*Yamaguchi Tadashi*

Hiába néztem körbe magam mögött, a sok arc között nem ismertem fel senkit, abból a szűk baráti körömből, amim van.

- Yamaguchi! Yamaguchi! – kiáltott felém valaki kicsit balrábbról, így egyből arra fordultam, meglátva Yanakát, aki integetve sétált felénk. Elmosolyodva intettem neki vissza, várva, hogy közelebb érjen, közben Tsukkira pillantva, akinek már semmi nem tükröződött az arcán, ugyanolyan semleges volt, mint általában.

- Sziasztok! – köszönt Yanaka rátámaszkodva az asztalunkra. Felnézve a barátomra köszöntem volna, mikor megpillantottam a mellette álló srácot.

- Oh. Sziasztok – köszöntem, ránézve az ismeretlen, mégis ismerős fiúra, mikor végre bevillant, hogy honnan is ismerős nekem. Ő volt az a srác, aki az osztálynál várta Yanakát.

- Gyerünk Tsukki. Emeld fel a popódat és ülj át Yamaguchihoz, szeretnék Rikuto mellé ülni – mondta Yanaka Keinek, akinek az arcán már lehetett látni azt, hogy már most elege van az egész helyzetből, de mégis felállva mellém ült.

- Örülnék, ha nem szólítanál Tsukkinak.

Ahogy mindketten elhelyezkedtek és Yanaka is lehúzta maga mellé ezek szerint Rikutot, egyből folytatta a beszélgetést.

- Még nem ismeritek, de ő itt mellettem Inada Rikuto. Eggyel felettünk jár az iskolánkban, ő korrepetál engem matekból – mutatta be mosolyogva az ismerősét nekünk, de a mosoly nem nekünk szólt, hanem a bemutatott srácnak, hiszen osztálytársam nem ránk nézett, hanem maga mellé.

- Ti rendeltetek már? – kérdezte a beszélgetés főembere, most már ránk tekintve.

- Igen, valószínűleg mindjárt hozzák már – válaszoltam.

- Nekünk is kéne – nézett Yanaka a barátjára. – Kiszakad a gyomrom...

- Hagyd, megyek én rendelni. Mit kérsz? – kérdezte, már fel is állva az asztaltól.

Miután Yanaka sikeresen eldöntötte a menüjét és továbbította Rikutonak, visszafordult felénk egy boldog mosollyal az arcán. Már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság kettejükkel kapcsolatban, így kapva kaptam az alkalmon, hogy ezt letisztázzuk.

- Szóval... Mi is van köztetek Rikutóval, ha szabad kérdeznem? – hajoltam előre kicsit lehalkítva a hangomat. Yanaka egy ideig csak nézett rám, mint aki azon gondolkozik, hogy mondjon-e egyáltalán valamit vagy inkább hallgasson.

- Alapvetően semmi – rántotta meg a vállát. – Segít nekem matekból és néha elmegyünk együtt kajálni, meg néha együtt lógunk.

- És tetszik neked? – kérdeztem, mire kaptam egy meglepett tekintet válaszul. – Mármint csak azért, mert amikor találkoztál vele az osztályban, akkor nagyon boldognak tűntél, meg most is.

- Igen, nagyon. Nem véletlenül tűntem boldognak, az azt megelőző napon hívott el randizni.

- Akkor ez most egy randi számotokra? – kérdeztem. – Mert akkor nem zavarunk titeket.

- Nem zavartok, amúgy is én jöttem ide hozzátok – mosolygott rám, majd egyből az éppen megérkező Rikutóra, aki két tálcát egyensúlyozott a kezein, az egyiket elénk letéve.

- Oh, köszi. – Húztam meglepődötten magunkhoz a tálcát.

- Ha már ott voltam a ti kajátokat is elkértem – magyarázta, leülve Yanaka mellé. – Gondolom nem baj.

Az elkövetkező fél órában nem tudtam már számon tartani hányszor láttam Rikuto kezeit Yanaka felé irányulni és hogy hányszor érintkezett a mi kezünk Tsukkival véletlenül. Már nem éreztem a jobb kezemet annyira bizsergett, amit nem tudok hova tenni, mivel, ha például Suga vagy valaki más ér hozzám valamilyen folytán egymás után többször nem érzek ilyet. A beszélgetést továbbra is Yanaka vezette, amit nagyon csodálok benne. Én nem tudnék mindig újabb és újabb témákat felhozni minden egyes percben, de neki sikerül, így nincs kínos csönd, mindig van valaki, aki hozzá tud szólni a témához. Még Tsukki is, aki bár inkább volt csöndben, mint hogy szerves része legyen a beszélgetésnek, de legalább válaszolt a kérdésekre. Mivel tényleg nem akartam barátomat zavarni a randijában, így miután mind a ketten befejeztük a hamburgerünket, felállva elköszöntem tőlük magammal rángatva Tsukkit is.

- Induljunk a buszhoz? – kérdezte.

- Igen, azt hiszem kéne – néztem rá a telefonom órájára. – Még tanulnom is kell – sóhajtottam, tudva, hogy mennyi szenvedés vár még rám ma. – Az angolom nem fog javulni a vizsgákig, ha nem kezdek vele valamit.

Mikor kiértünk a bevásárlóközpontból még mindig hét ágra sütött a nap, ami miatt még inkább nem volt kedvem hazamenni. Nagy szenvedések árán végül elköszöntem Keitől a házunknál, megígértetve vele, hogy átadja majd a bátyjának a születésnapi felköszöntésemet.

***

Ha jól számoltam, akkor pontosan három hét telt el az ajándék vásárlás óta. Megvolt a Seijou elleni edzőmeccs, amin úgy látszik örökös helyemet foglaltam el, a kispadot. Egyre jobban éreztem azt, hogy utálok ott ülni; a többiek játékát nézve bennem is felpezsgett a tenni akarás. Hinata és Kageyama megint remekeltek, ha az első szettet nem nézzük, akkor jól meglepték az ellenfelet, bár azt meg kell hagyni, hogy engem is meglepett a későn érkező Seijou feladó elképesztő szervája. Éreztem benne az erőt és akkor egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy lehet ez lenne a tökéletes fegyverem ahhoz, hogy én is a pályára lépjek, de mikor meghallottam ahogy csattan a tenyerén és a fogadó karján rájöttem, hogy én ehhez gyenge vagyok. Hiába áltatnám magam azzal, hogy márpedig, ha sokat edzek, akkor meg lehet a megfelelő kondícióm, egyszerűen nem érzem magamban.

A szombati gyorséttermi találkánk után egy héttel Yanaka és Rikuto hivatalosan is összejöttek, amit barátom elképesztően nagy örömmel újságolt el nekem és a Furukawa testvéreknek. Onnantól kezdve nem volt újdonság az, hogy órák után Rikuto az osztályunk előtt várta a pasiját és együtt is mentek haza. Yanaka csak úgy kicsattant a boldogságtól, én pedig még mindig csak ott vagyok leragadva, hogy bármikor eszembe jut az a bizonyos eset a mozgólépcsőn, még én sem tudom miért, de arra gondolok, hogy újra érezni akarom az érintését. És ez egy kicsit megijeszt. A szombati eseten kívül semmi nem történt ugyanúgy viselkedtünk egymással, mintha semmi nem történt volna. És nem is történt semmi, mert ez csak egy incidens volt, amit Tsukki már biztos elfelejtett.

*

- Mehetünk Yamaguchi? – kérdezte Tsukki mellettem állva már a táskáját a kezében fogva. Elnéztem az ablakból, majd én is felállva pakoltam össze és köszöntem el Makotótól és Kaitótól.

- Tegnap délután láttam Takeda – senseit a Hegyláb Vegyesben, amint azzal az eladóval beszél – magyaráztam, miközben a klubszoba felé sétáltunk. – És bármit is mondott neki a sensei nagyon feltüzelten nézett ki. Szerinted ismerik egymást? – kérdeztem, belépve a klubba, köszönve a már ott lévőknek.

- Fogalmam sincsen – fűzte még hozzá utoljára.

Miközben öltöztünk megjött Daichi is Sugával az oldalán, így teljes lett a csapatlétszám, szóval kezdetét vehette az edzés. Már elkezdtük a bemelegítést, mikor belépett a terembe az az eladó Takeda sensei oldalán.

- Áhh... Semmit nem változott ez a hely – nézett körbe a szőke hajú pasi egy nosztalgikus mosollyal az arcán. – Megrohamoznak az emlékek.

- Jónapot Sensei – köszönt Daichi, kezébe véve a helyzetet. – Ő ki? – kérdezte halkabban.

- Áh. Igen. Ő itt Ukai-kun, az Ukai edző unokája – mutatta be. – Ő lesz mától az edzőtök.

- Csak a Nekoma elleni meccsig – szólt közbe. – Nincs sok időnk, szóval kezdjünk bele. Szeretném látni, hogy milyen fából faragtak benneteket. A meccs fél óra múlva kezdődik, az ellenfeleiteket már meghívtam.

- Micsoda? – kérdezte egyszerre a csapat nagy része.

- A Karasuno és Környéke Egyesület Csapata. Nem volt könnyű összehozni a csapatot, és így is hiányozni fognak néhányan, de így is jó lesz – mondta, majd Takeda felé fordulva kezdtek el valamit megbeszélni. Daichi- san tapsolt egyet, majd mindenkit elküldött bemelegíteni, míg ő hozza a labdákat. Tsukkival felálltunk egymás mellé, majd fogva a labdát dobtam neki, hogy fel tudja nekem adni én meg lecsaphassam. Látszik, hogy nem játszom sokat, mert egyáltalán nem hibátlan a lecsapásom, a legtöbbet mindig félreütöm.

- Áh. Na végre, hogy itt vagytok! – köszöntötte a belépőket Ukai-kun egy kézfogással. Nem láttam különösen erősnek őket. Megbeszélték a csapatbeosztást, de nekem hallanom sem kellett, egyből tudtam, hogy hova kell, hogy menjek. Kiyoko mellé a pontozó tábla mellé, mert a tehetséges játékosokat kell felmérni, hogy mennyit tudnak. Hiszen aki nem tud semmit, azt semmi értelme felmérni.

Örömmel várom a véleményeket, macskákat (akár szurikátákat is) a komment szekcióban. :)