*Yamaguchi Tadashi*

Mikor még csak abban a fázisban voltam, hogy gondolkodtam az edzőtáborról, egyáltalán nem volt a gondolataim között az, ami valóban történt.

Az első nap miután megérkeztünk, mindenki álmosan, de azért izgalommal telten lépett be abba az épületbe, ahol egy hétig fogunk lakni. Kuroo körbevezetett minket, és igazából, elsőre elég kedvesnek és nyitottnak tűnt. Gyakorlatilag Tsukki ellentettje.

- Mindenki ebben az épületben fog lakni, és minden csapatnak van egy külön része. Ez a tietek – nyitott be a folyosó legutolsó ajtaján. – Ha bármi kérdésetek van, vagy nem találtok valamit, akkor nyugodtan keressetek meg engem, vagy a Shinzen kapitányát. Mivel a mai nap nagy része abból áll, hogy minden csapat megérkezzen, így csak délutántól vannak meccseink. A gyülekező körülbelül olyan délután három felé lesz, addig azt csináltok, amit akartok – magyarázta. Ahogy körbenéztem körülbelül a fele társaság próbált nem állva elaludni, és csak Daichi meg Suga volt olyan állapotban, hogy megköszönje Kuroonak a segítséget. Miután a Nekoma kapitánya elhagyta a helységet, mindenki elkezdte kipakolni a cuccait. Miután leraktam az innen kapott futont, a táskámból is kivettem néhány fontosabb dolgot, mikor a kezem ügyébe került az angol munkafüzet. Ránéztem Keire, aki már kész volt mindennel és csak ült a földön nyomkodva a telefonját. Leültem mellé, fél szemmel rám pillantott, de folytatta tovább azt, amit elkezdett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, egy kicsit közelebb hajolva a telefonjához, így betekintést nyertem a beszélgetésébe Kaitóval. Amennyit láttam belőle, az egész csak annyiból állt, hogy szegény srác kérdezett valamit, - valószínűleg, mert csak a kérdés végét láttam, - Kei pedig csak egy csomó kaki emojival válaszolt. Próbáltam visszafojtani először a nevetésem, de annyira reális volt a helyzet, hogy már csak amiatt is rám tört a nevetés. – Szegény srác, miért nem írsz vissza neki valami normálisat? – kérdeztem nevetve. Tsukki már éppen válaszolni akart, mikor egy újabb üzenet jött Kaitótól.

,,Itt van melletted?

Azért nem válaszolsz? „

Ahogy Kei elolvasta egyből ki is lépett a beszélgetésből.

- Miről beszélt? – kérdeztem egy kicsit talán sértetten.

- Nem mindegy az neked? – válaszolt gyorsan és mogorván. Megilletődve dőltem egy kicsit messzebb tőle; egyáltalán nem tudtam, hogy erre mit kéne válaszolnom, vagy, hogy egyáltalán most ezt szívjam mellre, vagy csak menjek tovább. Végül mind a kettőt csináltam.

- Én kérek elnézést! – emeltem fel a kezeimet magam elé, majd fel is álltam, hogy elmenjek onnan, de pont ugyanekkor elkezdett csöngeni a telefonom. Mind a ketten oda pillantottunk magunk mellé, ahol a készülék feküdt, és az én meglepetésemre Mizuki volt az. Felvettem a telefont, és kisétáltam a folyosóra, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

*

Az délután folyamán valóban lejátszottunk néhány kört, és természetesen a másnap is csak meccsekkel telt el. Tökéletesen elveszítettük minden egyes szettet, de ahogy körbe néztem a többieken, senki nem volt lelombozva. Mindenki... Mintha inkább fel lett volna tüzelve.

Ahogy eljött az este, és az utolsó meccset is lejátszottuk, mindenki csak feküdt a sportterem mellett lévő füves domboldalon. Ha egy pillanatra is elhallgatott valaki, az egész teret betöltötte a teljes kimerültségtől előjövő lihegések és sóhajtások.

- Na, én megyek nyitást gyakorolni – szólalt meg Asahi, miközben felült a fűből. A többiek is fellelkesültek, és már mondták is, hogy ki mit fog csinálni. Én pedig csak álltam, pedig szívesen megkértem volna Asahi-sant, hogy hagy edzek vele.

- Á, Tsukki! – szóltam neki, mikor végre megtaláltam. – Ütök néhány szervát. Esetleg nem lenne kedved...?

- Megyek fürdeni, és alszom – emelte fel a kezét, pedig még meg sem várta, hogy mit akarok kérdezni.

-Oh. Értem – válaszoltam egy kicsit lelombozottan, és már mentem volna ki, de aztán visszafordultam kíváncsiságom miatt. – Hé, csak kíváncsiságból: Te gyakorolsz valamit egyedül, mint a többiek?

- Már így is többet edzünk, mint kellene. Ráadásul a folytonos edzés nem old meg semmit. Tehát nem – válaszolt, miközben összeszedte a cuccait és kisétált. Néhány másodpercig még néztem utána, aztán nem foglalkozva vele többet, én azért még elmentem gyakorolni. Megkerestem Asahi-sant és végül az egész estét ott töltöttük; kereken tizenegy óráig voltunk az egyik terembe, és gyakoroltunk, közben néha beszélgettünk, hogy ne legyen olyan unalmas.

Mire visszaértem a szobába, már nagyjából mindenki bent volt, és akkor láttam meg, ahogy Kei ott ül a futonon, és valamit keres a táskájában, a nyakában pedig ott lógott egy törülköző.

- Hogy- hogy csak most mész fürödni? – kérdeztem, mikor leültem vele szembe, a saját futonomra.

- A Fukorodani kapitánya és Kuroo megkért, hogy blokkoljak nekik.

Mikor meghallottam, a tudat, miszerint nekik segített gyakorolni, miközben engem elutasított egy szempillantás alatt emésztett fel. Szomorú voltam, de egyszerre bennem volt az a szokásos keserűség érzet, ami már régi ismerősként jött.

- Nekik- Nekik miért nem mondtad azt, amit nekem, hogy mész fürdeni aztán aludni? – A hangom halk volt, de nem engedtem meg semmi érzelmet megnyilvánulni benne. A válaszát várva elkezdtem én is összeszedni a fürdéshez szükséges holmimat.

- Nem, Yamaguchi. Nem erről van szó – válaszolt rögtön, és az ő hangjában ki lehetett érezni egy enyhe pánikot. – Elutasítottam az ő ajánlatát is, de aztán addig provokáltak, hogy belementem.

- Akkor nekem is provokálnom kellene téged? – kérdeztem nevetve. Nem vettem komolyan az egész beszélgetést, annyira fura volt az egész helyzet. Miért akadok ki ezen egyáltalán? Talán azért, mert én már több, mint három éve ismerem, míg azokkal, akikkel gyakorolt, csak fél napja ismerik őt. Miután megtaláltam mindent, ami a zuhanyzáshoz kellett, elindultam. Tsukki egyből követett.

- Most mi a bajod? – Egész végig csöndben vetkőztünk, de úgy látszik eddig bírta. Egy szál alsóban fordult felém, de én is abban voltam már.

- Nekem semmi – válaszoltam, majd befejeztem a vetkőzést és elindultam a zuhanyzók felé.

- Nekem nem úgy tűnik – mondta, mikor ő is ideért. – Szerintem valamit mind a ketten félreértünk.

- Mire gondolsz pontosan?

- Figyelj – sóhajtott. Épphogy megnyitotta a vizet, egyből nekitámaszkodott a falnak. – Nem tudom, hogy most mi van, de ha ez kiengesztel, Kuroo azt mondta, hogy segít, hogy jobb legyek blokkolásban. Nem ezt kérdezted? Hogy nem gyakorlok-e valamit külön? Nos... Tessék.

- Tehát azt mondod, hogy egy idegen hamarabb tud rávenni arra, hogy szembe menjél azzal, hogy te nem akarsz gyakorolni, mert felesleges – néztem rá jelentőségteljesen, majd folytattam a zuhanyzást. Ahogy nyúltam volna a zuhanyrózsáért, Kei megfogta a karomat és maga felé fordított. Felnéztem a magas alakjára, bár a víztől egy kicsit elmosódottnak láttam mindent.

- Egyáltalán nem erre gondoltam – mondta komolyan a szemeimbe nézve, és gyakorlatilag éreztem a leheletét, ahogy egy kicsit lejjebb hajolt. Fogalmam sem volt, hogy erre mit tudnék válaszolni, ráadásul az egész helyzet egyre érdekesebbé vált.

- Nem én vagyok az, aki úgy viselkedik a másikkal, mintha nem három éve ismerné – néztem rá lekezelően, amire azért megláttam a változást a szemeiben, és egy erősebb szorítást a karomon.

- Ha már itt tartunk, akkor nem én vagyok az egyetlen, aki nem úgy viselkedik, ahogy kellene – kezdte ő is azt a hangsúlyt használva, mint én az előbb. Összehúzott szemekkel néztem rá, a tekintetem az arca összes szegletét körbejárta. A forró víz, ami még mindig ömlött ránk, hirtelen hatott a légzésemre, mert éreztem, hogy egyre nehezebb a levegővétel. – Miután nálam aludtál, olyan voltál, mint aki direkt kerüli a témát. Sőt még most is olyan vagy – vágta hozzám, és nem mondhattam azt, hogy nincs igaza.

- Mégis mit vártál? Megcsókoltam a legjobb barátomat! – kiabáltam rá felháborodottan, miközben a szabad kezemmel próbáltam kisöpörni a vizet a szememből.

- Azt hittem, hogy ez jelentett valamit! Azt- azt hittem, hogy élvezted. Ráadásul azt mondtad, hogy az ölelésem biztonságot ad. – A hangja kétségbeesetten szólt, bár szerintem az enyém is, csak mind a kettőnknek más miatt. Az arcom égett a kínos emlék felemlegetésére.

- Nem tagadom, hogy élveztem – ismertem be. – De abban nem vagyok biztos, hogy másodjára is annyira élvezném- e, mint elsőre, és nem csak az akkori helyzet miatt volt – magyaráztam, de a következő másodpercben már a hideg csempének voltam tolva, két erősen szorító kéz közül az egyik a derekamat, míg a másik a tarkómat fogta szorosan. Egy nyikkanási időm volt, amikor megéreztem a hideget a hátamnál, mert a hangomat elnyelte egy száj.

Kei ajkai puhák és egyben hidegek voltak, ami miatt már másodjára futott végig a gerincem mentén a hideg. Kapkodott, éreztem, ahogy az orrán keresztül kapkodja a levegőt, és, ahogy a szájába veszi egyszer az alsó, majd a felső ajkamat. A szorítása a tarkómon egyre kellemesebb érzés volt, és már én is becsukott szemekkel hagytam, hogy játszadozzon az ajkaimmal. Felvezettem a karjaim a felsőtestén keresztül a vállaihoz, összekulcsoltam a nyakánál, mikor megéreztem, hogy közelebb mozdult. A dereka hozzányomódott az enyémhez, és akkor jöttem rá, hogy mit is csinálunk. Kipattantak a szemeim, a kezeim pedig önkénytelenül lökték egy kicsit távolabb Keit.

Ijedten tekintett rám, és én is rá, ráadásul mindkettőnk kapkodta a levegőt, ami ebben a fülledt fürdőben nem volt a legkönnyebb. Elzártam a csapot és gyors léptekkel el akartam hagyni a helyszínt, de Kei keze megint ráfonódott a karomra.

- Nem kéne pont most megfutamodnod – mondta halkan.

- Ez nem megfutamodás.

- De. Ez pontosan az – válaszolta nyugodtan, pedig én egyre jobban kezdtem pánikolni.

- Azért mert megcsókoltál!

- Te mondtad, hogy nem tudod, hogy élveznéd-e másodjára! Csak segítettem kideríteni! Tehát, élvezted? – kérdezte és a hangja reménykedő volt.

- Hiába élveztem, nekem barátnőm van!!! – válaszoltam, de Kei tekintete egy kicsit megrémisztett. Idegesség, elkeseredettség és a mérgesség keveredett benne.

- Tudod mit, akkor nem érdekel! – engedett el ténylegesen. – Majdnem egy hónapja próbálom a tudtodra adni, amit érzek, ráadásul nem mered saját magadnak bevallani, hogy élvezted, akkor én mit akarok itt? – kérdezte szarkasztikusan. – Itt állunk egy zuhanyzóban, miután csókolóztunk, és azt mondod nekem, hogy barátnőd van – nevetett egy kisebbet, valószínűleg maga a helyzet komikumán. – Akkor miért is engedted, hogy megcsókoljalak? Kétszer – nézett mélyen a szemembe, de én elkaptam róla a tekintetemet. – Ch...

- Kei – szóltam utána, mikor elindult kifelé, bár fogalmam sem volt, hogy mit tudnék neki mondani ezek után.

- Csak egyetlen egy dolgot tegyél meg – fordult vissza idegesen. – Ne viselkedj féltékenyen, ha semmit sem akarsz tőlem. Mert ez nem fair.

Örömmel várom a véleményeiteket a komment szekcióban. :)