*Yamaguchi Tadashi­­*

A reggeli ébredést nem pont úgy képzeltem el, ahogy megtörtént. Mikor kinyitottam a szemeimet az első, amit megláttam, az a mellettem lévő üres terület, amin elvileg Tsukki aludt. Minden beugrott az előző napból, de nem tudtam rajta sokat gondolkodni, mivel meghallottam Kei hangját. Felpillantva a paplanról, a tekintetem az ajtóra fókuszált, ahol az említett fiú és az anyja állt, és első pillantásra nem tűnt éppen nyugodtnak a helyzet.

- Töröld ki! – kiabált suttogva Tsukishima az anyjára, hevesen gesztikulálva. Kék póló volt rajta, egy sima melegítőnadrággal, úgy nézett ki, mint aki nemrég kelt.

- Nem – válaszolta az anyja, összefonva a kezeit maga előtt. – Nagyon aranyos kép lett, és meg akarom mutatni az apádnak.

- Anya! – szólt sóhajtva Tsukki. – Ez már sérti az emberi jogaimat.

- Jaj, hagyd már – válaszolt szem forgatva. – Inkább ébreszd fel Tadashit, mert mindjárt itt lesz az anyja – tért át egy másik témára, de ahogy meghallottam a nevemet, egyből becsuktam a szemeimet, nehogy azt lássák, hogy az egész beszélgetést kihallgattam.

- Rendben, de ha meg mered valakinek mutatni ezt a képet, nem állok többé szóba veled.

- Ezzel most nagyon megijesztettél – válaszolt szemforgatva, miközben kinyitotta az ajtót, ami kisebb nyikorgással válaszolt. – Lent várlak titeket – mondta még utoljára, majd kisétált és becsukta maga mögött az ajtót. Kei egy kisebb sóhajtás után leült az ágy végébe, fogalmam sincsen mit csinálva ott néhány pillanatig. Óvatosan megmozdulva fordultam át a másik oldalamra, próbálva úgy viselkedni, mintha tényleg most ébrednék fel, de fogalmam sincsen, hogy kéne ezt csinálnom. Néhányat nyammogva még, próbáltam szimulálni az ébredésemet, majd lassan kinyitottam a szemeimet. Néhányat pislogva dörzsöltem meg a szemeimet, ásítva is néhányat. Körbenéztem és mikor megláttam Keit az ágy szélén ülni, úgy tettem, mint aki tényleg meglepődött.

- Jó reggelt – köszönt. Lassan bólintva válaszoltam neki, kitakarózva és most már tényleg megpróbálva felfogni a helyzetet. – Anya felhívta a tiédet, így anyukád mindjárt itt lesz, és elvisz az orvoshoz – magyarázta, végül felállva az ágyról, elsétálva a ruhásszekrényéhez. Én is felálltam és neki kezdtem volna az öltözésnek, mikor is rájöttem, hogy semmi nincs nálam, amit át tudnék venni, így visszazuhanva az ágyra néztem Tsukishimát. A ruhám alapvetően tiszta, de biztos izzadt vagyok, bár sok mindent nem tudok vele kezdeni, maximum azt, hogy még az orvos előtt hazamegyünk, lefürdök és átöltözök.

- A táskám az iskolában maradt, igaz? – kérdeztem a biztonság kedvéért.

- Ha minden igaz, akkor Makotóék elhozták és most náluk van – magyarázta, mire megnyugodtam. Nincs benne nagyon sok érték, de azért jobb, ha nem veszítem el a telefonomat és az igazolványaimat. Tsukki levette a vállfáról a suli egyenruháját, majd felvéve kezdte el begombolni azt. Néhány perc múlva már teljes felszerelésben állt az íróasztalánál, bepakolva a könyveket a táskájába, és elrakva a testnevelés felszerelését. – Menjünk le, anyukád biztos néhány percen belül megérkezhet – mondta, felkapva a hátára a táskát, mire én is felálltam és követtem őt. A hirtelen kiegyenesedéstől a hasamnál lévő zúzódások elképesztő módon elkezdtek fájni, ami miatt oda kapva a kezeimet görnyedtem össze. Kei a szeme sarkából észlelve a hirtelen helyzetváltozást fordult egyből felém, óvatosan rátéve a karjait a vállamra. Néhány másodpercig vártam, hogy elmúljon a fájdalom, majd óvatosan kiegyenesedve mosolyogtam Tsukkira. Elengedett, majd folytatta az útját, így én is követtem, próbálva nem figyelni a néha begörcsölő hasamra. Bele sem merek gondolni, hogy hogyan nézhet ki.

Leérve a földszintre az anyját és az apját láttam ülni az ebédlőasztalnál, és Akiterut, aki a konyhapultnál állt.

- Jó reggelt – köszöntünk, mire a két szülő a telefonból ránk tekintett, majd egymásra, és még egyszer a képre, majd megint ránk. Kei egyből levágta a helyzetet, és mérgesen elindult a szülei felé, majd kikapva a telefont a kezükből nyomkodott rajta valamit.

- Nem hiszlek el, anya – csóválta a fejét, visszaadva végül az eszközt.

A szüleit nem igazán hatotta meg a dolog, így tovább folytatták a reggeli rutinjukat. Akiteru adott nekem egy szendvicset, így azt eszegettem az asztalnál, várva, hogy valami történjen, mikor is kopogtak. Egyből tudtam, hogy anya lehet az, így felállva az asztaltól sétáltam az előszobába, a Tsukishima háztartás egyetlen női tagjával az élen. Kinyitotta az ajtót, majd köszönve egymásnak kezdek el beszélni rólam, mikor anya meglátott, így egyből felém sietett.

- Tadashi, szívem, hogy vagy? – kérdezte, össze-vissza kapkodva a tekintetét az arcomon és az egész valómon, gondolom valami jel után kutatva. Szerencse, hogy nem látja még a hasamat és az oldalamat; nem hiszem, hogy kellemes látvány lenne a számára így látni.

- Jól vagyok anya, csak az oldalam és a hasam fáj – nyugtattam meg.

Gyorsan felvettem a cipőmet és elköszönve a családtól léptünk ki az ajtón, egyenesen a kocsihoz. Apa az autóba ülve várt, és egyenesen az orvoshoz mentünk. Szerintem mondhatom azt, hogy nem ez volt az életem legkellemesebb élménye, főleg mivel a szüleim előtt kellett levennem a pólót, és megmutatnom az zúzódásokat. A szüleim arca, mikor meglátták a hasamat és az oldalamat egyszerre volt elszomorító és ijesztő. Soha nem láttam még ilyen sok érzelmet átfutni az arcukon.

- Jól elintézted magad, fiam – mondta az orvos, próbálva a kínos csendet megtörni. Elmosolyodva húztam a szám szélét, nem akarva belemenni a részletekbe, amit nem is tudtam, hogy egyáltalán a szüleim tudnak e. – Nos, adok egy kenőcsöt, amivel naponta kétszer le kell kenni, és ha lehet, ne nagyon sportoljon vagy erőltesse meg magát. Egy hétre kiírom, és két hét múlva, ha nem javul ismét keressen meg. Addig a testnevelés alól két hétre felmentem – magyarázta. Egy normális gyerek ennek örülne, de én csak azt láttam a szemeim előtt, hogy annyi mindenről fogok lemaradni, hogy egy év kevés lesz bepótolni.

***

- Szia! – nyitott be az ajtómon Yanaka, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudott. Megfordulva az ágyamon, néztem rá lassan. Az orvosi látogatás után jártunk egy héttel, és senkivel nem beszéltem vagy léptem kapcsolatba, minden napomat egyedül töltöttem, így volt elég időm gondolkozni. – Na, hogy vagy? – kérdezte.

- Remekül. Minden mozgás olyan, mintha egy kést szurkálnának az oldalamba – mondtam szem forgatva.

- Akkor ez egy tökéletes idő, hogy beszélgessünk. Tsukki nem ért rá, így én hoztam el neked a feladatokat erről a hétről. Készülj fel, rohadt sok lesz – vázolta fel a helyzetet, miközben az íróasztalomhoz sétált és elkezdte kiszedni a tankönyveket és a papírokat. – Az angol tanár elmondta, hogy mikor lesz az angol vizsga – mondta, mire csak nyögtem egyet. – Ne nyögjél, azt hagyd meg a párkapcsolatodra. Egy hónap múlva lesz a dolgozat, szóval húzzál bele.

- De nem megy. És senkit nem találtam, aki korrepetálna.

- Komolyan mondom, néha elgondolkozom azon, hogy hogy lehetsz ennyire hülye.

- Nem vagy kedves, de ezt már megszoktam – mosolyogtam rá álszenten.

- Elárulom, hogy Kei az egyik legjobb tanuló az osztályban. És a te haverod. Szeretném, ha ezt a kettőt a te kicsi agyaddal összeraknád, és rájönnél arra, hogy simán meg tudnád kérni Keit, hogy korrepetáljon – hadarta gyorsan, és már én megijedtem egy kicsit attól a hangsúlytól, amivel beszélt. Meglepődve néztem rá, hiszen még soha nem beszélt ilyen lekezelően. Hagytam, hogy lenyugodjon, ami meg is történt, mire bocsánatkérő fejjel nézett rám. – Bocsi, nem tudom mi történt velem, egy kicsit szét vagyok esve.

- Semmi baj – mosolyogtam rá barátságosan.

- De az előbbit, attól függetlenül komolyan gondoltam. Kei a megfelelő ember erre.

- Ebben igazad lehet. Csak, nem hiszem, hogy ez most a tökéletes alkalom arra, hogy megkérjem ilyenekre. Mind a kettőnknek kell egy kis idő – mondtam félénken, de egyből észrevettem, ahogy felcsillannak a szemei.

- Csak nem összevesztetek akkor, amikor hazakísért? – kérdezte.

- Inkább egy kicsit túl összemelegedtünk – válaszoltam, mire az arcán a mély döbbenet és az értetlenség ült, majd néhány másodperc múlva felváltotta azt egy érdekes mosoly.

- Hallgatlak.

Örömmel várom a véleményeket (akár Lenny faceket is) a komment szekcióban. :)