Csikócsőr röpte sima volt és sebes, a sötétségbe burkolózó angol táj pedig megállíthatatlanul rohant odalenn a mélyben. A Hold kereken, sárgán világított az égen, elvakítva a hippogriff lovasát, aki ennek ellenére konokul bámulta tovább.

Két hónapja történt már, hogy a Hold mindent elrontott. Ha más szakában lett volna, most talán nem kell az éjszakában settenkedve nyomoznia keresztfia viselt dolgairól, remélve, hogy egy nap majd újra találkozhat vele. Ahelyett, hogy Azkaban réme lebegne a feje fölött, együtt élhetnének, egy család lehetnének, bármit jelentsen is ez...

Mint az utóbbi napokban annyiszor, Siriusnak most is eszébe jutott egy kéretlen levél; és ahogy minden ilyen alkalommal, ezúttal is lobot vetett benne a düh. Hogy képzeli Holdsáp, hogy majd' tizenöt év elteltével, a semmiből nekiáll leveleket irkálni neki?! Hiszen a Tekergők az utolsó időkben már csak hárman voltak: és erről bizony nem Peter Pettigrew tehetett.

Remus Lupin és közte még hatodéves koruk végén romlott el valami, és attól kezdve csupán a Jamesszel kötött gyémántkemény barátságuk tartotta őket össze – sőt, az igazat megvallva Sirius néha úgy érezte, ez talán soha nem is volt másként. Most pedig Remus megsajnálta őt, és a saját bűntudatát próbálja enyhíteni azzal, hogy leveleket ír. Neki azonban nincs szüksége a sajnálatára, és még kevésbé a leveleire. A kérdés ezzel el is van intézve...!

Sirius Black dühödt önigazolásának folyama itt megakadt, mert Csikócsőr patás lábai talajt fogtak, ő pedig egy pillanatra beleremegett abba, amit tenni készült. Régen járt már ebben a kertben és a hozzá tartozó kúriában – túlságosan régen –, azt pedig, hogy érkezését nem jelezte egy sereg védőbűbáj, kifejezetten nyugtalanítónak találta. Egy pillanatra elfogta a rettegés, hogy a ház lakatlan, ő pedig hiába szelte át a fél kontinenst; de ahogy tovább meresztgette a szemét, meglátott egy pislákoló fénypontot az egyik ablakban.

– Maradj itt, Csikó – dünnyögte. – Lehet, hogy azonnal le kell lécelnünk.

Sirius némi habozás után közelebb óvakodott a kúriához. A teraszajtót kissé nyitva találta; először csak a fejét dugta be rajta, aztán kissé meglökte a vállával, és besurrant a résen. Odabenn egy visszafogott eleganciájával együtt is káoszos nappali fogadta; a kintről látott fény pedig, mint felfedezte, egy majdnem tövig égett gyertyacsonkból származott. Több más dolog is egyértelműen utalt rá, hogy a ház lakott: a kanapé előtti asztalkán egy pohár vizet felejtettek, a szőnyegek pedig több helyen fel voltak gyűrődve. Úgy tűnt, bárki használja is ezt a szobát, egyrészt nem sűrűn teszi, másrészt általában olyan gyorsan el is hagyja a helyiséget, ahogy csak teheti.

– Jó estét, Sirius – csendült egy nyugodt hang.

A férfi megpördült a tengelye körül, önkéntelenül is a Scrimgeourtól zsákmányolt pálcacsonkot fogva a kezébe. Igyekezett olyan zord képet vágni, amennyire csak tőle telt, Albus Dumbledore azonban töretlen derűvel mosolygott rá a kandalló melletti fotelből. Az arcán nyoma sem volt meglepettségnek, sőt, Siriusnak egy képtelen pillanatig az is megfordult a fejében, hogy az ősz professzor egyenesen várt rá.

– Foglaljon helyet – mondta Dumbledore. – Nem szereti a brandyt, igaz? Jómagam is inkább rum-párti vagyok.

– Köszönöm – nyögte ki zavarodottan Sirius, aki hirtelenjében arra sem emlékezett, vajon a rumot szereti-e.

Dumbledore egy pálcaintéssel magához hívott egy porlepte palackot és két poharat, majd könnyedén hozzátette:

– Jómagam már vacsoráztam, de azért engedje meg, hogy megkínáljam az úgynevezett pizzával. Mugli fogás, de időnként képtelen vagyok ellenállni neki...

Sirius meg sem várta, hogy a teli tál leereszkedjen elé, már meg is ragadott egy szeletet; a meleg tésztából felszálló illat eszébe juttatta, milyen rettenetesen, kimondhatatlanul, felfoghatatlanul éhes.

– Ha jól tudom – csevegett Dumbledore –, a muglik számára komoly világnézeti kérdés, hogy mi kerülhet egy pizzára. Az ananász például vízválasztó.

Sirius diplomatikusnak szánt mozdulatot tett a fejével, miközben egy harapással eltüntette a következő szelet felét. Felőle aztán pirított doxycombok is lehettek volna rajta, egy pillanatig sem habozott volna, hogy megegye-e.

Mire Dumbledore hármat-négyet kortyolt az italából, ő eltüntette a tál teljes tartalmát, és – hetek óta először – jóllakottnak érezte magát. Óvatosan beleszagolt a rumba, de végül nem kóstolta meg; helyette Dumbledore-ra sandított a pohara fölött.

– Meg sem kérdezi, miért törtem magára az éjszaka közepén? – kérdezte. Maga is megdöbbent, milyen rekedt a hangja.

– Felteszem, a levelemre óhajt válaszolni – mosolygott Dumbledore. – Merész megoldás, de logikus. Kétségtelen, hogy így nyíltabb eszmecserét folytathatunk, mint legutóbb, a Roxfortban, és több időnk is lesz rá.

Sirius mereven bólintott. – Scrimgeour meg az emberei majdnem elkaptak – vallotta be. – Nem voltam elég óvatos... de ha már így alakult, kihallgattam őket. Azt mondták, valaki fellőtte a Sötét Jegyet az égre a Kviddics Világkupadöntőjén; meg azt, hogy Caramel parancsára csendben kell tovább nyomozniuk utánam, nehogy a minisztérium jó hírnevén csorba essen.

– Így van – bólintott Dumbledore. – Ismeretlen elkövetők jókora pánikot keltettek a Jeggyel, és a döntő helyszínéül szolgáló mugli kemping tulajdonosainak nyilvános megszégyenítésével. Szerencsére azonban az aurorok az amneziátorokkal karöltve közbeléptek, mielőtt nagyobb baj történhetett volna.

Sirius összeszorította a fogát. – Harry jól van? – bökte ki végül. Maga sem értette, miért olyan nehéz megkérdeznie ezt.

– Amennyire tudom, remekül – ugyan tanúja volt az incidensnek, Arthur Weasley hamar kimenekítette őt a helyszínről a saját családjával együtt. Arthur egyik fia, Ronald és Harry összebarátkoztak a Roxfortban...

– Tudom – mondta halkan Sirius. Emlékezett Ron Weasley-re, ahogy törött lábán egyensúlyozva, a fájdalomtól falfehér arccal kijelenti, hogy ha végezni akar Harryvel, előbb őt kell megölnie. Megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy keresztfia szert tett egy ilyen barátra, az pedig még inkább, hogy az illető barát a Világkupadöntő alatt is vele volt. – Átfutott az agyamon, hogy Peternek köze lehetett az esethez – tette hozzá vonakodva. – De nem logikus.

– Talán igen, talán nem – bólintott töprengve Dumbledore. – Folytatja utána a kutatást?

– Abbahagytam. – Sirius megvonta a vállát. – Tudja, hogy keresem; és fogalmam sincs, hogyan bukkanhatnék a nyomára. A minisztériumtól pedig hiába kérnék kegyelmet, vagy azt, hogy akár csak meghallgassanak.

Mindent megtett, hogy száműzze a hangjából a keserű gúnyt, az mégis szinte tapintható volt.

– Hiszen olvasta a levelemet. – Dumbledore vesébe látó pillantást vetett rá. – Ne csüggedjen! Előbb vagy utóbb minden kiderül.

Sirius válasz helyett gyorsan ivott egy korty rumot. Nem gondolta, hogy valaha is elkaphatja Petert; a pillanat elszállt, és ő nem volt elég gyors. Ha az áruló képes volt tizenkét évig patkánybőrben élni, csak hogy ne vonják felelősségre, bizonyára szemrebbenés nélkül várna még tizenkettőt, ha ezzel kompromittálhatja őt, Siriust...

Nem engedhette, hogy a szabadság, az újrakezdés reménye olyan erősen átjárja, mint Peter szökésének estéjén. Ha még egyszer akkorát zuhan a realitás talajára, biztos, hogy beleőrül. Azzal kell megelégednie, amit a sorstól kapott: a meneküléssel, bujdosással, éhséggel. Egyébként sem gondolta, hogy ennél többet érdemelne.

Dumbledore mindvégig nyílt kíváncsisággal nézte őt, mintha csak vele együtt próbálná értelmezni a fejében kavargó, sötétnél sötétebb gondolatokat. Sirius azonban hamar megelégelte a csendet, tudva, hogy neki kell megszólalnia.

– Nem látom, hogy aggódna a Sötét Jegy miatt – morogta.

– Egyelőre valóban nem aggódom. – Dumbledore tűnődve simogatta a szakállát. – Bár tény, hogy különösnek tartom. A Jegyet csak olyasvalaki idézhette meg, aki egykor Voldemort szolgája volt... és mindazok, akik nyíltan hűségesen maradtak hozzá, most börtönben ülnek. A többiek uruk bukása után igyekeztek úgy tenni, mintha rémtetteiket csupán kényszerből vitték volna véghez, ezzel a magatartással pedig nem fér össze, hogy a nosztalgia jegyében váratlanul nekiállnak Sötét Jegyeket idézgetni. Nekem is eszembe jutott már, hogy esetleg Peter tette; de mi oka lenne rá?

Sirius megrázta a fejét. – Peter legalább annyira fél az ex-halálfalóktól, mint tőlem – mondta hidegen. – Voldemort halálával a hívei mindent elveszítettek. Peter épp akkora gyűlölet tárgya a körükben, mint maga, vagy éppen Harry.

– Nem halt meg, Sirius. – Dumbledore hangja komoly volt. – Két évvel ezelőtt majdnem vissza is tért, ám Harry, elképesztő bátorságról tanúbizonyságot téve, ismét az útjába állt.

Sirius kezéből kiesett a pohár, és ripityára törött a földön.

– Úgy érti – fortyant fel –, hogy Voldemort ismét a keresztfiam életére tört, méghozzá a maga orra előtt?!

– Vak voltam – sóhajtott Dumbledore. – Későn értelmeztem a jeleket...

– Egyáltalán, mégis hogyan élhette túl azt az átkot?! – hápogta Sirius. – Hiszen... hiszen amikor... hiszen meghalt. Láttam. Megnéztem, hogy tényleg halott-e.

Dumbledore kinyúlt a dohányzóasztal fölött, és megszorította a vállát – bizonyára azért, hogy megnyugtassa, Sirius azonban úgy rezzent össze, mintha korbáccsal vernék. Nem volt hozzászokva az érintéshez.

– Több mód is van rá... bizonyos sötét varázslatok – mondta lassan Dumbledore. – A test csupán kalitkája a léleknek, mégis együtt alkotják az embert. Elszakítani egymástól a kettőt rettenetes bűn, Voldemort azonban féktelen hatalomvágyában talán nem riadt vissza tőle. Ám pillanatnyilag gyenge és esendő, és ami a legfontosabb: egyedül van. Egészen addig, míg egy hű – vagy kétségbeesett – szolgája fel nem keresi.

Sirius egy pillanatig nem értette, mire gondol Dumbledore; aztán összeráncolta a homlokát.

– Nem hiszem, hogy Peter keresné – felelte. – Az arra utalna, hogy a rettegésen kívül egyéb kötődése is van az egykori urához. Meggyőződés... hűség... egyik sem jellemző rá. Ha Voldemort visszatérne, az egy életre gúzsba kötné Petert. Többé sosem szabadulhatna a kötelékéből, rettegve, vajon mikor, melyik tettéért esik ki a kegyeiből. Nem logikus megoldás.

– Amennyiben feltételezzük, hogy minden cselekedetét a félelem vezérli, valóban nem. – Dumbledore merően nézett Siriusra. – De mindazon tények alapján, amiket júniusban megtudtam, ennél többről van szó. Úgy gondolom, Peter Pettigrew elsősorban dicsőségre vágyik.

– Dicsőségre?! – mordult fel Sirius. – Mégis mifélére? Már elérte, amit elérhetett. Elárulta a barátait... mindent tönkretett...

– Úgy van; és Voldemort cserébe felajánlott neki valamit – mondta Dumbledore csendesen. – Peter tudta, hogy halál várja, ha kudarcot vall, a mérleg másik oldalán azonban bizonyára ott volt valami gazdag jutalom. Az elismerés ígérete, a kilátás, hogy nem kell többé mellőzöttként, kegyelemből megtűrt koloncként élnie a barátai nyakán, akik az élet minden területén sikeresebbek nála. – Az ősz varázsló lehajtotta a fejét. – Talán nem is sejti, hogy Peter mennyire gyűlölte magát és James-t. Gyűlölte és szerette...

– Még a végén azt hozza ki ebből az egészből, hogy megérdemeltük, amit tett! – felelte halkan, hidegen Sirius. James nevének említésére rátört a vágy, hogy egyszerűen fogja magát, és kimenjen a szobából.

– Természetesen nem erre céloztam! Csupán arra próbálom rávezetni, hogy logikus lenne – nagyon is logikus lenne, ha Peter visszatérne egykori urához, és segítene neki erőre kapni. Ha így történt volna, az sok mindent megmagyarázna, ami mostanában történik. Sok furcsaságot.

Sirius felvonta a szemöldökét. – Azt akarja, hogy tovább keressem, igaz? Végül is Voldemorttal is akad némi elszámolnivalóm...

Dumbledore elmosolyodott. – Sirius, maga újra és újra ámulatba ejt engem – mondta. – Mindazonáltal arra kérem, maradjon itt! Ha valóban elkapja Petert, kétlem, hogy másodjára is megkegyelmez neki, én azonban személyes célomnak tekintem, hogy segítsek tisztára mosni a nevét. Hadd higgye Peter, hogy ismét túljárt mindenki eszén, hadd munkálkodjon Voldemort tervein, ha valóban ezt az utat választotta! Ha túl korán sújtunk le rá, kikerül minket, mint kígyó a fűben, mi pedig nem figyelmeztethetjük a varázsvilágot a leselkedő veszélyre.

– Szóval kivárunk – mondta Sirius. – És minden marad a régiben...

Az ősz varázsló mély megértéssel nézett rá. – Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet ez magának!

– Nem erről van szó – legyintett Sirius. – Hanem Harryről. – Dumbledore kérdő tekintetére hozzáfűzte: – Azt hiszem, hogy a nagybátyja és a nagynénje... szóval, hogy bántják otthon. Mi másért egyezett volna bele olyan könnyen, hogy inkább hozzám költözzön a rokonai helyett – hozzám, akit szinte egyáltalán nem ismer? Egyáltalán, hogy jutott eszébe azokra az ostoba muglikra bízni Harryt?!

Dumbledore lehunyta a szemét. – Nincs más élő rokona Dursley-éken kívül – sóhajtott. – Bizonyára tudja, hogyan működik ez a varázslat... az édesanyja az életét áldozta Harryért, és amíg nagykorú nem lesz, ez védelmet nyújt neki.

– Én pedig auror vagyok – vágta rá Sirius. – Az is védelmet nyújt neki, ráadásul nem fogja elátkozni minden egyes napját, amit velem kell töltenie.

– Ezt majd egy későbbi alkalommal megbeszéljük – felelte diplomatikusan Dumbledore, de a férfi nem hagyta annyiban.

– Ha azt akarja, hogy segítsek magának, ígérje meg, hogy nem áll az utamba! – csattant fel. – Én vagyok Harry gyámja, és kész! Tudok gondoskodni róla! Nem vagyok őrült!

– Hát persze, hogy nem az, Sirius – felelte szelíden Dumbledore. – A legkevésbé sem. Ez a maga nagy tragédiája.

*

Dumbledore – Sirius határtalan megdöbbenésére – szóváltásuk ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy a varázsló legalább pár napig vele maradjon. Augusztus már a végéhez közeledett, így az ősz professzor hamarosan visszaindulni készült a Roxfortba; és felvetette, hogy Sirius maradjon a házában, amíg ő az iskolában van. A férfi először hallani sem akart az ötletről, de néhány napnyi melegvíz-használat, rendszeres étkezés és a reggeli teája mellett olvasgatható friss újság hatására kezdett megváltozni a véleménye (bár ezt saját magának sem volt hajlandó bevallani, nemhogy Dumbledore-nak).

A professzor ideje nagy részét a dolgozószobájában töltötte a könyveibe temetkezve, és időnként kiadott egy-egy parancsot a pennájának, hogy jegyezzen le valamit; ezek az instrukciók a krupok étkezési szokásaitól egészen a ritka pálcafák felhasználási módjáig terjedtek. Dumbledore energiáit azonban leginkább, mint kiderült, egy átok-sújtotta kulcs megszerzése és az utána való nyomozás kötötte le, mely valamiképpen a Gringotts bankkal állt összefüggésben. Sirius kezdetben óvatosan mert csak kérdezősködni, de hamar rájött, hogy semmi szükség a puhatolózásra: Dumbledore teljes nyíltsággal elmondott neki mindent, amit Cornelius Caramel hatalmi törekvéseiről és a koboldok mesterkedéseiről tudott vagy sejtett.

– A legszórakoztatóbb az egészben – magyarázta vidáman az ősz varázsló –, hogy egyszer már a nyomára bukkantam, ám valaki módosította az emlékeimet. És nem is csak az enyémeket, mindenkiét. A bankban sem emlékeznek, hogyan történt. Már-már olyan benyomást kelt az ügy, mintha a varázsbűn-üldözési kommandót fizette volna le valaki.

– Vagy egy Sorsfonót – dünnyögte Sirius.

Dumbledore rápillantott.

– Szóval maga úgy gondolja, létezik ilyesmi?

– Nem csak gondolom, tudom. – Sirius tűnődve dobolt az állán. – Sok a csaló, persze, de van egy fickó... Voldemort egy időben meg volt róla győződve, hogy neki dolgozik, de tévedett. Pyrites szabadúszó. Bárkinek a sorsát átírja, aki eleget fizet, és az én időmben nagyon jóban volt egy Gnarlak nevű kobolddal. Maga talán kiszimatolt valamit, ami Gnarlaknak nem volt ínyére, ő pedig riadóztatta Pyrites-t, és huss...

– Itt a bökkenő – kuncogott Dumbledore. – Maga Gnarlak is áldozatul esett a varázslatnak. Nem emlékszik semmire, ráadásul a Gringottsból eltűnt vagy ötvenezer galleon.

Sirius halkan füttyentett.

– Bevallom, némi csodálattal tölt el a dolog – folytatta dünnyögve Dumbledore. – Bárki is volt a tolvaj, valami köze lehetett hozzám. Gyakran érzem úgy mostanában, hogy megfeledkeztem valamiről. Hogy hiányzik valami fontos...

Beszélgetésüket az ablakon kopogó bagoly szakította félbe. A madár igencsak viharvertnek tűnt, mintha már legalább egy hete úton lenne, s amint az ablak kitárult, lomha, fáradt mozdulattal szállt le Sirius elé. A varázsló kissé meglepetten bontotta ki a lábára erősített levelet, csupán egy futó pillantásra méltatva a hozzákötözött Reggeli Prófétát.

– Remustól jött – mondta néhány pillanattal később. – Ő is Peterre gyanakszik a Sötét Jegy kapcsán.

– Ah, Remus... – tűnődött Dumbledore. – Különös, egész nyáron alig jutott eszembe. Mindazonáltal örülök, hogy kapcsolatban maradtak!

Sirius lenyelte csípős válaszát, és a levelet félredobva az újságba temetkezett. Ritkán került csak a kezébe az információknak ilyen tömör, mégis bőkezű tárháza, s ezen alkalmakat nagy becsben tartotta. Nem válogatott a hírek között: mindent elolvasott, mert minden érdekelte, ami a világban történt, és ő kimaradt belőle.

A Világkupadöntőn kitört botrányról szóló cikk legalább annyira hatásvadász volt, mint amennyire jólértesült, és Sirius időként azon kapta magát, hogy olvasás közben elfojt egy vigyort. Nem emlékezett rá, hogy valaha is bulvárcikkel találkozott volna a Reggeli Prófétában, a minisztériummal kapcsolatos száraz, általában komoly hangvételű tudósításoknak pedig kifejezetten jót tett ez a pikírt stílus.

– Megvan magának ez a szám, professzor úr? – kérdezte tűnődve. – Hiányzik belőle egy lap...

Dumbledore némi kotorászás, és egy türelmetlenül elmotyogott bűbáj után átnyújtotta neki az újság egy kevésbé viharvert példányát, és Sirius mohón lapozta fel benne a keresett részt. Az olyannyira érdektelennek indult, hogy már-már azt hitte, véletlenül kallódott el, de végül megakadt a tekintete egy szalagcímen.

Két perccel később a borzadály nyílt kifejezésével pillantott fel a Prófétából. Hirtelen jóval kevésbé találta szórakoztatónak Rita Vitrol cikkeit – az újságírónőnek láthatólag nem volt kritikai érzéke, csak az érdekelte, hogy kedvére ócsárolhasson mindent és mindenkit.

Sirius egyszer már átélte a Reggeli Próféta, a Szombati Boszorkány és az ehhez hasonló lapok hangnemváltását. Akkor is valahogy így kezdődött a dolog: csendben, finoman, szinte észrevétlenül, az esélyegyenlőség és az érdekvédelem álcája mögé bújva. Sirius arra is emlékezett, hogyan fordultak egyik napról a másikra terrorba a minisztérium által előírt biztonsági intézkedések, melyeknek Barty Kupor jobbkezeként olykor maga is eszköze volt...

– Megint igaza van, Dumbledore – mondta keserűen. – Újrakezdődik... nem mondanám, hogy ami a minisztériumban zajlik, Voldemort műve, de előkészíti a terepet. Kétséget, félelmet teremt, amit ő meg a követői aztán felszíthatnak, mint a tüzet.

Dumbledore csupán egy pillantást vetett az újságra.

– Akárki is mozgatja a szálakat, idén nem lesz esélye – felelte halkan, keményen. – A Minisztérium fokozott készültséget tart fent az egész országban a tanév végéig. A Roxfort ugyanis, évszázadok óta először, megrendezheti a Trimágus Tusát.

Sirius borzadva felnyögött. – Már csak az hiányzik, hogy Harry ebbe is belekeveredjen!

– Emiatt nem kell aggódnia – szögezte le Dumbledore. – A korábbi tragédiákra való tekintettel megegyeztem a Beauxbatons és a Durmstrang iskolák igazgatóival, hogy csakis nagykorú diákok jelentkezhessenek bajnoknak; nem mellesleg sikerült meggyőznöm Rémszem Mordont, hogy vállalja el a sötét varázslatok kivédése tanári posztot. Ki tudja, hátha sikerül megtörnie azt az átkot!

Sirius erre kissé megenyhült hangulatban csavargatta tovább az újság lapjait. Nem tudta mire vélni, hogy Dumbledore olyan jól mulat rajta – elvégre épp most hárították el a keresztfiára leselkedő számtalan veszélyforrás egyikét. Annyira lekötötte a sértődöttsége, hogy pár másodpercig észre sem vette az ablakon kopogtató hóbaglyot; aztán olyan hévvel rohant beengedni az állatot, hogy az egyre szélesebben mosolygó Dumbledore szakálla meglebbent a szelétől.

– Harrytől jött! – kiáltott fel (teljesen szükségtelenül) Sirius, és már simította is ki a félig átázott levelet. Izgatottan kezdte olvasni a sorokat, ám a papír aljához közeledve egyre jobban elkomorodott; végül se szó, se beszéd, átadta a levelet Dumbledore-nak.

– Megfájdult a sebhelye... – dünnyögte az ősz varázsló, amint végzett az olvasással. – Ez érdekes...

– Finoman szólva is aggasztó – bólintott Sirius. – És az időzítés... ezt a levelet még azelőtt írta, hogy elutazott volna a Világkupadöntőre Weasley-ékkel. A Sötét Jegy nem sokkal ezután tűnt fel az égen... Nem olvasta a mai Prófétát? Az a Rita Vitrol kinyomozta, hogy valakinek nyoma veszett a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályáról. Hogy kinek, azt még nem tudni, mert többen is szabadságra mentek. Mi van, ha összefügg a kettő? Ha az elrabló megneszelte, mi készül a minisztériumban...

Az elképzelés meglehetősen valószínűtlennek tűnt, de Dumbledore érdeklődve fogadta. – Gondolja, hogy lehetséges?

– Minden lehetséges – felelte türelmetlenül Sirius, azzal felállt, és lendületesen járkálni kezdett a szobában. Egymást kergették a fejében a gondolatok; még mindig nehezére esett elhinni, hogy itt van Godric's Hollow-ban, a Dumbledore-házban, negyed óta sétányira attól a helytől, ahol immár majdnem tizenhárom éve összeomlott az egész világ. Ismét sűrűsödni kezdtek az árnyak, melyek feloszlatására egyszer már felesküdött; ám akkoriban zavaros és rémisztő volt minden, most pedig egyértelműnek tűnt, hogy mi a feladata.

– Jól van – mondta, mint aki döntésre jutott. – Köszönöm, hogy egy hétig halálra etetett. Majd írok.

És már indult is; Dumbledore pedig úgy bámult rá, mintha most látná életében először.

– Mégis mit gondol, hová megy...?

– A Szellemszállásra – felelte habozás nélkül Sirius. – Elleszek... a pincébe nem esik be az eső.

– De hát miért nem marad itt? – tárta szét a karját Dumbledore. – Hisz egyszer már beleegyezett!

Sirius meglengette a levelet. – Harrynek szüksége van rám – felelte komoly arccal. – A sebhelye nem tréfadolog. A közelében akarok lenni, és pálca nélkül nem tudok hoppanálni. Nem maradhatok itt!

– Úgy érti, eddig nem is volt pálcája?!

– Mégis honnét lett volna?

– Várjon meg itt! – Dumbledore felpattant a székéből, és hosszas, zajos kotorászásba kezdett a nappalival szomszédos dolgozószobájában. – Egy tapodtat se mozduljon!

Óráknak tűnő percekkel később egy hosszú, keskeny fadobozzal a kezében került elő; Sirius kérdő pillantására leemelte a fedelét, és feléje nyújtotta.

– Az egyik Ollivandertől vettem egy emberöltővel ezelőtt – mondta fanyar mosollyal. – Az első pálcám. Jó ideje nem vettem már a kezembe... bizonyára boldog lesz, hogy valaki megint használja. Ébenfa és főnixtoll, tizenhárom hüvelyk. Kissé rugalmas, ahogy a készítője mondta, de köztünk szólva, én sohasem éreztem annak.

Sirius felemelte a kezét, aztán akaratát megedzve leeresztette.

– Nem adhatja nekem! – suttogta megrendülten. – Hiszen a magáé...

– ...és évtizedek óta egy tokban porosodik! – Dumbledore megrázta a fejét. – Nem, vigye csak. Ha ismét nyakába veszi a világot, nem maradhat fegyvertelen.

– Nem vagyok fegyvertelen – vágta rá gondolkodás nélkül Sirius. – Ott van például a személyes vonzerőm.

Ha nem hallotta volna a saját hangját, és a Dumbledore-ból kitörő meglepett, ám őszinte nevetést, talán fel sem fogta volna, mit mondott. Annak idején remekül értett hozzá, hogy tréfálkozással oldja a számára kellemetlen helyzeteket; úgy tűnt, az elsajátított készség magától felszínre tört, amint feszélyezve érezte magát.

Legközelebb már csak mosolyognia kell hozzá. Kis gyakorlással talán az is menni fog.

– Legyen óvatos, Sirius – mondta kifürkészhetetlen arccal Dumbledore. – Ha bármi szokatlant lát, írjon nekem... ezt pedig vegye el végre, vagy Magnifixszel fogom a tenyeréhez ragasztani!

Sirius kinyúlt és markába zárta az ébenfa pálcát – nem érezhette át a pillanat jelentőségét, mert Hedvig éktelenül belecsípett a karjába.

– Jól van, jól van! – mordult fel a varázsló. – Válaszolok! Nem látod, hogy dolgom van?!

Mégis kisimult a homloka, miközben körmölni kezdett az útjába kerülő első pergamenfecnire. Annyira sietett, hogy először még a megszólításról is elfeledkezett, és csupán annyit írt le: „azonnal indulok északra..."

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)