*Yamaguchi Tadashi*

A mosdóban történtek után visszamenni a többiekhez egy kicsit furcsa volt. Az egész helyzet furcsa volt és ismeretlen. A mosdóban lévő légkör után, ez más volt, és talán ez volt az, ami hiányzott. Az a bensőséges légkör kettőnk között, az, hogy biztonságban érezzem magamat. Visszagondolva, olyan, mintha azzal a néhány perccel a mosdóban, mindent elárultam volna magamról, ezzel védtelenné téve magamat, de közben meg egyfolytában visszajátszom magamban, és érzem, ahogy libabőrös leszek. Soha nem voltunk még ennyire közel egymáshoz Tsukkival, és hiába vagyok mellette, ennyire intenzíven még soha nem éreztem az illatát. És meg kell hagyni, nagyon kellemes illata van.

-Rendben, gyerekek! Induljunk a buszhoz, és miután visszaértünk, elviszlek titeket kajálni... Most miért néztek így? Mindent én állok – magyarázta Ukai-kun, mikor már mindenki készenlétben állt ahhoz, hogy elinduljunk.

A buszra felérve mindenki elfoglalta a helyét, majd még az elején az egész csapat halkan beszélgetett, de későbbiekben már csak néhány halk horkantást és szuszogást lehetett hallani, ahogy mindenki elaludt. Egy darabig még én is bírtam, gondolkoztam a mai meccsen, de megint kezdtek előjönni a gondolatok, amik miatt megint elkapott a sírógörcs, de visszafogtam magamat, és próbáltam valami szépre gondolni. Mindhiába, mert néhány könnycsepp így is kiszökött, de gyorsan letörölve őket szipogtam néhányat, mikor egy kéz nyúlt felém. A mellettem ülőre néztem, aki egy zsebkendőt nyújtott felém, csak félig nézve rám. Elfogadva a zsebkendőt töröltem le a szemeimet, felidézve azokat a szavakat, amiket Tsukki mondott nekem.

Mikor megérkeztünk az étterembe, mindenki csöndben foglalta el a helyét, hagyva, hogy eluralkodjon a csalódottság, amit hiába próbált valaki még az elején elnyomni, ki kellett jönnie. Így volt helyes.

-Jó étvágyat – mondta halkan Daichi, majd őt követte Suga-san és a többiek. Senki sem beszélt, az egyetlen hang, amit hallani lehetett, az az evőpálcikák koppanása volt a tányérokon. Ahogy telt az idő, mindenki feloldódott és megnyílt, szabadon engedve az éréseit, majd csak az vettem észre, hogy az egész csapat szemeiből könnycseppek folynak le. Kivéve Tsukkinak, aki csak csendben evett, és néha furcsa pillantásokkal illette Hinatáékat. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, mégis éreztem, ahogy időről időre rám tekint, megbizonyosodva arról, hogy minden rendben van.

Még azon az estén, mikor hazafelé tartottunk Tsukkival, kaptam egy üzenetet Shimadától, hogy vár a szokott helyen, hogy beszélhessünk. Előre féltem, hogy mit fog mondani, de elköszönve Keitől fordultam a bolt irányába.

- Minden rendben lesz – mondta, megfogva a csuklómat, mikor indultam volna a másik irányba. Bólintottam, egész végig a csuklómat nézve, még akkor is, amikor már elengedte azt, és elindult hazafelé, felvéve a fejhallgatóját.

Félig a csillagokat nézve az égen sétáltam a bolt mögé, ahol Shimada már egy labdát forgatva a kezei között várt rám. Letéve a táskámat magam mellé, ültem le az oda letett egyik rekeszre. Semelyikünk sem szólalt meg; én féltem bármit is mondani, a férfi pedig mintha gondolkodott volna valamin. Egy ideig még elnéztem, ahogy a labdát pörgette, majd egyszer csak megállította a kezei közt, és azt tartva fordult felém.

- Mond Tadashi, milyen volt a pályán állni? Élvezted? – kérdezte, mire meglepetten néztem rá. Egyáltalán nem ezt vártam. Ökölbe szorított kezekkel gondoltam vissza arra a pár percre, amit a pályán töltöttem, és beharapott ajkakkal szuggeráltam a sötétséget.

- Nem - válaszoltam. – Nem! – ismételtem, mire megint a sírás határán álltam.

- Megértem – mondta halkan, ezzel teljesen összezavarva engem. – A tested nem mozog helyesen, a labda nem repült jól – folytatta, mire leszegtem a tekintetem a földre. – Ez persze, hogy nem élvezetes.

- Én – kezdtem. – Én csak olyan szeretnék lenni, mint a többiek, és... És azt akarom, hogy a testem helyesen mozogjon! Egy szinten szeretnék lenni a többi, erős játékosokkal! – valltam be határozottan, de miután egy ideje semmiféle válasz nem érkezett, felnéztem a földről.

- Tudod... Mikor először ütöttem szervaászt, azt gondoltam: ,,Ember, hány órát dolgoztam ezért az egyetlen ütésért? Ha még egyszer megízlelhetem ezt a pillanatot újra, a kemény edzéseket és a sok gyakorlást is túlélem emiatt." – mesélte, egész végig a labdát figyelve, mégis nekem nagyon sok lendületet adott, ahhoz, hogy én is keményebben próbálkozzak, így hirtelen felállva a rekeszről néztem a szemébe elszántan, mire rám nézett és elmosolyodott. – Rendben. Akkor csináljuk meg! Nincs sok időnk a következő meccsig – mondta, átpasszolva nekem a labdát. Tüzesen bólintottan, eltökélten állva az elém álló sok gyakorláshoz.

***

A hétfő reggel túl gyorsan érkezett el ahhoz, hogy ki tudjam magam pihenni, így álmosan ültem a padomban, lehajtva a fejemet a kezeimre.

- Yaamaaaguuchiiiii – szaladt felém hétfő reggel Yanaka boldogan. Érdeklődve fordultam felé, egy ásítás közepette. Szombaton és vasárnap is az egész napot Shimadával töltöttem, gyakorolva a nyitást, ami miatt teljesen kifáradtam, és még a kávé sem tudott segíteni.

- Igen? – kérdeztem, mikor leült elém.

- Azon gondolkoztam... - kezdte, direkt elhúzva a végét. – Hogy mi lenne, ha csinálnánk egy ottalvós estét.

- Most meghívsz egy pizsi partira?

- Elméletileg igen, gyakorlatilag ez egy pasis összeröffenés – nézett rám durcásan, amiért ezt mondtam. – Xboxoznánk, berúgnánk meg ilyenek – magyarázta, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Van nálad alkohol? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem most akartam elkezdeni inni.

- Van bodza szörpöm, ami egy boros üvegben van eltéve, így olyan, mintha fehér bor lenne – válaszolta, közelebb hajolva hozzám, úgy suttogva, ami miatt úgy éreztem, mintha egy akció filmben lettem volna, aki éppen a maffiával besszél.

- ... Benne vagyok.

- Remek, tudtam, hogy ez majd meghat. A holnapi nap neked megfelel? – kérdezte, mire egyből bólintottam. Még ha nem is lett volna jó, semmiképpen nem mondtam volna le, egy ilyen alkalmat. – Tsukki nem fog megsértődni, amiért nem együtt mentek haza?

- Nem hiszem, hogy annyira érdekli – válaszoltam, ránézve a mellettem ülőre, aki nem figyelt ránk.

- Ez esetben, akkor mi lenne, ha holnap iskola után egyből átjönnél hozzánk?

- Holnap is van röplabda edzés, szóval ez nem jó – mondtam, belegondolva, hogy hátha kihagyhatnám ezt az egyet, de utána egyből a kihagyott szervára gondoltam.

- Akkor megvárlak, amíg végzel – válaszolta egyszerűen. – Rikuto úgyis teljesen kész van, amiért nem vele töltök egy napot – folytatta a szemét forgatva. – Akkor azt az időt, majd vele töltöm, hogy lenyugodjon. Utána pedig együtt megyünk át hozzánk.

- Nekem megfelel, bár nem hittem volna, hogy Rikuto féltékeny típus.

- Pedig az. Elképesztően édes, és imádom, de néha annyira féltékeny tud lenni! És mindig kis kutya szemekkel néz rám, hátha meggondolom magamat. Muszáj mindig kiengesztelnem, szóval szerintem most már direkt rá is játszik – magyarázta egy szerelmes mosollyal az arcán. Alig vannak együtt néhány hónapja, de már most teljesen egymásba vannak habarodva, és Yanaka teljesen ki van virulva.

- Örülök, hogy ennyire jól megvagytok – mondtam, kinézve az ablakon. Mindjárt itt az első év vége, és mindig azt lehet látni a filmekben, meg a könyvekben, hogy az első évben valahogy mindenki rátalál a párjára, de én még mindig ugyanott tartok. Úgy látszik, hogy csak a kiváltságosok kapják meg ezt a lehetőséget, így nekem maradt a szobámban lévő ágyam szeretete. 

Örömmel várom a véleményeiteket a komment szekcióban. :)