Megjegyzés: A fejezet második része gyakorlatilag A 711-es széf című előzménytörténet teljes cselekményét elspoilerezi, ugyanakkor utal bizonyos összefüggésekre, következtetésekre, amik az előzményből magából nem derülnek ki. Emiatt azoknak ajánlom, a) akik nem tervezik elolvasni az előzményt; b) akiket egyáltalán nem zavarnak a spoilerek; és persze elsősorban c) akik már olvasták A 711-es széfet 😊 A csillagig akkor is élvezheted Lucy és Remus civakodását, ha nem ismered az előzményt; a spoileres rész az 5 csillag (* * * * *) után kezdődik – és maga a cselekmény ezután már nem is fog (nagyon) előremenni.

_____________________________________

Elsőre úgy tűnt, minden rendben lesz. Lucy könnyen megtalálta a farkas nyomait: azok ott maradtak a Zongorék birtokához tartozó kaszáló szélén, a nagy esőzések nyomán felgyülemlett sárban, s néhány megfeketedett vérfolttól szennyezve hatoltak be az erdőbe. Pár percnyi gyaloglás után azonban eltűntek, és annak sem maradt nyoma, hogy valaki – vagy valami –elidőzött volna azon a helyen, ahol a csapának vége szakadt. Ráadásul Phineas Nigellus nyomkövető képességei is csődöt mondtak: a jarvey állandóan azt bizonygatta, hogy valamilyen rossz szagot érez, és azonnal vissza kellene fordulniuk (erről azonban természetesen szó sem lehetett).

Lucy végül bonyolult tájoló- és nyomkövető bűbájok helyett a józan eszére hagyatkozva folytatta útját a ligetes, sűrű aljnövényzettel borított völgyben kanyargó patak vonalát követve. Nem tűnt logikusnak, hogy a farkas lőtt sebével nekivágott volna a patakmedret közrefogó meredek hegyoldalaknak, hacsak nem üldözi valami; egy kifejlett, fájdalomtól megvadult vérfarkast pedig kevés lény előzhetett meg a táplálékláncban (melyek jó része elzártan élt a közeli sárkányrezervátumban). Lucy egy ideig biztos volt benne, hogy hamarosan barátja nyomára bukkan, a völgynek azonban csak nem akart vége szakadni, az ösvények pedig egyre járhatatlanabbak lettek.

Lucy időnként fel-felmászott a közeli hegyoldalakba, hogy szétnézzen a sziklákról; egy ízben két óránál is tovább kaptatott felfelé csak azért, hogy egy újabb kudarc után sarkon forduljon, és ismét leereszkedjen a völgybe, kis pihenő után nekivágva a szemközti magaslatnak. Bár jó erőben volt és hozzászokott a gyalogláshoz, késő délutánra rohamosan fáradni kezdett, s lassan megbarátkozott a gondolattal, hogy az erdőben kell majd éjszakáznia. Tudta, hogy muszáj pihennie: az aligha viszi őt előre a sikeres helyzetmegoldás útján, ha elkeseredetten leül egy kőre, és egész éjjel arról fantáziál, ahogy Remus lázasan fekszik valahol, a sebesülésétől megbénítva...

Sötétedés előtt egy félórával aztán rámosolygott a szerencse, az egyik dombon ugyanis egy egész lejtőnyi rókagombát talált; a sárga kalapok úgy bukkantak ki a fűből, mint megannyi elhullajtott aranypénz. Lucy megkorduló gyomrának engedelmeskedve levette a sálját, batyut kötött belőle, és jól teleszedte gombával (meg némi mentával, fűszer gyanánt). Egy újabb, óvatos ereszkedést követően a kulacsát is megtöltötte vízzel, és a rátörő fáradtsággal küzdve alaposan megmosta az arcát a patakban. Számos feladat állt még előtte: találnia kellett egy helyet, ahol éjszakázhat, és némi fát, ami nem ázott tönkre az elmúlt négy-öt napban. Tüzet már varázslattal is tud majd csiholni – persze lehetett volna annyi esze, hogy a kedvenc üstjén és gyógyfüveken kívül egy sátrat is hoz magával...

A tűz hamarosan már vidáman ropogott a patakparti föveny szélén, egy magas kőrisfa alatt, Lucy pedig nekiállt felaprítani a gombákat. Phineas Nigellus, aki az út viszontagságainak nagy részét átaludta, most élvezettel nyúlt el a tűz mellett, és éjjeli lepkék után kapkodott. Amikor az üstben felforrt a víz, Lucy beleszórt minden ehetőt, amit útja során az erdőben zsákmányolt, egy pálcapöccintéssel megkeverte a készülő ragut, aztán elkezdte kimérni az otthonról hozott hozzávalókat egy egyszerűbb elixírhez. Úgy becsülte, ha evés után azonnal nekilát, reggelre készen is lehet vele – sőt, alhat három vagy négy órát, amíg megfő. Annyira fellelkesült ezen, hogy észre sem vette, amikor Phineas Nigellus megdermedt, és rezgő orrcimpákkal szimatolni kezdett. Csak akkor döbbent rá, hogy nincsenek egyedül, amikor a jarvey szóban is figyelmeztette erre („valaki les a sötétből, te ostoba tyúk!").

– Protego! – kiáltotta ösztönösen Lucy. A pajzsbűbáj a pillanat törtrésze alatt feszült ki pálcát tartó keze és a sötét erdőszél közé, a homályból kibontakozó alak pedig egyenesen belegyalogolva megtántorodott; a boszorkány azonban, aki már erről a mozdulatáról is felismerte, gyorsan megszüntette a bűbájt, és kinyúlt, hogy megtartsa.

– Azt hittem, megpróbálsz majd lefegyverezni – mondta rekedten Remus, és letette az egyik térdét, hogy ne kelljen teljes súlyával a nőre nehezednie. – Nem védekeztem volna...

– Mindenki azt hiszi – felelte Lucy. – Ezért szoktam le róla.

– Mit keresel itt? – váltott témát Remus, kissé szégyenlősen igazgatva viseltes ruháit, melyek minden átváltozással mintha egyre szakadtabbá váltak volna; pedig Lucy tudta, hogy a kritikus pillanat előtt nem sokkal leveszi őket.

– Téged – vágta rá a boszorkány. – Markus nagy büszkén elmesélte, hogy lelőtt egy farkast, és megállt bennem az ütő...

– Ja, hogy az! – Remus legyintett. – Felesleges volt aggódnod miattam. Nálam maradt a pálcám, reggel meg tudtam gyógyítani magam. Csak a lábamat érte.

Lucy rásandított. – Nagyon fáj, igaz?

– A lövés nem – felelte összeszorított fogakkal a varázsló. – Bár asszem' maradt bennem egy kis sörét... de nem ez a baj, hanem az, hogy úgy érzem magam, mint akit összevertek. Úgy értem, a szokásosnál is jobban. Mintha egész éjjel kergettek volna; nem Markus a puskájával, hanem valami más. Valami rosszabb... de persze semmire sem emlékszem. – Remus az ajkába harapott. – Ugye senkit sem támadtam meg?

– Markus birkáin kívül nem... vagy legalábbis azt hiszem – felelte halkan Lucy. Furdalta a lelkiismeret, amiért egy kisebb vagyont elkártyázott, míg Remust is figyelhette volna, de ami történt, megtörtént: már nem változtathatott rajta. – Na gyerünk – mondta –, nyomás vetkőzni! Mire megmosakszol, és végigitatgatod magad futkárloboncoldattal (mert hoztam ám!), kész is a vacsora. Remélem, szereted a gombát... bár azt hiszem, elég szörnyű lesz, mert sót nem hoztam magammal, csak Markus pirospaprikáját.

– Bármit kész vagyok megenni – közölte tömören Remus, és Lucy nyomában kisántikált a patak fölötti fövenyre. – Reméltem, hogy nem egy erdőtűz, hanem kirándulók felé tartok... sajnálom, hogy aggódtál miattam, de elmondhatatlanul örülök, hogy te voltál az!

Lucy válaszul elmosolyodott, aztán rádöbbent, hogy barátja nem láthatja az arcát a sötétben.

– Hát persze, hogy én! – felelte. – Csak nem gondolod, hogy a sorsodra hagylak?

– Ami azt illeti, kellemesen csalódtam a józan eszedben, amiért reggelig vártál a keresésemmel – felelte Remus. – Ha meg kellett volna tippelnem, mi történt, arra tettem volna a voksom, hogy csapot-papot otthagyva kezdesz rohanni utánam, amint meghallod a lövést. És Merlin tudja, mi történt volna akkor... megharaphattalak volna...

– Ugye tudod, hogy most olyan dolgokat dramatizálsz, amik meg sem történtek? – kérdezte ártatlanul Lucy.

– Igen, tudom. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért nem történtek meg.

Lucy abbahagyta a ragu kavargatását, és szembefordult barátjával. Remus, ha lehet, még viharvertebbnek tűnt, mint a telihold után általában; szemlátomást alig állt a lábán, mégis talpon tartotta az éhség és a veszélyérzet. Fáradt volt és meggyötört, de a tekintete éber; szinte átszúrta Lucyét, mintha ő lenne az, aki a boszorkány lelkébe lát, és nem fordítva.

– Inkább fürödj meg ahelyett, hogy krimiket írsz rólam a fejedben – mondta Lucy, és gyorsan visszafordult, hogy (tökéletesen szükségtelenül) a másik irányba is megkavarja az üst tartalmát. – Merlin a tanúm, hogy rád fér...

– Addig találj ki valami elfogadható magyarázatot arra, hogy hol voltál tegnap este.

– Ne tégy úgy, mintha magyarázattal tartoznék neked! – csattant fel Lucy, dühét hívva segítségül a védekezéshez. – Akármi is van kiszögelve a kapunkra, nem vagyok sem a feleséged, sem a gyereked, sem a cseléded!

– Valóban nem – felelte halkan Remus –, de a legjobb barátom vagy, és ez feljogosít arra, hogy aggódjam érted.

– És mégis mi a fészkes fenéért aggódsz?!

– Mert megváltoztál.

– ...vagy talán csak kezdesz jobban megismerni!

– Nem! – Remus tekintete komoly volt. – Korábban nem voltál ennyire zárkózott. És bár titkoltál előlem dolgokat, sosem hazudtál a szemembe.

Lucy keserűen felnevetett. – Azt te csak hiszed!

Szinte remélte, hogy barátja erre dühbe gurul és otthagyja, de Remus csak egy szomorkás mosollyal reagált.

– Már megint a végletekig túldramatizálsz mindent. Magadat talán be tudod csapni, de engem nem: ismerlek minden stikliddel együtt. Észreveszem, ha valami nincs rendben veled – és akármit mondasz, az bizony nincs rendben, hogy időről időre eltűnsz, ki tudja hová... sem az, hogy vizespohárból iszod a vodkát, amikor azt gondolod, nem látom. – Remus összeráncolta a homlokát. – Lehet, hogy havonta egy hétig használhatatlanná válok, de attól még nem ejtettek a fejemre!

Lucy nyelt egyet.

– Úgy csinálsz, mintha te nem rejtegetnél semmit – vetette be utolsó fegyverét. – Pedig látom ám, hogy leveleket irkálsz. És még annyi eszed sincs hozzá, hogy ne kérdezd meg minden egyes nap, hogy jött-e baglyod!

– A levélírásnak nincs egészségromboló hatása – felelte bölcsen Remus. – A vodka viszont...

– Jól van, jól van! – Lucy égnek emelte a tekintetét. – Holnaptól abszintra váltok. Most elégedett vagy?

Barátja csak megcsóválta a fejét, és szó nélkül eltűnt a patakpart menti bozót túloldalán, bizonyára azért, hogy ígéretét beváltva megfürödjön; Lucy pedig sötét hangulatban tért vissza a ragu keveréséhez. Tudta, hogy gorombán és igazságtalanul viselkedett, de Remusnak meg kellett értenie, hogy feleslegesen akadékoskodik. Az ő gondján úgysem tud segíteni...

* * * * *

– Megígértük egymásnak, hogy nem beszélünk róla!

A szavak előzmény nélkül buktak ki Lucyból néma, örömtelen vacsorájuk után, amikor már csak megszokásból kucorogtak a tűz mellett. Ragu helyett mostanra egy félkész főzet bugyogott a parázs fölött.

Remus felpillantott a boszorkányra – tekintete kíváncsian csillant meg a tűz fényében –, de nem szólt semmit. Ismerte már annyira Lucyt, hogy tudja: akkor csikarhatja ki belőle a legtöbb információt, ha csendben marad.

– Talán a Gringotts miatt van az egész – folytatta halkabban Lucy. – Azt hittem, ha új életet kezdünk, el tudom majd felejteni... hogy Pyrites mágiája bennem is megváltoztat majd valamit, és olyan lesz, mintha a múltbéli rossz dolgok nem is velem történtek volna... de sehogy sem hagynak nyugodni! Mintha kísértetek lennének. Gyakran álmodom róluk, visszaálmodom magam a múltba – Lucy Dawlish múltjába – aztán felébredek, és rádöbbenek, hogy rajtunk kívül az egész világ úgy tudja, hogy Lucy Dawlish sosem létezett!

– Te akartad így – jegyezte meg Remus.

– Igen, mert meg akartam szabadulni a terhektől, amiket a Gringottsban rám róttak. Túl sok volt nekem ez az egész, sosem szabadott volna betennem oda a lábam! Csak meg akartam gazdagodni, aztán pár hónap után lelépni; de olyan volt az egész közeg, mint egy mocsár, és túl mélyre süllyedtem benne.

– Az egyik kobold megzsarolt, igaz? A felettesed...

– Ó, ha csak ennyi történt volna! – Lucy legyintett. – Bogroddal meg lehetett dumálni a dolgokat anélkül, hogy vérbosszút esküdött volna. A bajok akkor kezdődtek, amikor rájöttem, hogy csalinak használ. Amikor felvettek a Gringotts ügyfélszolgálatára, a mindennapos papírmunkán kívül kaptam egy másik feladatot is: egy titkosat...

– Ezt annak idején elmondtad nekem – bólintott Remus. – Meg kellett találnod egy beépített ügynököt.

– Az egész szarvihar úgy kezdődött, hogy '91–ben valaki betört a Gringottsba. Az illető megpróbált ellopni egy értékes varázstárgyat az egyik széfből, de hoppon maradt, ugyanis a kérdéses széfet épp aznap ürítették ki. Végül a bank egy lezárt, szigorúan őrzött régióján keresztül talált kiutat, amit a koboldok csak úgy hívnak, a Sequestrum.

– A Sequestrum? – Remus a homlokát ráncolta. – Mintha hallottam volna róla...

– Tanulnod kellett mágiatörténetből... én is tanultam volna, ha nem vagyok egy lógós semmirekellő. A Sequestrumban felfoghatatlan mennyiségű arany van felhalmozva, de rettenetes átkok zárják le. Évszázadok óta nem férhetett hozzájuk senki, mert aki megpróbálta, rögtön szörnyethalt. A koboldok fel is adták, hogy valaha kinyissák őket, de a tolvaj megjelenése miatti vizsgálat kiderítette, hogy gáz van odalenn. Valaki – vagy valakik – a Gringottsból többször is jártak ott, kutakodtak... a bank vezetése titkosított mindent, Bogrod azonban kiszimatolta, hogy az igazgató lepaktált Cornelius Caramellel. Újra megpróbálják kinyitni a Sequestrumot, hogy megkaparintsák a benne elzárt kincset.

Remus kezéből kiesett a pálca. – Micsoda?!

– Ja, én is dobtam egy hátast, mikor meghallottam. – Lucy fanyarul elmosolyodott. – A megállapodás lényege, hogy Caramel átnyom a törvényhozáson egy sor rendelkezést, ami a koboldok érdekeit védi, cserébe pedig a Gringotts elengedi a minisztérium háború alatt felhalmozott több milliós adósságát. Gondolom, menet közben zsebre is tesznek pár ezer galleont. Mindent csodásan kiterveltek; az én drága főnököm, Bogrod azonban belefolyt az ügybe, és a saját szakállára még előnyösebb egyezséget akart kötni Caramellel. Elhitette velem, hogy valaki az ügyfélszolgálatról szabotálni akarja az egész akciót, és rám bízta, hogy kiderítsem, ki az. Nem sokkal ezután jöttem össze Bill Weasley-vel, ha emlékszel...

– Egészen pontosan tizenkettedszerre – segítette ki Remus.

– Az tök mindegy... lényeg, hogy karácsony előtt rájöttünk: maga Bogrod a tégla. Megpróbáltam kihátrálni az egészből és meglépni a pénzzel, amit ígért, de sarokba szorított. Azt akarta, hogy továbbra is neki dolgozzam, én hülye meg elfogadtam. Akkor már ezer galleon fizetést kaptam a banktól hivatalosan, és másik ezret zsebbe. Minden nap a Ritzben vacsorázhattam volna...

– Akkor sem kellett volna a biztonságodat kockáztatnod! – szögezte le Remus.

– Azt hittem, ura vagyok a helyzetnek, pedig csak ezután merültünk nyakig a szarba. – Lucy felsóhajtott. – Mondd csak, hallottál valaha Patricia Rakepickről?

Remus arcán árnyék suhant át. – Ismertem őt – mondta halkan. – Ötödéves volt, amikor a Roxfortba kerültem; prefektus, később iskolaelső. Tiszteltem érte. Aztán néhány éve megtudtam, mit művelt később: hogy tanár létére arra vetemedett, hogy megöljön egy diákot.

– Akkor voltam hatodéves – bólintott Lucy. – Ismertem a lányt... és ismertem Rakepicket is. Engem sosem tanított, mert nem jártam RAVASZ kurzusra SVK-ból, de azért találkoztunk párszor. Mindenki el volt ájulva tőle, csak Piton professzor meg én láttunk át rajta... Aztán Rowan Khanna meghalt, Rakepick lelépett, mi meg nem mondhattuk ki, hogy „én megmondtam", mert mindenki goromba tahónak nevezett volna minket. Na nem mintha Pitont ezt valaha is visszatartotta volna – tette hozzá Lucy töprengve. – Nem is tudom, ő miért nem mondta.

– De mi köze Rakepicknek a Gringottshoz? – tette fel a logikus kérdést Remus.

– Ott dolgozott átoktörőként... de aztán Ragnuk elküldte, mert belekeveredett mindenféle sötét ügybe. Tavaly megneszelte, hogy készül valami a Sequestrum körül, és elhatározta, hogy visszatér – álruhában, hiszen a minisztérium még mindig keresi a félig-meddig rábizonyított gyilkosság miatt. Közelebb akart férkőzni Billhez és hozzám; de amikor találkoztam vele, egy futó emléke alapján rájöttem, hogy nem az, akinek mondja magát. – Lucy nagyot nyelt. – Pár nappal később „véletlenül" leöntöttem a Tolvajok Tisztítóvizével, de nem hullott le róla az álca.

– Lehetetlen! – kiáltott fel Remus.

– Nem az. Vannak átkok, bizonyos sötét varázslatok, amelyeken nem fog a Tisztítóvíz. Akkoriban persze ezt én sem tudtam, azt hittem, megőrültem... Piton segítségét kértem, mert tudtam, hogy ő is ugyanannyira utálja Rakepicket, mint én. Megtanított, hogyan törjem meg az átkot, de hiába kértem, hogy ne tegye, szólt a dologról Dumbledore-nak.

– Meglepően szimpatikus döntés Perselustól – jegyezte meg Remus.

– Tud ő jó fej lenni, ha akar – vonta meg a vállát Lucy. – Csak mindig olyan képet vág hozzá, mintha citromba harapna. Na de lényeg a lényeg: Dumbledore figyelmeztetett, hogy Rakepick rám vadászik, az én alakomat akarja felvenni, hogy bejusson a bankba. A bűbáj, amit használt... hát, inkább nem részletezném, hogy működik, mert majdnem elhánytam magam, amikor Piton elmagyarázta... mindenesetre ahhoz, hogy működjön, Rakepicknek meg kellett volna ölnie engem.

– Hát ezért menekültél el? – kérdezte aggódva Remus. – Az életedet féltetted?

Lucy megrázta a fejét. – Amikor bejöttél hozzám a bankba, őszinte voltam veled – suttogta. – Megúsztam az egészet. Bogrod lelepleződött, én pedig megkaptam a posztját és a fizetését; de a koboldok nem voltak hajlandóak átadni Rakepicket az auroroknak. Azt akarták, hogy Bill meg én vele együtt dolgozzunk tovább a Sequestrum-összeesküvés titokban tartásáért.

– És erre te nem voltál hajlandó. – Remus a boszorkány arcát fürkészte.

– Nem, mert közben történt még egy dolog: mielőtt a koboldok közbeléptek, Dumbledore meg én csapdát állítottunk Rakepicknek. Csak aztán visszafelé sült el a dolog, mert... mert Rakepick a lakótársamat is kinyírta. Az ő arcát viselte, és elcsalt Dumbledore közeléből. Csak a szerencsén múlt, hogy túléltem.

Lucy tudta, hogy nem kellene tovább beszélnie, de a szavak egymás után törtek ki belőle.

– Visszamentem a lakásunkba, hogy megnézzem, mi van Merulával. Nem akartam elhinni, hogy Rakepick végzett vele. Majdnem belevezettem a kocsimat a lépcsőházba... berontottam a lakásba... Merula pasija azt mondta, ne zavarjam, mert alszik, de én bementem a szobába... és ő már... Merula már – hát, szóval érted.

Lucy a kezébe temette az arcát, és egy ideig csak ült mozdulatlanul, hangtalanul; csak a válla remegett meg néha. Remus közelebb húzódott hozzá, és ügyetlenül átölelte.

– Bo... borzalmas volt – szipogta Lucy. – Álmomban néha megjelenik Merula, és azt mondja, hogy az egész az én hibám.

– Ezt verd ki a fejedből! – felelte szigorúan Remus. – Sok nálad képzettebb varázsló képtelen lett volna így helytállni. Büszke lehetsz rá, hogy túlélted.

– Nem tudom, van-e a világon bármi, amire büszke lehetek, Remus – sóhajtott Lucy. – Megfutamodtam a saját életem elől, otthagytam Billt, megszöktem veled...

– Ez volt a legjobb dolog, amit tehettél – szögezte le a varázsló. – Olyan terhek szakadtak a nyakadba, amiket senki sem vállalhat máshogy, csak önként. Megvolt hozzá a jogod, hogy ne ezt válaszd. Ahelyett, hogy halálra iszod magad, okosabb lenne kiállnod a választásod mellett.

– Nagy szavak – morogta Lucy, de nem bontakozott ki barátja öleléséből.

– Gyere – mondta gyengéden Remus –, aludjunk. Későre jár, és holnap reggel még haza kell sétálnunk.

– Még nem mondtad el, kitől vársz levelet – jegyezte meg Lucy.

A varázsló tekintete egy csapásra elfelhősödött.

– Az... az hosszú történet.

– Elmondtam, miért alkoholizálok – úgy fair, hogy te meg elmondd, miért virrasztasz.

Remus arcán fájdalmas grimasz cikázott át. – Nem hinnél nekem.

– Komolyan így gondolod? Mindazok után, amin keresztülmentünk?

A férfi felsóhajtott. – Nem bánom, tegyünk egy próbát... de hallgass végig, rendben?

Lucy bólintott, Remus pedig elengedte őt, és beletúrt őszülő hajába. Az arcát szabdaló sebhelyek fekete árkokként ásítottak a tűz fényében; ebben a megvilágításban szinte öregembernek tűnt.

– Nos... – kezdte halkan Remus. – Mint azt Perselus tavaly Halloweenkor elkotyogta neked, diákkoromban barátok voltunk Sirius Blackkel. Emlékszel erre a részletre, ugye?

Lucy bólintott.

– Azt is tudod, hogy miért került börtönbe?

– Mert felrobbantott egy csomó muglit.

– Igen... – Remus nyelt egyet. – És a mi világunkban mindenki úgy tudja, hogy a muglikkal együtt felrobbantott még valakit. Peter Pettigrew-t.

Lucy pislogott egyet, a rátörő emlékekkel küzdve. Sosem találkozott Peter Pettigrew-val, egy emlékben azonban már látta őt; egy emlékben, amit Dumbledore mutatott neki, és amiben maga Sirius Black is szerepelt.

– Kiderült, hogy nem ő tette, igaz...? – kérdezte csendesen.

Remus összerezzent. – Kértelek, hogy szállj ki a fejemből!

– Az arcodra van írva – vont vállat Lucy. – Szóval Black tizenkét évet ült az Azkabanban a semmiért... – Halkan füttyentett. – Teljesen beleőrült, igaz?

Remus a fejét rázta. – Nem – legalábbis nem látszik rajta. Mintha nem is változott volna... leszámítva a külsejét, persze, meg a rögeszmét, hogy bosszút álljon Peteren. Pettigrew ugyanis nem csak azért a tömeggyilkosságért felelős, amiért Siriust börtönbe zárták, hanem egy rettenetes, kimondhatatlanul szörnyű árulásért is... de ezt most talán túl hosszú lenne megmagyaráznom.

Lucy úgy tett, mint aki tapintatból nem kérdezősködik. – Szóval Black végül mégiscsak elkövette a gyilkosságot, amiért lecsukták, igaz? Bosszút állt!

– Nem! – Remus felpattant, és lendületesen járkálni kezdett a tűz körül. – Éppen ez az! Harry Potter ugyanis, aki ekkor még azt hitte, hogy Sirius halálfaló, a fejébe vette, hogy elkapja őt, és átadja a Roxfortot őrző dementoroknak. Csakhogy ezáltal szemtanúja lett annak, ahogy leleplezzük Petert, a valódi tettest... megértette, hogy Sirius ártatlan... és emiatt nem engedte, hogy megöljük. Azt akarta, hogy Sirius – aki egyébként a keresztapja – tisztára moshassa a nevét.

Lucy szinte szédült a sok rázúduló információtól. – De nem sikerült, igaz? Pettigrew megszökött, és ezzel oda a bizonyíték.

– Az én hibámból! – Remus lehorgasztotta a fejét. – A nagy izgalom közepette elfelejtettem bevenni az aznapi bájitalomat. Telihold éjszakája volt, és... és átváltoztam. Megtámadtam Harryt és a barátait, Siriusnak kellett visszafognia. Csoda, hogy senkit sem haraptam meg! Peter pedig a kavarodásban megszökött.

– De Blacknek is sikerült kijutnia, nem? – Lucy széttárta a karját. – Tele volt vele a sajtó.

– Harry megszöktette. – Remus halványan elmosolyodott. – Nagyon talpraesett gyerek. Mindig tartogat egy-két meglepetést.

Meg jó sok suskát, gondolta Lucy visszaemlékezve arra a bizonyos seprűrendelésre, amelynek hála az előző év karácsonyán ezer galleon kenőpénz ütötte a markát; de ezt a megjegyzést inkább megtartotta magának.

– Szóval neki irkálsz annyi levelet mostanában? – kérdezte. – Sirius Blacknek?

– Igen... – Remus elkomorodott. – De június óta egyszer sem válaszolt nekem. Nem ad magáról életjelet.

Lucy a szemét forgatta. – Az egész világ rá vadászik. Nem várhatod el, hogy stilizált levélpapírra írjon neked hajónaplót! Az is lehet, hogy varázslattal eltéríti magától az összes baglyot – volt egy exem, akinél erre kényszerültem...

– Biztos vagyok benne, hogy Harryvel levelezik – mondta Remus halkan. – És velem is levelezne, ha akarna, csak... csak úgy érzem, nem akar. Talán haragszik rám, amiért esélyt adtam Peternek, hogy kicsússzon a kezeink közül... és persze, amiért mindenkivel együtt én is elhittem, hogy valóban halálfaló.

Lucy megszorította a varázsló kezét. – Akkor már tudod, hogy érzek Merulával kapcsolatban – mondta együttérzően. – De ő meghalt, Black viszont még él. Ha kibírt tizenkét évet a pokol fenekén anélkül, hogy megőrült volna, neked is képes lesz megbocsátani.

– Nagyon remélem... – sóhajtott Remus. – Tudnod kell, hogy legalább olyan megkapó drámaisággal képes haragudni, mint te.

– Senki sem tud úgy haragudni, mint én! – húzta fel az orrát Lucy.

Egy ideig csak ültek, hallgatva az erdő csendjét és Phineas Nigellus békés szuszogását. Lucy már kezdett elszenderedni, amikor Remus a fülébe súgta:

– Még mindig nem mondtad ám el, hogy merre jártál tegnap este!

– Elvertem pár száz galleont kártyán, ha épp tudni akarod. – Lucy vállat vont. – De megérte! Összefutottam Ludo Bumfolttal, és kiderült, hogy ő is játszik. Hagytam nyerni, legközelebb óvatlanabb lesz.

– Szörnyű vagy – mondta szeretetteljesen Remus; és ezek után reggelig több szó már nem esett köztük.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)