*Yamaguchi Tadashi*

Egy kisebbet nyelve fordultam meg, hogy meglássam a velem szembe álló három fiút. Jobban megnézve őket, tényleg igazam volt, a középen álló srácot ismertem, de a mellette lévő két fiút még soha nem láttam. Mindannyian magasabbak voltak nálam, de nem sokkal, mégis megint úgy éreztem magam, mint két évvel ezelőtt. Újra éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul és a szívverésem is felgyorsul, és egy pillanatra a játszótér helyszíne jelent meg a szemeim előtt, az hely, ahol régebben elkaptak, de egy másodperccel később már megint itt voltam a jelenben.

- Már hiányoztál Tadashi – szólalt meg újra a középső srác, összefonva a karjait maga előtt. Miért érzem megint úgy, mintha sokkal hatalmasabb lenne nálam? – Örülök, hogy végre találkozhattunk, ráadásul még a kis barátod sincs itt. Hát találhatnánk ennél jobb pillanatot? – kérdezte szarkasztikusan, majd egy lépéssel közelebb jött, mire én ugyanennyivel hátrébb, és ekkor megláttam a tekintetében a változást. Észrevette, hogy tartok tőle, láttam a szemeiben, hogy élvezi ezt.

- Ahogy látom még mindig egy kis beszari vagy. Sajnálatos... - játszotta magát, majd intett a két haverjának, akik olyan gyorsan cselekedtek, hogy még reagálni sem volt időm, már kifordították a csuklóimat és úgy szorították a hátam mögött.

Nem akarom.

- És hogy telnek a napjaid? – kérdezgetett, miközben már felém sétált. – Még mindig nem beszélsz senkivel, csak a képzeletbeli haverjaiddal? Vagy talán a kis barátoddal, aki le se szar téged? Bár, ahogy most látlak, még mindig egy ronda, esetlen kis szar vagy, így nem csodálom, hogy nem beszélget veled. Azon a napon is csak megszánt téged, azért segített neked – mondta, mikor is már ide ért elém. – Téged úgyis csak szánni lehet – nézett végig rajtam, majd egy horkantás után rám köpött. Egy kisebbet mozdultam, hátha ki tudok előle térni, de a társai csak még erősebben szorították a csuklóimat.

- Semmit nem tudsz – válaszoltam neki. Felnézett az arcomra, és akkor tudatosult benne valami. Egy darabig csak nézett, majd óriási kacaj tört ki belőle.

- Hát ezt nem hiszem el! Hogy tudsz még ennél lejjebb süllyedni? – kérdezte, undorodva nézve az arcomat. – Tudtam én, hogy egy félős kislány vagy belül, de, hogy még kívülről is ezt mutatod! – mondta, megfogva az állkapcsomat, úgy nézve közelebbről. – Ch... Rajtad még a smink sem segít. Ugyanolyan csúnya maradtál, azokkal az undorító pattanásaiddal együtt. Nem is tudom, hogy tudsz még tükörbe nézni, baszd meg – nézte még mindig undorodva, mire én is köptem egyet, egyenesen a szemébe. Semmi esélyem sincsen, de nem akarom hagyni magam.

- Milyen kis harcias vagy – válaszolta, lassan törölve ki a szeméből a nyálat. – Pedig nem kéne – nézett rám mérgesen, és egy mozdulattal a hasamba ütött. Egyből összegörnyedtem, úgy kapkodva a levegőt, a hirtelen jött ütéstől. – Már neked is hiányzott ez, nem igaz? -kérdezte, de nem válaszoltam, mire megéreztem még egyszer az öklét a gyomromnál, még erősebben. Nyögve próbáltam még jobban összegörnyedni, de a csuklóimat fogó két srác nem engedte. – Mondom, hiányozott már, nem igaz? – ismételte, de akkor sem szólaltam meg, mire most már az arcomra kaptam egy ütést, ami az eddigieknél sokkal jobban fájt. Megpróbáltam az állkapcsomat mozgatni, de kiabálni tudtam volna a fájdalomtól, amit éreztem. Mérgesen néztem a srácra, de hiába akartam volna támadni, nem tudtam mozdítani a kezemet.

- Szánalmas, hogy még mindig próbálkozol. Szánalmas maga az a tény, hogy még mindig élsz – mondta. Nem akarom hallani, amiket mond. Nem akarok semmit hallani, de egyszerűen nem megy. Minden újra játszódik, minden egyes érzelem újra előtör, és egyszerűen megtörök. A könnyeim utat törnek maguknak, csöndben, semmi hangot nem adva. A múlt megismétli önmagát, és tényleg szánalmas vagyok, hogy két év eltelt, de még mindig képtelen vagyok megvédeni magamat.

- Nézzétek már, sír! – kiáltotta az egyik.

- Tényleg! – nevetett fel a másik.

- Ne hívjuk az anyucidat? – hajolt az arcomba, úgy gügyögve nekem. – Már, ha anyukád még képes rád nézni. Az anyád helyében én már rég bezártalak volna a szobába, hogy ne kelljen mindenkinek látnia azt a borzalmas arcodat – fröcsögte utálattal, majd még egyet belevert az arcomba. Hangosan szipogva tűrtem, de csak annyit éreztem, hogy zsibbad az arcom, és a lelkem száz darabra törik.

- Mi van, nincs itt a kis védelmező haverod, aki megvédene? – kérdezte gúnyolódva.

- Csak nem rám gondoltál? – kérdezte a háta mögül egy magas alak, akinek egyből megismertem a hangját. Tsukki, itt van! A srác hátrafordult, hogy ő is megnézze ki zavarta meg, de sajnos nem láttam az arckifejezését. Tsukki magasabb volt mind hármuknál, és az arcán felfedezhető volt a lenézés és egyben talán a mérgesség is.

- De, pont rád – állta a tekintetét. Féltem, mert hiába van itt Kei, a srácon már nem éreztem, azt, hogy félne tőle, és nem tudom, hogy Tsukki mennyire fog belemenni egy verekedésbe. – Régen találkoztunk. Soha nem hittem volna, hogy leereszkedsz arra a szintre, hogy még mindig ezt a buzit véded.

- Mondja ezt az, aki másik két pincsikutyát tart? – húzta fel a szemöldökét, úgy bökve a fejével az engem tartókra, akik ezt meghallva elégedetlen morgásokat hallattak. – Gondolom te is tudod, hogy az iskolai bántalmazást az igazgató elég erősen bünteti – folytatta Kei lekezelő hangnemben.

- Mire célzol ezzel?

- Én semmire, csak arra, hogy lehet, véletlenül az igazgató fülébe kerül a kis akciótok.

- Na persze. Senki sem fogja megtudni, igaz Tadashi? – fordult felém, de nem is tudtam megszólalni, csak ingattam a fejemet, mire kaptam még egy ütést az állkapcsomra, és utána egyből még egyet a gyomromba. Kisebb nyögés hagyta el a számat, ahogy két felől éreztem a fájdalmat, és kiszakadt belőlem a hangos sírás. Egyszerűen nem bírom, annyira fáj.

- Nem akartam idáig eljutni, de úgy látszik muszáj lesz – szólt közbe Tsukki, egy jókora ütést adva a srác tarkójára, majd utána egyből le is lökve a földre. – Gyerünk engedjétek el őt, pincsik.

- Nem tudom feltűnt-e, de még így is egyel többen vagyunk, mint te – szólalt meg felsőbbrendűen a bal oldalamon álló. - Simán elverünk téged is.

- Mi is beszállhatunk? – mondta egy másik hang kicsit távolabbról. Mikor odapillantottam, Kaito és Makoto sétált felénk, majd mikor ideértek, rátámaszkodtak Tsukishimára, és úgy néztek lekezelően a másik kettő sráca. – Örömmel fogjuk elverni a seggeteket – mosolygott Kaito, de én csak arra tudtam figyelni, hogy a csuklóimat egyre gyengébben szorítják, és a végén már nem is éreztem a kezeiket rajtam.

- Ch... Nem ér annyit ez a szarzsák – mondta az egyik srác, és lábával belém rúgva lökött Tsukkihoz, aki egyből körém fonta a karjait.

Belé kapaszkodva néztem, ahogy a két fiú összeszedi a harmadikat és elsétálnak, és csak a csönd maradt utánuk.

- Tadashi! Úr isten, Tadashi, jól vagy? – futott ide Yanaka, aki ezek szerint ugyan így itt volt.

- Nem... - válaszoltam halkan.

- Annyira tudtam, hogy veled kellett volna jönnöm.

- Nem ezen múlt – mondtam egy kicsit sokkolt állapotban, mert éreztem, hogy most kezdi el az agyam ténylegesen feldolgozni a történéseket. Félve próbáltam elengedni Tsukkit, a saját lábaimra állva, és sikerült is, de védtelennek éreztem magamat, ami megijesztett.

- Mondom a helyzetet – szólt Kaito. – Ti ketten – mutatott rám és Keire. – Hazamentek, és te, adsz egy rakat fájdalomcsillapítót Yamaguchinak és egy jókora hidegvizes borogatást. Mi pedig visszamegyünk az osztályba, mert már rég becsöngettek,- nem is hallottam a csöngő hangját. – És elmondjuk a tanárnak, hogy rosszul lett valamelyikőtök, ezért hazamentetek. Majd később az osztályfőnöknek és az igazgatónak beszámolunk az itt történtekről. Rendben?

- Igen – válaszolta mindenki, rajtam kívül. Tudom, hogy sokkban vagyok, de nem tudom megszakítani. Félek.

Yanaka és a testvérek elköszöntek, így már csak ketten maradtunk.

- Gyere – szólt suttogva, óvatosan megérintve a vállamat, de még így is összerezzentem. Gyorsan elkapta a kezét, én pedig csak őt néztem, azt mantrázva magamban, hogy ő nem fog bántani. 

Túl gyorsan jött a következő rész, nem?🤔

Örömmel várom a véleményeket (akár padlizsánokat) a komment szekcióban. :)