*Yamaguchi Tadashi*

Miután elkezdődött a meccs, én csak a pontjelzőtáblának dőlve néztem a támadások és védekezések váltakozását, Kiyokóval az oldalamon. Az egész meccs szoros volt, nem is beszélve a megérintő pillanatokról; soha nem hittem volna, hogy Nishinoya és Asahi ezen a meccsen fog kibékülni, és, hogy Kageyamának van egy olyan oldala is, amiben Hinatát támogatja, és bebizonyítja neki, hogy a posztja igenis menő. Mikor belegondoltam, hogy Kageyama és Hinata még csak alig ismerik egymást néhány hónapja, de máris ilyen szintű kapcsolat alakult ki köztük – és mennyire mélyebb kapcsolat alakulhat köztük ki ebben a néhány évben -, kicsit elszomorodtam, hogy mi már több éve ismerjük egymást Tsukishimával, mégsem érzem ilyen szintűnek a köztünk lévő barátságot.

Talán az első szett vége felé járhattunk, mikor az edző egyik barátja szervált. Nem nézett ki erősnek, sem egy kiemelkedő játékosnak, mégis magabiztosan állt a vonal mögé, kezében pörgetve a labdát. Azt hittem, hogy simán egyhelyből fog szerválni, de meglepődötten vettem észre, hogy hátrébb sétált, és onnan kezdte az ugró szerváját. Felkészültem arra, hogy nem lesz egy erős nyitás, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire más lesz. Egyszerűen lenyűgözött, ahogy a labda hirtelen pályát váltott és lassabban kezdett el lefelé esni, ezzel mindenkit meglepve és összezavarva. Fél füllel halottam csak, ahogy Daichi az ugró lebegő szót mondja, de egyből elraktározta az agyam ezt a szót. Ugró lebegő...

- Yamaguchi – szólított meg valaki. – A pont.

- Igen, elnézést – válaszoltam Kiyokónak, miközben gyorsan váltottam a pontszámot.

Nem tudom mi volt velem, de nagyon tetszett ez a fajta nyitás, és hiába sikerült már másodjára fogadni a labdát, az a fiú akkor is elképesztő volt. Még soha nem éreztem ilyet, de mikor másodjára láttam, egyre jobban furakodott be a fejembe az a gondolat, hogy ezt én is megtanulhatnám. Mikor véget ért a meccs, már elképesztően eltökélt voltam az egésszel kapcsolatban, és már százszor lejátszottam a fejembe a beszélgetést a férfival, amiben megkérem, hogy tanítson.

- Jó meccs volt, egyre jobban fejlődsz – mondtam Tsukkinak, mikor mellé értem, átadva neki egy törölközőt, amit elfogadott.

- Köszi. Ma lesz rajzod? – kérdezte, miközben a nyakába tette a törölközőt.

- Nem, mint kiderült hetente csak egy óra van – válaszoltam, mialatt elindultunk a többiekhez, akik már egy nagyobb körben beszélgettek, várva, hogy Daichi elkezdjen beszélni. – Legalább nem leszek majdnem minden nap holt fáradt, és lesz időm a szakkör helyett tanulni.

- Rendben, gyülekező! – kiáltotta el magát Daichi, hogy mindenki rá figyeljen. – Tudom, hogy én nem vagyok edző, csak egy csapatkapitány, de meg kell hogy mondjam, hogy elképesztően játszottatok. Mindenkinek köszönöm a mai munkáját, és nem maradt más utoljára, mint a takarítás, és utána mindenki mehet haza.

Azt követően, hogy mindenki elkezdett takarítani, meg volt az alkalmam, hogy odamehessek az edző egyik barátjához, aki azt a menő nyitást csinálta.

- Öhm. Elnézést – sétáltam oda a férfihoz, aki érdeklődve tekintett fel rám, miközben a táskáját pakolta össze.

- Szia! Miben segíthetek? – állt fel, hogy szemtől szembe beszélhessünk.

- Azt szeretném megkérdezni, hogy nem tudnál -e megtanítani arra a nyitásra, amit a mostani meccsen csináltál – kérdeztem tőle szégyenlősen. Ahogy felfogta a mondatomat, az arcán sorra jelentek meg a különféle érzelmek, kezdve a meglepődöttségtől egészen a büszkeségig.

- Áhá! Neked is tetszett, igaz? – Húzta ki magát dicsekedve. – Természetesen átadhatom a tudásomat, fiatal barátom. – Kicsit kezdtem megijedni a furcsa természetétől, de reméltem, hogy nem ilyen alapvetően. – Itt dolgozom a közelben a szupermarketben. Elég szoros a munkabeosztásom, így nincs nagyon sok szabadidőm, de ha gondolod a bolt mögött van elég hely, így munka közben ki tudok menni neked segíteni, meg megtanítani a nyitást – magyarázta most már sokkal komolyabb hangnemben, nyomát sem mutatva a büszkeségének.

- Nekem megfelel.

- Akkor ezt megbeszéltük. Minden nap reggel kilenctől este hétig vagyok bent, szóval amikor szeretnél gyere be, és akkor megtanítalak, de azt mindenképpen szeretném már most elmondani, hogy nem lesz egy könnyű menet. Nagyon sok gyakorlást igényel, szóval nem fog egyik napról a másikra menni – nézett rám jelentős tekintettel. Elszántan néztem rá, majd bólintottam egyet, hogy megértettem.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy elvállaltad, hogy megtanítasz a nyitásra – hajoltam meg mélyen előtte, majd elköszönve tőle mentem vissza a többiekhez segíteni a takarításban.

- Miről beszéltél azzal a pasassal? – kérdezte Tsukki, mikor már visszafelé sétáltunk az edzésről. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy megéri-e bármit is mondanom Keinek erről, mert nem akartam, hogy megint kioktasson és az összes önbizalmamat elvegye az egésszel kapcsolatban. Néhány másodpercig még mérlegeltem, majd megszólaltam.

- Nagyon semmiről – válaszoltam egy mély sóhajtással, remélve, hogy ennyivel letudtam.

- Elég sokáig elbeszélgettetek a semmiről – tette hozzá, csak úgy mellékesen, fél szemmel gyanakodva nézve rám. Miért nem tudja csak úgy semmibe hagyni az egészet?

- Nem hagyott elmenni – válaszoltam valamit, csak hogy végre hanyagoljuk ezt a témát. – Elkezdte taglalni az életét, nem tudtam vele mit kezdeni. – Tudom, hogy nem volt szép dolog hazudni, de nem tehettem mást. Elegem van abból, hogy senki sem hisz bennem.

***

Alig telt el néhány nap, máris előállt az edző egy ötlettel, miszerint a Nekoma elleni meccsig edzőtáborunk lesz. Előre féltem, hogy egyszerűen nem fogom bírni, és megint én leszek az, aki gyenge. Tsukkival ugyanúgy a házunk előtt találkoztunk, és úgy indultunk el a sportcsarnokba, egy reggeli edzésre. Csöndben sétáltunk egymás mellett, próbálva felébredni a reggeli hidegben. Úgy éreztem magam, mint aki simán el tudna aludni sétálás közben is, de tartottam magamat és próbáltam nem az ágyra gondolni. Ahogy gondoltam, Ukai-kun nagyon komolyan vette a feladatát, miszerint nem mutatkozhatunk így a Nekoma elleni meccsen. Edzés, edzés hátán, bár mit is vártam volna egy edzőtábortól, hiszen nem lehet ezek nélkül fejlődni, így nagyobb lendülettel próbáltam részt venni a gyakorlásban.

- A mai napon a fogadásokat gyakoroljuk, addig amíg nem sikerül mindegyikőtöknek öt sikeres fogadást végig hajtani, utána pedig folytatjuk tíz kör futással – mondta Ukai-kun, felállva egy pódiumra a háló másik oldalán, ahonnan fogja ütni a labdát. Várva a soromat álltam a többiek között, ideggörccsel a gyomromban, azon gondolkozva, hogy mi lesz, ha nem fog sikerülni az öt fogadás, és miattam kell majd mindenkinek várnia.

- Yamaguchi, te jössz – szólt rám Suga, megérintve a hátamat.

- Áh, igen. Elnézést – rezzentem össze egy pillanatra, realizálva a dolgokat, odaállva az üres térre, ami csak rám várt. Frusztráló volt ott állni egyedül, miközben mindenki téged néz. Egyszerre éreztem azt, hogy a szívverésem tízszeresére emelkedik, ahogy minden elcsendesül, és azt, hogy ez a frusztráló érzés egyfajta izgalmat is hoz magával.

- Rendben, megy! – kiáltott Ukai-kun, mielőtt teli erőből elütötte a labdát, egyenesen nekem repülve. Sikeresen fogadtam, amitől az izgalmam egyre fokozódott.

- Megy a következő! – Éreztem, ahogy minden idegsejtem a labdára szegeződik, sikeresen véve a második fogadást is.

Ez így ment még kétszer, mikor az utolsó, ötödik fogadás nem sikerült. Folyamatosan elpattant a labda az alkalomról, akárhányszor próbáltam újra, egyszerűen nem sikerült. Nem tudom mi történt, de a kezdeti izgalom átalakult idegességé, ami miatt még inkább nem tudtam koncentrálni, ami miatt pedig már a feladás és a sírás határán álltam.

- Hé, mennyi kell még neked, hogy végre jól csináld? – kiabált rám már idegesen Ukai-kun. Annyi minden átfutott abban a pillanatban a fejemben; először úgy éreztem, hogy most már tényleg nem bírom, egyszerűen feladom, de ahogy kinyitottam a számat, belém hasított a felismerés, amit megígértem magamnak. Soha nem fogok pályára kerülni, ha nem teszek érte semmit, főleg ha egy ilyen egyszerű gyakorlat sem megy.

- Még egyet! – kiáltottam minden erőmből, készen állva az újabb nyitásra, újra érezve az eltökéltséget magamban.

Fellélegezve sétáltam vissza a többiekhez, miután sikeresen sikerült fogadnom a nyitást. Ez a kis semmiség senkinek nem számított semmit, mert nem tudták mi történt bennem az utolsó fogadás előtt, de én tudtam, és elképesztő boldogsággal töltött el, hogy nem adtam fel.

Az egész nap ilyen ütemben telt, ami teljesen kikészítette a testemet, de ahogy láttam nem csak engem, hanem a többieket is, így már mindenki az estét várta, mikor is átmentünk a szállásunkra.

- Rendben, mindenki pakoljon le, utána lesz a vacsora, majd mindenki mehet fürödni – mondta Daichi, mellette Sugával, mutatva az utat a házban. Egy gyors körbevezetés után, és egy lepakolás után mindenki az asztalhoz ült, készülve a vacsorához.

- Itadakimasu! – mondta mindenki, elkezdve enni. Én is elképesztően éhes voltam, de hiába ettem meg mindent a tányéromról, még mindig éhes voltam, de ami még maradt, azt nem szerettem, így inkább csak ültem és néztem a többieket. Bambulásomat egy hang zavarta meg, ami a tányérom felől jött, így meglepődve néztem oda, majd egyből Tsukkira tekintve, arcomon egy félénk, kicsi, de boldog mosollyal.

- Köszi, Tsukki – mondtam még mindig mosolyogva a tányéromon lévő ételt nézve, amit Kei rakott oda.

- Én úgy sem szeretem – válaszolta komoran, semmi érzelmet nem mutatva, de engem nem téveszt meg. Boldogan eszegettem az ételt, amíg a beszélgetést hallgattam a csapattársaim között, egészen addig amíg el nem fogyott az összes kaja, és el nem uralkodott mindenkin a fáradtság.

Visszasétálva a futonokhoz ültünk le, csöndben beszélgetve kis semmiségeken, várva, amíg a harmadikosok és a másodikosok is végeznek a fürdéssel, hogy mi is mehessünk végre. Egyre laposabbakat pislogva néztem a nemrég mellénk települő Hinatára és Kageyamára, akik a felvetett témánkról beszélgetnek, néha minket is megkérdezve.

- Héj, mehettek, végeztünk – jött be Ryu a többi másodikossal, ezzel egyből fellendítve a narancs hajút, aki egyből szaladva vette be a fürdőt, Kageyamával a nyomdokában.

- Miért kell abban is versenyezniük, hogy ki tud gyorsabban lefürödni? – kérdezte Kei, összeszedve ő is a cuccait.

- Nem tudom, de belefáradtam a nézésükbe – ásítottam egyet. Besétálva a fürdőbe kezdtünk el levetkőzni, és egyszerűen nem tudom miért, de néha elkalandozott a tekintetem valamerre... Tudom, hogy amikor az öltözőbe vagyunk, akkor is látom a felsőtestét, de ez más. Nem tudom mi van velem, csak az van bennem, hogy milyen erős felsőteste van, de már egyre kínosabbam érzem magam emiatt, így gyorsan levetkőzve mentem be a zuhanyzókhoz.

Biztos, csak azért gondoltam ezt, mert nekem úgy sem lesz soha ilyen felsőtestem.

Örömmel várom a véleményeket, kritikákat, macskákat vagy bármi mást a komment szekcióban. :)