*Yamaguchi Tadashi*

A tervem, miszerint kiélvezem az utolsó egy hetet a többiekkel nem pont úgy alakult, mint ahogy azt én elterveztem. Senkinek nem mondtam még el azt, hogy szeptember elsején én már rég Tokióban fogok lenni, így nem is értették, hogy miért voltam néha levert. Igazából megöltem volna a hangulatot, hogy ha bejelentettem volna. Egyedül Sugának mondtam el, neki is csak azért, mert tudtam, hogy neki mindent el lehet mondani és nem adja tovább. Persze ez nem azt jelenti, hogy a többiekben nem bíztam, inkább csak nem akartam őket ezzel zaklatni. Suga meg felajánlotta, hogy segít, ha tud. Miután elmondtam neki, rájöttünk, hogy ez ellen semmit sem tud tenni, de nem is számítottam másra.

Az egész előző hétvégén nem csináltam semmit csak feküdtem az ágyamban és gondolkodtam. Mindent végiggondoltam, most már hideg fejjel. Értettem a szüleim álláspontját is, de nem akartam a saját magam érveit sem feladni. Tényleg nagyon szeretek a Karasunóba járni, de valóban az volt az álmom, hogy felvegyenek Tokióba, csak miután lemondtam róla, teljesen el is felejtettem. És most, hogy mindent számításba vettem, úgymond, három dolog van, amit nem szeretnék itt hagyni. A baráti társaságomat,- ami magába foglalja Yanakát, Makotót, Kaitót és az egész csapatot-, Tsukkishimát, és a röplabdát.

Apám szerint mind a három pótolható.

- Tudod min gondolkodtam? – kérdeztem Keitől este, amikor már mindenki csak beszélgetett egymással. Kint ültünk a tornaterem előtt lévő kisebb dombon, míg a többiek elszórtan mellettünk, vagy lent a terem ajtajánál gyakoroltak még, vagy csak élvezték az időt.

- Logikusan nem.

- Suga és Daichi jövőre már egyetemen fognak tanulni. Szerinted együtt lesznek, hogy ha nem egy egyetemre kerülnek? – kérdeztem.

- Nagyon sok éve barátok már, és gondolom nem fognak csak azért szakítani, mert nem egy egyetemen fognak tanulni.

- Én a távkapcsolatra gondoltam – fűztem hozzá.

- Nem hiszek a távkapcsolatokban – mondta ki egyszerűen Kei. Nem válaszoltam, hiszen mit tudtam volna?

- De miért nem? – kérdeztem meg néhány perc hallgatás után.

- Az emberek nem szeretnek a minimumnál többet cselekedni, és szerintem a kapcsolatok is ilyenek. Az ember elvárja, hogy ott legyen a másik mellette, anélkül, hogy bármit is tennie kéne, de ha éppen elválasztja őket a távolság, nem fog még több időt és energiát beleölni, mint eddig, így inkább arra fogja, hogy hát ez így nem fog menni.

- És magadról is ezt gondolod? – tettem fel a következő kérdésemet, miközben a tenyereimet leraktam magam mögé a földre, és felnéztem az égre. Minden sötét volt körülöttünk, és egyfajta félhomály lengte be az egész területet, amit a Hátunk mögül jövő fény kavalkád adott a teremből.

Kei követte a mozdulatomat, és ő is a csillagokat nézte. Ujjpercei gyengéden hozzáértek a földön lévő kezemhez, és hüvelykujja kis köröket tett a bőrömön; a hideg ujjai libabőrt váltottak ki belőlem, az ajkaimon pedig egy szomorú mosoly mutatta az érzéseimet. Tsukki nem láthatta, pedig lehet megértett volna.

- Szeretném azt hinni, hogy nem. – Hangja halk volt, mintha azt akarta volna, hogy meg se halljam. Hümmögtem egyet válaszul, holott szavai mintha egy kisebb kést szúrtak volna belém. Közelebb ültem hozzá, vállamat neki döntöttem az övének, és úgy néztem tovább az eget, azzal a gondolattal, hogy legalább most hagy élvezzem ki ezt a pillanatot. Tsukki mintha csak rá akart volna tenni egy lapáttal a szomorúságomra, mert összefűzte az ujjainkat. Ahogy letekintettem egy pillanatra elhomályosodott minden, aztán csak azt éreztem, hogy legördül néhány könnycsepp az arcomon. Rádöntöttem a fejemet Kei vállára, a fókuszom pedig Kei profilja és az égen lévő csillagok között ugrált. Mind a kettő tökéletes.

- Hullócsillag! – kiáltotta valamelyik srác a hátam mögül, egy pillanattal később, mikor én is megláttam az égen egy gyors illanást. Becsuktam a szemeim, belefúrtam az orrom Kei nyakhajlatába, és beszívva az illatát, egy halk mondat hagyta el a szám.

- Nem akarok menni.

- Hm? Kívántál valamit? – érdeklődött Tsukki, elfordítva a fejét felém, de én csak intettem a fejemmel. Jobb, ha nem tudja még meg.

- És te? – kérdeztem felemelve végre a fejemet a válláról.

- Én kívántam valamit – válaszolt. – Kíváncsi vagy mit? – Szemében játékosság volt. Bólintottam. – Azt, hogy hagy csókoljalak meg most itt – válaszolta büszkén. Válaszára körbe néztem magunk körül, és még mindig majdhogy nem az összes játékos kint volt, de nem érdekelt. Eddig biztos, hogy elutasítottam volna, ami a múltban történtek miatt szerintem megérthető, de most már nem. Szeptemberre már nem is leszek itt, sőt valószínűleg semelyikükkel nem fogok találkozni már életemben.

- Rendben – reagáltam egyszerűen. Kei szemeibe meglepettség költözött, és lehetett látni, ahogy forognak az agytekervényei. Ő sem gondolta komolyan, hogy beleegyezek. Hirtelen előrehajoltam és megcsókoltam; akaratosan szívtam meg az alsó ajkát, ezzel jelezve, hogy ideje lenne neki is bekapcsolódni. Tsukki egyből reagált, és megfogva a szabad kezével a nyakamat irányított egy másik szögbe. A nyelvét hozzáérintette az enyémhez, megnyomva egy kicsit azt.

Hiába élveztem nagyon, Kei gyorsan elvált tőlem, ráadásul láttam rajta, hogy össze van zavarodva.

- Mi az? – kérdeztem egy kicsit nevetve.

- Csak... Máshogy viselkedsz, mint ahogy szoktál. És ez megzavar engem. Soha nem csinálnál ilyen, most meg simán megcsókoltál. Mi történik? – Nézett mélyen a szemembe.

- Semmi. – Mosolyogtam rá bátorítóan, hátha akkor én is elhiszem. – Felszabadultabb vagyok, ennyi az egész. Ráadásul este van, nem hiszem, hogy bárki is meglátott volna minket – fűztem hozzá. Kei egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, a szemei jobbra-ballra jártak rajtam, hátha rájön, hogy mi az igazság. Mikor feladta, egy hangos sóhajjal dőlt neki a homlokomnak. A szemüvege miatt az egész kicsit fura volt, de nem zavart. Lenézett rám, majd elvezette a kezét a járomcsontomhoz, és végigsimított rajta.

- Szeretem a szeplőidet, a csillagokra emlékeztetnek.

- Most miért vagy ilyen hirtelen? – húztam el a fejemet zavaromban.

- Csak szerettem volna, ha tudod.

- Csak megnehezíted a helyzetemet – csúszott ki a számon, miközben felálltam. Kei szemei összeszűkültek.

- Miről beszélsz? – állt fel ő is utánam.

- Nem szeretnék erről most beszélni – indultam el a tornaterem felé. Tsukki megfogta a csuklómat, és nem engedett elmenni.

- Pedig nagyon szeretném, ha igen.

- De én meg nem – mondtam komoran, a szemébe nézve, hogy nyomatékosítsam. Nem érdekelte, hogy mit mondok, mert csak folytatta, hogy mondjam el neki.

- Tadashi, nem értem miért nem mondod csak ki simán. Minél tovább ellenkezel, annál többször fordul meg a fejemben az, hogy szakítani akarsz!

- És neked mit számítana! – kiabáltam. Meglepődött a hangomon, de én is azon, hogy milyen vékonyan szólt. - Előbb vagy utóbb úgy is szakítanánk, mivel nem hiszel a távkapcsolatokban!

Tsukishima ujjai szinte láthatatlanul engedték el a csuklómat, a tekintete pedig megtört.

- Miről beszélsz? – kérdezte, és úgy éreztem, hogy ha elsétálnék, nem csinálna semmit ellene. Testtartása teljesen megváltozott.

- Anyáék jelentkeztek helyettem a tokiói iskolába újra – válaszoltam oldalra nézve. – És felvettek. – Nem néztem rá, nem éreztem, hogy képes lennék rá.

- És miért nem mondtad el?

- Azt mondtad, hogy nincs értelme egy kapcsolatnak, ahol az egyik fél messze lesz. És nem voltam felkészülve arra, hogy szakíts velem most, vagy néhány hónap múlva, mikor rájössz arra, hogy nincs értelme ezt folytatni.

Kei jó ideig nem válaszolt, nekem meg nem volt erőm ezt a beszélgetést folytatni, ezért hátraarcot vágtam és elsétáltam. Mire beértem a terembe, hogy elvigyem a cuccaimat már csak néhányan voltak bent. Köszöntem nekik, de mentem is tovább, egyenesen a szobába, ahol megszálltunk. Összesen hatan voltunk egy szobába, és mikor én beértem, négyen már ott voltak, és beszélgettek vagy játszottak a telefonjukon. Gyorsan elmentem fürödni, majd én is leültem a futonomra, és követve a többieket, elkezdtem nyomkodni a telefonomat, hogy eltereljem a figyelmemet. Néhány perc után Kei jött be. Leült a mellettem lévő ágyra, ami az övé volt, és óvatosan megbökte a lábamat.

- Beszélhetnénk? – Hangja halk volt, mintha félt volna egyáltalán bármit is mondani, ami nem vallott rá. Először oldalra néztem a már bent lévőkre, utána Keire. Értette mire gondolok, mert egyből folytatta. – Természetesen nem itt. Kimehetnénk a padokhoz, a ház előtt – mutatott hátra az ajtóhoz.

Nem akartam kimenni, de beleegyeztem. Most már teljesen mindegy, hogy mit terveztem, hiszen az egész romokban volt. Innen már csak mentem az árral. 

Örömmel várom a véleményeket a komment szekcióban. :)