Little Norton semmit sem változott a Lucy Dawlish legutóbbi látogatása óta eltelt majdnem pontosan egy év alatt – az utcafront keskeny sávja legalábbis, amire a Harley Davidson elülső lámpája rávetült, pontosan ugyanolyan giccses volt, mint amire a boszorkány emlékezett, és az Acanthia utca 18. boltíves kapuja körül is ugyanúgy burjánzott a rózsa.

Black ismerhette a járást, mert közvetlenül a kapu előtt fékezte le a motort. Amint a fényszórók kihunytak, apró lángot varázsolt a pálcája hegyére, és már emelte is az öklét, hogy bezörgessen a kapun; az azonban magától tágra nyílt, mielőtt hozzáérhetett volna.

Tehát mégis itthon van, gondolta Lucy. Hogy félelemmel vegyes izgalmát leplezze, kissé lemaradt Black mögött, míg a varázsló végigcsörtetett a kerti ösvényen, és lopva körbeküldött néhány kereső- és nyomkövető bűbájt. Ezek mindegyike arról tanúskodott, hogy Pyrites háza tökéletesen üres – Lucy azonban tudta, hogy a Sorsfonó mágiája olyan dolgokra képes, amelyeket mások lehetetlennek tartanak. Amikor legutóbb Remusszal itt járt, még nem tudta, mire számítson, mostanra pedig megtanulta, hogy teljesen mindegy, mire számít, úgysem az fog történni.

– Teljesen sötét a ház – jegyezte meg gondolataiból felocsúdva a boszorkány. – Elég gyanús...

Black megfordult.

– Egy összeesküvés-elméletnek sem vagyok elrontója – suttogta színpadiasan –, de hajnali négy van. Előfordulhat, hogy alszik.

Lucy fülig vörösödött, és hálás volt érte, hogy a férfi nem láthatja az arcát a sötétben.

– Nem csak ez a gyanús – felelte töretlen komolysággal. – Legutóbb valamiféle varázslat zárta le ezt a helyet. Olyan volt, mintha kívül esne téren és időn, most viszont nem érzem ezt.

– Igaz – felelte lassan Black. – Hát ezt éreztem...! Tudtam, hogy hiányzik innét valami. Valami megfoghatatlan.

– Gyakran járt itt? – tudakolta Lucy. – Azért volt olyan jó auror, mert Pyrites segített magának?

– Azért voltam jó auror, mert erre születtem – felelte ridegen Black. – Most pedig, ha befejezte a vallatásomat, akár be is mehetnénk.

Az elméje ismét teljesen zárva volt; Lucy csupán valami rég elfeledett hiány kísértetét érzékelhette, mely átszivárgott a mentális pajzsain. Szívesen kiderítette volna, honnét ered, de Black elméje olyan széles tárháza volt a legkülönfélébb hiányoknak, hogy azt sem tudta volna, hol kezdje. Összeszorította hát a száját, elterelte gondolatait a varázslóról, és követte őt Pyrites házába.

A bejárati ajtó a kapuhoz hasonlóan magától kitárult előttük, és amint Lucy átlépte a küszöböt, be is csapódott. Rögtön ezután zöld fényű fáklyák gyúltak a folyosó két oldalán – az ajtó ugyanis a legutóbbi kedves, falusias előszoba helyett most egy szűk folyosó bejárati nyílásához vezetett, s a folyosó végéről Pyrites hangja csendült fel.

– No jöjjenek, igyekezzenek már! Sietnünk kell.

Black megszaporázta a lépteit, Lucy pedig ösztönösen kitapogatta a Magnum markolatát az oldalán – aztán rögtön el is engedte, amint a holtan összerogyó Sanguini emlékképei megrohamozták az agyát. Nem kezdhet ész nélkül lövöldözni... talán az lesz a legokosabb, ha Blackre bízza a dolgot.

Na nem mintha ő az önuralom szobra lenne.

A folyosó végén tágas szalon várta őket. Méretében hasonlított Sanguini dolgozószobájára, csak a berendezése volt más: íróasztalnak például nyoma sem volt benne, és könyvespolcokból is csak a hátsó fal előtt állt néhány. A helyiség terének legnagyobb részét hat süppedős fotel, egy kanapé és egy jókora dohányzóasztal foglalta el; körben, a falakon pedig elvarázsolt festmények keretei sejlettek fel. A fáklyafényben csak homályosan látszottak a bennük lakó alakok, Lucynak azonban nem rajtuk, hanem a sarokban lógó törött kereten akadt meg a szeme. Az mintha egy csúnya átok áldozatául esett volna: a keretből hosszú szilánkok álltak ki, a festmény vászna pedig ugyancsak elszakadt. A megmaradt fele egy kövezett udvart ábrázolt repkénylepte fallal és a neki támasztott, szakadt húrú lanttal. A fal tövében apró, csillag alakú virágok nyíltak, a repedezett kőre pedig egy kard árnyéka vetült.

– Csak ideértek! – dohogott Pyrites hangja. – A csudába is, elfelejtettem, hogy ez ennyire nehéz szülés lesz! Kerüljenek beljebb, hadd beszélgessünk!

– Hol a fenében van?! – mondta ki Lucy gondolatát Black.

– Egészen közel – jött az önelégült válasz. – Rajta, nézzenek csak körül! Ne kelljen a szájukba rágnom...

– Nem érek rá bújócskázni magával! – fakadt ki Black. Lucy azonban nem szólt; hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy elkéstek.

– Lumos maxima!

Pálcája végén apró láng gyúlt, majd lobot vetett, s tiszta, fehér fény árasztotta el az addig sejtelmes derengésbe burkolózó helyiséget. Lucy meglepődve látta, hogy a keretekbe kizárólag alak nélküli tájképeket foglaltak, egyet kivéve, amelyből Pyrites, a Sorsfonó kortalan arca hunyorgott rájuk. Festett alteregója ugyanazt a ruhát viselte, amiben Lucy utoljára látta; monoklija azonban nem volt rajta, szokásos fehér selyemkesztyűje helyett pedig ezúttal egy fekete, bőr darabot viselt. Sőt, ezen kívül valami más is hiányzott róla; de hogy pontosan mi, arra képtelen volt visszaemlékezni.

Black megtorpant, és a festményre meredt.

– Maga meg hogy a Merlin seggébe került oda?! Ez az új hobbija – az időn és az ok-okozati összefüggéseken túl már a térrel is a bolondját járatja?

– Szó sincs róla! – felelte fontoskodva a Sorsfonó. – Egy igen bonyolult és energiaigényes bűbájnak köszönhetem, hogy egyáltalán szót válthatok magukkal; nagyra értékelném tehát, ha csak annyi időt pazarolnának álmélkodásra, berzenkedésre és akadékoskodásra, amennyit feltétlenül szükséges.

– Akkor a tárgyra térek – szólalt meg Lucy. – Azért vagyunk itt, hogy helyrehozza, amit elrontott.

– Azért vagyunk itt, hogy segítsen – helyesbített Black. – Voldemort visszatért...

– Sajnos ez mindenféleképpen megtörtént volna – sóhajtott Pyrites. – Az úgynevezett Sötét Nagyúr egész életében azon munkálkodott, hogy a nyomomba érjen; ám sajnos nem érti a Sorsfonó hivatásának lényegét. Ha átadnám neki a tudásom, kizárólag arra használná, hogy a saját életét megnyújtsa, másokét pedig megkeserítse, így sosem szabad kitanulnia a mesterségemet! Ezért is hagytam el ezt a világot: hogy elrejtőzzem előle. Túl erős lett, ezer szállal kötődik az anyagi valósághoz, én pedig nem vagyok párbajhős, sem gyilkos. A Sors úgy akarja, hogy más keze által pusztuljon el – és vannak olyan mérföldkövek térben és időben, amelyeken a leghatalmasabb mágus sem tud változtatni.

– De hát akkor – vonta fel a szemöldökét Lucy –, most nem is magával beszélünk? Csak egy portréalakkal, akit hátrahagyott?

– Nem megmondtam, hogy egy varázslat segítségével vagyok itt? – Pyrites megcsóválta a fejét. – Még nincs itt az ideje, hogy megértse!

– De valamikor majd itt lesz, ugye? – kapott a szón Lucy. – Még találkozunk!

A Sorsfonó nem felelt, Black pedig dacosan összefonta a karját.

– Engem nem érdekel, hogy odaát van, vagy itt, vagy a Narniába vezető ruhásszekrényben – kezdte vészjóslóan –, szükségem van magára. Muszáj szabaddá válnom. Nem bujkálhatok tovább barlangokban meg erdélyi falvakban, mert küldetésem van!

Pyrites együttérzően felsóhajtott.

– Igen... ez valóban sajnálatos. Bár maradhattam volna még egy kicsit! Ha valaki, maga igazán megérdemelt volna egy kis könnyítést, egy kis rásegítést, még ha legutóbb olyan csúnyán váltunk is el egymástól.

– Nem számít – felelte Black. – Csak csinálja!

– Nos – mondta bánatosan a Sorsfonó –, attól tartok, jelenlegi helyzetemben ez lehetetlen.

– Hülyeség – vágta rá ösztönösen Lucy. – Magának nincs lehetetlen!

– Hízelgő, ám helytelen felvetés. – Pyrites lemondóan ingatta a fejét. – Átléptem azt a határvonalat, amelyet maguk élet és halál közé húznak – nem állhatok neki varázsolgatni a túlvilágról, elvárva, hogy annak látható eredményei legyenek a maguk fogható valóságában!

– De hát itt van! – förmedt rá Black. – Beszél velünk!

Pyrites lehajtotta a fejét, és most először valóban szomorúnak tűnt.

– Higgyék el, igazán sajnálom! – sóhajtott. – Maga Merlin sem tudná megtenni, amit most kérnek tőlem. Adhatok azonban néhány hasznos, mondhatni bennfentes tanácsot, ami segíthet a céljaik elérésében. – Fontoskodva megigazította a sálját, aztán Blackre emelte a vásznon keresztül is átható pillantását. – Sirius – mondta. – Így vagy úgy, de ki fog derülni magáról az igazság: ezt elhiheti nekem. Az odavezető út talán hosszú lesz, talán fájdalmas, de végül eredményes. – Aztán a boszorkányra nézett. – Lucy, maga lett a vesztem! Igyekeztem a lehető legkevesebbet ártani a lelkének a varázslatommal, de még ez a kevés is túl sok volt. Üldözni fogják, amiért találkozott velem, és hamarosan, amikor már jobban érti, mit tett, amikor elszakította azt a Sorsfonalat, az emlékemet is utálni fogja...! Eljöhet azonban a nap, amikor szüksége lesz a tudásomra, és akkor még jól jöhet magának az a kettészakadt festmény. Látja a vásznat? A kép hiányzó része választ ad majd a kérdéseire. Ez a ház mindig itt lesz, visszatalál ide.

Lucy dühös pillantást vetett rá.

– Nem lehetne, hogy maga válaszoljon a kérdéseimre – mondjuk, most rögtön?!

Pyrites egy pillanatra lehunyta festett szemét.

– Még egy tanácsom van – mondta halkan. – Egy utolsó: akárhány szálat tart is a kezében, tudja, mikor kell elengednie őket; és ha elérkezett a pillanat, ne habozzon! Oh, és egy utolsó utáni: az ember olykor, kivételes alkalmakkor megérdemli, hogy lássa a jövőt.

– Egy szót sem értek abból, amit hablatyol! – fakadt ki Lucy.

– Most még nem is kell értenie! – Pyrites szomorúan elmosolyodott. – Sok minden vár még magukra, mindkettejükre... de egyszer, a távoli jövőben, egy a mainál jóval örömtelibb esemény alkalmával még találkozunk.

– Mi lesz az, a maga temetése? – csattant fel Lucy; de a Sorsfonó alakja ekkorra már kisétált a keretből, és csak az üres, szürke vászon maradt utána. A boszorkány körülnézve szembesült vele, hogy Black is elhagyta a szobát; a hirtelen nyakába szakadt magány elől menekülve szegődött a nyomába.

A kert végében talált rá; a férfi szó nélkül letelepedett Pyrites telepített tavacskája mellett a partra, és a vízen fodrozódó holdfényt bámulta.

– Vége a kalandnak – mondta, amikor Lucy árnyéka a fűre vetült mellette. – Hazamehet.

– Csak a macskát kerestem – füllentette ösztönösen a boszorkány. – Volt itt egy macska...

– Máskor olyan jól hazudik. Mi baja?

– Múltkor tényleg volt itt egy macska!

– Behemót mindkettőnket keresztben lenyelne – közölte Black. – Felesleges féltenie. Most pedig vagy nyögje ki, hogy mit akar tőlem, vagy hagyjon békén.

Lucy gyanította, hogy Tonks is így érezhette magát, amikor előző este megpróbált beszédbe elegyedni vele.

– Sajnálom, hogy így alakult...

– Egek, ne mondja! Van élő ember, aki a maga helyében idejönne röhögni rajtam?

Lucy kapásból tíz nevet tudott volna mondani, de lenyelte csípős válaszát.

– Ez amolyan udvarias bevezető volt – felelte faarccal. – Egyszer szívesen elmagyarázom, mit jelent ez a szó, de most túlságosan kíváncsi vagyok, miért nem kérte azonnal Pyrites segítségét, amikor megszökött a Roxfortból. Akkor is itt járt, igaz?

Black meglepetten pillantott rá, de rögtön el is komorodott.

– Ez... bonyolult.

– Szerintem fel tudnám fogni! – vágott vissza Lucy.

Black olyan sokáig hallgatott, hogy a boszorkány letett róla, hogy valaha választ kap a kérdésére; a férfi azonban végül mégis beszélni kezdett.

– Nagyon sokáig úgy éreztem, megérdemlem a börtönt – mondta halkan. – Potterék miattam haltak meg... az én hülye büszkeségem miatt, mert mindenkinél okosabb akartam lenni. Nem lett volna igazságos dolog Pyrites mágiáját használnom a szabaduláshoz. Tovább nyomoztam Pettigrew után, a saját erőmből akartam elkapni... de ez a mostani helyzet más. Az égből is feketemágusok potyognak, Dumbledore mégis azt akarja, hogy valami bunkerben rohadjak. Megint be akar zárni!

– Ez elég nagy hülyeség tőle – sietett megjegyezni Lucy.

– Valójában logikus – legyintett Black –, de egy napig sem bírom tovább. Mióta Voldemort visszatért, azzal áltatom magam, hogy eljövök Pyriteshez, és majd ő segít... de most vége. Nincs segítség. Maradt három napom, hogy eldöntsem, mit csináljak. Maga szerint menjek vissza a Dumbledore-ház földi poklába port törölgetni, kezdjem minden előzmény nélkül halomra gyilkolni a halálfalókat, vagy csak simán vessem le magam a Tower hídról?

– Hát... izé. – Lucy nyelt egyet. – Ha leveti magát egy hídról, bármelyikről, azt könnyen túlélheti. Amúgy is magas meg forgalmas hely az összes, szép a kilátás... hülye gondolatai támadnak közben az embernek, hogy az élet szép, csicseregnek a madarak, meg ilyenek. Lehet, a végén le sem ugrik, és akkor még produktív se volt: szóval szar ötlet! Ha elkezd halálfalókat irtani, az eggyel izgalmasabb, de rendesen hozzácsap a priuszához; na meg mivel majdnem az összes halálfaló a Minisztériumban melegíti a seggét, nincs rá garancia, hogy nem nyír ki velük együtt pár ártatlan embert, és akkor megint jöhetnek a hídugrással kapcsolatos gondolatok. A földi pokol viszont úgyis ott van mindenütt, nem? Jobb abba a trágyakupacba lépni, amit már szagolt az ember.

– Olyan életbölcsességei vannak, hogy mindjárt elbőgöm magam – felelte szárazon Black. – Na és maga mihez kezd?

– Próbálom elkerülni a koboldokat, akik meg akarnak skalpolni – felelte nyugtalanul Lucy. – Port törülgetni én sem megyek vissza erre a három napra se, inkább elbújok szépen az orruk előtt. – Elgondolkodva kopogtatta meg az állát. – Tulajdonképpen visszamehetnék a Grimmauld térre...

Szavai azonnali, és váratlan hatást tettek Blackre, aki úgy kapta fel a fejét, mint a vadászkutya, ha szimatot fog.

– A Grimmauld térre? – suttogta. – Hogy az ördögbe...?!

– Londonban van – sietett megjegyezni Lucy.

– Merlin gatyájára, persze, hogy Londonban van! Hogy ez eddig nem jutott eszembe!

Black felpattant, és Dumbledore-t idéző lendülettel kezdett járkálni a tavacska partján.

– Érdemes lenne megpróbálni – motyogta maga elé. – Ha sikerülne... de persze biztosan őrzik. Talán be sem enged az ajtó – de ha mégis... persze nem ronthatunk oda be csak úgy, fel kell rá készülni...

Lucy gyanította, hogy közel sem ugyanarra gondolnak, amikor azt mondják, Grimmauld tér – neki a Rókalyuk jutott eszébe erről a két szóról: az albérlet, a penészes falak, és Merula, ahogy odaégeti a pirítóst. Ha azonban Sirius Blacknek valami világmegváltó ötlete támadt, esze ágában sem volt az útjába állni; pláne ha ő is vele mehetett. Három nap múlva úgyis kezdődik elölről a Gringotts, a hivatalos vacsorák és a papírmunka kálváriája; addig miért ne csinálhatna valami hasznosat? Black oldalán valahogy egy kicsit kevésbé félt a koboldoktól, Voldemorttól, meg úgy egyáltalán, a jövőtől.

Egyébként is egész tűrhető csapat vagyunk mi ketten, szögezte le Lucy.

Már ha nincs a közelünkben semmi gyúlékony.

VÉGE

* * * * *

Hát, ide is elérkeztünk :)

Köszönöm, hogy eddig olvastál ♥ ha tetszett a történet, kommentelj, listázz, csillagozz, mutasd meg a barátaidnak, és/vagy olvass tovább :D

A KÖVETKEZŐ RÉSZ CÍME: UTOLJÁRA, BLACK!