva a nyakát, úgy magyarázva neki valamit, ami gondolom, nem az időjárás volt, hanem az, amit sikerült kihúznia belőlem.

Elkezdve a második szettet szerencsére nem mi kaptuk a rivaldafényt, hanem a másik két elsős. Ebben a szettben jött ki igazán Kageyama tehetsége és Hinata állóképességének az ötvözete. Mikor Daichi halálra vállt arccal mondta nekünk, hogy Hinata egész végig csukott szemmel ugrott nem kicsit lepődött meg mindenki. Ilyenkor jövök rá arra, hogy én semmiben nem vagyok kiemelkedő, és ha lenne is ilyen, akkor sem érhetnék fel hozzájuk.

- Hét, te! Miért ugrottál becsukott szemekkel? – kiabált rá Kageyama a narancs hajú srácra, aki meglepődve nézett rá.

- Te mondtad, hogy ne nézzem a labdát. Ha nyitva van a szemem, önkénytelenül is odanézek – magyarázta.

- Ezt mondtam, de... - folytatva kétségbeesetten a feladó, nem tudva felfogni a helyzetet.

- Működött! Akkor meg mi a rossz benne? – kérdezte durcásan a másik, nem értve miért nem örül a fekete hajú is a sikernek.

- Valóban, de ki bízik meg a másikban százszázalékosan? – akadt még mindig ki a feladó.

- Ha nem tűnt volna fel, most nincs más esélyem, mint, hogy bízzak benned – morogta vissza Hinata, ezzel elakasztva Kageyama következő mondatait. A feladó csak nézett előre az alacsony csapattársára, mintha ezer gondolat cikázna a fejében.

Annyira megindító látni, ahogy a mindig pörgő Hinata elismeri és tényleg hisz a másikban, érezve, hogy bízhat benne. Akaratlanul Tsukki felé nézek, aki megunta a csodálkozást és visszaállt a helyére, én pedig inkább sóhajtva elnéztem róla. Úgy érzem, hogy egyre lejjebb kerülünk...

Örömmel várom a véleményeket, macskákat (akár struccokat is) a komment szekcióban. :)