*Yamaguchi Tadashi*

Miután visszamentem a szobába nem éreztem semmit. Mintha semmi nem történt volna, ránéztem a falon lévő órára és attól függetlenül, hogy már éjfél után járt az idő, talán még többen ültek körbe és beszélgettek, mint amikor kimentem. Én is leültem közéjük, és meglepődtem, hogy mennyire jól éreztem magam ott. Még ha eszembe is jutott Kei, nem éreztem se haragot, se szomorúságot, egyszerűen nem éreztem semmit vele kapcsolatan.

Aztán eljött a másnap, amikor is véget ért a tábor. Mindketten elkerültük egymást, ami abban merült ki, hogy a busz más- más pontján ültünk. Miután hazaértem és felmentem a szobámba tudatosult bennem az, ami történt a táborban. Mérges voltam magamra, hogy azt hittem Kei majd megérti, és arra, hogy ennyire pozitívan és jóhiszeműen álltam hozzá ehhez az egészhez. De az, amit Kei mondott, is tartalmazott igazságot, ezért nem is tudtam rá olyan mérges lenni. Inkább úgy érzem magamat, mint aki már mindent elvesztett és beletörődött. És innentől kezdve nem volt kedvem nagyon semmihez. Általában a szobámban voltam, és csak sorozatokat néztem és játszottam, mert bármit is akartam elkezdeni, ahogy elhatároztam, hogy megcsinálom, azzal a lendülettel el is ment az elszántságom. Egyszer kimentem az udvarra, hogy talán a röplabdázás segít, de alig voltam öt percet ott, abba is hagytam.

Ráadásul tudtam, hogy néhány nap és kezdhetek csomagolni, mivel ahogy apa megmondta, miután visszajövök a táborból, egy hét és visszük át minden dolgomat Tokióba, a kollégiumba, és én már ott is maradok, mivel rá néhány napra kezdődik az iskola. Emiatt még jobban nem volt kedvem semmihez.

Ebből a nyomasztó légkörből Yanaka rángatott ki.

- Tadashi! Szia – köszönt, mikor felvettem a telefont. Már a hangjából sütött a boldogság. – Mikor indultok Tokióba? – kérdezte.

- Holnapután – válaszoltam, mint aki életkedvét vesztette.

- Oh... Nem hangzol valami boldognak miatta. Bár nem vártam mást.

- Hát, nem is érzem úgy, mintha lenne bármi okom a boldogságra – fűztem hozzá.

- Na majd most lesz. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha holnap elmennénk a játékterembe. Mint egy búcsúajándék neked, mielőtt még tényleg elmész.

- Eh, nem hiszem, hogy lenne kedvem hozzá – húztam a számat.

- Micsoda? Naná, hogy lenne kedved hozzá! – mondta. – Ez lesz az egyetlen lehetőség, hogy találkozzunk még utoljára. A következő lehetőség már csak az egyik szünet lesz! És szeretnénk a többiekkel rendesen elköszönni tőled.

- Igazad van – válaszoltam, mikor realizáltam, hogy tényleg szörnyű vagyok, hogy azoktól a kevés barátaimtól se akarok elköszönni. -Akkor benne vagyok, mikor találkozzunk? – kérdeztem.

- Szerintem délután kettő felé mehetnénk.

- Rendben, akkor találkozzunk a bejáratnák?

- Okés, szólok a többieknek.

***

Ha azt mondanám, hogy nem élveztem a velük töltött időt hazudnék. Ráadásul a sok játékkal töltött idő ebben a néhány napban kifizetődött, mivel mindegyikőjüket elvertem a játékgépeknél.

- Yams, mintha jobb lennél a játékokban. Mikor legutoljára voltunk itt, mindig én nyertem ellened – szólalt meg Makoto, miután egy visszavágót követelt.

- Mondjuk inkább úgy, hogy elég sok szabad időm volt – válaszoltam.

- Ah, ugye. Nekem is, de már most érzem, hogy ahogy elkezdődik az iskola, meg fogok halni.

- Dehogy fogsz! – nevettem. – Eléggé okos vagy ahhoz, hogy ne bukj meg – mondtam neki mosolyogva, mert már éreztem ahogy elkezd ellenkezni. – Bár, ha neki tudtál menni a bordásfalnak fogocskázás közben, akkor azért nem biztos – fűztem hozzá, miközben enyhén meglöktem a vállammal.

- Micsoda? Te ezt meg honnan tudod? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Ahhh, fogadjuk, hogy Yanaka mondta el! Vagy Kaito? Az a baj, hogy mindkettőjükből kinézem – mondta nevetve.

- Yanaka volt. Még év elején – mondtam el neki. – Elmesélte példaként arra, hogy szar vagy sportból.

- Ch. Mi az, hogy szar vagyok belőle? – válaszolt sértődötten. – Sokkal jobb vagyok Kaitónál. Csak azért választottam végül mégis a sakkot, mivel jobb időpontban van.

- Igen, persze. Teljesen hihető.

- Most miért? Fogadni merek, hogy simán elverlek sakkban.

- Ebben biztos vagyok, mivel nem tudok sakkozni – mondtam. Való igaz, soha nem tanultam meg sakkozni, és nem is igazán állt a terveim között.

- Ez már részletkérdés. A biztos az, hogy nyernék. Bár nem mondom, hiába nem vagyunk sokan a szakkörön, azok, akik vannak rohadt jól tudnak sakkozni.

- Mindegyik évfolyamból vannak ott? – kérdeztem bele.

Jó volt végre kettesben beszélgetni vele, mivel az utóbbi időben teljesen úgy éreztem, mint ha nem is ismernénk egymást. Talán a legtöbb időt vele beszéltem el, de teljesen megérte.

- Jól van srácok, most én jövök! – állt mögénk Makoto, rátéve a kezeit a vállunkra. – Ideje végre megmutatnia valakinek, hogy nem csak Yamaguchi tud nyerni.

- Ja persze, mert mintha te olyan jó lennél – szólt vissza testvérének Kaito. Én nem szóltam semmit, csak a játékra figyeltem.

- Majd kiderül, hogy melyikünk a jobb. Bár úgy látom, hogy most se te állsz nyerésre, tehát... Nem lesz nehéz dolgom.

- Bla, bla, bla... - Ennyi volt a hozzáfűzni valója Makotónak.

A végén valóban én nyertem, és Makoto megígértette velem, hogy majd online is folytatni fogjuk ezt. Én pedig örömmel egyeztem bele.

Yanaka pedig pontosan olyan volt, mint eddig. Kicsit anyáskodó, ami miatt egy gyors öt percben elpapolta nekem azt, hogy vigyázzak magamra, és akkor lehetőség szerint a húgára is. Eddig teljesen ki is ment a fejemből, hogy Mizukival fogok egy iskolába járni, hogy újfent majdnem meglepetésként ért az információ.

- Tudom, hogy már nincs sok közötök egymáshoz, de mivel ő is egy teljesen új helyen lesz, szeretnélek megkérni arra, hogy legalább néha pillants rá.

- Attól, hogy szakítottunk, barátként még mindig tekintek rá, tehát nyugi, minden rendben lesz – válaszoltam. Yanaka egy szomorú mosollyal nézett rám, amit először nem értettem.

- Tsukishimáról is el tudod ezt mondani? – kérdezte. Meglepődtem, hiszen én egyáltalán nem mondtam nekik erről semmit. – Kaito elmesélte mi történt röviden köztetek. Alig hittem el.

- Hagyjuk ezt most, jó? – kérleltem. – Ne rontsuk el ezt a jó délutánt ezzel.

- Igen, persze... Bocsánat.

Szerencsére tényleg senki sem említette, így ki tudtam élvezni a játékteremben töltött időt. A nap végén elköszöntem tőlük, és csak akkor realizáltam milyen nehéz úgy hátraarcot vágni nekik, hogy tudom, onnantól kezdve nem fogom látni őket napi szinten.

Mikor beléptem a házba, anya és apa is a nappaliban volt. Nem szóltam hozzájuk, amit már megszoktak, mivel mostanában nem is nagyon beszélek velük. Mindannyiunkra hatással van ez az egész helyzet, mégsem tesznek ellene semmit.

***

- Tadashi. Készen vagy már? – Anya hangja halkan szűrődött be a szobám ajtajából. - Apukád azt mondta, hogy tíz perc és indulunk. Már csak a bőröndjeidet kell beraknia a csomagtartóba. Minél hamarabb gyere le.

Nem válaszoltam anyám hangjára, csak a telefonom kijelzőjét néztem. Egy üzenet is elég lenne. Csak egy. A lábam önkénytelenül kezdett el dobolni, az idegesség egyre jobban meglátszott rajtam. Életemben nem voltam még kollégiumban. Sőt, soha nem voltam még ennyire távol az otthonomtól se, most még is mind a kettőt rám kényszerítették. Az újtól való félelem minden pozitív dologról elvonta a figyelmemet. Mély lélegzet után felálltam és elraktam a mobilomat a zsebembe. Minden jó lesz. Meg fogom tudni csinálni. Felkaptam a vállamra a táskámat, amiben a legfontosabb dolgaim voltak, és kiléptem a szobámból. Mikor hátra fordultam minden olyan idegennek tűnt. Üres volt minden polc, az ágyon is már csak az egyszerű huzat volt fent, és az íróasztal is csak üresen állt. Hátraarcot vágtam, és becsuktam magam mögött az ajtót, és látszólagos nyugalommal lesétáltam a nappaliba. Apa már ott állt karba tett kézzel, és éppen anyának mondott valamit, mikor meglátott.

- Na végre. Akkor mehetünk – csapta össze a kezét, és már ment is kifelé a bejárati ajtón. Anyára néztem, de ő már el volt foglalva azzal, hogy mindent lekapcsoljon, mielőtt elmegyünk.

- Apád szeret, Tadashi – szólalt meg, miután néhány másodpercig csak állt az ajtó előtt. Nem fűztem inkább hozzá semmit. – Tudom, hogy nem hiszed el – mosolyogott rám szomorúan. – És nem is haragszom rád emiatt. Csak szeretném, ha tudnád.

- Megértem, hogy miért akarjátok azt, hogy Tokióban tanuljak. – Nem akartam, hogy anya rosszul érezze magát, ő mindig mellettem állt. – Csak nehéz feldolgoznom. De majd... majd idővel – fejeztem be nehezen. Anya hozzám sétált és megölelt.

Mikor beszálltunk a kocsiba apa egyből el is indult. Minél gyorsabban érünk oda, annál jobb, gondolta biztos.

Ha azt mondanám, hogy könnyes búcsút vettünk egymástól a szüleimtől, nem mondanék igazat. Az egész gyorsan lezajlott a beköltözésnél, minden papír el lett rendezve, és már csak annyit vettem észre, hogy egyedül vagyok a szobában. A szobatársam még nem jött meg, tehát a nap még tartogatott újdonságokat a számomra. Délután öt óra volt, mikor kopogtattak az ajtón. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, és újra egyből elkezdtem idegeskedni. Nagyon reméltem, hogy valami normális srácot fogok kapni.

Mikor kinyitottam az ajtót, és már készültem üdvözölni az újdonsült szobatársamat, belém fagyott a szó. 

Örömmel várom a véleményeket ( vagy szívecskéket vagy akár süti recepteket) a komment szekcióban. :)