– Maradjon mellettem – suttogta Black. Az arca közelebb lehetett Lucyéhoz, mint gondolta; a lélegzete a boszorkány arcát csiklandozta. – Ha elveszítjük egymást, azzal legalább annyira megkönnyítjuk Sanguini dolgát, mintha eret vágnánk.

Lucy addig erőltette a szemét, míg ki nem vehette a férfi alakját a fényűző szalon asztalkákkal, gyertyatartókkal, drapériákkal és vacsoravendégekkel tarkított díszlete előtt. Black kiábrándító bűbája az egyik legprofibb varázslat volt, amit életében látott; eleven, lélegző kaméleonokként jártak-keltek Sanguini meghívott vendégei közt, a kastély félhomályos tereiben pedig senkinek sem tűnt fel, hogy a kelleténél kettővel több árnyék vetül a falra. Kedvükre hallgatózhattak, beleleshettek a kártyaasztalnál ülők lapjaiba, és feltörhették az alagsorból a kastélykertbe vezető kétszárnyú teraszajtó zárját: ez volt a menekülési útvonal, amelyen Remust tervezték kicsempészni az épületből.

– Nem számítottam ennyi emberre – jegyezte meg Black, egy ügyes mozdulattal visszalökve a helyére a piña coladát, amit Lucy egy arrajáró pincér tálcájáról emelt le. – Vajon mind csak díszlet, vagy vacsora?

– Van egy pár vámpír a környéken, aki szívesen megkóstolná őket – súgta Lucy. – De Sanguini hallani sem akar róla; mióta lepaktált Tudjukkivel, nem akar balhét a varázslókkal.

– Mondja csak, hogy Voldemort – felelte Black. – Nevetséges, hogy állandóan kerülgetjük a nevét, mintha valami mugli bálvány lenne, nem gondolja?

– Nem vette még észre, mennyi szarság történik azokkal, akik kimondják a nevét? – kérdezte nyugtalanul Lucy. – Tuti, hogy valami átok ül rajta.

– Ostobaság! Olyan, mint a Zordó körüli legendák. Ötödéves koromban a fél kastély meg volt róla győződve, hogy látták, és mind meg fogunk halni, holott az egész csak egy ostoba tréfa volt.

– ...és maga aktívan részt vett benne, igaz?

– Megmondtam, hogy ne másszon bele a fejembe!

– Nem másztam bele! – felelte kissé sértődötten Lucy. – Csak a hangjából hallottam. Egy pillanatig nem volt olyan... gyakorlottan fagyos.

Black nem méltatta válaszra. Hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan rossz kedve egészen addig kitartott, míg be nem fejezték a szalon és a mellette lévő bálterem feltérképezését, és továbblopóztak az Északi Torony irányába, amerre Bob Roshtát és Myron Wagtailt sejtették. Itt már gyorsan haladtak: tudták, hogy a bálteremben koncentrálódott emberi vér szaga nem rejti többé el őket a rájuk leselkedő vámpírok elől. Mozgó célpontokká váltak; és amikor akadálymentesen értek el a kérdéses toronyba vezető lépcsőhöz, Lucy csapdát kezdett sejteni.

– Rohadtul nem stimmel ez az egész – jelentette ki. – Amikor legutóbb itt jártam, Sanguini úgy viselkedett, mint aki azt is tudja, mikor voltam utoljára vécén. A falrepedésben lakó pókoknak is ő parancsol. Tudnia kell, hogy itt vagyunk!

– Valószínűleg tudja – hagyta rá Black. – Vagy legalábbis számít rá, hogy maga felbukkan.

– Mégsem próbál megállítani minket – folytatta a gondolatmenetet Lucy. – A kulcsot is mintha direkt azért mutatta volna meg, hogy tudjam, honnét kell ellopni. A nyakamat rá, hogy csak játszik velem! Miért nincs most itt?!

– Mert biztos a dolgában – felelte nyugodtan Black. – A vámpírok mesterei a félrevezetésnek és az illúzióteremtésnek; kiválóan értenek hozzá, hogy ködös féligazságokat tálaljanak megmásíthatatlan tényként, valahogy úgy, mint a kentaurok. A jóslatnak tűnő kijelentéseik mögött azonban legtöbbször nincs tartalom, csak némi közepes színészi játék: ami egy vámpír szájából sejtelmesnek és misztikusnak tűnik, az az átlag jós előadásában egyszerűen röhejes. Sanguini tudja, hogy maga is ügyes hazudozó: azt akarja, hogy féljen tőle, és félelmében hibákat kövessen el.

– Akár elkövetem őket, akár nem, végül úgyis a karjaiba szaladok – morogta Lucy. – Kezdettől fogva így alakította a helyzetet. Sakk-matt.

– Ez nem újdonság magának – mondta halkan, szinte szelíden Black. – És nem tántoríthatta el attól, hogy idejöjjön.

– Muszáj – sziszegte Lucy.

A félelem, mely eddig csak a tudata rejtett, hátsó zugaiban lappangott, most minden tagját átjárta; olyan görcsösen markolta meg a köpenye alatt a pálcáját, hogy szinte fájt. Mégis lenyelte a torkába nőtt gombócot, és követte Blacket a toronyba vezető falépcsőn, ami minden léptüknél vészjóslóan nyikordult egyet (míg a varázsló bele nem bombázott valami Lucy számára ismeretlen bűbájt).

Nincs mitől tartanod, bizonygatta magának a boszorkány. Sanguini azt hiszi, egyedül vagy. Azt hiszi, sarokba szorított, és be vagy szarva...

...ami azt illeti, ezt elég jól hiszi.

A Walpurgis Lányai számára kijelölt, öltözővé avanzsált toronyszobából halk zene szűrődött ki a csukott ajtón keresztül. Ha azonban Lucy eléggé figyelt, más hangokat is hallhatott: papírzörgést, egy szekrényajtó nyikorgását és egy beszélgetés hangjait.

– Csukd már be az ablakot, te barom – mondta ekkor egy hang, amihez Lucy emlékezete Kirley Duke gitáros nevet társította –, mielőtt besodor egy csapat vámpírt a huzat!

Lucy a zsigereiben érezte, hogy Blacknek is pontosan ugyanaz az ötlete támadt, mint neki. A varázsló nagy lendülettel berúgta az ajtót, s egy pálcaintéssel kisebbfajta orkánnak is beillő szélrohamot szabadított a helyiségre: tökéletes alkalmat teremtett rá, hogy észrevétlenül átslisszolhassanak a szobán.

Ugyanebben a pillanatban azonban valami más is történt. Lucy nagyjából úgy érezte magát, mintha a kilenc- és háromnegyedik vágányra vezető kőfalon keresztül egyenesen belerohant volna egy mozdonyba – a szobába lépve ugyanis valami olyan erővel fékezte le a lendületét, hogy hassal terült el a földön. Rögtön ezután rádöbbent, hogy Black kiábrándító bűbája megtört; Myron Wagtail ugyanis a hátsó ablaknál állt, és minden kétséget kizáróan kettejüket bámulta.

– A picsába! – fakadt ki önkéntelenül Lucy. Akaratlanul is Sanguini jutott az eszébe: az a rafinált szemétláda még azt is sikerrel elintézte, hogy lejárassa őt az exe előtt!

– Azannya! – találta meg a hangját Myron. – Jerry igazat mondott – itt van! Hallod, Roshta? Tényleg itt van!

Lucy ösztönösen visszafogta Black átkozásra emelt karját.

– Jerry? – kérdezte feltámadó reménnyel. – Ti ismeritek Jerry-t? Itt van valahol?

Myron Wagtail nem válaszolt, csak bámult rá, mint valami világcsodájára. A pillanat – váratlansága ellenére – kissé antiklimaktikusnak bizonyult; a bőr és tüll bizarr egyvelegébe öltözött rocksztárban nyomokban sem lehetett felismerni a vézna, nagyhangú kamaszfiút, aki tizenhat éves korában olyan keservesen összetörte Lucy-t, és a boszorkány gyanította, hogy Myron sem tudná őt összepárosítani a pimasz, pattanásait mugli alapozóval takaró kamaszlány képével – még akkor sem, ha lenne róla bármilyen emléke.

Léptek zaja hallatszott, és a szoba másik végéből nyíló ajtóban feltűnt Bob Roshta alakja. A mogorva zenésznek szólni sem volt ideje, már lendült is Black pálcája; és egy szempillantás múlva nem csak ő, hanem Myron és Kirley Duke is le voltak fegyverezve. Lucy érezte, hogy a pálcája finoman megrándul a kezében – eltűnődött, vajon ez a közvetlen közelében kiszórt bűbáj mellékhatása volt-e, vagy csak Black döntött úgy az utolsó pillanatban, hogy mégis megbízik benne.

Bob Roshta a megadás pozíciójába emelt kézzel oldalazott be a szoba közepére.

– Nem akarunk bajt! – bizonygatta. Lucy ekkor döbbent rá, mennyit fogyott, mióta utoljára látta: magas, vállas alakjával, sötét hajával és szögletes állával mintha Black izmosabb, kevésbé viharvert alteregója lett volna.

– De bizony, hogy rohadtul nem! – tette hozzá komikusan vékony hangon Kirley Duke. – Nem láttunk semmit. Nem is találkoztunk. Egymás hírét sem ismerjük!

– Fogd már be! – csattant fel Myron. – Most, hogy végre itt a csaj, beszélni akarok vele. – A pillantása Blackre tévedt. – Te meg átkozottul ismerős vagy nekem haver! Nem láthattalak valami turnéplakátokon Londonban?

Black karja ismét megrándult, és amikor Lucy ösztönösen megszorította, dühösen mordult fel.

– Meddig akarja még húzni?! Amíg nem tudják, kik vagyunk, úgysem fognak segíteni; ha megtudják, akkor pedig azért nem.

– Jerry segíthet! – vágta rá Lucy. – És akkor nem lesz balhé.

– Vagy elárulhat minket...

– Pont ahogy Dung, vagy bárki más – vetette ellen Lucy.

Myron felnevetett.

– Nem mondod, hogy még a menedzserem is neked dolgozik! – A rászegeződő pálcákra ügyet sem vetve előrelépett, és ámulva csóválta meg a fejét. – Hihetetlen – dünnyögte. – Tényleg emlékszem is rád, meg nem is.

– Miért kellene emlékezned rám? – kérdezte élesen Lucy. – Sosem találkoztunk!

– Jaj, a fenét nem! – legyintett Myron. – Tudom, mi történt valójában, Tonks elmagyarázta!

Lucynak minden önuralmára szüksége volt, hogy bosszús értetlenséget erőltessen az arcára.

– Mégis ki a franc az a Tonks?!

– Ne add tovább a hülyét, Doris Purkiss! – mordult fel Bob Roshta. – Nem tudjuk, ki vagy valójában, és hogyan tűntél el a szemünk elől; de az holtbiztos, hogy ha valaha viszont akarod látni a vérfarkasodat, akkor most szépen válaszolsz a kérdéseinkre! Tartozol nekem az igazsággal – nekem és Tonksnak, meg Weasley-nek, akik hónapok óta kutatnak utánad!

Lucy sápadtan, remegő kézzel szegezte a férfira a pálcáját.

– Te tartozol nekem, seggfej! – sziszegte. – Nélkülem már rég holtan feküdnél egy árokban. Egyébként is, nyilvánvalóan hazudsz. Senki sem emlékezhet rám, aki valaha ismert – senki! Pletykákat persze hallhattál, de hogy milyen hülye összeesküvés-elméleteket gyártottál belőlük, az már a te dolgod.

– Merula! – ordította az arcába Bob Roshta, mintha kibírhatatlan fájdalmat okozna vele. – Ha másnak nem, legalább neki tartozol az igazsággal – nekem pedig jogom van megtudni, hogy mi történt vele. Miattad halt meg, és te még arra is képtelen vagy, hogy a szemembe nézz, és elmondd az igazat!

Lucy-t olyasfajta érzés kerítette hatalmába, mintha a mellkasát belülről találták volna el egy fagyasztóbűbájjal.

– Az igazat akarod, Bob? – kérdezte halkan, vészjóslóan. – Biztos vagy benne? Nekem úgy tűnik, kissé túl érzékeny hozzá a lelked.

– A te műved! – kiabált rá a férfi. A keze ökölbe szorult, és Lucy tudta, hogy csak azért nem tesz semmit, mert Black négy varázspálcával a kezében áll mögötte. Makacsul elfojtotta a hangja remegését, s a tőle telhető legfölényesebben válaszolt.

– Ha bármit is kiderítettél volna rólam, tudnád, hogy nem vagyok gyilkos; és hogy éppen azok elől rejtőztem el, akik Merula haláláért felelnek. Sajnálom, mert a barátom volt... nem kellett volna így történnie, de magának kereste a bajt. Beleavatkozott a dolgaimba – mint ahogy most te is.

A kábító átok vörös villámként cikázott át a szobán, az azt kísérő durranás azonban elmaradt – mint Lucy rádöbbent, azért, mert Black elnyomta egy hangtompító átokkal.

– Merlin seggére, Myron! – nyüszített fel Kirley Duke. – Mondtam, hogy ne kezdj ki vele!

– Doris! – Myron felemelte a kezét. – Ha most elkábítasz, abból nagy gáz le...

– Stupor!

Az újabb vörös fénycsóva a mellkasa közepén találta el a varázslót. Kirley Duke egy pillanattal később ugyanerre a sorsra jutott, és a padlón fekvő három eszméletlen testet látva Lucy védtelenebbnek érezte magát, mint a Voldemort elől való szökése óta bármikor.

– Gyerünk – vetette oda Blacknek. – Nincs sok időnk, a banda többi tagja bármikor benyithat...

A varázsló éles, bizalmatlan pillantást vetett rá.

– Amikor Wagtail azt mondja, Tonks, Ted Tonksra gondol?

– Valószínűleg a lányára – felelte kitérően Lucy. – Nymphadorára. Kettővel alattam járt a Roxfortba; jóban voltunk, amíg... nem számít! Nézze, ha titokban hátba is akarom támadni, hogy átadjam a minisztériumnak, most még nincs itt az ideje, oké? Ma este megbízhat bennem.

Black keze erre eltűnt a köpenye zsebében, és egy pillanattal később átnyújtotta a boszorkánynak a Százfűlé-főzetet tartalmazó üvegcsét. Lucy fürgén kihúzta belőle a dugót, és a varázslótól elfordulva kitépett egy szálat Myron Wagtail hajából. Mellette Black Bob Roshtához guggolt le, és figyelmesen szemlélni kezdte az arcát.

– Igyekezzen már! – szólt rá Lucy. – Át kell alakulnunk!

Black azonban a fejét rázta; egyszerre úgy tűnt, elemében van.

– Hagyja! – mondta. – Tépjen ki még egy szálat Wagtail hajából, és keverje ebbe. – Azzal a másik üvegcsét is átnyújtotta a boszorkánynak. – Fogadok, hogy a kastély tele van olyan védővarázslatokkal, mint amibe az imént beleszaladtunk. Jól jöhet még.

– De maga...

– Ez a fickó hasonlít rám – jelentette ki Black. – Ha felveszem a ruháit, messziről senkinek sem fog feltűnni, hogy nem ő vagyok. Minden ajtón én megyek majd be először; így érezni fogom, ha átsuhan rajtam valami jelzőbűbáj, magának pedig nem kell minden sarkon újra átalakulnia.

– Soványabb, mint Roshta – vetette ellen Lucy. – Valakinek fel fog tűnni...

Black megrázta a fejét. – Az emberek azt látják, amit látni akarnak – felelte. – Myron Wagtail-t látják majd elsuhanni a bárban, és meg sem fordul a fejükben, hogy az őt követő, Bob Roshtának öltözött valaki bárki más legyen, mint maga Bob Roshta, aki egyébként sem érdekel senkit. Higgye el, tudom, miről beszélek... ha normálisan alakult volna az életem, tizenöt éve ez lenne a munkám.

Lucy-ba megmagyarázhatatlan bizalmat plántáltak ezek a szavak; némán bólintott, és felhajtotta a hozzáadott hajszáltól lilásvörösre színeződött főzetet. Bosszantóan kellemesnek találta az ízét – mintha valami sűrű, fűszeres mézsört ivott volna –, és egy futó pillanatig azt hitte, az átváltozása is ilyen sima ügy lesz.

Lucy korábban kétszer ivott már Százfűlé-főzetet: mindkét eset roxfortos korában történt, és mindkét személy, akinek a külsejét felvette – Tonks és Merula – többé-kevésbé az övéhez hasonló magassággal és testalkattal rendelkezett, így nem okozott számára különösebb sokkot, hogy a bőrükbe bújjon. Myron Wagtail azonban magasabb volt, vállasabb, szélesebb csípőjű, erősebb, és – végül, de nem utolsósorban – férfi...

Mögötte Black egy gyors bűbájjal lemásolta Bob Roshta ruházatát, s egy rosszalló fintor kíséretében kissé szétnyitotta az inget a nyakán. Ahogy visszafordult a faltól, Lucy egy tetoválás apró részletét látta eltűnni a gallérja alatt.

– Na, egyben van? – kérdezte enyhe gúnnyal a férfi. – Úgy néz ki, mint aki mindjárt rókázik.

Lucy elfojtotta a kísértést, hogy magyarázni kezdje, milyen érzés, ha az embernek hirtelen olyan testrészei nőnek, amelyek korábban természetszerűleg hiányoztak, és szaggatottan bólintott. Egy pálcaintéssel Myron Wagtail extravagáns fellépőruhájának tökéletes másává változtatta blúzát és kopott farmerét, melyek addig szinte kibírhatatlanul feszültek a varázslótól kölcsönzött, rémisztően idegen testen.

– Exmemoriam – suttogta, kis híján összerezzenve, amikor Myron hangját hallotta a sajátja helyett. A három elkábított zenész emlékei erre a feledés ködébe vesztek; és Lucy remélte, hogy a sebtében berendezett öltözőbe visszatérő társaik ugyanúgy a sarokban heverő üres üvegeknek tulajdonítják majd a jelenséget, mint ők maguk. Bob Roshta fölött még megállt egy pillanatra, és lassan, mintha egy álomban járna, a halántékának szegezte a pálcáját. Érintése nyomán az emlékei vékony, ezüstös szállá álltak össze, s az ájult férfi homlokához érve eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna.

– Ebből kiderül, ki ölte meg a barátnőjét, és hol találja – magyarázta Black kérdő tekintetére Lucy. – Ha megtudja az igazat, talán végre leszáll rólam.

Black átlépte a küszöböt, s amint megbizonyosodott róla, hogy a bűbáj nem indul be ismét, intett a boszorkánynak, hogy kövesse. Lucy a válla fölött visszaküldte a szobába a Stupor ellenátkát, de nem várta meg, hogy hasson; helyette eltűnt Black nyomában az első lépcsőfordulóban, és próbálta Remus felé terelni a gondolatait.

Myron Wagtail szavai azonban tovább rágták őt belülről.

Tonks és Bill tehát nyomoztak utána: tudomást szereztek a létezéséről, és azt is megsejtették, hogy valaha ismerték őt. Bill, a volt szerelme, és Tonks, a volt legjobb barátja... naná, hogy azt a kis „volt" szócskát mindkét esetben csakis saját magának köszönhette.

Hiába, gondolta sötéten Lucy, senki sem bírja mellettem sokáig.

– Ez egészen simán ment – jegyezte meg Black. Bob Roshta bőrnadrágja lötyögött rajta, az arcára tolt napszemüveg pedig kissé komikusan festett a sötét folyosón, összességében azonban egyáltalán nem egy szökött tömeggyilkos benyomását keltette, és Lucy ezt sikerként könyvelte el. – Most jön az a rész, amit utálni fog...

– Elintézzük Sanguinit – felelte tettetett lelkesedéssel Lucy. – Miért utálnám?

Black ügyet sem vetett rá.

– ...beszélgetni fogunk.

Lucy összefonta Myron Wagtail bőrbe és tüllbe bugyolált karjait, és remélte, hogy felháborodása kellő mértékben kiült kölcsönzött arcára.

– Egy mentőakció közepén vagyunk. Ilyenkor nem szokás beszélgetni!

Black megragadta a karját, és szinte követhetetlen sebességgel vonszolta két emelettel lejjebb a csigalépcsőn – mint kiderült, épp időben, ugyanis a Walpurgis Lányai kissé kapatos többi tagja pár másodperccel később tűnt fel a kanyarban. Black megvárta, míg elhaladnak, csak utána taszigálta tovább Lucy-t, meg sem állva egészen addig, amíg ki nem értek a kastély két szárnyát összekötő bástyafal tetejére, ahol a boszorkánynak végre sikerült kiszabadulnia a szorításából.

– Na ez például rohadt feltűnő volt! – csattant fel, szégyellve korábbi figyelmetlenségét. – Úgy csinált, mintha szobára mennénk!

– A pletykalapok imádni fogják.

– ...de maga persze csak beszélgetni akar velem.

– Ameddig így néz ki, sajnos nem tárgyalóképes a dolog – felelte Black. Éberre fagyott arcán egy mosoly suhant át, szinte láthatatlanul; de Lucy észrevette. – Egyébként is, meg kell keresnünk Remust.

– Nem lesz egyszerű – horgasztotta le a fejét Lucy. – Ez a hely még nagyobb, mint amire emlékeztem. Bárhol lehet...

– Van rá mód, hogy megtaláljuk, de ahhoz meg kell ígérnie, hogy nem ad fel a Minisztériumnak.

– Mégis hogy a fenébe függ össze a kettő?! – tárta szét a karját Lucy.

Black felvonta a szemöldökét.

– Úgy, hogy ha ennyire ügyesen takarékoskodik az információkkal, én sem tehetek másként. Eddig szó sem volt semmiféle Meruláról, akit megöltek – csak arról, hogy maga bankot rabolt. A gyilkosság más tészta.

– Merula a lakótársam volt – sóhajtott Lucy. – Egy évfolyamba jártunk a Roxfortban, és amikor két éve albérletet kerestem Londonban, megint találkoztunk. Nem sokkal később jött össze Bobbal... én meg jobb belátásom ellenére visszaköltöztem Bill Weasley-hez, és onnantól kevesebbet láttuk egymást. Aki megölte, arra akarta őt felhasználni, hogy a közelünkbe férkőzzön, mert Bill meg én akkoriban nyakig benne voltunk a Sequestrum-ügyben. – Lucy megborzongott. – Merula halála rádöbbentett, mekkora szarviharba keveredtem, ezért léptem le. Nem akartam, hogy még többen meghaljanak miattam, és idegesített, hogy a vécére is kémek követnek. Szegény Bob ártatlanul sodródott bele ebbe az egészbe... tényleg szerethette Merulát, ha még most is válaszok után kutat.

– Szóval mióta rájött, mibe keveredett, folyamatosan próbál kihátrálni az egészből – mondta lassan Black.

– Majdnem sikerült is – bólintott Lucy. – A koboldok párszor a nyomomra bukkantak, de könnyű volt lepattintani őket. Sanguinivel sokkal nehezebb dolgom volt, amikor kitalálta, hogy nem tűri a vérfarkasokat a vadászterületén... – Lucy elnézett a mellvéd fölött a sötét messzeségbe, és felsóhajtott. – Az az igazság, hogy Remusnak nem is szóltam a dologról. Tudja, időnként kitalálja azt az ótvaros baromságot, hogy mindenkire veszélyes, és elvonultan kellene élnie a társadalomtól egy barlangban. Nem akartam megint hónapokig ezt hallgatni, úgyhogy elhatároztam, hogy szép csendben, a háttérben oldom meg a dolgot... mit ne mondjak, fantasztikusan sikerült. Maga szerint nagyon haragudni fog?

– Egy ideig – felelte Black. – De majd megbékél vele.

– És maga megbékél vele, ha megígérem, hogy tényleg nem repülök rá a zsák pénzre, amit a skalpjáért adnának a Minisztériumban? Már csak Remus miatt sem... izé, főleg miatta nem, de már ezzel is lehet kezdeni valamit, nem gondolja?

Black egy pillanatig összehúzott szemekkel figyelte őt – Lucy némi elégtétellel gondolt rá, hogy Myron Wagtail arcát látja az övé helyett –, aztán bólintott.

– Remek! – sóhajtott megkönnyebbülten Lucy. – Most, hogy ezt tisztáztuk, már beavathat a szupertitkos nyomkövető bűbája rejtelmeibe.

Black körülnézett, és amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli őket, lazán lehunyta a szemét, mintha fel akarna idézni valamit; a következő pillanatban pedig...

– Merlin seggére... – Lucy megütközve bámulta a helyet, ahol az imént még Black állt, most pedig egy hatalmas, fekete kutya vakarta a fülét. – Maga animágus!

A kutya lekicsinylően villantotta rá sárga szemét, mintha csak egyértelmű kijelentéséért akarná megfeddni; Lucyba pedig kellemetlen éllel martak bele a Pyrites konyhájában szerzett emlékei, közülük is a teáscsészéje alján látott, halált hozó ómen képe. Ez a kutya tulajdonképpen egészen úgy nézett ki, mintha a Zordó lenne.

Alattuk, a kastély udvarán mozgolódás támadt, s a bálteremből kitóduló tömeg követhetetlenül hömpölygött az udvaron felállított színpad irányába. Úgy tűnt, Myron Wagtail nem keveredett gyanúba, és a Mundungus által említett koncert megrendezésre kerülhet.

A kutya sürgetően vakkantott egyet, Lucy pedig követni kezdte a kastélyon át. Black bonyolult varázslatok helyett egyszerűen kiélesedett érzékeire hagyatkozott; így kerültek ki három koboldot, egy kentaurt, egy csapat vihorászó banyát, és egy újságírót, aki fennhangon panaszkodott a fotósának („azzal a mogorva Roshtával egy árva szót sem lehet váltani, pedig van benne potenciál – olyan megtörten bluesos a tekintete!").

– Megtörten bluesos – súgta oda a kutyának Lucy. – Jó, mi? Lehet, hogy egy kicsit túllőttem az emléktörlő bűbájt...

A kutya szusszant egyet, amit akár a vidámság kifejezéseként is lehetett értelmezni, és ismét ádáz nyomkeresésbe kezdett. Ügetve vágott át a kastélyon, Lucynak pedig minden erejére szüksége volt, hogy lépést tartson vele; némi bosszúsággal tűnődött el, hogyan szorulhatott ennyi erő Blackbe, aki olyan sovány volt, hogy valósággal elfújta a szél. Ha nem Myron Wagtail hosszú lábai diktálják neki az iramot, már régen elveszítette volna a nyomát.

Black szimata az egyik kisebb, eldugott toronyba vitte őket, egy szépen faragott, bőrberakásos ajtó elé. A férfi ott újra Bob Roshta hasonmásává változott, és kíváncsian rátenyerelt az ajtóra.

– Biztos, hogy odabent van? – kérdezte aggódva Lucy.

Black vállat vont. – Soha semmi sem biztos – felelte –, de az orrom ide vezetett. A nyomkövető bűbájokat el lehet téríteni, de egy kutya szimatát aligha.

– Helyes – mondta Lucy. – Akkor nyomás.

Ám egyikük sem mozdult; és Black kis szünet után megsimogatta az állát, töprengő pillantást vetve a boszorkányra.

– Maga szerint is túl egyszerű, ugye? Arról volt szó, hogy fürtökben fognak lógni rólunk a vámpírok.

– Valószínűleg figyelnek minket – felelte vonakodva Lucy. – Sanguininek végig tervei voltak Remusszal meg velem; nem fog azonnal támadni, amíg egyértelművé nem tesszük, hogy az ellenségei vagyunk, ahogy Jerry sem. A többi vámpír... hát, bennük már nem vagyok olyan biztos. Sanguini mindenesetre éppen azt akarja, hogy megtaláljam Remust. Muszáj belesétálnunk a csapdájába.

Kinyúlt, hogy lenyomja az ajtókilincset, de Black visszatartotta.

– Én csinálom – jelentette ki, és intett a pálcájával. – Alohomora!

A zár – Lucy határtalan meglepetésére –, engedelmesen kattant egyet, és az ajtó kitárult.

A boszorkány a maga részéről sok mindenre számított, de arra nem, hogy elrabolt barátját egy mennyezetig érő könyvespolcokkal és süppedős fotelekkel felszerelt, levegős toronyszobában fogja találni, a keze ügyében egy gőzölgő kupával, egy nagy tábla csokoládéval, és Edgar Allan Poe összes műveivel.

– Remus! – kiáltotta ösztönösen; és mielőtt Black felocsúdott volna, már rohant is.

Ezúttal olyan érzés volt átlépnie a küszöböt, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. Egy éles, ezüstös villanás kíséretében ért földet Remus lábai előtt a padlón – a saját alakjában. Black a folyosó árnyai közt maradt, s egy pisszenéssel sem árulta el a jelenlétét; így a boszorkány lett a férfi riadt kérdezősködésének kizárólagos alanya.

– Lucy! – kiáltotta Remus, és szorosan átölelte őt, miután felsegítette a földről. – Mi tartott ilyen sokáig? Mi történt veled? És hol van Sanguini?

– Hogy mi tartott ilyen sokáig?! – Lucyban ádáz csatát vívott a felháborodás és a nevethetnék. – Ha éppen tudni akarod, nem olyan egyszerű bejutni ide – te meg csak itt ülsz, és pusztítod a csokoládét drámai fogságodban! Most nagyon utállak, tudod?

– Drámai fogságomban? – Remus értetlenül meredt rá. – Te meg miről beszélsz?

– Mifelénk fogságnak hívják azt, amikor az ember be van zárva egy szobába – felelte ugyanolyan értetlenül Lucy.

Remus rámosolygott. – Én zártam be az ajtót! Tele van a kastély idegenekkel, és nyugodtan akartam olvasni, míg megjössz. Sanguini említette, hogy ma érkezel, és végre mindent megmagyarázol. – A tekintete egy kissé elfelhősödött. – Nem emlékszem pontosan, mi történt velem teliholdkor, de azt tudom, hogy a vámpírok közbeléptek, és mostantól békében élhetünk itt. Ezt te beszélted meg velük, ugye? Nem hittem volna, hogy lehetséges!

Lucy döbbenten pislogott. – Oké – mondta –, menjünk sorban. Sanguini és az emberei... mármint, a vámpírok... nem bántottak téged?

– Dehogy! Ami azt illeti, nagyon is vendégszeretően viselkedtek. Sanguini panaszkodott, hogy sosem bíztál benne... és úgy tűnik, bennem sem, hiszen valamiért elmulasztottad említeni, hogy korábban is találkoztál vele.

Lucy kutató pillantást vetett Remusra. Barátja nem tűnt különösebben viharvertnek – határozottan jobb állapotban volt, mint azt egy farkasölőfű-főzet nélkül átvészelt telihold után pár nappal várni lehetett volna, és szemmel láthatólag túl jó kedvében volt ahhoz, hogy nehezteljen rá.

– Sanguinivel... megegyeztünk valamiben, az egyezség pedig felbomlott – felelte óvatosan Lucy. – Nem tudtam, hogyan fog viselkedni veled. Féltem, hogy rád támad.

Remus a fejét rázta. – Igazán jó volt hozzám a maga módján – vallotta be. – És persze Jerry! Valamiért meg van róla győződve, hogy mi ketten... izé...

– Előfordulhat, hogy rájátszottam egy kicsit – felelte Lucy –, de nem jobban, mint ők a maguk szerepére. A napokban történt pár dolog, amiről nem tudsz, és sok tennivalónk van. Kezdve azzal, hogy el kell tűnnünk innét, de nagyon gyorsan!

– Már miért kéne eltűnnünk? – vonta fel a szemöldökét Remus. – Sanguini vendégei vagyunk! Azt mondta, ha akarjuk, örökké nála maradhatunk.

– Figyelj! – csattant fel Lucy. – Sanguini nem az, akinek mondja magát. A nagylelkűsége csak álca: valójában az ellenségünk. Nem szabad besétálnod a csapdájába.

Remus csodálkozva nézett rá.

– Ha nem ő vezetett hozzám, akkor hogy kerülsz ide? A vámpírok segítsége nélkül nem találhattad meg a nyomomat.

– Én nem – felelte diadalittasan Lucy –, de ő igen!

Lassú, teátrális mozdulattal a nyitott ajtó felé fordult, s amikor a várt hatás elmaradt, bosszúsan felsóhajtott.

– A fene egye meg, jöjjön már elő!

– Nem érek rá szórakoztatni magát – felelte kintről Black. – Valami mozog a szemközti toronyban...

– Nem érdekel! Most jön az a rész, hogy könnyes szemmel egymás nyakába borulnak, aztán elhúzunk a Chevy-vel a naplementében.

Black feje megjelent az ajtóban. – Hajnali fél öt van...

– Sirius! – kiáltotta önkéntelenül Remus. – De hát hogy kerülsz ide...? Egyáltalán, honnét ismeritek ti egymást?!

– A sarki kocsmából – felelte vidoran Lucy. – Na jó, ha nem akartok megható nagyjelenetet rendezni, akkor inkább...

– Mi történt? – vágott a szavába Remus. A hangja kissé élesen csengett. – Miért jöttél utánam, Sirius?

Black szó nélkül a zsebébe nyúlt, és egy hosszú, vörös tollat húzott elő belőle – Fawkes tollát, döbbent rá Lucy. Úgy vélte, ez valamiféle jel lehet, amelyet a Főnix Rendjének tagjai egymás közt használnak: kissé meglepte, hogy a varázsló az ő jelenlétében mutatta meg Remusnak. Lehet, hogy végre megbízik benne? Vagy csak sejti, hogy Remus úgyis beavatná mindenbe?

– Dumbledore összehívta a Rendet? – döbbent meg Remus. – De hát ez azt jelenti, hogy... csak nem?!

– De igen – felelte mogorván Black. – Visszatért, és erősebb, mint valaha; Sanguini pedig neki dolgozik. Bármelyik pillanatban ránk törheti az ajtót, úgyhogy jó lenne, ha minél hamarabb felszívódnánk.

Remus rövid, mérlegelő pillantást vetett a széke karfáján pihenő könyvre, aztán a talárja zsebébe csúsztatta. – Jól van – mondta –, menjünk; de menet közben válaszolnotok kell a kérdéseimre! Honnét veszitek, hogy Sanguini Voldemortnak dolgozik?

– Jerrytől – felelte Lucy, kissé megborzongva a név hallatán. – Igazából ő mentett meg tőle, amikor...

– Megmentett tőle? – Remus úgy bámult rá, mintha most látná életében először. – Hogy érted azt, hogy megmentett tőle?!

– Míg te csokoládét zabáltál, mások hasznosabb dolgokkal töltötték az idejüket – szólt közbe Black. A következő pillanatban aztán eltűnt a folyosón, Lucy és Remus pedig futólépésben eredtek a nyomába. A boszorkány barátja kezét szorongatta; úgy érezte, sosem akarja többé elengedni.

– Hogyan vágódtál be Sanguininél? – kérdezte. – Nekem úgy tűnt, nagyon nem csípi a – szóval, a magadfajtákat, viselkedjenek bárhogy.

– Mindent Jerry-nek köszönhetek – jelentette ki Remus. – A végletekig meghatotta a mi, khm, fantasztikus szerelmi történetünk, és meggyőzte Sanguinit, hogy a példánk előremozdíthatja a varázslények ügyét. Ez a gondolat már kevésbé tetszett, de vagy húsz éhes vámpír vett körül, szóval nem ellenkeztem. – Elgondolkodó pillantást vetett Lucyra. – Tehát Sanguini Voldemort mellé állt. Az ő szempontját megértem – de mije van neki, amire Voldemortnak szüksége lehet?

– Nemsokára már semmije – felelte Lucy, és Blackhez fordult. – Most kellene szétválnunk – mondta elszántan. – Fogja Remust, és vigye Dumbledore-hoz... használják a Chevy-t. Tuti, hogy kibír még egy utazást.

– Szó sem lehet róla! – közölte rezzenéstelen arccal Black. – Nem hagyom, hogy megölje magát, csak mert rossz napja van.

– Ez nem erről szól! – csattant fel Lucy. – Nekem kell csinálnom.

– Jól van! Tegyük fel, hogy belép a szobába, ahol a kulcsot őrzik, és ott áll magával szemben Voldemort. – Black kissé teátrális mozdulattal szembefordult a boszorkánnyal. – Mondjuk, én vagyok Voldemort. Mit tesz?

– Nem tudom beleélni magam, nem elég ronda hozzá...

Black el se mosolyodott.

– Megmondom, mit tesz: nekiáll szentségelni, vagy sikoltozva elájul itt nekem, és az egészet fújhatjuk!

– Maga látott már bárkit is sikoltozva elájulni?

– Most nem ez a lényeg! – sóhajtott a férfi. – Hanem az, hogy egyedül nem szállhat szembe minden idők legveszélyesebb feketemágusával, sem bárkivel, aki neki dolgozik. Mindketten magával megyünk: Remus azért, mert Sanguini számít rá, én pedig azért, mert rám nem számít.

– Vagy csak azért, hogy a magáé legyen az utolsó szó – motyogta Lucy; de tagadhatatlanul érzett némi hálát, ahogy Black háromfősre duzzadt kis csapatuk élére tört, Remus pedig kivont pálcával az ő, Lucy nyomába szegődött. Bár a boszorkány várta, nem kérdezősködött tovább, és úgy tűnt, régi barátja jelenléte sem feszélyezi különösebben: attól a pillanattól kezdve, hogy Black elővette a főnixtollat, Remus kizárólag az előttük álló feladatra koncentrált. Lucy irigyelte ezt a képességet, nem tudott ugyanis szabadulni a fejébe zúduló tengernyi kérdéstől. Vajon hogyan kapták el Remust a vámpírok, és mit csináltak vele? Miért nem váltották be a korábbi fenyegetéseiket? Mit várnak tőle? Mi fog történni most...?

Amennyire rohant korábban Lucy, most annyira vágyott rá, hogy lelassuljon az idő, és még róhassa egy ideig a kastély folyosóit; gyanította azonban, hogy akkor sem félne kevésbé az előtte álló feladattól, ha még egy hete lenne felkészülni rá.

– Ez az! – suttogta a megfelelő pillanatban. – Ez az az ajtó.

– Biztos benne? – súgta Black.

– Holtbiztos. – Lucy Remushoz fordult. – Amit most fogunk csinálni, az elég nagy baromság, de szükséges, oké? Bízz bennem.

Remus kifürkészhetetlen pillantást vetett rá. – Nagyságrendileg mégis mekkora baromságról van szó?

– Rekordméretűről – mondta szárazon Black.

– Te jó ég...

Black Lucyra villantotta a tekintetét. – Na, magáé a színpad. Próbáljon talpon maradni, és nem összetörni a százfűleves üvegcsét. Még szükségünk lehet rá, ha hirtelen a fél világnak eszébe jut, hogy bankot rabolt.

Lucy nyelt egyet.

– Jól van... – mondta halkan, a rettegésével küzdve. Mindent megadott volna érte, ha Remus és Black vele tarthatnak a szobába, de tudta, hogy ez lehetetlen. – Alohomora!

A zár kattant egyet, és az ajtó kitárult.

A szobában nagyjából ugyanaz a látvány fogadta Lucy-t, ami a Cod Vierme-mel kötött egyezsége estéjén: a kandallóban parázs vöröslött, a könyvespolcok roskadoztak a súlyos kötetek alatt, a Sequestrum kulcsa pedig sértetlenül – és látszólag őrizetlenül – függött a hátsó falon. Az egyetlen látható változás az volt, hogy a szoba végében álló szekreter ajtaja tárva-nyitva állt, Sanguini karosszéke pedig háttal fordult az íróasztalnak; és ez a két, egyszerű különbség valamiért mélyen nyugtalanította a boszorkányt. Amint átlépte a küszöböt, kínzó szorongás kerítette hatalmába, mely minden lépéssel erősödött.

Hol késik Sanguini? Miért nem áll az útjába, miért nem próbál meg az életére törni? Miért nem ügyel jobban a kulcs őrzésére, ami gyakorlatilag az egyetlen tárgyalási alapja Voldemorttal?

Vagy talán épp ellenkezőleg, nagyon is ügyel rá?

Lucy összeszorította a fogát, és kényszerítette magát a cselekvésre.

– Invito kulcs!

A hátsó falra akasztott műtárgy kissé megrezzent, mintha valami visszatartó erővel küzdene; de végül a helyén maradt, Sanguini széke pedig lassan megfordult.

És a székben ott ült Voldemort nagyúr.

Pontosan olyan volt, amilyennek Lucy a Little Hangleton fölötti kúriában látta: ültében is magas, sovány alakját fekete lepel takarta, hosszú keze pedig groteszk pókhálóként borult a szék karfájára.

Voldemort vérfagyasztóan elmosolyodott, és lassan felállt.

– Nagy hiba volt idejönnöd, Doris Purkiss – mondta halk, átható hangon. – Bizony, nagy hiba! Azt hitted, megmentheted a kis barátaidat a kínhaláltól, de valójában végig az én kezemre játszottál. Neked köszönhetem, hogy visszatértem: ne aggódj, nem feledkeztem meg róla! Az egész varázsvilág megtudja majd, mekkora szolgálatot tettél nekem.

Lucy pár másodpercig csak bámult rá megkövülten; úgy félt, hogy majd' kiugrott a szíve a helyéről, a félelméhez azonban társult valami különös, megfoghatatlan zavar-érzet is.

Valami nem volt rendjén az előtte álló alakkal. Miért nem átkozza meg Voldemort? Miért diskurál vele...?

– Mi-mit akar azzal a kulccsal? – kérdezte Lucy, hogy húzza az időt. – Anélkül is elég hatalma van, hogy gazdag lenne, nem? Mi szüksége a koboldok aranyára?

Ahogy Voldemort közelebb jött és fölé tornyosult, az egész szoba elsötétedett; Lucy szeretett volna elrohanni, de úgy érezte, mintha a padlóhoz magnifixezték volna a talpát.

– Nem az arany kell nekem – susogta Voldemort. – Ha ünnepélyesen visszaadom a kulcsot a koboldoknak, az összes varázslény megmentőjeként tekint majd rám; a mágusok pedig rádöbbennek, hogy nem kellett volna rongyként bánniuk velük!

Lucy megdermedt. A sötét varázsló gyakorlatilag az egyik legmélyebb, legelemibb félelmét fogalmazta meg szemrebbenés nélkül – ráadásul ezúttal még az elméjébe sem kellett behatolnia érte. Hiszen megérezte volna, ha így tesz! Ő, Lucy minden bizonnyal tudna róla, ha egy illetéktelen bebocsátást nyert volna a tudatába...

Voldemort még közelebb jött, és fenyegetően nyújtotta ki érte karomszerű kezét. A mozdulat váratlan volt, teátrális – és kicsit sem emberi.

Lucy-t áramütésszerűen járta át a gyanú; ekkor azonban a dolgozószoba ajtaja egy visszhangzó dörrenéssel kirobbant, és Black rontott be rajta. Félelmetes erejű átka elsüvített Lucy füle mellett, és a szemközti könyvespolcba csapódott, elkerülve Voldemortot, aki az utolsó pillanatban félreugrott az útjából. Egy pillanattal később Remus is Black után vetődött; a feketemágus láttán azonban megtorpant, és döbbent nyögéssel kapaszkodott meg az ajtófélfában.

– Vajon mit fog szólni a kis barátod, ha megtudja, mit tettél? – kajánkodott Voldemort, sorra térve ki Black átkai elől. – Szóba sem fog állni veled! Meggyűlöl majd – eltaszít magától, ahogy mindenki más is, és örökre egyedül maradsz! Tulajdonképpen jobban járnál, ha most rögtön végeznék veled.

Lucy gyanúja bizonyossággá erősödött.

– Akkor ne csak dumáljon – CSINÁLJA! – üvöltötte Voldemort arcába. Felemelte a pálcáját...

...és ez volt az a pillanat, amikor Black a derekánál fogva felkapta, és egyszerűen odébb tette a sötét varázsló útjából.

– Megőrült?! – kiáltotta. – Ezt bízza rám!

Legalább olyan félelmetes volt, mint maga Voldemort, ahogy haragtól lángoló arccal előrelépett – ekkor azonban valami nagyon különös dolog történt.

A rettegett feketemágus alakja először elmosódott, majd szédítő, pörgő-kavargó orkánba olvadt; a következő pillanatban pedig már egy vézna, sápadt arcú tinédzserfiú állt Black előtt. Talárja, amelyre a Griffendél oroszlános címerét varrták, komikus kontrasztot mutatott az alóla kikandikáló szakadt, sárfoltos tornacipővel, és a fiú orrán billegő szemüveggel, melyet egy darab ragasztószalag tartott össze.

Black úgy torpant meg, mint akit pofon vágtak; egy pillanatra lejjebb eresztette a pálcáját, és ez a pillanat elég is volt a fiúnak, hogy ráförmedjen:

– A te hibád! – sziszegte, reszkető mutatóujját a varázslóra szegezve. – Te tehetsz róla, hogy meghaltak! Neked kellett volna meghalnod helyettük, de túl gyáva voltál hozzá. Gyűlöllek! Gyűlöllek!

A Black érzéseit elzáró okklumenciapajzs vészesen meggyengült, és Lucy-t olyan erővel öntötte el a szánalom, hogy összefacsarodott tőle a szíve. Önkéntelenül kinyúlt, és megérintette a férfi karját.

– Hadd segítsek! Ez csak egy...

– Engedjen el! – mordult fel Black, és Lucy legszívesebben a falig hátrált volna a pillantásától. – Azt hiszi, nem láttam még mumust? Inferno!

– Sirius! Ne! – kiáltott fel rémülten Remus, de elkésett. A Black pálcájából kirobbanó vörös tűzcsóva telibe találta a lidércet; és mielőtt a Sötét varázslatok kivédése alapfokon huszadik oldalának megfelelően száz meg száz apró füstgomolyra oszlott a levegőben, a mumus borzalmas halálkiáltást hallatott – amiről Arsenius Jigger leírása sehol sem tett említést, és ami a lelke mélyéig megrázta Lucy-t.

A Black által megidézett lángok ahelyett, hogy lelohadtak volna, egyre magasabbra csaptak, s már a könyvespolcok tetejét nyaldosták; Remus locsolóbűbájai a legkisebb hatást sem tették rájuk. Lucy a hátsó falhoz rohant, és leemelte róla a Sequestrum kulcsát, nem törődve vele, hogy a felforrósodott fém égeti a tenyerét.

– Hagyja már abba! – kiáltott rá Blackre. – Mindannyiunkat meg akar ölni?!

A varázsló tekintete semmivel sem lett barátságosabb, de ökölbe szorított kezén látszott, hogy minden erejével próbál uralkodni magán. A tűz végül alábbhagyott, s a pusztító erejű bűbájból egyetlen apró lángocska maradt csak meg, mely azon a helyen pislákolt tovább, ahol a mumust utoljára látták. Lucy ösztönösen a zsebébe nyúlt, előhúzta Dumbledore önoltóját, és kattintott vele. A láng, mintha valami hívásnak engedelmeskedne, beleröppent, a boszorkány pedig gyorsan rázárta a szerkezet fedelét.

– Táltostűz, Sirius! – kiáltott fel Remus. – Mi ütött beléd? Mind meghalhattunk volna! Elég lett volna egy Comikulissimus...

– A humorérzékemet Azkabanban hagytam – felelte fogcsikorgatva Black.

– Én sem tudtam volna nevetni Tudjukkin – vallotta be Lucy. – Pláne, hogy azt hittem... az én mumusom mindig inferus. Irtózom tőlük.

– Sokan támadják a roxforti tantervet, amiért már harmadévben szembesíti a diákokat a mumussal – mondta Remus. – Alattomosabb bestiák, mint elsőre gondolná az ember; de fontos, hogy már fiatalon találkozzunk velük, mert gyakoriak. A cél az, hogy minden boszorkány és varázsló megtanulja idejében észlelni a jelenlétüket, és egy már ismert alakba koncentrálni a félelmét... különben az történik, amit most is láttunk. A mumus a legmélyebb félelmeinkhez, szorongásainkhoz nyúl, és így bénít meg minket.

– Tanórát később is tarthatsz! – dörrent rá Black. – Előbb tűnjünk el innen. Megvan az a kulcs?

– Bizony, hogy megvan! – felelte egy hideg hang.

Lucy tettre készen megpördült a tengelye körül, és rámarkolt a pálcájára. Az ajtóban az a látvány fogadta, amire már azóta számított, hogy betette a lábát a kastélyba: a küszöbön ugyanis, az ajtófélfának támaszkodva Sanguini állt hosszú, füstszerű fekete köpenyében, és őt nézte. Jerry is vele volt; az arca még egy vámpírhoz képest is beesettnek tűnt, és egy pillanatra sem vette le a szemét a Sequestrum kulcsáról, amit Lucy a kezében szorongatott.

– Na végre! – mondta könnyednek szánt hangon a boszorkány. – Már azt hittem, sosem dugja ide a képét. A mumus elegáns ötlet volt, de ha simán megkérdezi, mitől félek, megmondtam volna magának...

– Nem kétlem – felelte fagyosan Sanguini –, ám mai kísérletünk célja nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy drága barátom, Jerry elengedje romantikus ábrándjait, és végre megértse, milyen vásott, önző lények is a halandók.

– Attól tartok, nem egészen értem – felelte rosszat sejtve Lucy. – Maga rabolta el Remust, de én vagyok az önző?

– Egyezséget kötöttünk, ha még emlékszik – felelte vérfagyasztó mosollyal Sanguini. – Megígértem, hogy a barátjának nem lesz bántódása, amíg maga kordában tartja: ez a legutóbbi teliholdkor elmaradt. Továbbá megegyeztünk, hogy nem nyúl a kulcsomhoz, és nem ott van a kezében? Hát hol itt az igazság...? – Sanguini fájdalmas arccal fordult a másik vámpírhoz. – Láthatod, kedves Jérôme, hogy átvertek. Míg te a hamvas arcú ifjú hölgy vérfarkas iránt érzett szerelmével kapcsolatos ábrándokba ringattad magad, ő csak nevetett rajtad: mindvégig azt tervezgette, hogyan raboljon ki minket! Kérésedre nem bántottam a vérfarkast, úgy bántam vele, mint legmegbecsültebb vendégeimmel – és mindezt miért? Hogy az alkalmas pillanatban ellenem forduljon, és segítse ezt a romlott, romlott boszorkányt. Te is láthatod, hogy a Sötét Nagyúr igazat beszélt: nem bízhatunk a mágusokban! Egytől egyig csalók, ott károsítanak meg bennünket, ahol csak érnek.

– Voldemort is mágus, maga tökkelütött! – csattant fel Black. – De szövetkezzen csak vele, ha tetszik; elvégre egyszer már feltörölte a padlót a varázslényekkel.

– Nem felejtettük el! – sziszegte Sanguini. – És egy alkalmas pillanatban meg is fogjuk torolni; mivel azonban a Sötét Nagyúr legalább egy egyszerű ígéret betartására képes, pillanatnyilag, ha megbocsát, maguk fölött áll a morális ranglétrán. – Hideg, fekete szemei ismét Lucyra szegeződtek. – Az erdész felesége megbízott magában – mondta –, de úgy tűnik, tévedett. Minden próba volt... minden szó, minden perc, minden burkolt fenyegetés; és maga keservesen elbukott rajta! Semmivel sem jobb ember, mint bármelyik másik; ennélfogva nem is érdemel kegyesebb sorsot. Most pedig adja szépen vissza azt a kulcsot!

Lucy nem mozdult.

– Tényleg elég szarul néz ki ez az egész – ismerte be. – De annyi minden van, amiről nem tud! Higgye el, Sanguini, én nem akarok rosszat a varázslényeknek... de maga hatalmas hibát követ el, amikor összeáll Tudjukkivel. Muszáj megakadályoznom.

Sanguini keze előrelendült, s egy pillanattal később Lucy-t a hatalmába kerítette az a szorító, kellemetlen érzés, amire várt: a sorsfonál ott feszült a szeme előtt, mert a vámpír megragadta, s pattanásig feszítette hosszú, karmos ujjaival.

– Azt ígértem, elszakítom – suttogta Sanguini. – De jobb ötletem van. Minek is piszkálnék bele a sorsába? Elég, ha a körülményein változtatok kissé...

A vékony, aranyló fonál halványulni kezdett, és Lucy felismerte a soha vissza nem térő lehetőséget.

– Diffindo!

Gyermeteg, már-már nevetséges próbálkozását siker koronázta. Éles, tiszta pendülés hallatszott, mintha íjhúr szakadása lenne, s a következő pillanatban szélvihar söpört végig a szobán. Lucy-n heves, leírhatatlan érzés cikázott át, és összerogyott volna, ha Remus nem terem mellette, és tartja meg a vállánál-derekánál fogva.

– Ossstoba kissslány! – sziszegte Sanguini a rá jellemző jómodorról megfeledkezve. – Nem maradhatsz büntetés nélkül!

Forgószélként csapott le Lucyra; a következő pillanatban pedig Remus már a karmai közt volt, s a villogó vámpírfogakat csupán egy centiméter választotta el a torkától.

– A kulcsot! – hörögte Sanguini. – Ide a kulcsot, vagy kivéreztetem, mint egy kutyát!

Black egy-egy kihegyezett karóval a tenyerében szökkent előre.

– Ne! – kiáltott fel Jerry, mintha álomból ébredne. – Ha nem engedelmeskednek, Mr. Lupin meghal. Hát ennyit ér maguknak a barátjuk élete?

Lucy keményen megvetette a lábát és felegyenesedett; olyan erő, olyan tiszta düh öntötte el, aminek korábban a létezéséről sem tudott.

– Elég volt! – mondta. – Eleget zsaroltak, eleget fenyegettek, eleget rángattak ide-oda, mint egy rongybabát. Sanguini – engedje el a barátomat, vagy megölöm. Érti? Kinyírom. Kiiktatom. Elteszem láb alól. A kulcsát pedig soha a büdös életben nem látja többé!

Sanguini dühösen elvicsorodott. A karmai Remus vállába mélyedtek –

Lucy kiakasztotta a Magnumon a biztonsági zárat, és meghúzta a ravaszt.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)