A bozontos fekete kutya reszketve, vérző manccsal kushadt az agios georgiosi autóbuszpályaudvar romjai között. Alig mert levegőt venni, és ha tehette volna, a szívverését is visszatartja. Minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön, de ellenállt a kísértésnek: hírekre volt szüksége.

A váróterem leomlott falának másik oldalán Rufus Scrimgeour aurorparancsnok kísérteties lassúsággal felállt, és leporolta az egyenruháját.

– Dawlish! – mondta ridegen. – Shacklebolt! Jól vagytok?

– Azt hiszem, kibicsaklott a bokám – zendült Kingsley Shacklebolt basszusa valahonnan balról. – Egy perc és rendbehozom...

Persze semmi baja nem volt; a kutya érzékei azonnal riadót fújtak, ahogy a férfi ruganyos mozdulattal feltérdelt és körülnézett. Valahol mélyen, a sűrű bunda alatt megbúvó emberi lény jót mulatott ezen.

Ezért nem tudtok elkapni, gondolta. Elfelejtitek, hogy a kedvenc kollégátok vagyok...

– Egyben vagyok – mondta John Dawlish. – Melyikőtök pálcája van Blacknél?

Egy pillanatig csend volt.

– Az enyém – morogta Scrimgeour.

– Attól tartok, meglógott vele. Érkezéskor kiszórtam egy megfigyelőbűbájt az épületre, és most senkit sem jelez rajtunk kívül.

– Már csak ez hiányzott! – csattant fel Kingsley. – Hogy pálcája is legyen! Épp a nyelvem hegyén volt, hogy hiába jöttünk ide, de ez még annál is rosszabb...

– Nem – felelte a rá jellemző higgadtsággal Dawlish –, nem rosszabb. – Az akciónak hála sokkal többet tudunk. Tudjuk, hogy Black nem veszítette el sem a varázserejét, sem a helyzetfelismerő képességét. Tudjuk, hogy tisztában van vele – és eddig is tisztában volt vele – hogy a nyomában vagyunk; és tudjuk azt is, hogy ahogy a bebörtönzésekor, ezúttal is mindegy volt neki, hogy a kis magánakciója hány életet követel. Jut eszembe, nem ártana szólnunk az amneziátoroknak... a miniszter úrnak... Arthur Weasley-nek... ő legutóbb is értelmesen el tudta magyarázni a mugliknak, hogy úgynevezett gázrobbanás történt.

– Egyelőre titkosítjuk az akciót – szögezte le Scrimgeour. – A pályaudvart épp most építették át, használaton kívül van, és egyébként is későre jár. Egy lélek sem látott minket, és mire a mugli rendőrautók ideérnek, már rég újra Londonban leszünk.

A másik két auror egy pillanatig némán meredt rá. Végül Dawlish mondta ki, amire mindketten gondoltak:

– Rufus, ez – ez szabályellenes.

– Miniszteri utasítás – felelte szárazon a parancsnok. – A jelen helyzetben csak akkor kérhetünk beavatkozást, ha áldozatok is vannak. Black veszélyes bűnöző, a ténykedésének felderítése kizárólag a mi hatáskörünk. Épp elég lesz elfogadtatni Corneliusszal, hogy megint meglépett, nemhogy még a görög minisztérium papírjait kelljen töltögetnem! Kész őrültekháza, ami ott zajlik.

– Majd én kitöltöm őket, ha ennyire türelmetlen vagy! – sóhajtott fel Dawlish.

– Nem erről van szó – visszakozott a parancsnok. – Nekem sem tetszik túlságosan, de azért kaptuk ezt az utasítást, hogy továbbra is zavartalanul végezhessük a munkánkat. Hogy bebizonyíthassuk: a Világkupán történt incidensért nem Black volt a felelős.

– Hát igen – jegyezte meg kedélyesen Kingsley –, kínos lenne, ha kiderülne, hogy egy tömeggyilkos csak úgy besétált egy szigorúan ellenőrzött rendezvényre Anglia közepén.

– A szabály akkor is szabály! – makacskodott Dawlish. – Caramel öncélú utasításai lassan átlépnek egy határt. Nagyobb körben persze megtartanám magamnak az ellenvéleményemet, de köztünk szólva...

– Hiába vagyok parancsnok, John – vágott a szavába Scrimgeour. – Bizonyos dolgokat nem irányíthatok. Emlékezz csak, annak idején miért akartuk, hogy ez így legyen! Egyébként pedig – mint arról a napokban megbizonyosodhattunk – nem vagyunk felkészülve egy valódi vészhelyzetre.

– Ha arra gondolsz, ami a Világkupadöntőn történt...

– Hát persze, hogy arra gondolok! – Scrimgeour odébbrúgott egy követ, és ingerülten beletúrt oroszlánysörényre emlékeztető, őszülő hajába. – Tudom, hogy szerinted csupán polgárpukkasztás volt az egész, de gondolj bele, John: valaki fellőtte az égre a Sötét Jegyet, mégpedig az orrom előtt! Az én felügyeletem alatt, úgy, hogy órákig nem is tudtam róla, és Barty Kupor intézkedett helyettem! Ha nem lenne az az átkozott Tusa, ezért a nyakába akasztanék egy fegyelmit.

– Pontosan erről van szó! – vágta rá Dawlish. – Kupor meg Diggory ámokfutása miatt egy rakás olyan főosztály is foglalkozni kezdett az üggyel, aminek köze sincs hozzá, ráadásul az a Rita Vitrol is felkapta a hírt. De ez nem a te hibád; és azt sem jelenti, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek. Ami azt illeti, nincs is semmiféle helyzet.

– Én ebben nem lennék annyira biztos – morogta Scrimgeour. Látszott rajta, hogy szívesen körbenézne még a terepen, de végül erőt vett magán, és kollégája karjába kapaszkodva dehoppanált. Kingsley Shacklebolt egy pillanattal később követte őket; ezután már csak három pár lábnyom emlékeztetett rá, hogy valaha is ott jártak.

A füstölgő romok között kushadó kutya emberré változott, és pánikszerű gyorsasággal kezdett kotorászni a törmelékben. Minden egy szempillantás alatt történt: először jött a felismerés, hogy ismét elárulták, és egy ellenőrizetlen zsupszkulcs helyett csak a bilincs jut neki; aztán valami elsöprő, dühödt élni akarás kerítette a hatalmába, és ez az indulat vakmerővé tette. Úgy vetette rá magát Scrimgeourra, mint a keresztfia őrá azon a csodálatos, és mégis borzasztó, borzasztó éjszakán... aztán pedig, maga sem tudta, hogyan de egyszer csak kezében volt a pálca, és mint a gátját áttörő áradat, szakadt fel benne a mágia. Az agios georgiosi pályaudvar egyetlen vétke az volt, hogy rosszkor volt rossz helyen, és Sirius Black haragjának útjába került; most, hogy színes üvegablakai finom porrá válva roszogtak a lába alatt, a férfi furcsamód elszégyellte magát, és egy pillanatra abbahagyta a kotorászást.

Tudta, hogy nem lehet többé ennyire könnyelmű, ennyire óvatlan. Nem hagyhatja, hogy fel-feltámadó dühe mindenütt füstölgő romokat hagyjon maga után! Lehet, hogy a varázsereje nem veszett el a hosszú börtönévek alatt, de a hosszú évek önfegyelmével ráerőltetett kontroll éppúgy meggyengült, elvadult, ahogy ő maga. Itt az ideje, hogy visszanyerje ezt a kontrollt: most, hogy – csodával határos módon – még egy pálcát is szerzett magának, immár semmi sem áll közte és a célja között.

Igaz is, a pálca...

Az áhított tárgy törött bordaként kandikált ki egy félreeső törmelékhalom oldalából. Sirius futólag emlékezett rá, hogy mielőtt a fal rejtekében kutyává változott, eldobta; így volt ugyanis a legkevesebb esélye, hogy az aurorok megtalálják. Rideg elégtétellel nyúlt ki, hogy végre a markába zárja...

Ám ahogy finoman megrántotta a pálcát, csak a markolata maradt a kezében, és néhány hozzátapadt faszilánk. Hogy a varázslat ereje vagy a ráomló fal törte-e ketté, azt nehéz lett volna megállapítani, de talán mindegy is volt; csak az számított, hogy használhatatlanná vált, az ő, Sirius reményei pedig egy szempillantás alatt foszlottak szerte.

Azóta vágyott egy pálcára, hogy félig fulladtan partot ért valahol Dániában, és rádöbbent, hogy az animágiát leszámítva enélkül épp olyan tehetetlen, mint bármelyik mugli. Amennyire hosszú és veszélyes utazásai során lehetősége nyílt rá, igyekezett javítani a helyzetén – megtanult például egy csettintéssel tüzet csiholni, kisebb tárgyakat hívni a markába, és vizet fakasztani a földből –, de ennél komolyabb varázslatokra nem volt képes a pálcája, vagy akármilyen pálca nélkül. Arról már réges-régen lemondott, hogy a sajátját valaha is visszakapja.

Sirius összeráncolta a homlokát. Ordítani, tombolni, gyilkolni tudott volna a pálca eltörése felett érzett dühében, de ezt a dühöt agyának egyik távoli szegletébe száműzte; túlságosan elvonta volna a figyelmét számos, a saját érzéseinél jóval fontosabb dologról, például arról, amit Scrimgeour mondott. „Valaki fellőtte a Sötét Jegyet, mégpedig az orrom előtt"... és ez a Kviddics Világkupadöntőjén történt, egy olyan eseményen, amelyen a fél világ részt vett...

A pánik Sirius gyomrába mélyesztette jeges karmait. Mi van, ha Harry is ott volt ezen a Világkupadöntőn? Foglyul ejthették... kínozhatták... üldözhették... Akár Féregfark is állhat az ügy hátterében: most, hogy lelepleződött, talán visszatért a régi csatlósaihoz.

Gondolkodj, szuggerálta magát Sirius. Az az elképzelés, hogy Peter Pettigrew maga köré gyűjtse a régi halálfalókat, finoman szólva is erőltetettnek tűnt, hiszen az áruló soha életében nem tett olyasmit, amihez ne fűződött volna közvetlen érdeke. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy néhány megrögzött mugligyűlölő felöntött a garatra, és némi pánikkeltéssel adóztak a régi szép időknek, nem gondolva rá, hogy a Jegy megidézésével a minisztérium figyelmét is magukra vonják. Annak pedig, hogy Harryt bármilyen formában érintse az egész, vajmi kevés esélye volt – ha így lett volna, Scrimgeour bizonyára említést tesz róla.

Sirius hosszút sóhajtott, és még erősebben markába zárta a pálcacsonkot, mintha kapaszkodni akarna belé. A pánik után az aggodalom is éhes szörnyetegként támadt fel benne, követelve, hogy azonnali nyomozásba kezdjen. Elvégre auror volt, vagy mi a fene...

De hogyan? Nem találkozhatott, nem beszélhetett más emberekkel: ez a fogait rendbehozó gyógyító árulásával nyilvánvalóvá vált. Sosem tudhatja, ki ismeri fel, hogy ki követi, még ha a világ végén jár is; ha azonban a környéken marad, Scrimgeour kémei előbb-utóbb biztosan megtalálják. Ismét menekülnie kell tehát, odahagyva a görög sziget viszonylagos biztonságát; a napsütötte sziklákat, gyümölcsöskerteket, és a múzeumként működő palotát, amit a muglik egyik királynéja építtetett az egyik, babérerdőkkel és olajfaligetekkel szabdalt magaslatra. Ki tudja, fog-e még valaha akkora szökőkútban fürdeni?

Gondolataiból egy tűzoltóautó szirénája zökkentette ki. Hát persze... a muglik. Bizonyára hallották a robbanást, és szorgos hangya létükre már intézkednek is. Ha a Varázshasználati Főosztály munkatársai minden vacak kis tűzesethez ugyanígy kirohannának, sosem mehetnének szabadságra...!

Sirius megrázta magát, és vetett egy mogorva búcsúpillantást Scrimgeour törött pálcájára; az utolsó pillanatban azonban mégis a zsebébe süllyesztette ahelyett, hogy eldobta volna. Egy pillanat telt csak el, és megint négy lába volt kettő helyett; a színek megfakultak, a mozdulatok kiélesedtek, az agyát megbénító aggodalom és balsejtelem pedig szertefoszlott. Nem kellett többé célokon és irányokon gondolkodnia: a tiszta, elemi életösztön vitte előre, ki a városból, és vissza, észak felé.

*

A kutya egy ideig követte a kiszámíthatatlanul kanyargó aszfaltutat, majd úgy egy mérföld után letért róla, és eltűnt egy olajfaligetben. Fájós bal mellső lábát nem kímélve hatolt be a sűrűbe, a saját maga által kitaposott csapát követve a fekete éjszakában. Az ösvény egy helyen kiszélesedett, és egy apró tisztásba torkollott. A fák itt ritkábban álltak, alattuk puha és nedves volt a talaj; a legnagyobb fa tövében pedig kipányvázva hevert Csikócsőr, a hippogriff.

A fenséges állat már megszokta és megértette, hogy a mogorva, ösztövér férfi és az őt néha felváltó fekete kutya ugyanaz a személy, és felbukkanása általában némi harapnivaló kíséretében történik – ennyi elég is volt neki, hogy bizalmába fogadja új gazdáját. Sirius a maga részéről örült, hogy van társasága; ha épp ahhoz volt kedve, hosszas monológokat intézett Csikócsőrhöz, ha pedig bal lábbal kelt fel (ami gyakran előfordult), kutyaként összegömbölyödött a szárnya alá bújva, és átaludta az egész napot. Ezúttal leginkább ehhez volt kedve, de tudta, hogy nem teheti; újra felvette hát emberi alakját, és a hippogriff tollas nyakát vakargatva lehuppant a földre, hogy végiggondolja, hogyan tovább.

Korfun nem maradhatott, de még a közelében sem. Abból, hogy Rufus Scrimgeour a két legjobb aurorjával összefogva eredt a nyomába, arra következtetett, hogy a minisztériumnak esze ágában sincs felhagyni az üldözésével. Tovább fogják keresni; de vajon hányan, merre és milyen módszerekkel?

Sirius felpattant, és Csikócsőr sárga szemétől kísérve járkálni kezdett a tisztáson. Bár alig öt napja bujkált itt, lépéseinek nyomán máris kitaposott kör alakult ki hevenyészett táborhelye körül. Ahhoz, hogy döntéseket hozzon, olyasmit kellett tennie, aminek Azkaban óta a gondolatát is gyűlölte: emlékezni. Mindhárom üldözőjét ismerte ugyanis abból az időből, amikor a kollégájuk volt – Kingsley Shacklebolttal történetesen egy évfolyamba jártak az Auror Főiskolán, mielőtt kitört a háború, és ők csatlakoztak a parancsnoksághoz. Persze akkoriban más idők jártak; esténként együtt fűzték a lányokat az Abszol út menti bárokban, többet ittak, mint amennyit beszélgettek, és egyáltalán: remekül szórakoztak, fittyet hányva arra, hogy a világ összedőlni készült körülöttük. Később aztán az alakuló társaságban megjelentek a nők is: Jamesszel Lily, olyan boldogan, hogy arra gondolni is fájt; Peterrel Dorcas Meadowes, aztán az a másik, ex-hollóhátas lány... Remus addigra elmaradt tőlük... Kingsley-vel pedig mindig ott volt az a hosszú lábú, szőke bombázó (de hogy is hívták?). Ő, Sirius pedig abból űzött sportot, hogy úgy hetente más, a többiek számára addig teljesen ismeretlen nővel jelent meg – csinos külsejének varázsa ugyanis rendszerint csak addig tartott, amíg az éppen aktuális kiszemelt el nem kezdte őt megismerni.

Kész szerencse, gondolta keserű gúnnyal Sirius, hogy mostanában nagyjából annyira csinos a külsőm, mint egy padlásszellemnek.

...na tessék, folytatta a gondolatmenetét szemforgatva, már megint ide jutott. Saját félresikerült randijairól kezd elmélkedni, miközben Anglia összes aurorja őt keresi... hol is tartott éppen? Á, igen – azon gondolkodott, milyen ember Kingsley Shacklebolt. Mindenekelőtt: kíváncsi. Ha ő, Sirius beszélni kezdene hozzá, nem csukná be a fülét, ahogy egy Rémszem Mordon-féle öreg róka tenné. Ha mást nem is, a kétely apró morzsáját biztosan el tudná ültetni benne; és ha valami csoda folytán bebizonyosodna, hogy Féregfark életben van, Kingsley talán még azt is elhinné neki, amit Remusnak és Harrynek sem mondott soha: hogy egészen pontosan miért zárták tárgyalás nélkül börtönbe.

Sirius összeszorította a fogát. Erre gondolnia sem volt szabad, különben még ugyanúgy kitör belőle a düh, mint az imént a pályaudvaron... A lényeg az, szögezte le, hogy ha egyszer elkapják, Kingsley lesz az utolsó reménye: Kingsley, akit jobban érdekel az igazság, mint a miniszter kegyeinek keresése.

John Dawlish ennél nehezebb eset volt; túl rideg, túlságosan szabálytisztelő, a törvénykönyvek és a bürokrácia rabja. Sirius nem emlékezett rá, hogy valaha is nevetni hallotta volna őt – azazhogy egyszer mégis, azon a rémes fogadáson. Ő, Sirius megpróbálta megakadályozni, hogy Dawlish tízévesforma kislánya pezsgőre cserélje az almalevet a poharában; az a kis átokfajzat pedig politikusokat megszégyenítő higgadtsággal kijelentette, hogy neki aztán nem parancsolhat, és egyébként is, a hosszú hajával úgy néz ki, mint egy lány (a kijelentés vagy tizenhárom év távlatából is vérig sértette). De már megint elkalandozott... az a kérdés, mit tenne John Dawlish, ha elkapná őt. És a válasz: a pontos papírforma szerint cselekedne, nem engedve, hogy bárki vagy bármi befolyásolja a döntését.

És persze ott volt még Rufus Scrimgeour: a született vezető, a mintaauror, aki már az ő, Sirius idejében is parancsnoki rangra emelkedhetett volna, ha Barty Kupor népszerűsége kevésbé töretlen. Sirius megítélése szerint Scrimgeour nagyjából Kupor és Dawlish között helyezkedett el a felesleges szigorúság skáláján. Tisztelte a papírformát, de Dawlish-sal ellentétben nem moralizált, inkább azért követte, hogy a saját jó hírnevét megőrizze. Ügyes politikus volt, legalább annyira, mint annak idején Kupor, és Sirius tudta, hogy emiatt vele óvatosabbnak kell lennie, mint a másik kettővel.

Ötlete sem volt, merre induljon. A minisztérium kémei bárhol ott lehettek; rengetegen voltak, ő, Sirius, pedig egyes-egyedül. Senkiben sem bízhatott.

Vagy mégis?

Az ötlet a semmiből született meg, egy szempillantás alatt befészkelte magát az agyába, és onnantól kezdve többé másra sem tudott gondolni. Pedig őrültség volt, komplett agyrém. Hogyan is juthatott eszébe! Talán oda sem találna, és egyébként is, túl kockázatos lenne...

Túl kockázatos, gúnyolta magát Sirius. Na tessék, olyan lettem, mint valami aggályokban fuldokló vénasszony. Manapság levegőt vennem is kockázatos.

Ez a gondolat valahogy tetszett neki. Kihúzta magát, megdörgölte a koncentrálásban elfáradt szemét, és fanyarul rámosolygott Csikócsőrre.

– Van kedved világot látni? Úgy néz ki, megint el kell tűnnünk... tulajonképpen ugyanarra, amerről jöttünk.

A hippogriff, bár a szavakat nem értette, érzékelhette a férfi hangjában csengő izgalmat, mert felemelte a fejét, és egy rázkódással megigazította a tollait. Sirius összeszedte az erejét, és fellendült a hátára.

– Irány északnyugat! – mondta, bár maga sem gondolhatta komolyan, hogy Csikócsőr érti, amit mond. – A hely neve Godric's Hollow. És senki – senki sem láthat meg minket!

* * *

Néhány száz mérföldnyire északkeletre Lucy Dawlish pontosan ugyanezt a mondatot suttogta a pulóverébe kapaszkodó jarvey-nak. Furcsa párosuk a Zongor házaspár portáját gondosan elkerülve vágott át az előkerten, lépésről lépésre araszolva az utca végén parkoló fekete Chevrolet Impala felé.

A telihold óriás, aranysárga szemként világított az égen, megnyújtva a néptelen utca árnyait. Nem messze, az erdőben egy csapat pele zajongott; jajszavuk egy bajba jutott ragadozómadáréra emlékeztetett, és egyben pompás ürügyet adott arra, hogy a jarvey – ami a hangzatos Phineas Nigellus névre hallgatott –, válogatott obszcén viccekkel próbáljon gazdája kedvére tenni. Lucy legszívesebben otthon hagyta volna, de tudta, hogy Phineas Nigellus, becenevén Fifi, az egész szomszédságot felverő patáliát csapna; neki pedig nem volt kedve elmagyarázni a falu összes muglijának, hogy mit keres a házában egy beszélő menyét. A boszorkány azzal vigasztalta magát, hogy ha lesz egy szemtanúja annak, amit művel, az talán majd elrettenti attól, hogy a következő hónapban megismételje a dolgot.

Remus Lupinnal ellentétben Lucy Dawlish nem változott emberevő szörnyeteggé, ha kikerekedett a hold, kártyázni azonban egy kicsit túlságosan is szeretett, és gyakran csalt is. Az utóbbi időben ez a fajta szenvedélye egyre gyakrabban idézett elő bizonyos kellemetlen helyzeteket; és a tény, hogy kiválóan értett a legillimenciához, bár elodázta a közelgő katasztrófát, megelőzni nem tudta azt. Egyelőre azonban csak arról volt szó, hogy a boszorkány jóval nagyobb tételekben űzte a szerencsejátékot – és fogyasztotta a különféle tömény és kevésbé tömény alkoholokat –, mint az tanácsos lett volna. Meg arról, hogy a megengedett sebesség két-háromszorosával száguldozott a Hargitafürdőt Csíkszeredával összekötő keskeny szerpentinutakon (sosem tanult meg ugyanis rendesen hoppanálni).

Lucy Dawlish felelőtlenségének különböző megnyilvánulásai mind olyan dolgok voltak, amik őt meglehetősen szórakoztatták, az utóbbi időben azonban lemondott róluk Remus kedvéért (akivel még berúgni sem lehetett rendesen, mert inkább csak teát ivott). A boszorkány olykor kísértést érzett, hogy olyan dolgokkal töltse az idejét, amik a régi életére emlékeztették: azokra az időre, mielőtt Pyrites körmönfont varázslataival belenyúlt a sorsába, elfeledtetve az egész világgal, hogy ő, Lucy valaha is létezett.

Továbbra is úgy érezte, hogy szükséges volt eldobnia magától a korábbi életét, egyedül Remust tartva meg fogódzóként; döntésének súlya és a múlt testetlen árnyai azonban időről időre nyugtalanították, megülték a gondolatait, mint valami makacs, szűnni nem akaró fekély, és mindent megmérgeztek maguk körül. Amíg meggondolatlan ostobaságokat csinált, legalább nem kellett gondolnia rájuk... egyébként is, a csíkszeredai varázslóközösség kocsmáiban ezerszer bizarrabb és mulatságosabb dolgok történtek, mint a Zsebkosz közben valaha.

Lucy sosem számolt be Remusnak ezekről a kalandokról; gyanította, hogy barátja nem repesne az örömtől, ha hallaná őket. Csíkszeredában egyébként is azt szerette a legjobban, hogy ott senki sem ismerte Doris Purkisst, nyugodtan flörtölhetett a félénk pultos fiúval anélkül, hogy házasságtörőnek titulálták volna (a Remusszal való kapcsolata ugyanis, néhány kezdeti kilengést leszámítva, baráti maradt). Az igazat megvallva nem is tudta elképzelni, hogy bárkibe beleszeressen; míg barátjának a vérfarkaskór, neki a múlt számtalan csalódása állt az útjába.

Lucy halk kattanással becsukta maga után az autója ajtaját, és kieresztette Phineas Nigellust a zsebéből.

– Ha már a nyakamon maradsz, próbálj meg hasznos lenni! – mordult rá. – Emlékszel az erklingtenyésztő csávóra legutóbbról? Na. Ha megint idetolja a képét, megmondom, mit csinálunk: leülünk, emelkednek a tétek... te kivársz... és amikor hozzá kerül a nagy blind, ott fogod megmarni, ahol a legjobban fáj!

Phineas Nigellus lelkesen nyugtázta a feladatot, Lucy pedig – napok óta először – elégedetten elvigyorodott. Most megmutatja annak a tuskónak, hogy őt nem lehet büntetlenül csalónak nevezni...!

Hogy egyébként az-e, vagy sem, az mellékes.

*

A kocsma aznap este kihaltabb volt, mint máskor; a pókerasztal állandó vendégein kívül csupán néhány bolgár mezes kviddicsszurkoló ücsörgött az egyik sarokban, felettébb gyászos arckifejezéssel. Lucy oda sem figyelt rájuk; gyorsan kért magának egy Lángnyelv Whiskey-t, és már le is huppant kártyázni. Partnerei közül kettőt már ismert: ott volt Jetmir, a mogorva albán varázsló, és Nadia, a foghíjas lengyel boszorkány, akiről Lucy már tudta, hogy betiltott bájital-hozzávalókkal kereskedik. Rajtuk kívül ült még ott egy román ikerpár, akikkel Lucy csak egyszer találkozott, és egy csuklyás varázsló, akiről – Nadia elmondása szerint – senki sem tudta, hogy cseh-e vagy szlovák, ahogy azt sem, hogy annak idején miért rúgták ki a Durmstrang tanári karából. Az utolsó, hetedik helyen pedig most nem az a sunyi kobold ült, aki legutóbb folyton nyert, hanem...

– Mr. Bumfolt?!

– Mrs. Purkiss?! – A férfi szeme tágra nyílt. – Maga meg mit keres itt?

– Csak Doris – javította ki Lucy, de elkésett: Nadia már rá is villantotta foghíjas mosolyát.

– Te férjnél vagy? Nem illik hozzád!

– Robert nem szeret kártyázni – mondta könnyedén Lucy. – Köztünk szólva, nincs is különösebb érzéke hozzá... – Elbűvölő mosolyt villantott Mr. Bumfoltra. – Ha tudom, hogy maga is játszik, bemutattam volna ennek a társaságnak, amikor legutóbb itt járt.

– Munkaügyben jöttem – dörmögte Bumfolt. – Nem lett volna időm... most viszont szabad a hétvégém, gondoltam, leugrom megnézni, milyen itt az élet. Tetszik ez a Székelyföld!

– Románia – mordult fel az egyik iker tört angolsággal. – Nem Székelyföld.

Bumfolt zavart pillantást vetett rá. – Én azt hittem, a kettő ugyanaz.

– Rosszul hitte! – vágta rá bajt szimatolva Lucy. – A különbség olyasmi, mint Baruffio mágus esetében, csak nehezebb elmagyarázni. Mindenesetre, ha nem akarja egy halom bölény alatt találni magát, akkor válassza ki az egyiket, és ragaszkodjon hozzá!

Az asztal körül többen felnevettek, s ezzel csillapodtak a kedélyek. Jetmir lapokat osztott, és a játékosok megtették első tétjeiket.

Lucy a parti közben végig Bumfoltot figyelte a szeme sarkából. A férfi nem volt rossz játékos, de túl gyakran támaszkodott a véletlenre: ha jó lapjai voltak, sosem számolt a lehetőséggel, hogy valaki még nála is szerencsésebb lehet. Lucy pedig hiába próbált a játékra koncentrálni, egyre jobban érdekelte, vajon mit keres egy magas rangú minisztériumi hivatalnok hajnali háromkor egy lepukkant kocsmában, a kártyaasztalnál.

Hajnal előtt nem sokkal fejezték be a játékot; Lucy könnyű zsebbel, de aránylag jókedvűen indult vissza a kocsijához. Már a slusszkulcs után kotorászott, hogy kinyissa vele az ajtót, amikor Bumfolt hangját hallotta a háta mögött.

– Mrs. Purkiss... Doris... van egy szabad perce?

Lucy megfordult, és várakozó pillantást vetett a férfira. Bumfolt, aki pocakos termete ellenére általában olyan volt, mintha rugókon járna, ezúttal furcsán gondterheltnek tűnt. Hírből sem ismerhette az okklumenciát, de még az önfegyelmet sem; Lucy számára, aki fogékony volt az ilyesmire, csak úgy sütött belőle az aggodalom, és a váratlan találkozásuk miatt érzett nyugtalanság. Hangja ennek ellenére nyugodt, sőt, nyájas volt, amikor megkérdezte:

– A férje nem tudja, hogy itt van, ugye?

Lucy a szemébe nézett. – A főnöke nem tudja, hogy itt van, ugye?

Bumfolt kurtán-furcsán felnevetett. – Magát aztán nem kell félteni, igaz? Valóban erre akartam kilyukadni. Tudja, a munkámból adódóan nem sűrűn űzhetek szerencsejátékokat, hiába tartom őket csupán... hm... egyszerű szórakozásnak. – Bumfolt vállat vont. – Holnap reggel találkozóm van a rezervátum igazgatójával, ahol dolgozik. Az, hogy előtte összefutottunk, maradjon a mi kis titkunk, rendben?

– Ahogy akarja – felelte közömbös arccal Lucy. – Egyébként sem származna hasznunk abból, ha eljárna a szánk, igaz?

– De nem ám! – sietett megjegyezni Bumfolt.

Egy pillanatig némán nézték egymást, aztán Lucy meglengette a slusszkulcsot.

– Bevigyem a rezervátum kapujáig? Csak egy mérfölddel odébb tudna hoppanálni.

– Köszönöm – bólintott Bumfolt. Kissé nehézkesen kászálódott be az anyósülésre (majdnem ráült Phineas Nigellusra, aki cserébe trollagyú vénembernek titulálta). Ahogy Lucy begyújtotta a motort, a lejátszóban rekedt kazetta rázendített a The Doors zenekar egyik lemezére – nehéz lett volna megmondai, melyik dallal kezdte, mert vagy három-négyre is rázendített egyszerre.

Lucy egy ideig némán taposta a gázpedált, aztán amikor megelégelte a Bumfolt irányából érkező riadt szusszanásokat, megjegyezte:

– Maga terelő volt, nem? Nem kéne beijednie egy kis kanyargástól.

– A seprűnyélen én voltam a főnök – motyogta Bumfolt. – És nem voltam ilyen közel a földhöz... – Váratlanul kitört belőle a kérdés: – Maga mindig sárkányokkal dolgozott?

– Nem mindig. – Lucy vállat vont. – De folyton visszatalálok hozzájuk.

– Nem fél tőlük?

A boszorkány elgondolkodott. – Néha – felelte. – Egy kicsit muszáj, különben az ember óvatlanná válik körülöttük. A sárkányok nem hülyék, megérzik az ilyesmit. Kihasználják. Az a három példány, amit a maga emberei elszállítanak majd a Trimágus Tusára, mind fogságban nevelkedett, és a könnyen kezelhető fajokhoz tartozik. A walesi zöldeket például testőrsárkánynak képezzük ki, hogy megvédjenek minket a vadabb fajtáktól.

– Szóval annyira nem lesz veszélyes az a bizonyos első próba – szögezte le Bumfolt.

Lucy felnevetett. – Dehogynem! A sárkányok nem háziállatok. Az a három példány, amit kiadunk a kezeink közül, persze idomított... de ez egy sárkány esetében legfeljebb annyit jelent, hogy ha eleget evett, nem nyírja ki a gondozót, aki felnevelte.

Bumfolt nyelt egyet. – Szóval ha az egyik sárkány épp felfalni készül egy bajnokot, és a maguk embere ráparancsol, hogy hagyja békén, akkor engedelmeskedni fog?

– Elvileg igen.

– És a gyakorlatban?

– Nem tudjuk – felelte hűvös nyugalommal Lucy. – Sosem próbáltuk ki.

Egy ideig csendben suhantak tovább a szerpentinúton, aztán a boszorkány újra megszólalt:

– Nem irigylem magát, Ludo. Hatalmas felelősség megrendezni egy ilyen Tusát...

– De legalább olyan jó szórakozás! – felelte Bumfolt, és szavai most végre újra régi, lelkes önmagát idézték. – Erre időnként emlékeztetnie kell magát az embernek, ha Barty Kuporral dolgozik – tette hozzá kis mosollyal.

Lucy megértően bólintott. Bumfolt nem is sejthette, hogy egy távoli, számára nem létező múltban a boszorkány épp olyan jól ismerte Barty Kuport, mint ő; és ez a kijelentés számos elfeledettnek hitt emléket feltámasztott benne. Talán ezért taposott rá még jobban a gázra, százhússzal száguldva el a Hargitafürdő határát jelző ötvenes tábla mellett.

*

Reggel hét óra is elmúlt, mire Lucy éktelen csikorgással lefékezett a Vérbükk köz 2. számú ház előtt. Az átvirrasztott – és átalkoholizált – éjszaka utóhatásai egyre jobban éreztették magukat, és az állapotán az sem segített, hogy a vezetés alaposan felkavarta a gyomrát. Másra sem bírt gondolni, csak egy pohár vízre, némi elrágcsálandó macskagyökérre, és egy kiadós, egész napos alvásra. Már Remus is biztosan visszaváltozott emberré, és lefeküdt... kis szerencsével észre sem fogja venni, hogy ő, Lucy egyáltalán elhagyta a házat.

Bódult másnaposságából az a tény zökkentette ki, hogy az alacsony kerítés másik oldalán Zongor Márkus két fej nélküli birkatetemet vonszol végig az udvaron, a lábuknál fogva. Ahogy Lucyt meglátta, ledobta őket, és lelkesen odaintett a boszorkánynak.

– Jóreggel' Doris! – rikkantotta vidáman. – Ha tudná, micsoda kapásom volt!

Magyarul beszélt; és bár Lucy nem ismerte a „kapás" szó jelentését, gyanította, hogy a birkák körül foroghat a dolog.

– Na, mit látott az éjjel? – kérdezte, utánozva a férfi hanghordozását.

– Farkast! – vágta rá büszkén Markus. – Hetek óta fogynak a jószágaim, és nem értettem, miért – hát rájárt a mocsok! Na de most találkozott a puska végével...

Lucy magyartudása távolról sem volt tökéletes, de a „farkas" és a „puska" szavakra kiterjedt – és ez elég is volt hozzá, hogy meghűljön benne a vér.

– Azt akarja mondani... – nyögte, a saját anyanyelvére váltva –, hogy lelőtt egy farkast? Most? Tegnap?

– Még nem találtam meg – felelte vidoran Markus –, de lesántult, annyi szent! Most alszom egy jót... majd délután felnyergelem a Tónit, szólok a lenti szomszédnak, hogy hozza a kutyáit, aztán uccu neki. Három lábon csak nem szaladhatott a világ végéig!

– Aha – felelte színtelen hangon Lucy. – Szép lövés lehetett. Kár, hogy nem láttam.

Udvariasan visszautasította Zongorék reggelimeghívását, és csak akkor kezdett éktelenül káromkodni, amikor becsukódott mögötte a Remusszal közös házuk ajtaja. Egész nap aludni akart... lustálkodni... a szőnyegen elterülve olvasni... nem a legjobb barátja életéért rettegni, a franc egye meg!

A szitkok folyama végül elapadt, a pánik helyét pedig tettrekészség vette át; és Lucy Dawlish úgy húzta fel a sárkánybőr csizmáját, mintha minden nap sánta vérfarkasokat hajkurászna.

– Gyerünk, Fifi – mondta halkan, elszántan, és a zsebébe süllyesztette az álmosan morgolódó jarvey-t. – Szükségem van a szimatodra.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)