*Yamaguchi Tadashi*

- Ugye úgy volt, hogy Tsukki haza kísér, de nem tudtunk bemenni, mivel senki nem volt otthon és kulcs sem volt nálam. Így Kei felajánlotta, hogy akkor menjünk el hozzájuk – magyaráztam Yanakának, aki csak kíváncsi szemekkel nézett rám, közben folyamatosan bólogatva, hogy folytassam csak. – Felmentünk a szobájába, és elkezdtünk beszélgetni, arról, ami történt az iskolában. Aztán valahogy közelebb kerültünk egymáshoz... És valahogy megtörtént – fejeztem be enyhe pírral. Yanaka üres tekintettel nézett, majd enyhén rázva a fejét, elmosolyodott.

- Tadashi. Egy csók nem történik csak úgy véletlenül. Nincs olyan, hogy beszélgettek azt hirtelen mind a ketten becsukott szemmel találjátok magatokat, miközben épp nyálcserét folytattok – oktatott ki, még mindig úgy mosolyogva, mint egy szülő, aki mindent jobban tud.

- Nos, most megtörtént.

- Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az, amit most elmeséltél egyáltalán nem így történt. De akkor legyen így – sóhajtott. – És akkor nem is beszéltetek azóta?

- Pontosan. Nem kerestem őt, és gondolom Kei pedig nagyon elfoglalt volt – magyaráztam.

- Igen. Nagyon – forgatta a szemeit. – Egész nap csak ült és zenét hallgatott. Meg néha beszélt Kaitóval. És te miért nem kerested őt? – kérdezte, most már leülve az ágyra mellém, feladva azt, hogy most az angolról beszélgessünk.

- Át kellett gondolnom a dolgokat, és azt hiszem ezalatt az egy hét alatt sikerült mindent számításba vennem. – Egész héten csak bámultam ki a fejemből, miközben az agyamban összevissza mentek a gondolatok. Annyi minden volt a fejemben, hogy kellett egy kis idő, mire össze tudtam szedni őket.

- Nem értem mire gondolsz – nézett rám összezavarodva. – Ez egy előrelépés volt, nem pont, hogy most kéne sokat beszélnetek és el menni, randizni? – kérdezte, mire csak sűrűn ingattam a fejemet.

- Pont ezen gondolkoztam. És arra jutottam, hogy ezt csak a helyzet hozta ki belőlünk.

- Most csak szórakozol velem – nézett rám lekezelően.

- Nem, komolyan! Soha nem voltunk olyan helyzetben, ami a történteket magyarázná, és másnap sem viselkedtünk másképpen. Szerintem már Kei is elfelejtette és én sem akarom, hogy a barátságunkat tönkre tegye. – Rengetegszer átgondoltam és ez egy megfelelő megoldásnak tűnt. Yanaka beletúrt a hajába, majd egy nyögés keretében eldőlt az ágyamon. Valamit motyogott magában, és ismét felült.

- Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon jó páros lennétek. Hidd el meg kéne próbálnod.

- Te pedig hidd el, hogy én meg átgondoltam. És arra jutottam, hogy komolyabban elkezdek foglalkozni a szerelmi életemmel – magyaráztam elszántan, mire Yanaka már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem. – És szeretném, hogyha megengednéd, hogy elvigyem a húgodat egy randira – fejeztem be, és láttam, hogy az arca teljesen átváltozik.

- De, én ezt nem értem. Eddig semmilyen érdeklődést nem mutattál iránta! És mi lesz Tsukishimával? – kérdezte. – Magyarázd el nekem, mert ennek így semmi értelme nincsen.

- Most vagyunk abban az időszakban, amikor mi fiúk elkezdünk érdeklődni a felnőttes dolgok iránt, és szerintem ez ennek volt betudható. Semelyikünknek nincsen barátnője, ezért ésszerűnek tűnik, hogy kihasználtuk a helyzetet tapasztalat szerzésnek – válaszoltam, teljesen átgondolva, amit mondtam. Az lehet, hogy nagyon jó élmény volt a csók, de nem tudom, hogy minden féleképpen így reagáltam volna, vagy csak a kíváncsiság miatt éreztem ennyire kellemesnek.

- De ha belegondolsz, akkor azért a csók már valami, szóval nem lehet, hogy, tudod... Szerelmes vagy és ettől menekülsz? - nézett rám jelentőségteljesen, de én felkaptam a vizet attól, amit mondott.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit érzek! – néztem rá mérgesen. –Úgy használod azt a szót, hogy szerelem, mintha nem jelentene semmit! Legalább ne azt szót használnád, hanem azt, hogy bejön vagy tetszik.

- Rendben, bocsánat – emelte fel védekezően a kezeit. – De ettől függetlenül nem tartom jó ötletnek, hogy a húgomat is bevond az elbizonytalankodásodba. – Éreztem a hangjában, azt a tipikus „ha megmered bántani a húgomat, kibelezlek" hangsúlyt.

- Komolyan mondtam, azt, amit, ezért is szeretném a segítségedet kérni. A húgod nagyon aranyos, ezért el fogom hívni egy randira, persze, ha megadod a telefonszámát – adtam a kezébe a telefonomat, hogy beleírja a számot. Néhány pillanatig csak nézett, és láttam a szemeiben, hogy teljesen kikészítettem ebben a fél órában. Elnézve rólam kezdte el beírni a számot, ezzel egy önelégült mosolyt csalva az arcomra.

- Ez az utolsó, hogy segítek neked. Már így is tartozol nekem egyel, de emiatt már kettővel jössz – magyarázta. – Egy élet nem lesz elég neked erre – fejezte be, ezzel egyetembe pedig vissza adva a telefonomat. – De! – folytatta elsötétült tekintettel, mikor már át akarta adni a telefont. Én fogtam az egyik oldalon, Yanaka pedig a másikon és úgy néztük egymást. – Ha tényleg meglátom, hogy a húgom sírva jön haza, akkor nem fog érdekelni, hogy barátok vagyunk.

- Értem és biztosíthatlak, hogy nem fog ez megtörténni – bólintottam komolyan. Yanaka végül elengedte a telefont, én pedig gyorsan rápillantva képernyőre tettem le azt az ágy melletti szekrényre.

- Rendben. És, most hogy ezt megbeszéltük, neki kezdhetünk a tanulásnak – váltott át tized másodperc alatt, fenyegető bátyból. Visszaült a székre az íróasztalhoz, és kivette a még bent maradt cuccokat a táskájából, ezzel már engem is rákényszerítve arra, hogy odafigyeljek és jegyzeteljek.

***

Miután végeztünk a tanulással és Yanaka is elment, kapva kaptam az alkalmon, hogy elővegyem a telefonomat, jobban megnézve, hogy mit is írt bele a névjegyzékbe az említett személy, és, hogy küldjek Mizukinak egy üzenetet.

Szia Mizuki. :) Yamaguchi vagyok, Yanaka haverja. Nem volt időnk jobban megismerni egymást, amikor ott jártam nálatok, így arra gondoltam, hogy nem lenne e kedved eljönni velem egy teaházba, beszélgetni stb. :) Ha igen, akkor megbeszélhetnénk egy időpontot, ami neked is jó.

Nem tudom, hogy mit gondoljak, mennyire nevetséges az üzenetem, de nem tudtam jobbat összehozni. Vártam még néhány percet, majd miután nem érkezett új üzenet, felálltam és letéve a telefont mentem fürödni. Ha elfogadja a meghívásomat, az lesz a legnagyobb meglepetés számomra. Ráadásul nem vagyok erre felkészülve se, nem gondoltam át, hogy mi lesz azután, miután visszaír.

Visszatérve a fürdésből a pillantásom akaratlanul a telefonomra esett, amin ott villogott a fény, miszerint valaki üzenetet küldött. Egy pillanatra leblokkolva álltam, majd megemberelve magamat vettem kezembe, és olvastam el az üzenetet.

Persze, miért ne. :)

Nos... Örömmel várom a véleményeteket a komment szekcióban. :)