*Yamaguchi Tadashi*

- Mivel nagyon közel van a tavaszi röplabda bajnokság, ezért nem lesz elég időnk az ugró lebegőre, és úgy is ahhoz, hogy ezt meg tudd tanulni, először a sima, álló lebegőt kell biztosan csinálnod – magyarázta, miközben hátra mentünk. - A sima lebegőt is elég sok idő, míg pontosan és tökéletesen meg tudod tanulni, de szerintem ez is már egy elég erős fegyver a meccseken – mondta, egy táskához lépve, kivéve egy röplabdát onnan. Érdeklődve néztem a labdát, mire újból megszólalt.

- Most miért vagy ennyire meglepődve? Te mondtad azt nekem, hogy megszeretnéd tanulni, ezért mindig itt van nálam egy labda, ha talán betévedsz.

- Oh... Igaz.

Kisétálva a nagy fém ajtón, értünk ki a hátsó udvarra. Letettem a táskámat az egyik rekeszre, és odaálltam Shimada mellé, én is elkezdve egy kicsit megmozgatni a vállaimat. Edzésről jöttem, így nem kellett annyit bemelegítenem, mint Shimadának.

- Rendben. Akkor kezdhetjük? – kérdezte - lehelete látszódott a levegőben-, abba hagyva a bemelegítést.

- Igen – néztem rá elszántan.

- Szóval, az első amit meg kell néznünk az a láb elhelyezkedése, és a súlypont. Általában vagy V alakban áll a láb, vagy L alakban. Ez attól függ, hogy neked hogyan kényelmesebb. Az egyik láb a háló felé néz, a másik pedig az oldalvonal felé – magyarázta, miközben ő is beállt abba a pozícióba, mutatva azt, amit éppen mond. – A súlypontod először mindig a hátsó lábadon van, ami az oldalvonal felé néz. Ez a súlypont fog a hátsó lábadról az elülső lábadra átmenni, ahogy a nyitást csinálod. Eddig érthető? – kérdezte felém fordulva, mire én csak bólogattam, koncentrálva mindenre amit eddig mondott. – A felsőtested vagy teljesen a háló felé néz, vagy negyvenöt fokban, vagyis párhuzamosan a hálóval. Ez volt eddig az alapállás, ahonnan kezdődik az egész. Most jön a szervának a lépései. Feldobod a labdát, és közben ügyelsz arra, hogy egyenesen dobd fel, ne oldalra, mert akkor az egész nyitásod oldalra fog húzni és a vonalon kívülre fog esni. Lépsz egy kicsit előre a ball lábaddal, majd figyelsz az ütő kezedre, ami a teljesen vízszintesen tartod a vállaiddal egy vonalban. A könyököd behajlítva, és a kezedet szétnyitod, a tenyered legyen erősen befeszítve. Oké? – Csak bólintottam egyet, mire utasított, hogy most én jövök. Kicsit feszélyezve éreztem magamat, mert attól függetlenül, hogy csak ketten voltunk, kínosan éreztem magamat, ahogy esetlenül beállok az alaphelyzetbe, közben mondva, azt amit éppen kell csinálnom. Ezt gyakoroltuk egy darabig, még csak labda nélkül, mikor is jött az a rész, ami az egészben a legnehezebb.

- Rendben, akkor a feladás. Az egyik fontos dolog, az a tenyered. Ha nem feszíted be, és úgymond puha tenyérrel ütöd el, akkor a tenyered felveszi a labda formáját és mikor elütöd pörögni kezd, ami a támadásnál jó, de nekünk most nem az kell. A lényeg az, hogy a lehető legkevesebb felületen érintkezzen a tenyered és a labda. A legjobb az, ha a középsőujjadnak az elejével, vagyis az ujjaid és a tenyered kapcsolódásánál ütöd el a labdát. A másik pedig az, hogy hol kell a labdát eltalálnod. Gondold azt, hogy ez a Föld, és neked a Földnek az egyenlítőjét kell eltalálnod. – Egyszerűen elképesztően magyarázott, csak úgy ittam a szavait, még úgy is, hogy tudtam, elképesztően sokat fogok szenvedni ezután. – Szóval, akkor a tényleges feladás. Magától értetődő, hogy ha rossz a feladás, akkor rossz lesz a nyitás is. Ezt elkerülendő, hogy amikor feldobod a labdát, az magad elé kell, hogy leessen, a jobb lábaddal párhuzamosan. Ha a bal lábad elé esne, akkor onnantól balra húzna a nyitás is, ami nagy valószínűséggel fog a vonalon kívülre esni. Most szeretném, ha csak először labda nélkül gyakorolnád a kilépést, utána pedig a labdával csak a feldobást. És ezt így százszor, külön-külön – mondta komoly ábrázattal, mire elképedve néztem rá, de ő nem kezdett el nevetni, hanem csak oda hozott néhány méterre tőlem egy rekeszt, és arra leülve várta, hogy neki kezdjek.

Egy óra telt el, és az én lábaim már majdnem leszakadtak, annyira fájtak. Shimada néha segített, de a legtöbb időben csak ülve nézett, és néha kérdezgetett rólam, de egyáltalán nem bántam, hiszen elhittem, hogy ő is nagyon fáradt lehetett. Úgy ötven felé elfelejtettem számolni, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta.

- Szerintem elég mára ennyi – állt fel a raklapról. – Eddig nagyon jól haladsz, és amit ma gyakoroltál, az már több, mint jó volt – dicsért meg, ahogy visszafelé sétáltunk. Elvette tőlem a labdát, visszatéve a helyére, majd bezárta a hátsó ajtót. Megköszöntem neki a mai napi segítségét, és elköszöntem tőle, kilépve az ajtón, hogy végre hazaérhessek.

Otthon egyből bedőltem az ágyba, hogy pihenhessek egy kicsit, mielőtt elmennék fürödni. Attól függetlenül, hogy érzem, ennél csak nehezebb lesz, mégis szívesen gyakorlok, és nem tudja elvenni az sem a kedvemet, hogy holnapra úgy fogok kinézni, mint egy zombi. Tudom, hogy megéri.

Másnap reggel úgy keltem, mint akit kínoznak. Azt sem tudtam, hogy mi csöng, ráadásul azt sem tudtam, hogy miért csöng, de azért valahogy sikerült felkelnem. Eddig soha nem ittam kávét, de azon a reggelen úgy éreztem muszáj lesz. Anya meg is lepődött, mikor kértem egy kis pénzt, hogy vehessek egy jegeskávét, de megértette, hogy tegnap később értem haza és kell mára valami, ami miatt nem alszom be.

- Tegnap miután elmentél, a csapatkapitány meghívott minket kajálni – mondta Tsukki, mialatt az iskola felé sétáltunk. – Meat buns volt, nem meglepő módon, és mivel nem voltál ott, elraktam neked egyet – folytatta, kinyitva a táskáját, elővéve egy becsomagolt meat bunt, kezembe adva. Lélegzet visszafolytva néztem rá, átvéve az ételt, egyszerűen nem tudva felfogni. Egyre kedvesebb, és ez elképesztően jó, hisz számomra ez egy gátat szakított át.

- Köszi! Elképesztően éhes vagyok, szóval duplán köszi! – mosolyogtam rá úgy, hogy éreztem, ahogy az egész arcom ragyog a boldogságtól. – Óh tényleg jut eszembe, tehetünk egy kis kitérőt az automaták felé? Akarok venni egy jegeskávét.

- Felőlem tehetünk – vont vállat egyszerűen.

***

- Jó reggelt! – köszönt hangosan belépve a terembe Yanaka, mire az osztály nagy része is visszaköszönt. Nekem miért nem köszönnek vissza soha, ha belépek a terembe?

- Jó étvágyat – mondta, miközben a táskáját letette az asztalára, szokásosan fordítva ülve a székén, az én asztalomra könyökölve. Hümmögtem egyet teli szájjal, boldogan csámcsogva a kajámon. Makoto és Kaito is mellénk ültek. Kaito az ablakpárkányra, míg Makoto csak a székét húzta ide. Mindenféle témát érintettünk a beszélgetés közben, és nagyon jól éreztem magamat, pedig csak beszélgettünk, mégis nekem még mindig új érzés felhőtlenül nevetni a barátaimmal. Csak Tsukki hiányzott, és akkor tényleg minden tökéletes lenne.

Örömmel várom a véleményeket, macskákat (akár padlizsánt is) vagy bármi mást a komment szekcióban. :)

Ui.: A röplabda elméleti részét a Youtubeon lévő videóból, Elevate Yourself csatornájáról puskáztam ki.