*Yamaguchi Tadashi*

Mikor eljött a szerda úgy éreztem, hogy minden rendben van az oldalammal, így délután ismét Tsukishimával tartottam a röplabdaedzésre, aki először meg is lepődött rajta.

- Biztos, hogy jó ötlet már most elkezdened újra sportolni? – kérdezte Kei öltözés közben. Megálltam a pólócsere közben és rápillantottam, de az ő tekintete a hasamon volt, így én is odapillantottam. Az oldalamon még észrevehető volt néhány folt, de az már semmiség volt az akkorihoz képest. Nem éreztem magam feszélyezve, amiért a többiek is láthatják, mivel nekem már nem fájt.

- Igen, mert már nem fáj. És az orvos is azt mondta, hogy ha úgy érzem, akkor nem muszáj már a felmentést használnom.

- Ahogy gondolod. De azért ne hajtsd túl magad ma, ha lehet. Rendben?

- Megpróbálom – bólintottam, mivel tudtam, hogy ma már a terveim között volt elmenni ismét Shimadához gyakorolni az ugró lebegőt. Ráadásul kimaradt két hét, ami miatt valószínű, hogy sokat felejtettem.

- Azért szerintem elmondhatnád a történteknek legalább egy minimális részét Ukai- kunnak, hogy ha mégis történik valami edzés közben, akkor le tudj ülni. Vagy Daichi-sannak.

- Mi történt veled? Eddig nem voltál ilyen törődő – kérdeztem nevetve, miközben már a csarnok felé tartottunk, de Kei nem válaszolt, de megjelent az arcán egy kis pír. Tsukishima el tud pirulni? Ez új.

Megfogadva Tsukki tanácsát, azért odamentem senseihez elmagyarázni a helyzetet, de szerencsére nem történt semmi az edzésen, így minden hiba nélkül mehettem Shimadához gyakorolni.

Belépve az üzletbe meglepő módon nem csak Shimada volt, hanem ha jól láttam, akkor még vásárlók is lézengtek. Elindulva egy irányba kerestem "tanáromat", mikor meghallottam egy hangot a másik irányomból.

- Tadashi! Szia! – mosolygott Yanaka húga rám, elkapva a karomat, hogy észrevegyem. Megilletődve fordultam a lány felé. Egy fehér iskolaiblúz volt rajta és egy térd felé érő szoknya takarta lábait, a haja pedig egy aranyos copfba volt felfogva. Lélegzetelállítóan nézett ki.

- Szia – köszönt még egyszer és csak akkor vettem észre az édeskés illatot, ami körbevette.

- Sz-Szia, Mizuki. – Komolyan, miért kell dadognom?

- Meglepődtem, hogy itt talállak. Hogy kerülsz ide? – kérdezte, de egyből el is pirult utána. – Én hülye, természetesen vásárolni jöttél. Felejtsd el, amit most kérdeztem – kuncogott zavartan. Kedvesen elmosolyodtam; aranyos.

- Pedig nincs igazad, nem vásárolni jöttem – válaszoltam, mire érdeklődően pillantott a szemeimbe. – Az egyik itt dolgozóhoz jöttem. Ugyanúgy röplabdázik, mint én, és segít megtanulni az ugró lebegőt – meséltem, de Mizuki csak oldalra fordított fejjel nézett, mire megértettem, hogy nem érti miről is beszélek. – Az egy nyitás féle – egészítettem ki mondanivalómat, és ennek eredményeképpen már meg is láthattam az elbűvölő mosolyát.

- Ez remek! – válaszolta, mikor megszólalt a telefonja. Összerezzenve egy pillanatra vette ki a zsebéből megnézve a számot. – Nekem most mennem kell, de már alig várom, hogy találkozzunk szombaton. Jó röplabdázást, majd akkor találkozunk. – köszönt el, és egy pillanat alatt fogta meg a vállam és pipiskedett fel az arcomig, hogy egy röpke kis puszit adjon. Lefagyva álltam egyhelyben, nézve, ahogy még egyszer elköszön, és vöröslő arccal elsiet.

Még néhány pillanatig csak néztem magam elé, de ezt követően inkább Shimada keresésére indultam. Nem kellett sokat mennem, az idősebb férfi egy sorral arrébb pakolta fel az élelmiszereket.

- Jó napot! – hajoltam meg. Rám nézett, egy pillanatig elgondolkodva nézett, de végül felismert és elmosolyodva köszönt ő is.

- Tadashi, mi van veled? Már két hete nem is láttalak! Azt hittem, hogy már nem is érdekel az ugró lebegő – mondta, miközben még befejezte a pakolást.

- Nem, dehogy is. Még mindig nagyon szeretném megtanulni, csak történt néhány dolog, ami közbeszólt és amiatt volt két hét felmentésem.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt, vagy inkább hanyagoljam? – kérdezett rá, mire én csak egy száj húzással válaszoltam. Megértő volt és nem firtatta a dolgot, inkább visszatért a röplabdához. – Még fél óra és zárok,- ebben az időszakban mindig tovább tartunk nyitva – addig, ha szeretnél, hátra mehetsz.

- Rendben, nekem megfelel – válaszoltam. Bólintott és hátra kisért, de már vissza is kellett mennie. Elővéve a telefonomat nyitottam meg egy játékot, hogy majd azzal elüssem az időt, mikor rám írt Mizuki. Boldogan nyitottam meg az üzenetet, ami csak egy mondat volt, de még ez is mosolyt csalt az arcomra. Amíg Shimada nem jött, hogy végzett, egész végig vele beszélgettem, próbálva nem minden témát érinteni, hogy legyen miről beszélgetnünk majd szombaton.

Miután kimentünk a bolt hátsó udvarára, el is kezdtük a gyakorlást, és pontosan ugyanaz történt, mint amire számítottam. Mindent elfelejtettem, így kezdhettem, majdnem hogy mindent elölről. Egy óra gyakorlás után már indultam haza, hogy még tanulhassak egy kis angolt. Még mindig gondolkozom, hogy Tsukki, mint angol tanár milyen lenne, de azután a beszélgetés után már nem tudom, hogy mi legyen. Holnap még ezt is meg kell kérdeznem.

____________

Másnap reggel már én vártam Keit kint a kapunk előtt, hogy mehessünk az iskolába. Még tegnap este is beszélgettünk egy kicsit Mizukival, ami nagyon jó volt. Kiderült, hogy sok közös van bennünk, ilyen például a rajzolás.

- Szia – köszöntem boldogan, mikor megpillantottam barátomat. Kei egy meglepett pillantással illetett, de visszaköszönt.

- Hogy- hogy már itt vagy kint? Ez talán egyszer, ha előfordult – kérdezte, és láttam rajta, hogy tényleg nem érti. Én csak megvontam a vállam.

- Nem tudom. Ma reggel már úgy keltem, hogy nagyon jó kedvem volt.

- Ha te mondod... Amúgy is, miért mentél el tegnap még ahhoz a pasihoz is, a nyitást gyakorolni. Megígérted, hogy nem fogod túlhajszolni magadat – kérdezte.

- Hé.. Honnan tudod, hogy ott voltam? – kérdeztem felháborodva. – És nem ígértem meg; azt mondtam, hogy megpróbálom.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de az edzés után mindig együtt megyünk haza, és mikor nem, akkor általában oda szoktál menni, gyakorolni. Nem nehéz kitalálni... – vezette le.

-Oh.

- Pontosan.

- Mindegy, minden jól ment, és nem történt semmi. Ráadásul még Mizukival is találkoztam.

- Kivel? – kérdezett vissza meglepetten és csak akkor fogtam fel, hogy Kei még nem ismeri.

- Ő Yanaka húga. - Felnéztem Keire, akinek az arcán nem éppen kedves arcmimika látszódott. – A boltban találkoztunk, és képzeld, a későbbiekben kiderült, hogy mind a ketten imádunk rajzolni, és ugyanabba a rajzsuliba akar menni majd tanulni, mint én akartam. Tök király.

- Igen... Valóban az – mondta nem törődöm hangsúlyban, ami elszomorított. – Biztos... Nagyon kedves lehet – folytatta erőtlenül, és olyan érzésem volt, mintha haragudott volna, vagy inkább csak lehangoltabb lenne, mint amilyen szokott. Amit nehéz túlszárnyalni.

- Igen, tényleg az.

Örömmel várom a véleményeiteket a komment szekcióban. :)