*Yamaguchi Tadashi*

Kei szüleinek érkezésére összeszedtük magunkat, és összepakoltunk magunk után, sőt még elmentünk zuhanyozni is, nehogy bármi szót is ejthessenek arról, hogy a semmittevéssel töltöttük el az időt, amint mint tudjuk nem igaz, de mindegy. Nem sokat beszélgettünk velük, mivel ők is fáradtak voltak, mi is, így közös megegyezés alapján majd másnap folytattuk a beszélgetést.

Nagyon szépen elterveztük, bár a kivitelezés nem sikerült, mivel nekem haza kellett mennem már reggel. Elköszöntem Keitől még a szobájában, és megígértettem vele, hogy mindenképpen ki kell mennünk majd a röplabda pályára gyakorolni a nyitásomat, amibe egyből bele is egyezett. Gyorsan a szüleitől is elköszöntem, és az éjszaka megérkezett bátyától is.

Mire hazaértem a boldogságom a tetőfokára hágott, még soha nem éreztem magam ilyen boldognak.

- Áh, Tadashi, jó hogy megérkeztél – állt fel anya a kanapéról, ahogy meglátott. Rajta is láttam a boldogságot, csak még elképzelni nem tudtam, hogy mitől lehetett ennyire kicsattanó jókedve. – Tegnap kaptunk egy levelet, ami neked jött! – mondta anya, egyből el is sietve az egyik asztalhoz, és leemelt róla egy kicsit kisebb borítékot. Összeráncolva a szemöldököm néztem hol anyámra, hol apámra.

- Én? Borítékot? – kérdeztem értetlenkedve. Anya átadta nekem a levelet, ami már ki volt nyitva. Ezek szerint ők már tudják a jó hírt. – Én nem emlékszem semmire, ami miatt kaphattam volna egy levelet... - Teljesen összezavarodtam, és az sem segített, hogy anya olyan büszkén állt előttem, mintha nyertem volna valamit.

- Mi az, hogy nem emlékszel rá? – kérdezte anya kicsit felháborodottan. – Hát együtt beszéltünk róla. Sőt te mondtad, hogy a barátnőd is oda felvételizik! – Az utolsó kimondott szó után csak a mély csend maradt az egész szobában. A számon egy néma kiáltás maradéka volt, míg a szemeim valószínűleg a kétségbeesés és a remény, hogy nem arról van szó, amire én gondolok száz fajta típusában játszott.

- Micsoda? – kérdeztem elhaltan, mivel ez volt az egyetlen, ami kijött a számon. Anya értetlenkedve állt előttem.

- A tokiói rajziskola. Amiről beszéltünk még év közben. Azt mondtad, hogy oda akartál jelentkezni már a Karasuno helyett az alsó-középiskola után. Te magad mondtad. És, hogy a barátnőd is jelentkezik oda, hogy átvegyék, hogy a második évét ott kezdhesse. Olyan szomorúan beszéltél arról, hogy neki mennyi lehetősége lesz, hogy gondoltam, akkor neked is lehet lehetőséged arra, hogy átvegyenek. - A szavak a végére már összefolytak a fülemben. – És itt a papír az eredményről – mutatott a papírra a kezemben. Én is lenéztem oda, és egy kicsit meghökkentem attól, hogy remegett a kezem.

Kivettem a borítékból az összehajtott papírt, és kihajtogattam. Úgy izgultam, mintha nem tudtam volna, hogy mi az eredmény, pedig anyának a boldogságáról egyértelműen kiderül.

Az az egy szó, ami megragadta a tekintetem, miszerint Felvettek, nem ér váratlanul, mégis a szívem kihagy egy ütemet attól, hogy ténylegesen látom leírva, ott előttem, feketén-fehéren.

Felnéztem anyára, aki már majd, hogy nem örömkönnyekkel áll előttem, és még apa is mosolyogva ül a helyén. És itt vagyok én, akinek a tegnap esti történések még el sem halványultak az emlékéből, félve, hogy ez az egyetlen kis papír az egész eddig történteket, az előttem álló- és a már elért célokat porba döntse.

- De én... Én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy egyáltalán mondtam volna olyat, hogy én át akarok iratkozni! – tört ki belőlem a mondat. Abban a pillanatban ez volt az egyetlen olyan részlet, amit meg tudtam támadni. A szüleim arca egyik pillanatról a másikra változott meg.

- Tadashi, ugye nem azt akarod mondani, hogy nem akarsz átmenni egy olyan iskolába, ami magasabb és jobb képesítést ad neked, mint az itteni iskolád – szólt közbe apa. Nem tudtam, hogy erre mit válaszolhatnék, így inkább csöndbe maradtam.

- Tadashi, azért döntöttünk így apáddal, mert láttuk, hogy mire vagy képes, és úgy gondoltuk, hogy neked inkább egy olyan iskolába kéne járnod, ami megadja neked azt a tudást, ami kell ahhoz, hogy a rajzművészettel foglalkozz tovább. És szerintünk most már azzal kéne foglalkoznod, amivel foglalkozni fogsz a jövőben, amit mind tudjuk, hogy nem a röplabda.

- És mi van, ha én a röplabdával akarok foglalkozni?! – szóltam közbe nagyobb hévvel, mint akartam.

- Hiszen te mondtad, hogy cserepados vagy... Innen nem lehet kiépíteni egy karriert, és ezt te is tudod – mondta apa.

- De igenis ki lehet! – álltam ellen. – Nem fogjátok ti megmondani, hogy mivel akarok foglalkozni majd a jövőben! És mi van akkor, ha én röplabda játékos akarok lenni? Akkor mit kezdjek egy művészeti iskolával? – lengettem meg a kezemben a papírt.

- Ne merészelj így beszélni a szüleiddel! – állt fel apa a kanapéról.

- De nem értitek! Én nem akarok elköltözni Tokióba! – álltam még mindig ki az igazam mellett.

- Én erről nem fogok vitát nyitni. Tizenhat éves vagy, azt fogod csinálni, amit mi mondunk neked! És hiába gondolod azt, hogy tudod, mit csinálsz, igazából fogalmad sincsen arról, hogy mit fog eredményezni a döntésed!

- De nem akarom újra kezdeni az egészet – váltottam át halkabb hangerőre. Az utolsó mentsváram az anya szentimentalitása volt, hogy hátha meghatja a fia szomorúsága.

- Semmi fontosat nem fogsz itt hagyni! Tinédzser vagy, a barátok csak jönnek és mennek.

- De igen is fontos dolgok vannak itt számomra...

- És mik azok a „fontos dolgok", amiket nem tudsz itt hagyni? Mert Kei nem számít annak, és rajta kívül nincs semmi, ami itt tartana téged.

- Kei igenis fontos számomra – védtem meg egyből Tsukkit. Láttam apa arcán, hogy mindjárt elérem azt a határt, ami után már nem lesz visszaút, és csak még több veszekedést fog szülni, de nem akartam annyiban hagyni. Nem tehetik ezt velem.

- Jól van fiúk, szerintem ezt akkor hagyjuk itt abba – sétálta anya apa mellé. – Tadashi, menj hátra nyugodtan a szobádba, és gondold végig ezt az egészet, jó? Tudom, hogy hirtelen ért az egész – mosolygott biztatóan. – Majd ha mindenki lenyugodott, folytatjuk.

- Nem kell ezen semmit folytatni! – szólt közbe apa. – A döntés végleges.

Már nem is szóltam semmit inkább, csak némán hátra sétáltam a szobámba. Leraktam az ágyam mellé a táskámat, amiben a tegnapi ruháim voltak, és leültem az ágyamra. A boríték még mindig a kezemben volt, bár ránézni se tudtam.

Beljebb ültem az ágyon, a hátamat neki támasztottam a falnak, és csak néztem magam elé. Gondolhattam volna, hiszen mindig így van. Amikor az ember a legboldogabb, mindig kell jönnie egy nagy hasra esésnek, nehogy elteljen a boldogsággal.

Mereven bámultam az előttem elterülő szobám egyik pontját, mikor megrezzent a telefonom a zsebemben. Összerezzentem a hirtelen ért érzéstől. Daichi írt egy körüzenetet a csapat tagjainkat.

,, Sziasztok! Most kaptam az értesítést, miszerint jövő héten lesz a szokásos egyhetes edzőtábor, most a Nekoma csapat megrendezésében. A további információt majd csatolom, miután sensei elküldi nekem."

Miután elolvastam kicsit felnevettem. Egy hetet kaptam arra, hogy kiélvezhessem a többiekkel töltött időmet még utoljára. De még ezt sem tudom kiélvezni teljesen, hiszen az egész fejemben most csak egy kérdés cikázik. Elmondjam Tsukishimának vagy sem?

Örömmel várom a véleményeket a komment szekcióban. :)