*Yamaguchi Tadashi*

Egy órán keresztül feküdtem még az ágyban, hol balra, hol jobbra fordulva. Néha visszagondoltam régebbi történésekre, és eljátszottam más végkimenettel, rá néhány perce pedig már egy teljesen más idősíkon gondolkoztam, ahol mégis felvettek a tokiói iskolába.

Mikor lenyugodtam és tisztábban láttam mindent, felkeltem az ágyból és leültem az íróasztalomhoz, hiszen a történtektől függetlenül a tanárok nem fognak kímélni. Az angollal kezdtem, vagyis inkább próbálkoztam, mivel a mondatírás nem ment, így inkább csak a szavakat tanultam. Folytattam a matekkal, meg az irodalommal, de ezeket is inkább átnéztem, mint, hogy tanultam volna. Úgy gondolom egyszer belefér, úgy sem érzem azt, hogy bármi is a fejemben maradna most. Kinézve az íróasztal előtt lévő ablakon, csak magamat láttam visszatükröződni benne. Az ég már teljesen fekete volt, nem terveztem még éjszaka is tanulni, így felállva az forgószékből a táskámat pakoltam fel rá, kinyitva azt. Átnéztem az órarendemet, és az alapján kezdtem el ki és betenni a tankönyveket és a füzeteimet, mikor kezeim ügyébe került, a rajz szakkör jelentkezési papírja. Felvettem a papírt és jó néhány percig csak néztem, egyszerre volt a fejemben minden és egyszerre volt semmi ezzel kapcsolatban. Letettem a papírt az asztalra, a tenyereimet mellé letéve, és úgy néztem tovább. Ökölbe szorítva a kezeimet néztem összehúzott szemekkel. Egyszerűen szét akartam tépni, olyan egyszerű lett volna, de nem csináltam. Szeretek rajzolni, ugyan úgy, ahogy szeretek röplabdázni is, miért kellene csak egyet csinálnom? Bírni fogom, miért ne bírnám? A röplabda után még jó is lesz, lenyugtatja az idegeimet.

Felkaptam a jelentkezési lapot és magabiztosan robogtam előre az anyukámhoz, hogy aláírja.

- Anya! Szeretnék jelentkezni a rajzszakkörbe, aláírnád légyszi a jelentkezési lapot? – tettem le elé a dohányzóasztalra. Anya, ahogy közeledtem, a tévéről rám tekintett, majd előre hajolva elvette a jelentkezési papírt, átolvasva azt.

- Nocsak. Mi történt, kiléptél a röpi klubból? Pedig csak most kezdtétek. Kei nem haragszik? – kérdezte meglepetten.

- Mi? Nem, nem, dehogyis! – ellenkeztem egyből. – Nem léptem ki. Csak szeretnék rajzszakkörre is járni, hogy ne csak magamtól, hanem rajztanárral rajzoljak – magyaráztam.

- Óóó, értem! És Kei is fog járni veled rajzra?

- Nem, anya! – válaszoltam idegesen. – Tsukki nem fog jelentkezni rajzra. Én akarok magamtól járni, nem kell, hogy Tsukki is ott legyen! Csak írd alá, légyszi – kértem, nem akarva tovább feszegetni ezt a beszélgetést.

- Jól van, fiam, nyugalom – mondta nekem nevetve. – Csak érdekelt, hogy Kei hogy-hogy nem megy veled. De ha nem akarod elmondani, akkor nem erőltetem, csak meglepő volt – magyarázta, amire inkább nem akartam reagálni. Nem is meglepő, nincs igaza...

***

Másnap reggel anya ugyanúgy hátrakiabált, hogy itt van Kei, én pedig ugyan úgy kimentem, ugyan úgy elvettem a reggelimét és ugyan úgy elköszöntem az anyukámtól, ahogy szoktam. De most nem volt kedvem Tsukihoz beszélni, vagy őt beszéltetni, mivel most haragudtam rá. És ő sem próbált meg velem beszélni, így teljes csöndben sétáltunk végig az utat, míg be nem értünk az iskolába.

- Tsukishima – szólítottam meg, mire felém fordult és láttam a szemeiben a meglepődöttséget. – Nekem még be kell mennem az irodába – mutattam a másik irányba, mint amerre mennünk kellene az osztályba. – De te nyugodtan mehetsz az osztályba, elintézem egyedül – mondtam. Hümmögött egyet majd irányt váltott és elindult az iroda felé. Meglepődve néztem utána, de egy halvány mosollyal az arcomon siettem, hogy beérjem őt.

- Jó reggelt kívánok! – hajoltam meg az egyik tanár előtt, aki kinyitotta az iroda ajtaját. – Hitomi – senseit keresem. A rajzszakkörrel kapcsolatban – magyaráztam.

- Máris szólok neki, egy pillanat – válaszolta, majd eltűnt bent a szobában, és néhány perccel később egy alacsonyabb kicsit tömzsi nővel tért vissza, aki barátságosan mosolygott rám.

- Jó reggelt. Miben segíthetek nektek? – kérdezte kedvesen, hol rám, hol pedig Tsukkira nézve.

- Én – kezdtem, hogy rám figyeljen. – szeretnék jelentkezni a rajzszakkörbe, itt a jelentkezési lapom – nyújtottam át a nőnek.

- Ááá. Remek, akkor gondolom rólad beszélt Yanaka – mondta, mire bólintottam egyet, majd elvette a papírt tőlem. – Nagyon örülök, hogy jelentkeztél. Délután négykor szoktak kezdődni a B épület 203-as termében az órák. Semmi baj, ha késel néhány percet, de azért egy fél órás késést már nem igazán tudok elnézni – magyarázta.

- Igen, természetesen megértem – válaszoltam a tanárnak, megértő fejjel bólogatva.

- És ön, fiatalember? – fordult hirtelen Tsukihoz, aki megilletődötten nézett a hölgyre, nem igazán értve, hogy egyáltalán miért szólította meg. – Ön nem szeretne csatlakozni, hogy kikapcsolódjon egy nehéz nap után? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, köszönöm. Nem töltöm az időmet felesleges dolgokkal – válaszolta egy elnéző mosollyal, kicsit meghajolva. Csak én éreztem egy kis lenéző hangsúlyt a hangjában?

- Ohhh. Látom, magát nem érdekli a művészet, pedig egy nagyon hasznos dolog – válaszolta kedvesen, és ahogy látom szerencsére nem vette magára. Gondolom nem először mondanak neki ilyet, hiszen a legtöbb diák teljesen feleslegesnek tartja. – Remélem, azért a kedves barátját nem próbálta meg lebeszélni erről – fűzte hozzá, gondolom azért, hogy kicsit ő is visszavágjon Tsukinak, de nem tudhatta, hogy mennyire fején találta a szöget. Ahogy kiejtette a tanárnő egyből éreztem, ahogy feszültté válok.

- Dehogyis! Köszönöm szépen az információkat, viszont látásra – köszöntem el amilyen gyorsan csak lehetett, gyorsan meghajolva és már ott sem voltam. Ahogy hallottam, Tsukishima is elköszönt és jött ő is.

Mikor beértünk, Yanaka egyből letámadott a szakkör miatt, így megnyugtatva mondtam neki, hogy minden rendben van, mától kezdve már boldogítani fogom őt.

Tsukival egész nap egymáshoz sem szóltunk, ami elképesztően furcsa volt, mivel eddig nem igazán beszélgettek rajta kívül mással. Az egyik szünetben csöndben ültem a helyemen és a telefonomon játszottam, hogy elteljen az idő, mikor meghallottam a Furukawa testvérek hangját.

- Tsukishima, ahogy most elnézem nem sikerült felfognod azt, amit mondtunk – kezdte Makoto, rákönyökölve Tsuki padjára, komolyan beszélve hozzá, mire akaratlanul is jobban figyeltem. – Tudom, hogy nem szereted, ha valaki megmondja neked, hogy mit kell csinálnod, de ezt meg kell értened, nem hülyeségről beszéltünk neked akkor – fejezte be, ezzel a beszélgetést lezárva.

- Légy szíves tényleg gondold ezt végig – kérte Kaito is, majd ő is visszaült a helyére.

De mit kell végig gondolnia?

Rátekintettem Tsukira, aki komoran nézett előre, és kicsit idegesebb ütemben dobolt a padon az ujjaival. Meglepődve néztem a tevékenységét; soha nem dobol a padon, és ráadásul úgy mintha ideges lenne, főleg nem. Sóhajtott egy mélyet, majd tovább folytatta a zene hallgatást, úgy mintha mi sem történt volna. Én sem szóltam semmit, rájuk hagyva az egészet, hiába voltam elképesztően kíváncsi.

***

Délután együtt sétáltunk le a tesi csarnokhoz, és szerintem hogyha bárki ránk nézett volna, nem mondta volna meg, hogy valami nem stimmel közöttünk. Kívülről ugyanolyannak látszottunk, de ez minket egyáltalán nem érdekelt. Én tudtam, hogy hiába nézünk ki ugyanolyannak a kívülállók szemében, én éreztem, hogy a csönd, ami közöttünk van, az egyáltalán nem a megszokott, és nem jó értelemben.

Mikor beléptünk a csarnokba, már a tagok nagy része bent volt, kivéve két másodévest. Köszöntünk – vagyis inkább köszöntem – a bent lévőknek, majd mentünk átöltözni. Mikor vissza értünk, Daichi – san elmondta, hogyan lesz a két csapat, majd elküldött minket gyakorolni. Nem mondom, hogy nem leszünk jók, csak a mostani állapotban nem vagyok benne biztos, hogy rendesen össze fogunk tudni dolgozni Tsukival. Arrébb sétáltunk, elvettem egy röplabdát, majd mindenféle kommunikáció nélkül kezdtünk el passzolgatni egymásnak. Egy bő tíz perccel később mindenki beérkezett, így kezdetét vehette az edzés.

- Rendben, most, hogy mindenki itt van... Gyülekező! – kiabálta torka szakadtából a kapitány, mire mindenki abba hagyta, amit csinált, és Daichi -san és a mellette álló Suga- san köré gyülekeztünk. Mikor mindenki elcsendesült, akkor kezdett neki Daichi a mondanivalójának.

- Akkor, gondolom mindenki tudja, hogy most fogjuk lejátszani a három per hármas meccset az elsősökkel a középpontban. Kageyama és Hinata csapatában lesz Tanaka, én pedig Tsukishima és Yamaguchiékkal fogok játszani – magyarázta. – Van valakinek valamilyen felesleges kérdése ezzel kapcsolatban? – nézett körbe, majd, mikor senki nem kérdezett, folytatta. – Akkor játszunk – tapsolt egyet, mire mindenki elkezdett felkészülni. Daichi -sannal és Tsukival átmentünk az egyik térfélre és úgy beszéltük meg, hogy ki hol kezdjen. Mikor mind a két csapat felkészült, Kiyoko megfújta a sípot, és ezzel kezdetét is vette a meccs, amely eldönti a két elsős következő három évét.

Remélem tetszett a rész. :) Örömmel várom a véleményeket, macskákat vagy bármi mást a komment szekcióban. :)