– Szóval nem csináltá' semmit, mi?

A kérdés kínosan sokáig lógott a Hargitafürdő melletti fűzfaliget levegőjében, és arra késztette Lucy-t, hogy egy kissé megszaporázza a lépteit, lehagyva az őt kísérő két férfit. Mundungus már percek óta faggatta Blacket a bebörtönzése részleteiről, ő pedig a lehető legmesszebb akart tartózkodni a varázslótól a benne növekvő feszültség elkerülhetetlen kitörésének pillanatában. Black azonban egyelőre nem reagált; a tekintetét konokul a sötétedő horizonton tartotta, és maga is megnyújtotta a lépteit. Lucy hátrapillantva látta, hogy minden arcizma megfeszül.

– Én mindig is tudtam ám – mondta ekkor Mundungus.

– Hát persze! – mordult fel Black. – Mindenki tudta: ezért álltatok sorban a cellám előtt, hogy meglátogassatok!

A másik varázslóról megmagyarázhatatlan módon lepergett a szavaiból sütő gúny.

– Komolyan mondtam! – erősködött. – Feltettem rá öt rugót, hogy ártatlan vagy... csak hát aztán elkaptak, én meg szépen meg lettem kopasztva. Azér' kezdtem az üstbizniszt.

Black arcára a döbbenet és a kétkedés furcsa keveréke ült ki.

– Te fogadtál rám, mint valami versenylóra?!

Mundungus öntudatosan szipogott. – Hát ha eccer olyan biztos vótam benne!

– Ne foglalkozzon vele! – szólt hátra a válla fölött Lucy. – Dung szeret játszadozni az emberekkel; aztán otthagyja őket a szarban, mert egy simlis kis mocsok.

– Ne csináld má'! – csattant fel a varázsló. – Épp miattatok viszem vásárra a bőrömet, ha nem vetted vóna észre! Neked meg nem kell ám magadnod a lóvét, nem azér' mondtam – tette hozzá Blackre sandítva; akinek valami mosolyféle cikázott át az arcán, és ettől egy pillanatra egészen megváltozott a külseje.

A felismerés, hogy Black legfeljebb pár hónappal lehet idősebb a – korához képest szintén viharvert –, Remusnál, villámcsapásként érte Lucy-t; hogy zavarát leplezze, gyorsan Mundungushoz fordult.

– Na, akkor belógunk abba a kastélyba, vagy nem?

– Nem lesz egyszerű – motyogta a varázsló. – A vérszívók sose alszanak.

– Ha most vallod be, hogy egészen eddig egy fűszálat sem tettél keresztbe, esküszöm, megfojtalak!

– Nálam a cucc! – vágott vissza Mundungus. – Nyugi van...! De én még mindig aszondom, hogy békén kéne hagynotok a Walpurgis lányait, meg azt a tetovált csókát is. Feltűnő lesz, ha furán viselkednek, na meg az se vóna jó, ha egyszerre kettő flangálna belőlük odabenn.

– Miért, kik azok? – kérdezte gyanakodva Black. – Valami helyi hírességek?

– Az egyik kiszemelt alteregónk Bob Roshta, a kiégett blues-zenész – felelte hanyagul Lucy. – Meg se kell erőltetnie magát, hogy hitelesen alakítsa.

– Na és a magáé?

Lucy megtörölte a pálcáját a blúza szegélyében. – Myron Wagtail – mondta. – Anglia legnagyobb sztárja, a kontinens legnagyobb görénye... és az exem.

Mundungus lehunyta a szemét. – Nem most kéne leverned rajta a...

– Ez nem erről szól! – torkollta le Lucy. – Egyszerűen kapóra jön. Myront nem fogják kinyírni vagy megmotozni. Tuti, hogy még a piáját se fizettetik ki vele!

– És maga ismeri őt – dünnyögte Black. – Tudja, hogyan jár, hogyan beszél, hogyan reagál, ha bajba kerül.

– Pontosan – felelte hideg mosollyal Lucy. – Az, hogy úgy mellesleg beletaposok-e az arcába vagy nem, már a kettőnk dolga. A jó öreg Bob pedig mindig kussban van, és szúrósan pislog mindenkire, aki megpróbál szóba elegyedni vele. A kutyának se fog feltűnni, ha lecseréljük magára!

Mundungus a fejét csóválta. – Ha lebuktok, nekem lőttek... A vérszívó meglékeli a kobakomat, és felszolgál a bárpultnál.

– Ha nem versz át megint, megoldjuk, hogy ne szagoljon ki semmit – felelte szemrebbenés nélkül Lucy.

– Nem verlek át, a fene egye meg! Egyszeri eset vót, és aszittem, kinyiffantottak. Mégis mit kéne ilyenkor csinálnom, nekimenni a halálfalóknak?

– Remus ezt tette volna – felelte hűvösen Lucy.

Mundungus égnek emelte a tekintetét.

– Mennem kő' – morogta. – Várnak odabenn. Felviszem a kocsit a temető szélére, ott megtaláljátok, ha sikerült olajra lépnetek. Minél gyorsabban végeztek, annál kisebb lesz a balhé. – Két bedugaszolt fiolát húzott elő a talárja zsebéből. – Több nem vót a százfűleves üvegben, szóval becsüljétek meg magatokat. Próbáljatok nem fűbe harapni, ilyesmi.

– Úgy lesz – biccentett Black. Egy könnyed, sima mozdulattal kikapta Mundungus zsebéből a két fiolát, és a zsebébe süllyesztette őket. – Hol találkozunk?

– Ahol sikerül. Az embereinket az északi toronyba suvasztották, mer' annak a Myronnak mániája a kilátás. Walpurgisék mind ott készülődnek... kikenik-kifenik magukat, meg elszopogatnak pár üveg Lángnyelv Whiskey-t. Adnak is valami koncertet az éjjel, úgyhogy nem ártana addig végeznetek.

– Nem lesz itt semmiféle koncert – jelentette ki Black. – Na igyekezz, mielőtt keresni kezdenek!

Lucy kelletlen fintorral figyelte, ahogy Mundungus beindítja az árokparton várakozó Chevrolet motorját, és elhajt vele. Tudta, hogy nincs más választása, de a legkevésbé sem tetszett neki a gondolat, hogy ismét kiadja a kezéből az autót, kockáztatva, hogy Mundungus meglép vele.

Bár a többiek előtt próbált magabiztosnak mutatkozni, amennyire felvillanyozta a gondolat, hogy Remus segítségére siethet, olyan kevéssé fűlt a foga az este további várható eseményeihez. Valójában egy szikrányi elégtételt sem érzett afölött, hogy bosszút állhat a tinédzserkori exén – ami azt illeti, inkább szembeszállt volna Voldemort nagyúr összes halálfalójával, semmint megigyon egy adag Százfűlé-főzetet, amibe Myron Wagtail hajszálát keverték.

Black megvárta, míg a Chevrolet eltűnik a faluba vezető bekötőúton, csak utána szólalt meg.

– Felteszem – mondta könnyedén –, arra az esetre is van terve, ha Dung felad minket annak a Sanguininek.

– Akkor magáé a pálya, Mr. Vámpírvadász – felelte szemrebbenés nélkül Lucy. – Tűz, karó a szívbe, lefejezés, amit csak akar!

– Remélem, tisztában van vele, hogy a három csak egymás után, meghatározott sorrendben működik – felelte szárazon Black.

– Most ugye csak viccel?!

A varázsló nemet intett a fejével. – Na gyerünk – morogta. – Dung szerint csak éjfélkor nyílik az átjáró, addig meg kellene próbálnunk pihenni egy kicsit. Nehéz éjszakánk lesz.

Lucy megrázta a fejét. – Éjfél előtt így sem érünk oda... az a rohadt temető a világ másik felén van!

Black olyan pillantást vetett rá, mintha az épelméjűségében kételkedne.

– Csak nem gyalog akar menni?

Lucy önkéntelenül ökölbe szorította a kezét.

– Sanguini számít rá, hogy jövök – mondta fagyosan. – Tuti, hogy az egész kóceráj mérföldekről körbe van véve hoppanálásgátlóval, vagy valami más varázslattal, ami jelzi az érkezésünket. De miért is kell ezt magyaráznom? Nem úgy volt, hogy maga auror?

Black egy darabig némán fürkészte a boszorkány arcát, majd, mint aki valamiféle végkövetkeztetésre jutott, kijelentette:

– Maga nem tud hoppanálni!

– A fenét nem! – csattant fel Lucy. – Csak van egy kis magamhoz való eszem... nem rohanok fejjel a falnak...

– Igaz is – tulajdonképpen negyvennyolc órás ismeretségünk alatt végig a nyugalom szobra volt.

– Egy kicsit berágtam Dungra! – mentegetőzött Lucy. – De már elmúlt.

Black a visszafojtott derűtől szikrázó szemekkel figyelte őt.

– Nem akarja elárulni a gyengeségét – mondta lassan. – Annyira sem bízik bennem, mint benne...

– Azért annál talán egy kicsit jobban!

– ...valószínűleg a roxforti vizsgán is átcsúszott valahogy, csak békén hagyják...

– Kettőnk közül én vagyok a legillimens! – csattant fel Lucy.

– Nem a gondolataiból olvasok, hanem a tényekből – felelte éteri nyugalommal a varázsló. – Van tovább is –

– Kösz, de nem vagyok rá kíváncsi!

– ...mindenesetre ha kíváncsi lenne rá, elmondanám, hogy magát aztán a legkevésbé sem érdekli, hogy törvényes-e, amit csinál. További terhelő bizonyíték, hogy amikor magammal vittem Albániába, látványosan rosszul lett...

– Mert másnapos voltam!

– ...mert nem tud hoppanálni!

Pár másodpercig csak bámultak egymásra makacsul, aztán Lucy lesütötte a szemét.

– Jól van, na! – motyogta. – Nem lehet mindenki Merlin reinkarnációja. Utálom csinálni, világos? Mindig elhagyom valamimet, és kegyetlenül fáj, amikor újra összeraknak.

– Kénytelen lesz kibírni – közölte Black. – Van egy kis dolgunk, mielőtt használnánk azt az átjárót, és gyalog sosem érünk oda.

– Magát is szét fogom szakítani! – rémüldözött Lucy.

Black pár másodpercig szótlanul nézte őt; lerítt róla, hogy minden erejével próbál türelmes maradni, Lucy pedig nem kerülgette tovább a kényszerű kompromisszumhelyzetet, melyet abban a pillanatban felismert, hogy a varázsló szóba hozta a hoppanálást.

– Csak akkor működhet, ha együtt megyünk – préselte ki magából a szavakat. – Maga csinálja, én pedig megmutatom, hol...

– Nem engedem, hogy belepiszkáljon a fejembe! – csattant fel Black.

– Jól van, akkor egyedül megyek! – kiabált rá Lucy. – Gyalog! Majd megmondom Remusnak, hogy az egója nem csak a barátságuknál fontosabb, hanem az életénél is.

Black arca azon körözési plakátokhoz hasonló kifejezést öltött, amikre a boszorkány még Londonból emlékezett. Lucy egy pillanatig attól tartott, egy csúnya rontás céltáblája lesz, a varázsló azonban végül csak annyit mondott:

– Igaza van. Nincs más megoldás. – Black egy pillanatig habozott, aztán hozzátette: – Kvittek vagyunk, rendben? Maga érzékeny a hoppanálásra, én meg arra, ha erőszakkal betörnek a fejembe, és olyan dolgokat tömnek bele, amiknek nem kellene ott lenniük. Vagy elvesznek azokból, amiknek igen.

Lucy kis híján összerándult az egész testében szétáradó, maró szégyenérzettől, a bocsánatkérését azonban már csak Black hátának suttoghatta el; a varázsló ugyanis szó nélkül sarkon fordult, és nekivágott a ligetből kivezető ösvénynek. Lucy szaggatottan sóhajtott egyet, és követte.

Nem azért vagyunk itt, hogy egymás lelkét ápolgassuk, emlékeztette magát. Gondolj Remusra!

A rémkép, hogy barátját egy sötét tömlöcben tartják fogva, vagy feladják Voldemort nagyúrnak, egy csapásra kivert a fejéből minden félelmet és zavart. Sanguini bizonyára várta már őt, és meg akarta állítani. Talán a halálfalókat is riasztotta, talán már el is tervezte, mely szavakkal adja át őt a Sötét Nagyúrnak.

Sanguini bizonyára azt hiszi, könnyű lesz.

Ahogy korábban Cod Vierme, ő is óriásit téved.

*

Lucy inkább sejtette, mint hallotta a halk pukkanást, melynek kíséretében felbukkantak a már ismerős temető közepén. A hoppanálás velejárójaként ismert rosszullét olyan erővel rohanta meg, hogy meg kellett kapaszkodnia egy sírkő tetejére faragott keresztben; rossz érzését pedig tovább fokozta a sietség, amivel Black visszamenekült az okklumencia gátja mögé. Akárcsak Lucy, ő is finoman zihált, és mindent elkövetett, hogy zaklatottságát leplezze.

– Ilyenkor nem tudom ám, hogy pontosan mire gondol – jegyezte meg óvatosan a boszorkány, és megfeszítette remegő térdeit. – Ahhoz pálcát kéne használnom. Csak pár képet látok tisztán, ami átsuhan az agyán... meg azt, hogy úgy általában hogy érzi magát.

– Szarul – felelte foghegyről Black. – Bármikor tolakodik be a fejembe, ugyanez lesz a benyomása.

Lucy lehunyt szemmel várt néhány másodpercig, gondolatban elnézést kérve Janos Stramektől (szül. 1934, megh. 1978), amiért kis híján belehányt a sírján növő termetes rózsabokorba.

– Szerintem élvezi, hogy végre tehet valamit – mondta, erőt véve magán. – És ami azt illeti, én is.

Black nem figyelt rá, mint általában, ha érzések és személyes vélemények kerültek szóba köztük; helyette a temető közepén magasodó kripták és a falakon lobogó kék lángú fáklyák keltették fel az érdeklődését. Egy pillanattal később észrevette az egymás szemgödrébe bámuló két angyalszobrot is, és körbejárta őket.

– Jerry mondott róluk valamit... – gondolkodott hangosan Lucy.

– Jerry?

– A vámpír, aki múltkor bekísért az átjárón.

Black megpördült a tengelye körül. – Jerry, a vámpír?

– Halad a korral, oké? Azt mondta, „vannak dolgok, amiknek jobb szem előtt maradniuk." És hogy ezért égnek a fáklyák. Sosem alszanak ki.

– Kicsit sem illik ide ez a két rondaság, nem gondolja?

– Miért? – Lucy felvonta a szemöldökét. – A muglik szeretik teletömni a temetőiket mindenféle szobrokkal. Szárnyas bőgőmasinák, Szűz Máriák, keresztek...

Black a fejét rázta. – Nézze meg az arcukat! Olyanok, mint két gorgó, amik egy óvatlan pillanatban egymásra bámultak.

– Ugyan már! – felelte minden meggyőződés nélkül Lucy. – Ezek csak szobrok. Különben is, az 1700-as évek óta senki sem látott gorgót.

– Alphard bácsikám állítólag kinyírt egyet – dünnyögte Black, és nagy nehezen levette a tekintetét a két angyalról. – Igaz, világéletében gondja volt rá, hogy állítólagos tettei nagy részét valami távoli kontinensen, szemtanúk nélkül hajtsa végre.

Lucy könyörtelenül száműzte a fejéből Gilderoy Lockhart emlékét. – Menjünk – mondta. – Nem bízom ebben az átjáróban! Remélem, úgy is odavisz minket, hogy Jerry nincs velünk.

A kripta ajtaja résnyire nyitva volt, és a boszorkány leküzdötte a rátörő önkéntelen viszolygást, ahogy átlépte a küszöbét. Odabenn a már ismerős doh- és penészszag fogadta, egyvalami azonban feltűnően megváltozott legutóbbi ottjárta óta: a kripta végéből nyíló titkos átjáró ugyanis résnyire nyitva volt, és a résen hűvös, éjszakai levegő szűrődött be.

– Dung nem felejtette el kinyitni – morogta Black. – Ez is valami.

– Vagy Sanguini direkt hagyta nyitva – sóhajtott Lucy. – Kétesélyes a dolog.

– Nem tudom, maga hogy van vele – felelte Black –, de én szívesebben rendezném le a vérfürdőt egy erdőben, mint valami puccos vacsorán. Szinte remélem, hogy várnak ránk. – Kényelmesen leült az egyik kőkoporsóra, és intett Lucynak, hogy tegyen ő is úgy. – Addig is – mondta –, öt perces gyorstalpaló a vámpírvadászathoz...

– Hallgatom.

A varázsló jelentőségteljesen ránézett. – Mindenekelőtt, ne sikítozzon. Attól frászt kapok.

Lucy felvonta a szemöldökét.

– Ha megmarják, nem lesz magából azonnal vámpír – folytatta Black. – Ahhoz előbb meg kell halnia. A harapással azonban olyan méreg jut a szervezetébe, ami néhány napon belül megöli – szóval lehet, hogy hazafelé menet be kell majd ugranunk a Szent Mungóba. Ne aggódjon, a vérfarkaskórral ellentétben a vámpírmérget ki lehet takarítani a szervezetéből... Addig is, tartsa magánál ezeket. – Black három rövid, kihegyezett karót húzott elő a köpenye belső zsebéből, és átnyújtotta őket a boszorkánynak; Lucy a mozdulat közben észrevette, hogy a zsebben további öt-hat karó lapul. – A legjobb az lenne, ha egy vámpírt sem engedne olyan közel magához, hogy használhassa őket, de ha muszáj, akkor ne fogja vissza magát. Hangos lesz és visszataszító, de hatásos. Most pedig adja ide azt a pisztolyt!

– Mit akar vele? – kérdezte gyanakodva Lucy.

– Van egy ötletem, és ki akarom próbálni, működik-e – jött a türelmetlen válasz. – Gyerünk! Tölténnyel együtt.

Lucy vonakodva átnyújtotta a Magnumot és a csekély számú töltényt, amit sikerült kimenekítenie a Chevrolet kesztyűtartójából. Black előkapta a pálcáját, és némi összpontosítás után a fegyver csövére, majd a töltényekre szegezte azt. Egy varázsige sem hagyta el a száját, Lucy mégis érezte a mágia vibrálását a levegőben. A Magnumon nem történt látható változás, a töltények azonban átható, ezüstös fénnyel kezdtek ragyogni.

Mert ezüstből is voltak.

– Hé... – kezdte gyanakodva Lucy.

Black elégedetten bólintott, azzal egy sor újonnan elvarázsolt töltényt lökött a tárba, és visszaadta a fegyvert.

– Ha úgy adódik – mondta halkan, hidegen –, ne gondolkodjon. Csak célozzon.

Lucy némán bólintott; aztán felállt, és határozottnak szánt léptekkel követte a férfit az átjárón át Sanguini birodalmába. Az agyában lehetőségek, veszélyek és megoldások megállíthatatlan folyama zubogott, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon vissza a kriptán keresztül a temetőbe.

Remus, szuggerálta magát. Gondolj Remusra.

Barátja kedvéért igenis rákényszerült bizonyos kellemetlen cselekedetekre: például arra, hogy megbízzon ebben a félelmetes idegenben.

– Sirius... – mondta halkan.

Black úgy rezzent össze, mintha pofon vágta volna, és Lucy rádöbbent, hogy ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólította.

– ...mármint, izé, maradhatok a Mr. Blacknél, csak az olyan furán hivatalos. Lehet, hogy tíz percen belül a karjaiban fogok meghalni.

Black szája széle megrándult. – Csak nyögje ki, mit akar.

Lucy összefonta a karját. – Szóval... van az a kulcs, amit le kéne nyúlni.

– Nem felejtettem el.

– Nem is gondoltam – sietett megjegyezni Lucy –, csak hát van egy kis gebasz. Azt hiszem, Sanguini számít rá, hogy megpróbálom ellopni; és ha rajtakap, hogy akár csak hozzányúltam, akkor megtöri a bűbájt, amivel Pyrites elrejtett a világ elől. Ha megteszi, és visszamegyek Angliába, nagyjából annyi esélyem lesz lincselés nélkül ellátást kérni a Szent Mungóban, mint magának.

– Világos – bólintott Black. – Én csinálom.

– Na igen – folytatta Lucy –, itt a másik gebasz. Pyrites varázslatának ugyanis van egy kellemetlen mellékhatása, amiről nem szólt...

– Éspedig?

– Szép lassan elfelejtem tőle, hogy ki vagyok, és tényleg Doris Purkiss-szé változom.

Black elkerekedett szemekkel bámult rá.

– Korábban azt hittem, nem fog zavarni a dolog. – Lucy a Magnum markolatával babrált. – De most, hogy kezdi éreztetni a hatását... na meg ha azt nézzük, hogy vége a szép, nyugodt, halálfalómentes kis életemnek... szóval, arra jutottam, hogy mégsem tetszik annyira a dolog.

– Tehát ki akarja használni Sanguinit, hogy megtörje – értette meg Black. – Azt akarja, hogy tudja: maga volt.

Lucy bólintott.

– És itt a harmadik számú gebasz – mondta. – Vagy úgy is mondhatnám, a sakk-matt. Amikor Tudjaki elkapott, csak azért nem ölt meg, mert Pyrites varázslata elrejtette előle a kilétem, és ezért érdekelni kezdtem őt. Ha megtörik az átok, nyitott könyv leszek előtte, rájön majd, hogy nem tudok semmi fontosat; és akkor... szóval, ha ő is ott lesz, akkor nem sanszos, hogy túlélem a dolgot. – Lucy egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ha úgy vesszük, meg is érdemlem, amiért megfőztem azt a rohadt bájitalt. Tényleg az én hibám, hogy visszatért, szóval... ha olyan a szitu, akkor eszébe ne jusson megmenteni, vagy valami. Nincs sok értelme. Angliában maximum egy Rita Vitrol által tudósított tárgyalás várna rám, aztán meg jó pár év börtön, amiből egy napot sem fogok ép ésszel kibírni. Szóval – ha kitalálok innen, és elillanok a felkelő nap giccses fényében, király, ha meg nem, akkor éltem huszonnégy évet. Oké?

Black kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.

– Hosszan elmélkedhetnénk, melyikünknek van kevesebb kedve élni – mondta. – De azt hiszem, maga nem igazán szeret elmélkedni.

Beszéd közben átvágtak az átjárót a vámpírtanyával összekötő erdősávon; a kopár sziklafal oldalába ékelt soktornyú várkastélyt egy karcsú, szédítően magas völgyhíd kötötte össze a szemközti dombbal, amelynek nyoma sem volt, amikor Lucy legutóbb itt járt.

Talán Sanguini mágiája teremtette, gondolta. Vagy csak illúzió az egész. Rálépünk, és lezuhanunk a semmibe.

A franc egye meg, Remus. Remélem, életben vagy!

* * *

Albus Dumbledore kényelmesen hátradőlt a székében, végigjáratva a tekintetét az igazgatói irodában összegyűlt társaságon; és Tonks meg mert volna esküdni, hogy amikor őhozzá ért a pillantása, az a kis rándulás a szeme sarkában egy kacsintás volt. Fawkes, a főnixmadár halkan trillázott egyet, és az ülőrúdjáról az asztal szélére röppent, mintha maga is részt akarna venni a megnyitásra váró összejövetelen.

– Mai találkozónk jobb híján a rendkívüli értekezlet nevet viseli – szólalt meg Dumbledore. – Értekezlet, mert hivatalosan két roxforti tanár és a Minisztérium kijelölt aurorjai között történő egyeztetésről van szó... és rendkívüli, mert nem csak hogy a tanév végét követően került megrendezésre, de a témája is kívül esik az iskolai tanterv, vagy akár a felügyelőbizottság által kijelölt irányelvek hatáskörén. És hogy feleljek a kérdésére, Perselus: nem, nem a harmadik próba estéjén történteket kell újfent elmesélniük. Ennél jóval fontosabb dolgunk van... azzal kapcsolatban pedig, hogy milyen utólagos indokot találunk majd a hajnali fél ötre kitűzött időpontra, lelkesen várom a javaslataikat.

Egy pillanatig csend volt az irodában, aztán ismét Piton szólalt meg.

– Akkor hát ez valójában... egy gyűlés?

– Így igaz – bólintott Dumbledore. – Az itt megjelentek mind a Főnix Rendjének tagjai, még ha ezt eddig nem is tudták egymásról! Miss Tonks, Mr. Shacklebolt, ma este nem lesz alkalmam bemutatni önöknek a teljes társaságot; de azt hiszem, ebben a szobában már mindenki ismer mindenkit.

Tonks gépiesen bólintott, alig érzékelve, hogy mellette a felettese ugyanígy tesz. Az elmúlt órák eseményei hurrikánként dúlták fel az időérzékét és a gondolatait, értelmezhetetlen emlékfoszlányokat hagyva maguk után. Minden olyan gyorsan történt – a rejtély- és minisztériumügyi főosztály, Pyrites, a Dumbledore-nak küldött bagoly, Rakepick tárgyalása, amellyel kapcsolatban Bill meg ő csupán kósza hírfoszlányokat hallottak, egy rendkívüli auror-megbeszélés...

– Miss Tonks és Mr. Shacklebolt – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Tonks és Kingsley –, hivatalosan azért vannak itt, hogy egyeztessék velünk a minisztérium által meghatározott új biztonsági irányelveket – folytatta Dumbledore. – Tekintve azonban, hogy az előttünk álló tanévben a sötét varázslatok kivédése tárgyat egy a minisztérium által kinevezett instruktor fogja oktatni, úgy vélem, ettől ma hajnalban eltekinthetünk. Továbbá, mint említettem, számos fontosabb dolgunk van.

Tonks önkéntelenül elvigyorodott, Piton és a mellette ülő McGalagony sztoikus nyugalommal fogadta a kijelentést, Kingsley pedig megköszörülte a torkát.

– Az irányelvek írott változatát azért itt hagyjuk – mondta. – Magnifixezzék ki valami jól látható helyre a kastélyban, és Cornelius boldog lesz.

Dumbledore derűsen biccentett. – A mai gyűlésen két dologról lesz szó – mondta. – Az egyik Patricia Rakepick letartóztatásának, a másik pedig két gringottsi széf kirablásának kérdése. A kettő, mint látni fogjuk, szorosan összefügg; az ügyben pedig érintett további négy rendtag, akiket sajnos semmilyen ürüggyel nem tudtam idehívni. Az egyikük Bill Weasley, aki jelenleg a Gringottsban vesz részt egy ehhez hasonló, ám valószínűleg zordabb hangvételű megbeszélésen. A második Alastor Mordon, akit még nem engedtek ki a Szent Mungóból. A harmadik Remus Lupin, akitől számos választ remélek, és aki jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik... – Dumbledore elmosolyodott. – A negyedik pedig Sirius Black, akit azért küldtem utána, hogy megtalálja, és a Sequestrum feltételezett kulcsával együtt visszahozza ide.

Tonksnak tátva maradt a szája, meglepettsége azonban nem volt Kingsley-éhez mérhető, aki felpattant a székéből.

– Maga...!

– Tudom, hol bujkál Sirius, igen. – Dumbledore higgadtan bólintott. – Immár majdnem pontosan egy éve. A történtek ismeretében bizonyára megérti, miért nem osztottam meg az Auror Parancsnoksággal ezt az információt. Ami azt illeti, azt is Siriusnak köszönheti, hogy iderendelték ma este. Igazán nagyra értékelte, hogy kiderítette róla az igazságot!

– Hogyan...? – hápogta Kingsley – aztán hirtelen megértette, ugyanabban a pillanatban, amikor Tonks is. – A kutya!

– Úgy van – hagyta rá Dumbledore. – A maga számára is híreim vannak, Tonks: Siriusnak ugyanis Remus nyomát keresve arra is nagy az esélye, hogy találkozzon azzal a személlyel, akit maguk Doris Purkiss-ként ismernek. A feladata elsősorban az, hogy visszahozza Remust és megszerezze a kulcsot, de biztos vagyok benne, hogy ha csak teheti, Miss Purkiss kilétéről is lerántja a leplet. Ezzel pedig reményeim szerint közelebb jutunk annak megfejtéséhez, hogy mi is történt pontosan a Gringottsban.

– Maga szerint többről van szó a kincsért való harcnál, Albus? – szólalt meg McGalagony. – Nem gondolja, hogy a küzdő feleknek egyszerűen az aranyra fáj a foguk? Caramel mindig is kapzsi volt, a koboldok pedig évszázadok óta követelik a jogköreik bővítését. Doris Purkiss, Rakepick vagy akár Tudjukki önös érdekei mind csupán adalékként rakódnak erre.

– Más is van a háttérben – szólalt meg Tonks. – Amikor Graves meg én elkaptuk Rakepicket, valami szép új világról beszélt, amit Tudjukki megígért neki. Valamiben meg kellett egyezniük...

– Voldemort aktívan törekszik rá, hogy befolyást szerezzen a Gringottsban – bólintott Dumbledore. – Rakepick ambíciója kapóra jött neki, a lelepleződése után azonban nehéz lesz új besúgót találnia magának: a koboldok még annyira sem fognak megbízni bennünk, varázslókban, mint azelőtt. Ennél is aggasztóbb a tény, hogy Rakepicket egy kihallgatás és az azt követő villámtárgyalás után kevesebb, mint tizenkét óra alatt Azkabanba zárták Rowan Khanna meggyilkolásáért. Hiába a nyomozás és Graves bizonyítékai, Caramel nem engedi, hogy a végrehajtás akár egy ujjal is hozzányúljon a Sequestrum-ügyhöz. Éppen ezért nyomatékosan kérem magukat, hogy ne folyjanak bele! Bill Weasley-vel már beszéltem ebben az ügyben: a legtöbb, a Renddel kapcsolatos információt vissza kell majd tartanom tőle, hogy megvédjem a koboldoktól. – Dumbledore felsóhajtott. – Amire a leginkább szükségünk lenne, az egy kettős, sőt, inkább hármas ügynök, aki egyszerre nyer beavatást a Rend, a bank és a minisztérium belső ügyeibe; de mindannyiukat túlságosan féltem ahhoz, hogy ekkora terhet tegyek a vállukra... azt hiszem, végső soron az egyetlen ember, aki alkalmas lehet erre, az nem más, mint Doris Purkiss.

– Megőrült, Dumbledore?! – szisszent fel Piton. – Csak gondolja végig, miket művelt az a nő!

– Ami azt illeti, Perselus – mosolygott Dumbledore –, Tonks pontosan azért van itt ma este, hogy ezt elmondja. Miközben ugyanis Bertha Jorkins eltűnésének ügyében nyomozott, nem várt eredményekre jutott Miss Purkiss-szel kapcsolatban.

Tonks már nyitotta a száját, hogy belekezdjen a Rémszem nappalijában kezdődött történetbe, ekkor azonban ötöt ütött a falióra – és történt valami.

Leginkább egy hirtelen támadt szélviharra emlékeztetett; meglebegtette egy irathalom szélét az asztalon, levert egy sor pöfögő masinát az iroda hátsó faláról, felgyűrte a kandalló előtti szőnyeget, és heves berzenkedésre késztette Fawkes-t. A szélrohamot kellemetlen, fojtó érzés követte, és Tonks egyszerre úgy érezte, mintha valaki megpendített volna egy húrt a legmélyebb bensőjében.

A húr olyan erősen pendült meg, hogy el is szakadt; ő pedig egy percig csak kapkodott a levegő után, mintha a fulladás szélén mentették volna ki egy vadul hullámzó tóból.

Ahogy pislogva, remegő vállal felegyenesedett, a tekintete egyenesen Dumbledore értő, éles pillantásával találkozott az asztal fölött.

Aztán rádöbbent, hogy mindenre emlékszik.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)