*Yamaguchi Tadashi*

Igazából az elején még minden rendben volt. Találkoztunk az iskola melletti közeli kisebb parkban, és Mizuki megint tündökölt.

- Milyen volt a mai napod? – kérdeztem tőle, miközben egy szabad pad felé sétáltunk.

- Kicsit unalmasan, de eltelt ez a lényeg... Öhm. Akartam már tegnap is kérdezni, de inkább mára hagytam, hogy este, mikor üzentünk egymásnak, kicsit olyan... furának tűntél. Minden rendben van? Mert azt mondtad, hogy szeretnél valamit elmondani.

- Ja, igen... Valóban – válaszoltam. Életem első szakítása,- és remélhetőleg az utolsó-, most kezdődik meg hivatalosan.

- Na, ki vele – fordult felém a teljes alakjával. Az egyik karját feltette a pad háttámlájára és úgy nézett rám.

- Először is szeretném leszögezni, hogy minden az én hibám, és semmi sem miattad történt – kezdtem el, és Mizuki csak bátorítóan mosolygott. – Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem el, mert ez az egész egy folyamat. Én- én tényleg nagyon kedvellek téged, és ezért nagyon sajnálom, amiért belerángattalak ebbe az egészbe, annak ellenére, hogy a bátyád még figyelmeztetett is, hogy ha megbántalak, akkor végem – magyaráztam és Mizuki tekintete a boldogságból egyre gyorsabban változott értetlenségbe és kétségbeesettségbe. – Ah. Tényleg nem tudom, hogy kezdjem el – fogtam meg a fejemet. Nem akarom megbántani, ami valószínűleg lehetetlen. Túl jószívű vagyok, ilyenkor a legtöbb fiú le se szarná, hogy milyen érzés a lánynak, de én nem vagyok ilyen.

- Hát, ott kezded, ahol szeretnéd – válaszolt nyelve egyet. – Ha gyorsan túl akarsz rajta lenni, akkor röviden mond el – mondta, és hallottam, ahogy a hangja elakad.

- Amikor megismertelek, gyakorlatilag olyan volt, mint ha tényleg megtaláltam volna a tökéletes lányt – kezdtem, és egy kedves, a sírás visszatartása miatt rekedtes nevetés hagyta el Mizuki száját. – De tényleg. Komolyan gondolom. Tökéletes barátnő vagy, de akadt egy kis bökkenő magammal.

- Találtál egy másik lányt? – kérdezte halkan, és a kérdése mély csöndet hagyott maga után néhány másodpercre.

-... Fiút – helyesbítettem halkan, és láttam Mizukin, hogy meglepődött.

- Egy fiút? – kérdezte újra, mint aki azt hiszi, hogy rosszul hallotta. Bólintottam egyet, és néztem, ahogy gondolkodik, majd néhány másodperc múlva még meglepettebben nézett. – Az a magas, szőke hajú srác?

- Hát, igen – helyeseltem, és attól függetlenül nem volt tervben elmondani neki azt, hogy ki is az a srác. – Mikor először hívtalak el randizni már volt köztünk valami kezdetleges, de abba maradt.

- És ezek szerint akkor most már van valami köztetek – folytatta, és a hangjában csalódottság és szomorúság volt. A szemei tele voltak könnyekkel, de még nem engedte ki őket.

- Igen. És ezért szeretnék veled szakítani.

- Csak egy kérdésem van még – nézett mélyen a szemembe. – Éreztél egyáltalán valamit irántam?

- Persze! – válaszoltam hevesen. – Az elején tényleg úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember. A rosszabb napokon attól, hogy beszéltünk, jobban éreztem magam, de rá kellett jöjjek, hogy inkább barátként tekintek rád.

Mizuki csöndben hallgatta a beszédem, és szinte észrevehetetlenül folytak le a könnyek az arcán; egyre és egyre több követte az előzőt, de közben próbált mosolyogni, ami még fájdalmasabb látványt nyújtott. Végignézni azt, ahogy összetöröm egy olyan lány szívét, aki egyáltalán nem érdemli meg egyszerűen borzasztó. Ráadásul még mosolyogni is próbál, csak azért, mert nem akarja, hogy lássam, mennyire összetörtem.

- Elképesztően sajnálom – mondtam halkan, felemelve a kezemet, hogy letöröljem az könnyeket az arcáról, de elfordult a mozdulatom elől, és ő maga törölte le őket, szipogva.

- Semmi baj, megértem – válaszolta, miközben elővett a táskájából egy zsebkendőt. - Csak tudod... Nem hittem volna, hogy az első barátommal úgy fog végződni a kapcsolatom, hogy kiderül, hogy meleg – nevetett fel elkeseredetten.

- Nem ezt érdemelted volna meg, ezért nagyon sajnálom, hogy elpazaroltam az idődet rám.

- Aranyos vagy, hogy ezt mondod – válaszolta, és már nem sírt, így csak a szeme alatti vörös folt tudatta a világgal, hogy valami történt. – Próbálok pozitív maradni, így azt mondom, hogy legalább találtam valakit, akivel ilyen jól el tudtam beszélgetni a művészetekről. Ráadásul – sóhajtott, miközben felnézett az égre. – Valószínűleg felvesznek a tokiói iskolába, így jövőre már Tokióban fogok lakni – magyarázta, és ez ki is ment a fejemből. – Új város, új emberek, új lehetőségek, ahogy mondani szokták.

- Remélem, hogy felvesznek téged. Ez nagyon nagy lehetőség lenne számodra, és biztos vagyok benne, hogy ott meg fogod találni azt, aki megérdemel téged.

- Hát én is remélem – válaszolt, majd fel is állt a padról, és ezzel együtt én is felálltam. Itt volt az elköszönés ideje, ami nem tartott sokáig, hiszen már nem is volt mit mondanunk egymásnak. Barátként megmaradunk, és megígértettem vele, hogy majd küldjön képeket a tokiói iskoláról.

Miután hazaértem, megcsináltam a házit, és tanultam is egy kicsit az angolra, ami holnap után lesz. Körülbelül egy óra telhetett el a hazaérkezésem óta, mikor megszólalt a telefonom. Kicsit megijedtem, mikor a kijelző Yanakát mutatta, mivel valamiért azt hittem, hogy jók vagyunk Mizukival, mert nem volt mérges rám.

- Szia – köszöntem, ahogy felvettem.

- Szia Tadashi – válaszolt egyből, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudtam semmit se kiolvasni a hangjából. – Gondolom, tudod miért hívtalak.

- Szerintem igen.

- Király. Akkor mesélek. Mikor Mizuki hazajött piros volt a szeme. Ebből merem következtetni azt, hogy nem a boldogság miatt ilyen, hanem azért, mert szakítottál vele. Igazam van?

- Igen – válaszoltam óvatosan, és hallottam, ahogy sóhajt egyet.

- Direkt szóltam neked – mondta, és most már kihallottam a hangjából, hogy nem ideges, inkább tehetetlen. Egy kicsit megkönnyebbültem. – Miután Mizuki hazajött, elmondta mi történt. Azt mondta, hogy közös döntés alapján szakítottatok, mert te is és ő is inkább barátként tekintetek egymásra – mondta, és meglepettségemben köpni, nyelni nem tudtam. Emlékezett, amikor azt mondtam neki, hogy a bátyja meg fog ölni, és még messziről is próbált segíteni. – És, hogy mindkettőtöknek van valaki, aki tetszik. Nem mondom, nem teljesen hittem el neki, amit mondott. Mármint a szakítós részét, de nem fogok ezen fenn akadni, mert tényleg nincs közöm hozzá.

- Nem tudom, hogy erre mit válaszoljak.

- Semmit – nevetett halkan. – De arra válaszolhatsz, hogy mi a következő lépésed.

- Hogy mi? Milyen lépésről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.

- Kei és te. Szerinted vagyok annyira hülye, hogy nem jövök rá, hogy körülbelül egy hete Tsukishimával minden oké, sőt. Sokkal többet beszél. Ez nem megszokott, ráadásul szakítottál a húgommal miatta, szóval biztos, hogy valami történt köztetek.

- Váó. Néha meglepődök, hogy mennyire okos vagy – mondtam neki meglepetten. Még soha senki nem vezette le ilyen szépen. – Nos, igen, helyre hoztuk a dolgokat, és most csak élvezzük az együtt töltött időt? – a mondatom a végére már átalakult kérdéssé, mert nem tudtam, hogy hogyan kéne neveznem ezt az egészet. Mivel még én sem tudom, hogy mi van.

- Látod, én már a legelején mondtam, hogy itt fogtok kilyukadni. De nektek a hosszabb előjátékot kellett választanotok.

- Jól van, te befoghatod – válaszoltam nevetve. – Annak könnyű mondani, aki kívülről szemléli a történteket.

Yanaka csak nevetett és mi pedig feloldódtunk. Még beszéltünk néhány szót, majd letettük. Mielőtt még elmentem volna fürödni ráírtam Mizukira.

Tadashi
Köszönöm.

Örömmel várom a véleményeiteket a komment szekcióban. :)