A Gringotts fehér épülete hegyként magasodott az Abszol út mindig zajos forgataga fölé. A bankot az utcán szinte bárhonnan látni lehetett: folyamatos viszonyítási pont volt, a rend, kiszámíthatóság és fegyelem örökké éber bástyája.

Tonks talán ezért döbbent meg annyira, amikor a szabad pultra való várakozás közben lepiszkította egy bagoly.

A madár, mint a következő pillanatokban megfigyelte, vagy húsz másik társával várakozott a főkönyvvezető kobold asztala előtt, aki időnként dühösen elhessegette őket. Amikor Tonks közelebb lépett hozzá, egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha őt is el akarná hessegetni; végül azonban ha nem is barátságos, de legalább udvarias kifejezést erőltetett az arcára.

– Pénzkivétel a nyolcastól a tizennégyes asztalig. Türelmét kérem, míg felszabadul egy kolléga.

– Időpontra jöttem – sietett megjegyezni Tonks. – Bill Weasley-hez...

A kobold gyanakvó pillantást vetett rá, majd drámai lassúsággal lapozgatni kezdte a naptárát.

– Aha – dünnyögte –, megvan. Sétáljon fel a lépcsőn, és Weasley a második emeleten, a folyosó végén várja. Jut eszembe, vigyázzon az alacsonyan szálló átkokkal.

A figyelmeztetés azonnal értelmet nyert, amint Tonks fellépcsőzött a megfelelő emeletre, és befordult a szűk folyosóra, ahonnét az irodák nyíltak. A padlón süppedős bársonyszőnyeg tekergett végig, mint valami óriáskígyó, vörös-arany mintáját azonban szinte teljesen elrejtette a rárakódott finom hamuréteg. A csukott ajtók mögül időnként kiabálás harsant, máskor pedig tompa puffanások, durranások, vagy éppen átkok suhanása.

Tonks óvatosan, meg-megcsúszva lépkedett, és önkéntelenül behúzta a nyakát. Nem olyannak képzelte a Gringotts tárgyalóit, mint valami hátrahagyott csatamezőt. Vajon minden banki megbeszélés azzal végződik, hogy a felek pálcát rántanak?

Az utolsó ajtó, melyen egy kis aranytáblán Bill Weasley neve volt olvasható, résnyire nyitva állt, és – Tonks őszinte rémületére – fülsértő rikácsolás szűrődött ki rajta. Közelebb óvakodva még éppen elcsípte az utolsó mondatokat:

– ...ÉN NEM TUDOM, MI LETT EBBŐL AZ INTÉZMÉNYBŐL – HÁROM HÓNAPRA ELUTAZOM, MAGUK MEG MÁR AZT SEM TUDJÁK, KI KEZELTE AZ ÜGYEMET! PÉLDÁT VEHETNÉNEK A MUGLI BANKOKRÓL, OTT SOHASEM FORDUL ELŐ ILYEN VÉRLÁZÍTÓ GONDATLANSÁG! JELENTENI FOGOM AZ ESETET A MINISZTÉRIUMBAN, EBBEN BIZTOSAK LEHETNEK!

Szakadó papír zaja hallatszott, majd egy ismerős hang így szólt: – Evanesco! –, és végre csend lett. Tonks óvatosan kopogott, aztán bekukucskált az ajtórésen.

Bill Weasley irodája nem volt nagy; a hátsó falnál terpeszkedő íróasztal a fél terét elfoglalta. A helyiség olyan hosszúkás volt, mintha a kinti folyosó folytatása lenne, egyedül az utcára néző ablak előtt akadt benne némi hely. A párkányon gőzölgő teáskanna és a sebtiben a dohányzóasztal köré tolt két szék jelezte, hogy volt iskolatársa már várja őt.

– Heló, Tonks – köszönt Bill. Igyekezett lazának tűnni, de a boszorkány látta rajta, hogy valami nincs rendben; az arca sápadt volt és beesett, a szeme alatt pedig karikák sötétlettek.

Persze nem indíthatta azzal a beszélgetést, hogy felhívja a figyelmet az efféle kellemetlen részletekre.

– Olyan jó, hogy látlak! – rikkantotta Tonks, és csontropogtató ölelésbe zárta a varázslót. Bill mosolyogva helyeselt, és közben – Tonks megítélése szerint – igyekezett nem eldőlni a fáradtságtól.

– Kérsz egy teát? – kérdezte ásítva. Tonks bólintott, és úgy tíz másodpercig szótlanul figyelte a férfi ügyködését a csészékkel, mielőtt kitört belőle a kérdés:

– Nem úgy volt, hogy te átoktörő vagy?

Bill keserű grimaszt vágott. – De igen, úgy volt – felelte –, csakhogy tavaly visszarendeltek egy belső melóra. Nagyrészt most is azon dolgozom, de heti kétszer muszáj besegítenem az ügyfélszolgálatnak. Biztos észrevetted odalenn, hogy kissé el vannak veszve.

– Ja, láttam. – Tonks hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Rejtély, hogy miért csődülnek hirtelen ennyien a bankba!

– Nem erről van szó! – Bill megrázta a fejét, és töprengő arccal kortyolt bele a teájába. – A lenti baglyok és a rivallók nem azoktól jönnek, akik pénzt akarnak kivenni. Egyszerűen csak... nos, június vége óta valami nagyon nem oké az ügyfélszolgálaton. Külön megbeszélést is tartottunk róla. Az elmúlt egy-másfél évben hihetetlen teljesítményt produkáltak. Naponta vagy háromszáz esetet oldottak meg, és ezeknek több, mint harmada ugyanahhoz az asztalhoz, a tizennégyeshez lett bejegyezve. Csak képzeld el: száz eset, szinte minden egyes nap!

– És mi történt? – kérdezte elmosolyodva Tonks. – Az ügyintéző idegösszeomlást kapott?

– Nem – felelte Bill –, egyszerűen eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Bejöttünk reggel, és puff, a tizennégyes asztal üres volt... sőt, a főnök irodája is! Képzeld csak el, hogy a főnököd hirtelen felszívódik, és nem csak te nem emlékszel rá, hogy ki volt az és hová tűnt, hanem körülötted senki más, sőt, az ügyfelek sem! Ami az ügyfeleket illeti, arra viszont emlékeznek, hogy az a valaki, aki „legutóbb" kiszolgálta őket, zseniálisan végezte a munkáját, most pedig nem mindig azt kapják, amihez hozzászoktak. Ezért kell heti kétszer nyolc órában rivallókat fogadnom.

Tonks felvonta a szemöldökét. – Én erről az egészről csak annyit hallottam, hogy eltűnt egy kis pénz a bankból.

– Egy kis pénz, hát igen! – Bill szárazon felnevetett. – Több, mint ötvenezer galleon. Ez a valaha volt legnagyobb rablás a bank történetében, és még csak azt sem tudjuk, pontosan kit raboltak ki, mert a kiürített széf tulajdonosának neve semmiféle nyilvántartásban nem szerepel! Akárki is volt az, veszettül alapos munkát végzett – ha egyszer elkapják, úgy repül az Azkabanba, hogy a lába nem éri a földet.

Tonks megborzongott az Azkaban említésére, Bill pedig rámosolygott.

– ...na de bizonyára nem azért látogattál meg, hogy a nyomorommal traktáljalak.

– Nem igazán – ismerte be Tonks. – Kaptam egy csip-csup ügyet a parancsnokságon, hogy elfoglaljam magam, míg a mentorom Sirius Blacket hajkurássza. Hivatalosan azért vagyok itt, hogy a protokollnak megfelelően kikérjem egy Bertha Jorkins nevű boszi banki aktáit... – Lehalkította a hangját és előrehajolt, kis híján lesodorva a csészéjét az asztalról. – De van más is. Valami személyes.

– Halljuk! – mondta Bill, és a boszorkány érkezése óta először valódi érdeklődés villant a tekintetében.

– Míg az Auror Főiskolára jártam, összebarátkoztam Rémszem Mordonnal – kezdte a történetet Tonks. – A záróvizsgám előtt nála felejtettem egy könyvet, ő pedig elzárta a ládájába. Azon a ládán semmiféle bűbáj vagy átok nem hatol át, talán még a táltostűz sem; ami azért fontos, mert... szóval, a ládába zárt könyvben felejtettem egy fényképet. – Tonks elővette az említett képet a zsebéből. – Bill, mondd csak, te emlékszel arra a lányra, akit a képen ölelgetsz?

A varázsló kíváncsian maga elé húzta a fotót – aztán megdermedt, és olyan sokáig nem szólt egy szót sem, hogy Tonks már-már attól kezdett tartani, hogy valamiféle védőbűbáj lépett működésbe.

Aztán Bill letette a képet, és a kezébe temette az arcát.

– Hát igaz... – suttogta. – Hát tényleg nem vagyok őrült!

Tonks rábámult. – Hogy érted azt, hogy nem vagy őrült?

Bill beletúrt a hajába. – Álmodtam erről a lányról... – suttogta rekedten. – Sőt, folyton álmodom róla. Olyan, mintha jól ismerném, mintha közünk lenne egymáshoz. Sokszor valóságosabbnak tűnik, mint a hús-vér emberek, akik körülvesznek. És most végre itt a bizonyíték, hogy valóban létezik! – Bill felpattant, egy ideig járkált a szobában, aztán Tonkshoz fordult. – Te sem tudod, ki lehet, ugye?

– Halvány sejtelmem sincs – felelte őszintén a boszorkány. – Úgy érzed, jól ismerted?

– Igen – felelte határozottan Bill. – Egészen biztos vagyok benne.

Tonks lassan bólintott. Egy furcsa, új gondolat motoszkált a fejében, ami elsőre légbőlkapottnak tűnt, mégsem tudott szabadulni tőle.

– Rémszem szerint egyetlen ember van Angliában, aki teljesen nyomtalanul el tud rejteni valakit – mondta. – És az jutott eszembe... mi van, ha ennek a lánynak az eltűnése valamiképpen kapcsolódik a Gringottshoz? Elég hasonló a két eset... elképzelhető, hogy a kolléganőd volt.

– Én is pont ugyanerre gondoltam. – Bill arca sápadt volt, elszánt. – Tudod, a koboldokkal nem tanácsos ujjat húzni. Néha nyíltan kegyetlenek, és ha bosszút forralnak, nem válogatnak a módszerekben. Ami persze azt jelenti...

– ...hogy a bankban valaki csak megjátssza, hogy nem emlékszik semmire – fejezte be a mondatot Tonks.

– Igen... – Bill megsimogatta az állát. – És azt hiszem, tudom is, hogy ki az. Meg azt is tudom, hogy lehetetlen lesz rábizonyítani.

– Amíg elő nem kerítjük a csajt, nem szerencsés tudnia, hogy bármit is rá akarunk bizonyítani – jegyezte meg Tonks. – Csak ésszel, ne most menj át hősszerelmesbe!

– Vissza akarom kapni őt! – csattant fel Bill. – Én sem fogok válogatni az eszközökben!

Tonks elfojtott egy vigyort. – Arra gondoltam, hogy összehívhatnánk a képen szereplő társaságot. Kitalálok valami rejtélyeskedő szöveget, hogy mind úgy érezzék, érdemes eljönniük. Valaki csak emlékszik valamire!

– Ha tényleg az történt, amire gyanakszom, akkor erre kicsi az esély – dünnyögte Bill. Hirtelen úgy tűnt, mintha valahol nagyon messze járna gondolatban; és sápadt arcát nézve Tonksnak eszébe jutottak Rémszem szavai: „írj nekem azonnal, mielőtt bármit is tennél!"

Rémszem azonban épp aznap reggel utazott el Roxfortba. Bizonyára van jobb dolga is, mint hogy az ő, Tonks hóbortjaival törődjön... egyébként is csak botrányt csinálna. Mi lesz, ha a titokzatos rabló megneszeli, mire készülnek, és ismét olajra lép? Mi van, ha fogva tartja a lányt a képről, és csak Bill meg ő segíthetnek neki...?

Tonks egy pillanatra elképzelte, milyen lehet úgy élni, hogy senki sem emlékszik az emberre, és önkéntelenül megborzongott.

– Együtt a végére járunk mindennek – jelentette ki elszántan. – Most már a jelvényem is megvan hozzá!

Bill felkapta a fejét. – Tényleg! – mondta. – Még nem is gratuláltam neked. Egyébként is, utána kell járnunk az ügynek, amiért ideküldtek.

– Nem hinném, hogy sok mindent találok Jorkins pénztárcájában turkálva – legyintett Tonks.

Beszélgetésüket egy újabb rivalló érkezése szakította meg: az üzenet melankolikus baritonhangon panaszkodni kezdett holmi évfordulós kamatváltás következtében elszenvedett anyagi károkról, melyek megelőzéséért a bank – a jelek szerint – nem tett semmit.

– Csak tudnám, mit erősködik Ragnuk – sóhajtott Bill. – Nyilvánvaló, hogy nem bírjuk a napi háromszáz ügyet, hiába akarja annyira! Ha bankigazgató lennék, én nem veszélyeztetném az alkalmazottaim szellemi épségét csak azért, mert sérült a büszkeségem.

Ha tudnád, a minisztériumban mit fel nem áldoznak a büszkeségért, gondolta Tonks, és szó nélkül követte a varázslót a földszintre. Mielőtt ismét kiléptek volna az előcsarnokba, Bill megtorpant.

– Lemásolhatom a képet? – kérdezte halkan. – Csak hogy... csak emlékeztetőnek.

Tonks nem gondolta, hogy Bill akár egy pillanatig is el tudná felejteni a lányt a képről, de azért bólintott, a varázsló pedig meglendítette a pálcáját.

– Geminio!

Nem történt semmi.

– Geminio! – ismételte erélyesebb hangon Bill, ám a bűbáj ezúttal sem hatott. Tonks is hiába próbálkozott vele.

– Hát, erről ennyit – dünnyögte. – Érdekes... Asszem', ha nem felejtem Rémszemnél a könyvemet, sosem tudtuk volna meg, hogy a csaj egyáltalán valaha is létezett. – Töprengő pillantást vetett Billre. – Tartsd meg! Ahhoz úgysem kell, hogy levelet írjak; csak ne veszítsd el.

– Eszemben sincs – felelte Bill olyan hangon, mintha legalábbis egy aranyfokozatú Merlin-díjat nyomtak volna a kezébe. – Na gyere, utánanézünk annak a Bertha Jorkinsnak!

*

Két órával később Tonks növekvő idegességgel torpant meg John Dawlish irodája előtt, aki – az ajtóra magnifixezett üzenet szerint – éppen megbeszélésen vett részt a parancsnoki szobában. Tartott tőle, hogy ha a marcona auror sokáig késlekedik, végképp inába száll a bátorsága; pedig tudta, hogy muszáj tennie valamit.

Bertha Jorkins ügye ugyanis messziről bűzlött.

Minél tovább nyomozott Tonks, annál élesebben kirajzolódtak előtte bizonyos ellentmondások és logikai bukfencek; ráadásul újra és újra eszébe jutott, amit Rémszem Barty Kuporról mesélt neki. A parancsnokságon az a hír járta, Dawlish sohasem szívlelte Kuport; és ez eggyel több ok volt rá, hogy hozzá, és ne Kingsley-hez forduljon a kétségeivel.

A folyosón csend volt, csak egy-egy főosztályon belüli üzenet húzott el néha Tonks füle mellett; és a boszorkány gondolatai akaratlanul is a Gringottsban tett látogatására terelődtek. Bizarr élmény volt felbolydulva látni a máskor kifogástalanul működő bankot; és legalább ennyire nyugtalanító volt találkoznia Bill-lel, aki közel sem volt már olyan laza és gondtalan, amilyennek a Roxfortban megismerte. Persze Bill évfolyama már vagy hét éve végzett: annyi idő alatt rengeteg minden történhet...

Vajon a képen szereplő lány Bill osztálytársa volt? Vagy talán az övé, Tonksé? Vajon mennyi közös emlékük veszett el az amnézia süllyesztőjében? Hogyan lehetséges az, hogy minden érintett elveszítse az emlékeit valakiről, csak úgy, egyik pillanatról a másikra...?

– Engem vár, Tonks? – csendült mögötte egy hang. A boszorkány kissé összerezzent, aztán megfordult és a talárja ujját csavargatva pislantott fel a másik aurorra.

– Én... hát öhm, igen – dadogta, gondolatban ezerszer elátkozva magát megszeppenéséért.

A sok rémtörténet ellenére, amit róla hallott, John Dawlish egyáltalán nem úgy festett, mint aki éppen leharapni készül a fejét. Sőt, így közelről nézve egészen rokonszenvesnek tűnt: rövid, őszes haja egyáltalán nem kopaszodott, és csillogó kék szemei a hangjából érezhető fáradtság ellenére is élénken figyelték a boszorkány minden mozdulatát. Tonks agyán átfutott, hogy Dawlish fiatal korában egész jóképű lehetett – aztán meg az futott át az agyán, hogy bizonyára kiváló legillimentor, és a haja tövéig elvörösödött.

– Akkor jöjjön be – mondta Dawlish, és egy pálcaintéssel kinyitotta az irodája ajtaját. – Fél óra múlva lesz egy másik megbeszélésem, de addig ráérek. Parancsol egy kávét?

– Köszönöm – nyögte ki meglepetten Tonks. Felbátorodva követte a varázslót a makulátlanul tiszta és rendezett, ám kissé levegőtlen irodába. Dawlish a jelek szerint nem gyűjtögette olyan lelkesedéssel a folyamatban lévő ügyeivel kapcsolatos cikkeket, mint Kingsley; a falak körös-körül üresek voltak, a polcokon pedig törvénykönyvek, szabályzatok és teli dossziék sorakoztak.

Néhány perccel később már gőzölgő csészéik fölött ültek két karosszékben. Tonks gépiesen kanalazta a cukrot a kávéjába, azon töprengve, hogyan is kezdhetne bele a mondókájába; ám végül Dawlish törte meg a csendet.

– Nos... miben lehetek a segítségére?

Tonks észre sem vette, hogy izgalmában a szőnyegre ejti a barna létől csöpögő kanalat.

– Kaptam egy esetet Kingsley-től – akarom mondani, Mr. Shacklebolttól – kezdte kissé hadarva. – Ő most nagyon rárepült a Black-ügyre, ezért nem tudtam beszélni vele... viszont találtam valamit, amit muszáj jelentenem. Annyira nem súlyos, hogy Scrimgeour parancsnokhoz rohanjak vele, de attól tartok, mégis beleesik – vagy beleeshet – a „hivatali visszaélés" kategóriába.

Dawlish szeme halványan megvillant. – Hallgatom.

– Bertha Jorkinsról van szó – mondta Tonks, és letette az asztalra a Kingsley-től kapott aktát. – Minisztériumi dolgozó Mr. Bumfolt alatt, és nemrég nyoma veszett. A kollégái egytől egyig a feledékenysége számlájára írják a dolgot; én pedig utánanéztem annak, hogy mi okozhat hasonló tüneteket, és ezt találtam... – Tonks a másik auror elé tolta a kórlapot. – Az üzenet a túloldalon Mr. Bumfolttól származik, a gyógyító bejegyzése azonban arra utal, hogy Mr. Kupor aggodalma nem volt alaptalan. Itt vettem észre az első gyanús részletet, ugyanis a gyógyító bejegyzését csak egy bűbájjal sikerült előcsalogatni. Valaki babrált a kórlappal.

A Dawlish arcán átfutó árnyék sok mindent jelenthetett; Tonks úgy döntött, semmit sem bíz a véletlenre.

– Innentől találgatásokba kell bocsátkoznom – folytatta a tőle telhető leghiggadtabb hangon. – Feltételezem, hogy a Szent Mungó által kiadott jelentés helytálló, és Jorkins valóban egy felejtésátok utóhatásaival küzd. Ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy ki átkozta meg, és miért. Mivel az átok maradandó károsodást okozott, minden bizonnyal egy nagy tudású, hozzáértő boszorkány vagy varázsló műve, aki elszámította magát. Jorkins a megkérdezettek tanúvallomása szerint mindenbe beleüti az orrát; talán valami olyan titok birtokába juthatott, aminek jobb lett volna rejtve maradnia.

– Személyes természetű titokra gondol? – kérdezett közbe Dawlish.

– Elsőre nem tudtam eldönteni... – Tonks pislogott egyet. – Ezért lementem a rejtély-és minisztériumügyre, aztán meg az amneziátorokhoz, hogy megkérdezzem, van-e Jorkins nevére regisztrált esetük. Nem volt... Ebből az következik, hogy a titok, amit megtudhatott, vagy magánügy, vagy az ő hatáskörén kívül álló belső információ, melyet az őrzője annyira féltett, hogy hivatalos intézkedés nélkül kelt a védelmére.

– Van gyanúsítottja is?

Tonks tudta, hogy most kell csak igazán óvatosnak lennie.

– Az nincs – felelte –, de feltételezem, hogy Mr. Kupor esetleg tudhat valamit az ügyről. Persze azért is nyaggathatta Mr. Bumfoltot a nyomozással, mert annyira alapos, mégis, valahogy nem tűnik életszerűnek...

John Dawlish kifürkészhetetlen pillantást vetett rá. – Bartemius Kupor rigorózusan, mondhatni kényszeresen szabálytisztelő ember – mondta. – Nem tudom elképzelni, hogy ne értesítette volna az illetékeseket, ha Jorkins esetében beavatkozásra van szükség.

– Nem is erre gondoltam – hazudta Tonks. – Hanem például... tegyük fel, hogy Jorkins megtudott valami belső információt a Világkupadöntőről vagy a Trimágus Tusáról. A két felelős főosztály közötti kapcsolat szorosabb, mint valaha, számos lehetősége lehetett hallgatózni – szóval tételezzük fel, hogy megtudott valamit, amit nem szabadott volna, és az egyik kollégájának ez nem tetszett. Az illető kimondta rá a felejtésátkot anélkül, hogy a főosztályvezetőjéhez fordult volna, gondolván, ezzel megússza a dolgot... csakhogy Mr. Kupor rájött, mi történt, és amikor Jorkins eltűnt, aggódni kezdett miatta. És persze amiatt, hogy a titok, ami a felejtésátok bilincse alatt ugyan, de még mindig ott van Jorkins fejében, illetéktelen kezekbe kerülhet. – Tonks ártatlan mosolyt villantott Dawlish-ra. – Ha Mr. Kupor maga lenne a tettes, aligha kérdezett volna rá a dologra Mr. Bumfoltnál... hacsak nem valami kivételesen ügyes elterelő játékot játszik. És őszintén szólva kétlem, hogy a sok rendezvényszervezés mellett ideje lenne ilyesmire.

– Őt magát nem hallgatta ki tanúként? – kérdezte Dawlish. Pislogás nélkül figyelte a boszorkányt, ami kissé nyugtalanító volt.

– Képtelenség elérni mostanában – felelte kitérően Tonks –, és egyébként sem tudom pontosan, milyen esetekben lehet vádemelés nélkül kihallgatni egy főosztályvezetőt. Tudja, Mr. Dawlish, most kezdtem itt dolgozni... nem akarok rögtön ellenségeket szerezni magamnak!

– ...azt pedig pláne nem akarja, hogy a szóban forgó ellenség Kupor legyen – fejezte be a mondatot Dawlish. – Igazam van?

Tonksnak erre a kijelentésre még a haja is égőpirosra gyúlt. Ennyire egyértelmű lenne, hogy mire gondol?

– Az Auror Parancsnokság bizonyos szempontból épp olyan, mint bármely másik munkahely: tele van a legkülönbözőbb megalapozott, vagy éppen tökéletesen alaptalan pletykákkal – vitte be a találatot Dawlish. – Mesélje el, mit hallott!

Tonks kissé kelletlenül kezdte elismételni, amit Rémszemtől megtudott, de Dawlish türelmes hallgatóságnak bizonyult.

– Hát igen... – mondta végül halkan. – Annak idején többen is dolgoztak a parancsnokságon, akik nem kedvelték Kuport és a módszereit. Precíz volt, pontos... és kegyetlen. Kedvelte a hatalmat és a vele járó előnyöket, ezt sosem rejtette véka alá; ugyanakkor kimagaslóan tehetséges auror volt. A vészhelyzetre való tekintettel aztán a parancsnoki rangja mellé az egész varázsbűn-üldözési főosztály vezetői pozícióját is megkapta, és a valódi problémák talán itt kezdődtek. Több ízben visszaélt a hatalmával, a háború alatt azonban ezek az intézkedések az általa hozott rendeletek értelmében nem számítottak visszaélésnek, így utólagosan senkit sem lehetne felelősségre vonni értük.

– Valamiért mégis felfüggesztették Kuport, mint parancsnokot – vetette ellen Tonks. – Valamit tennie kellett!

– Testületileg döntöttünk róla – felelte Dawlish komoran. – A háború után nem sokkal ugyanis történt egy eset: egy igen sajnálatos, egyúttal megosztó eset...

– Arra gondol, hogy a tanítványa, Black után Kupor fiáról is kiderült, hogy halálfaló? – emlékezett vissza Tonks.

– Nem egészen. – Dawlish összefonta a karját ültében. – Kupor fia nagykorú volt, felelős a saját döntéseiért. A legjobb nevelés mellett is előfordul, hogy egy gyermek rossz útra tér. A szülőnek sokszor nincs befolyása a történtek fölött; Kupor magánéletének részletei semmilyen formában nem képezhették hivatali döntés tárgyát. – Dawlish mély levegőt vett. – Mégis... úgy alakult, hogy a testület tagjai ellentétes véleményen voltak, és rám, mint harmincharmadik tagra hárult a végső döntés meghozatalának felelőssége. A sors úgy hozta, hogy a szavazatomnak döntő ereje volt... és én Kupor áthelyezése mellett döntöttem, mégpedig olyan okból, aminek nem volt köze a munkához. Azóta is tépelődöm néha, vajon jól döntöttem-e.

Dawlish tekintete a távolba révedt, Tonks pedig eltökélte, hogy kihasználja a férfi hirtelen támadt őszinteségi rohamát.

– Miért tette?

Dawlish kortyolt egyet a kávéjából és összerendezte Bertha Jorkins aktáját, csak utána válaszolt.

– Tudja, Miss Tonks, én szabálytisztelő ember vagyok... – Kurtán felnevetett. – Hogyisne lennék! A szabályok hasznos dolgok: irányt adnak. Elhessegetik a kételyt. A törvény mélységet, jelentést, jogosultságot ad a mögötte álló intézkedéseknek, anélkül, hogy minden egyes érintettnek hosszasan el kellene magyaráznunk, mire miért van szükség. Ugyanakkor... mint emberek, lehetünk törvénytisztelők, ám ezzel együtt is akadnak az életünkben dolgok, melyekért készek vagyunk – késznek kell lennünk – a törvényszegésre. Ez az egészséges jellem sajátja. Történhetnek velünk szörnyű dolgok, melyekért bosszút esküszünk, lopunk, csalunk, hazudunk, akár gyilkolunk is. Ezekért a tettekért persze később meg kell lakolnunk – ez a törvény – mégis, néha tulajdon emberi mivoltunk parancsára meg kell tennünk őket.

Tonks ámulva hallgatta a marcona aurort. Lehetséges lenne, hogy ugyanarra céloz, mint Rémszem? Arra, hogy a törvény néha gúzsba köt?

– Kupor egészen addig a támogatásomat élvezte, míg a fiát a Wizengamot elé nem állították – folytatta Dawlish. – Amit akkor tett, az... az annak ellenére is megrémített, hogy a háború évei alatt egy ízben még Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén is összetűzésbe kerültem. Azt hittem, már a világ minden borzalmát megtapasztaltam, és nem... és mégsem.

– Kihúzta a csávából, ugye? – kérdezte halkan Tonks. – Nem engedte, hogy letartóztassák.

– Hát nem figyelt arra, amit az előbb mondtam? – Dawlish szemében különös fény villant. – Ezt kellett volna tennie, de nem ezt tette! A tárgyalóteremben ülve néhány pillanatig végre azt hittem, értem Kupor bizonyos korábbi intézkedéseit. Azt hittem, mindvégig a fiát próbálta védeni... de azon a reggelen bebizonyosodott, hogy tévedtem. A saját gyerekét hozták elé a vádlottak padjára... egy szörnyű, szörnyű bűnért, ez kétségtelen, habár sosem tudtuk meg, hogy annak a fiúnak pontosan milyen szerepe volt benne. Kupor ki sem kérdezte őt a Wizengamot előtt, gondolkodás nélkül börtönbe küldte. Életfogytiglan.

– A saját fiát? – döbbent meg Tonks. – De hát... de hát hogy engedhették egyáltalán meg, hogy bíráskodjon fölötte?!

– Akkoriban más idők jártak. – Dawlish megvonta a vállát. – Ott voltam, végignéztem, ahogy a fiút elviszik a dementorok. Nem volt még húsz éves... folyamatosan könyörgött, hogy kegyelmezzenek neki, Kupor meg mintha nem is hallotta volna. – A férfi felsóhajtott. – Ha nekem gyerekem lenne, sosem engedném a dementorok közelébe, bármit is tett! Hát ezért döntöttem úgy, hogy Kupornak mennie kell. Egyesek azt mondták, kivételes szellemi erőről tett tanúbizonyságot a Wizengamot előtt, de én nem értettem egyet – és most sem értek egyet. Ha egy szülő lemond a saját gyermekéről, ha kész a világon létező legborzalmasabb szörnyetegek kezére adni őt, az nem emberi, nem természetes. Az efféle rideg, kegyetlen magatartás a halálfalókat és az urukat idézi: éppen azokat, akik ellen mindig is harcoltunk. Mindezt azért mondtam el magának, Tonks, hogy nyomatékosan megkérjem: ne vadásszon tovább Kuporra, bármivel is gyanúsítja. Ami Bertha Jorkins ügyét illeti, a következő megbeszélésünk alkalmával megemlítem a parancsnoknak, és Shackleboltnak is. Megtesszük a szükséges lépéseket; jelenteni fogom, hogy példaértékűen járt el.

– Kö...köszönöm – hebegte Tonks. – Tényleg – kíváncsiskodott – sikerült elkapniuk Blacket?

– Arról már mindenki tudna – legyintett bosszúsan Dawlish, aztán éles pillantást vetett Tonksra. – Utána meg aztán végképp ne szaglásszon, megértette?

– Eszemben sincs – felelte Tonks, és ez – kivételesen – igaz is volt.

Dawlish irodájából kilépve a boszorkány megállt, és kinézett a folyosóvégi piszkos ablakon; az elvarázsolt üveg túloldalán, mint ezen a szinten a legtöbb helyen, a Tower hidat látta az alatta hömpölygő Temzével (ám a muglik csiricsáré, hirdetésekkel borított turistahajói nélkül).

Tonks aprót sóhajtott, Dawlish szavain töprengve. Az auror szigora első ránézésre nem tűnt olyan drákóinak, mint azt a főiskolán híresztelték; többet segített neki, Tonksnak, mint remélni merte volna. És mégis... valami nem volt kerek. Valami hiányzott a képből, ahogy a Gringotts bank, vagy a Rémszem ládájából visszaszerzett fénykép esetében is.

Valami hiányzott – és Tonksnak olybá tűnt, hogy minél tovább nyomoz, annál több megoldásra váró rejtélybe ütközik. Vajon hová tűnt Bertha Jorkins? Vajon ugyanaz az ember – vagy kobold – rabolta ki a Gringotts bankot, aki az ügyfélszolgálat összeomlásáért felel?

És vajon ki a csuda lehet az a lány a képről?

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)