*Yamaguchi Tadashi*

Kei és én gyakorlatilag nem is beszélünk, ami Daichi-sannak is feltűnt, de sok dolgot nem tud vele kezdeni, így néhány próbálkozás után abba is hagyta. A meccseken úgy ahogy, de teljesítek, és még Tsukishima is próbálkozik, így tényleg semmit nem tud szólni a kapitány.

Minden megy, ahogy szokott menni, és már egyre többször nyerünk, de van egy dolog.

- Gyerünk pápaszem, tudsz te ennél többet is. - És itt is van az az egy dolog. Kuroo-san féloldalasan mosolyog Keire, mikor egymással szemben állnak a háló két oldalán, a forgásnak hála. Miután megtörténtek a történtek a zuhanyzóban, onnantól kezdve Kuroo és Kei valahogy mindig egymás mellé kerülnek, ha szünet van. Nem is kell, hogy szünet legyen, a Nekoma kapitánya akkor is talál módot arra, hogy valamit Tsukkihoz szóljon.

És ezzel nekem semmi bajom nincsen. Csak megemlítettem.

Tsukki hümmögött válaszul, és egy félreérthetetlen önelégült mosollyal fogadó állásba állt, el nem tekintve Kuroo szemeitől. Míg a síp meg nem szólalt, addig egész végig szemeztek, és már én éreztem a feszültséget kettőjük közt. Inkább eltekintettem róluk, bár sokkal messzebb nem jutottam, mivel Suga beállt elém egy kedves mosollyal az arcán.

- Minden oké? - kérdezte, miközben szembe fordult a meccsel, hogy azt is lássa. Mind a ketten a cserepadon voltunk.

- Igen, miért?

- Úgy érzem, hogy akadt egy kis nézeteltérésetek azzal a fiatalemberrel ott - intett logikusan Kei felé.

- Ja, kiakadt rám, egy kicsit veszekedtünk, és azóta nem szól hozzám.

- És te nem akarsz ezen változtatni? - kérdezte kedvesen. - Nem tudom, hogy min vesztetek össze, de egy bocsánat kérés mindig jól szokott jönni. Az megtöri a jeget általában.

- Csak nem tudom miért kéne bocsánatot kérnem, ráadásul nem hiszem, hogy ez egy olyan helyzet, ahol ez lenne a megoldás - magyaráztam, bár úgy eléggé nehéz, hogy nem is tudja, hogy miért nem beszélünk. És remélhetőleg soha nem fogja megtudni.

- És akkor addig akarod ezt húzni, míg Kuroo teljesen az ujja köré csavarja a barátodat. Be kell látnod, hogy ez Kuroonak semmiség - válaszolta, én pedig csak nyeltem egyet, bólogatva.

Nem fűztem hozzá nagy reményeket, de megfogadva Suga tanácsát, este, miután végeztünk mindegyik meccsel, odamentem hozzá.

- Szia - köszöntem enyhén mosolyogva.

- Hello.

- Van egy kis időd, hogy beszéljünk? - kérdeztem. Mielőtt még válaszolni tudott volna, a semmiből megjelent Kuroo.

- Sziasztok - köszönt és csak akkor tűnt fel, hogy alacsonyabb Keinél.

- Zavarok? - kérdezte, én pedig egyből egy erőteljes igennel szerettem volna válaszolni, de előttem néhány másodperccel Kei már biztosította arról, hogy nem zavar. Lett volna néhány ellenvetésem ezzel kapcsolatban, - Hahó, éppen egy barátságot próbálok visszaállítani,- de nem kaptam szót, hogy ezt kifejtsem.

- Király. Akkor jössz gyakorolni? Bokuto egésznap azt hajtogatta, hogy mindenkit lealáz, természetesen le kell törnünk a szarvát - mutatott hátra, ahol valóban ott állt az említett, Akaashi mellett.

- Persze, mehetünk - válaszolt, és egy elköszönés félét mondva nekem, el is sétált egyből Kuroo oldalán, aki egyből rátette a karját Kei vállára. Vagyis inkább próbálta, mivel a magasságkülönbség miatt inkább úgy tűnt, mint aki átkarolja a másikat. Egyre jobb.

Ahogy figyeltem, hogy mennek el, annál jobban lettem ideges, legfőkébb Kuroora. És ahogy oldalra néztem, úgy láttam nem vagyok ezzel egyedül. Kenma úgy nézett Kuroora, miközben pakolt, mint aki menten megöli. Nem gondolkodtam sokat, egyből odamentem hozzá.

- Szia, Kenma. Beszélhetnék veled? - kérdeztem, de mikor rám nézett, a tekintete semmit sem mutatott. Üres volt és unott.

- Hm?

- Kurooról lenne szó - kezdtem, és Kenma egyáltalán nem nézett ki meglepettnek.

- No shit Sherlock - forgatta a szemeit. - Elég gyorsan ki lehetett találni. Maradjunk annyiban, hogy elég átlátható vagy. - Lesokkolt egy pillanatra és csak habogtam: valahogy nem gondoltam volna, hogy ilyen vele beszélgetni.

- Akkor meggyorsíthatnád a beszélgetésünket, ha már úgyis tudod miért jöttem ide - fontam keresztbe a karomat, úgy nézve le rá. Egy pillanatra felemelte az egyik szemöldökét, és úgy vizslatott engem. Úgy éreztem, hogy a tekintete mindent észrevesz rajtam, és ha akarnék, se tudnám átverni.

- Nem.

Először azt hittem rosszul hallok.

- Mi?

- Mit mi? - kérdezett vissza.

- Mit mit mi? - kérdeztem én is, és már kezdtem elveszíteni a fonalat.

- Mi? - kérdezett vissza ráncolt homlokkal.

- Mindegy - válaszoltam.

Ez a beszélgetés se úgy alakult, mint gondoltam, ráadásul semmit se tudtam meg. Ahogy visszasétáltam a cuccomhoz, néhány perc után Kenma átsétált hozzám, és leült mellém. Egy ideig csak nézte, hogy mit csinálok.

- Nem tudom, hogy Kuroonak mi a terve a barátoddal. Az biztos, hogy tényleg segíteni akar neki, mert minden meg van benne, hogy egy nagyon jó blokkoló legyen. Az más kérdés, hogy akar-e tőle még valamit. És gondolom, téged ez érdekel.

- Hát. Ja. De csak azért, mert Kei nem is akar velem beszélni, mindig Kurooval van.

- Beszélhetek vele, ha szeretnéd. - mondta, és bólintott is hozzá.

- Az lehet jó lenne - válaszoltam, mielőtt még felálltam volna a térdelésből és bezártam volna a táskámat. Végtére lehet, hogy Kenma mégis jó fej.

Sajnos a pozitivitásom nem tartott sokáig; ahogy kisétáltam a teremből egyből az emlegetett szamarakat találtam, amint mennek be egy másik terembe. Nem gondoltam túl, szimplán csak úgy csináltam az utam, hogy benézhessek az ablakon keresztül. Négyen voltak bent, és körben álltak, és Kuroo valamit nagyon magyarázott, majd maga mellé rántotta Keit, aki hagyva magát, nekicsapódott a másiknak. Hagyta, hogy Kuroo keze összegyűrje a pólóját, ahogy fogta. Hagyta, hogy Kuroo a hajához nyúljon, és a kezét sem lökte el.

Mindent hagyott, amit eddig senkinek sem.

Felidegesítve magamat, inkább elsétáltam Asahi-hoz, hátha gyakorolhatunk együtt.

A fürdésig lenyugodtam, ráadásul nem is gondoltam semmire, amit pozitívumnak könyveltem el. Ahogy összeszedtem a cuccaimat, elindultam a zuhanyzók felé, útközben pedig egy nagyon- nagyon vidám párosba ütköztem bele, akik pedig éppen kifelé jöttek onnan.

Nem foglalkoztam velük, bólintottam Tsukishimának, köszönésképpen, de mentem is tovább, Kuroonak egy milliszekundum figyelmet sem adva.

Az egész hét így telt el, de ez még semmihez sem fogható a tábor utolsó estéjén történtekkel: Az edzők kitalálták, hogy utolsó este egy kisebb sütögetést terveznek, ami mindenkinek elnyerte a tetszését. Miután már lement a nap, mind kimentünk és neki láttunk a BBQ partinak.

Egész végig a Fukorodani nyitójával beszélgettem, de közben jöttek még a többi csapatból nyitók, így egy egész nagy társaság lett a végére. Mindenki megosztotta a saját tapasztalatait, így a végére a fejem már tele volt különbféle nyitás típusokkal, de egyáltalán nem bántam.

- Srácok, egy pillanat és jövök. Dobok egy sárgát - szóltam közbe a beszélgetésbe, és már úton is voltam. Ahogy körbe néztem a kisebb füves területen a sok arc között, csak néhányat nem ismertem fel, a saját csapattagjaink közül pedig csak kettő embert nem találtam. Az egyik Kei volt, a másik pedig Hinata. Bár, ahogy beléptem a WC-be, Shouyout egyből megtaláltam. Mielőtt még eltűnt volna az ajtó mögött, megkérdeztem hátha látta Keit.

- Igen, asszem a kettes terem felé mentek, Kuroo-sannal - mutatott még s karjával is arra. Miért nem lepődtem meg? Megköszöntem, és miután elvégeztem a teendőmet én is visszaindultam. Nem tudtam megállítani a kíváncsiságomat, így az egyik kanyarnál lefordultam, hogy kijussak arra, ahol elméletileg annak a kettőnek kellett volna lennie. Nem is kellett sokat keresgélnem, csak ők ketten voltak az üres téren. Lefékeztem, és egy távolabbi pontból néztem a történéseket.

Kei az egyik ablaknak dőlt, az alkarját a párkányon pihentetve, így körülbelül akkora volt, mint Kuroo. Az említett vele szemben állt, néhány lépés távolságban, de még így is túl közel szerintem. Néhány szót válthattak, és Kei nevethetett rajta, mert a hangja egy kis része eljutott idáig is. Egyet pislogtam, és Kuroot Tsukki előtt találtam néhány centiméterre, az egyik tenyere az ablakon támaszkodott, míg a másik Tsukishima arcán volt. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre, és hiába nem akartam látni, csak tovább néztem a fejleményeket. Láttam, ahogy Kuroo még mond valamit, és azt is, hogy Kei igenlően bólogat, de mikor a Nekoma kapitánya előrébb mozdult, elfordultam, és nagy lendülettel akartam az ellenkező irányba indultam. A sietségemben bevertem a lábamat a fal alsó fémrészébe, ami elképesztően nagy visszhangot vert, de egyáltalán nem érdekelt abban a pillanatban.

Visszasétáltam a többiekhez, de nem szálltam bele a beszélgetésükbe. Leültem, és ahogy elernyedt a testem, csak akkor éreztem, hogy milyen hevesen ver a szívem. Próbáltam egy kicsit lenyugtatni magam, hiszen azért messze voltam tőlük néhány méterrel, ráadásul már sötét volt, egyedül a hold, meg a kevés világítás adott fényt, lehet csak rosszul láttam. A másik pedig az, hogy akkorát rúgtam abba a falba, szerintem nem csak ők hallották, így lehet szétrebbentek.

Mindenre próbáltam választ adni magamnak, így egyetlen egy dolog maradt figyelmen kívül. Mégpedig az, hogy akkor most miért is fájt nézni őket.

Örömmel várom a véleményeket (varjúkat, macskákat) a komment szekcióban. :)