Alighanem akkor fogott gyanút, amikor Arcturus megemlítette a nyelvcsomózó átkot. Vagy akkor, amikor kiderült, hogy ismeri Remust. Esetleg akkor, amikor az amerikai mágiaügyi miniszterről kezdett beszélni... Lucy Dawlish sejtése azonban csak akkor szilárdult bizonyossággá, amikor megtalálta az autójába rejtett fadobozban a Monte Cristo grófjának salátás, a falusi könyvtárból elcsent példányát (amelyen az eltelt idő alatt erőteljesen meggyengült a fordítóbűbáj). Ahogy önkéntelenül is újra belelapozott a kötetbe, s átfutotta az Edmond Dantès viszontagságairól szóló fülszöveget, úgy feldübörgött a szíve, hogy már-már attól tartott, az útitársai is meghallják.

A puzzledarabkák egy szempillantás alatt álltak össze a fejében, az új, szédítő felismerés pedig valósággal megbénította.

Arcturus Stiltskin nem volt vámpírvadász.

Arcturus Stiltskin nem kapott utasításokat Dumbledore-tól, és nem ismerte Remust.

Arcturus Stiltskin egyáltalán nem is létezett.

Talán fel kellett volna ismernie – talán összepárosíthatta volna a sovány, mosolytalan férfiarcot az őrült tömeggyilkoséval a körözési plakátokról. Talán meg kellett volna sejtenie, hogy csak az képes hermetikusan lezárni az elméjét, aki hozzászokott, hogy folyamatos támadások érik. Talán fel kellett volna mérnie: nem ő rejtőzött el olyan ügyetlenül, hogy kevesebb, mint egy nap alatt rajtaütöttek; egy képzett auror találta meg a nyomát.

Lucy azonban egyik kínálkozó lehetőséget szalasztotta el a másik után; az igazság pedig, ahelyett, hogy kutatóútja végén várta volna, kíméletlenül az arcába csapódott az első kanyarban.

Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen vele.

Egy ideig csak szorongatta a könyvet, és hallgatta a szélvédőnek csapódó éjjeli lepkék szomorú koppanásait. Szívesen megkérte volna ezt a félelmetes idegent, ezt a Sirius Blacket, hogy lassítson kicsit – a szerpentinút alattomos kanyarjai újra felkavarták a gyomrát –, de benne rekedtek a szavak.

Sirius Black tehát elhatározta, hogy segít kiszabadítani Remust, annak ellenére, hogy éppen nincsenek beszélőviszonyban. Valószínűleg őt, Lucy-t is csak azért kutatta fel, hogy kiszedje belőle a barátja hollétére vonatkozó információkat; talán már a Roxfortban is mindent tudott róla, és csak azért maradt ott vele a sárkányok közelében, hogy alaposabban megnézze őt magának. Ki tudja, miket írt Remus azokban a levelekben...!

A céljuk pillanatnyilag ugyanaz, és ez szövetségesekké teszi őket, de azért mégiscsak Sirius Blackről van szó – egy olyan emberről, aki valaha auror volt, és tizenkét év dementorkúra után is úgy hoppanál vele át Erdélyből Albániába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valószínűleg olyan varázslatokat ismer, amikről ő, Lucy még csak nem is hallott... ugyanakkor, ha kettejük közül valaki végére tud járni ennek a vámpírdolognak, az ő...

A boszorkány a könyvborító sarkát csavargatta, és tovább törte a fejét. Remus kiszabadításához mindenképpen szüksége volt Blackre, Blacknek viszont korántsem volt szüksége őrá: ezt az elmúlt órák eseményei fájdalmasan nyilvánvalóvá tették. Ami azt illeti, a varázsló helyében már rég leütötte vagy elkábította volna saját magát, hogy a lelepleződés kockázatát csökkentse. Black nem ostoba, hamarosan rá fog jönni, hogy ő, Lucy összeilleszgette a puzzle-t a fejében; nem titkolhatja előle a végtelenségig, különösen nem akkor, ha percek óta képtelen pókerarcot vágni.

Gondolkodj logikusan, kényszerítette magát Lucy. – Tegyük fel, hogy van egy szobányi hullád, és reggelig mindet el kell takarítanod. Melyikkel kezded?

Legelőször Erdélybe kellett visszajutniuk, Chevystül. Ez volt a legfontosabb, és csak egy módon valósulhatott meg: ha az autó visszaviszi őket.

A Chevrolet Impalát még Albus Dumbledore változtatta zsupszkulccsá, mikor egy emberöltőnek tűnő idővel azelőtt Lucy meg ő elindultak, hogy megszerezzék ugyanazt az antik, kobold-készítette kulcsot, ami most Sanguini szobájában függött a falon – és ami kinyithatta volna a Sequestrum néven ismert, mesés kincseket rejtő széfrészleget a Gringottsban. Lucy sosem vette le róla a bűbájt; csupán módosította egy kicsit, hogy az autó bármely általa ismert helyszínen képes legyen megjelenni, vagy épp eltűnni onnét, ha a szükség úgy hozza. Hogy a Chevrolet ne kezdjen magától utazgatni, a boszorkány egy rúnapecséttel lezárta a varázslatot, és az így létrehozott mágikus gátat csak akkor oldotta fel, ha nem volt más választása. Megtehette volna persze, hogy újra és újra elvarázsolja az autót; de ragaszkodott Dumbledore bűbájához, ami sokkal erősebb és részletgazdagabb volt, mint amire ő valaha is képes lehetett volna.

– Van valami terve? – szólt hátra ekkor Black. – Vagy egészen hazáig akar kocsikázni?

Lucy olyan esetlenül próbálta színlelni, hogy minden a terv szerint halad, hogy magára sem ismert. Máskor miért olyan könnyű elrejtenie, hogy legillimentor...?

Szinte megkönnyebbült, amikor végre elkezdhette megtörni a rúnapecsétet, ami ugyanazon az elven működött, mint a legtöbb piramis ajtózára, amivel életében találkozott.

– Maga megtanult óegyiptomiul? – szólalt meg hirtelen Black. Lucy hallotta az érdeklődést a hangjában, és az okklumencia gátján keresztül is érezni vélte fellobbanó nyugtalanságát, amiért a pálcás keze annyira közel van hozzá.

– Francnak sincs arra ideje! – vont vállat a boszorkány. – Csak megjegyeztem. Egyébként is, éppen leveszek róla egy bűbájt, nem ráteszem.

Na, ezt aztán jól megmondta. Black most azt fogja gondolni, hogy egy műveletlen senkiházi. Olyan nehéz lett volna büszkén kihúznia magát, ahogy Gilderoy tenné, és azt mondani, hogy „ugyan már, biztos magának is menne?"

...Gilderoy meg honnan a Merlin seggéből jutott eszébe épp most?!

– És mi lesz, ha elront egy szótagot?

– Három fejünk nő, és nyersen felfaljuk egymást – felelte gondolkodás nélkül Lucy.

Mundungussal ellentétben Black értette a tréfát, és mintha még el is mosolyodott volna – amitől Lucy hirtelen kevésbé félt tőle. Sőt, azon kapta magát, hogy ő is mosolyog, mint egy ütődött.

Aztán a lejátszó kattant egyet, és elszabadult a pokol.

Egy dolog uralkodni az érzéseiden, és egy egészen másik az okklumencia sztoikus álarca mögött maradni, miközben egy elveszettnek hitt kazettaszalagról a rég halott legjobb barátod hangja kiabál rád. A Black tudatát elzáró szilárd fal egy csapásra semmivé lett, és Lucy-t, aki addig feszülten figyelt minden rezdülésére, hurrikánként söpörte el egy sor fájdalmasan éles benyomás és emlék. Ha akarta volna, sem zárhatta volna ki őket az elméjéből; elszédítették, és beléjük facsarodott a szíve.

A Mundungus agyába mennykőként csapódó felismerés, és az azt követő zavarodottság már csak hab volt a tortán: Lucy önkéntelenül emelte a pálcáját, hogy elkábítsa, sokkal inkább a saját agyát kímélve a kis térben elszabadult indulatoktól, mint Blacket védve.

Aztán beszippantotta őket az utazás szédítő pörgése.

*

A boszorkány és a varázsló hosszú percek óta ültek mozdulatlanul egy csíkszeredai fogadó egyetlen szabadon talált szobájában, az ablak alatt; és mindketten hol a padlót, hol a kettejük közt, az asztallapon pihenő üveg Martinit, hol az abroszon elszórt giccses virágmintákat bámulták. Időnként egyikük vagy másikuk megmozdult, hogy becsukja az ablakot, kinyissa az ablakot, kinyújtózkodjon, esetleg megmossa az arcát a szomszédos fürdőszobában; végül azonban minden alkalommal visszatértek kényszeres cselekvéseik kiindulóponjához, a martinis üveghez.

– Meddig tart a hatása? – törte meg a csendet Lucy.

Black rásandított. – Általában másnap reggelig – de a maga figyelemreméltó alkoholtoleranciája mellett...

– Úgy értem, a zagyváló átoknak.

A varázsló megvonta a vállát.

– Ne aggódjon miatta.

– Már hogyne aggódnék! – csattant fel Lucy. – Dung egy kétszínű kis szemétláda. Nem fogja önként megőrizni a titkainkat.

– Tudom – felelte közönyös arccal Black. – Ismerem őt.

– És mégis honnét?

– A Főnix Rendjéből.

Lucy összevonta a szemöldökét. – Az olyan, mint a Vak Hollók?

– Miért, az micsoda?

– Fogalmam sincs, de kíváncsi voltam, maga tudja-e. Ha simán megkérdezném, tuti hazudna.

– Maga mindig ilyen idegesítő?!

Lucy kissé oldalra döntötte a fejét. – Szóval, mi az a Főnix Rendje? Azt is csak kitalálta, mint a mágiaügyi miniszteres sztoriját?

– Egyiket sem én találtam ki – felelte metszően Black. – A Főnix Rendje egy Dumbledore-hoz közeli emberekből álló titkos társaság, akik annak idején, a háborúban a halálfalók ellen harcoltak. Most pedig Dumbledore összehívta a Rendet, mert ismét szüksége van a tagjaira, köztük Remusra. És ha valóban nyakig belefolyt a Gringotts ügyeibe, akkor lehet, hogy magára is.

Lucy pislogott egyet. – Még mindig nem értem, honnan tudja...

– Higgye el, én sem. Pyrites – mert hozzá fordult, igaz? – szeret eljátszani az emberekkel, de ért ahhoz, amit csinál, és mindent okkal tesz. Általában azzal takarózik, hogy a varázslat nem működött volna, ha nem úgy szórják ki, ahogy: maga meg én sosem fogjuk megérteni, hogy ez mit jelent, Pyrites pedig sosem magyarázza el. – Black jelentőségteljes pillantást vetett Lucyra. – Ha már így kell lennie, akár előnyt is kovácsolhatnánk belőle. Nincs okunk megbízni egymásban, de talán megegyezhetünk: maga nem árul el – annak tudatában sem, hogy a brit minisztérium ötezer galleont tűzött ki a fejemre –, én pedig nem adom fel a koboldoknak, és megvédem attól a Sanguinitől. Mit szól hozzá?

– Nem is tudom – felelte a pohara fölül Lucy. – Öt rugó azért elég szép pénz.

Egy ideig némán hallgatták az utcáról a szobába beszűrődő zajokat. Székelyföld ezen szegletében szinte csak magyar szót lehetett hallani, és Lucy fordítóbűbáj nélkül is értett annyit a nyelvből, hogy át tudja érezni a szomszéd kertből fel-felcsapó, rosszul sikerült tésztakelesztéssel kapcsolatos sirámokat. Karácsonykor mintha ő is elrontott volna valami ilyesmit – és hogy haragudott rá Zongorné!

– Honnan ismeri Remust? – kérdezte hirtelen Black. Ahogy Lucy rápillantott, zavartan elfordította a fejét, mintha túlságosan indiszkrétnek találná a saját kérdését.

– A Gringottsból – felelte bizonytalan mosollyal a boszorkány. – Bejött, hogy széfet nyisson a bankban, és az én asztalomnál kötött ki. Összebarátkoztunk, és mivel egy hónap múlva elutazott Roxfortba tanítani, sokáig az sem tűnt fel, hogy folyton lebetegszik.

– És amikor rájött... nem zavarta?

– Dehogynem zavart! – vágta rá Lucy. – Teljesen kiakadtam, amikor felfogtam, mennyi felesleges szenvedéssel jár az átváltozása, ha nem issza azt a főzetet. – Keserűen elmosolyodott. – Tulajdonképpen ezért vagyunk most ekkora szarban. Képtelen voltam tétlenül nézni, ahogy a farkaskór lassan megöli.

– Ezzel meg mire céloz? – kérdezte gyanakodva Black.

Lucy állta a tekintetét. – Most én kérdezek – mondta. – Miért hívta össze Dumbledore azt a Főnix Rendjét? Csak nem azért, mert... mert tudja, hogy minden kezdődik elölről?

Pár pillanatig némán meredtek egymásra, és egyiküknek sem volt szüksége legillimenciára ahhoz, hogy megértsék, mire gondol a másik.

– Maga tudja – mondta lassan Black. – Megtudta! De hogyan? Merlinre, csak nem úgy, hogy...

– A főnixkönny-dílerem valójában egy halálfaló volt – bólintott tettetett könnyedséggel Lucy. – Elkábított, és amikor felébredtem, Tudjaki ült velem szemben egy székben. Azt hittem, ott helyben összecsinálom magam. Szerencsére Mr. Fő-Fő Halálfaló túlságosan kíváncsi volt Pyrites varázslatának a hatásaira ahhoz, hogy azonnal kinyírjon... szóval tartottam egy kicsit, és egy alkalmas pillanatban sikerült meglógnom.

Ha Lucy azt remélte, a történtek ezen erősen finomított változatával elnyerheti a férfi bizalmát, csalódnia kellett. Black arca szótagról szótagra egyre jobban elsötétedett, s a mondat végére a London utcáira kiragasztott körözési plakátok eleven másává vált.

– A bájital... – mondta halkan, hidegen.

– Milyen bájital? – hökkent meg Lucy.

Black arcvonásai tökéletesen mozdulatlanok maradtak, miközben beszélt, s a szemében kigyúlt valami vészjósló, tompa fény. – A főnixkönnyért cserébe megfőzött egy bonyolult bájitalt. Igazam van?

Lucy önkéntelenül hátrahőkölt, amennyire a széke támlája engedte.

– Honnan tudja...?

– Nem érdekes. – Black testtartása már-már aggasztóan merev volt; látszott, hogy minden erejével próbál uralkodni magán, de a nyakán árulkodóan kidagadt egy ér. – A maga műve, vagy nem?!

– Az enyém. – Lucy úgy hallotta a saját hangját, mintha az valahonnan nagyon messziről szólna. – Az én hibám, hogy visszatért, ez teljesen egyértelmű. Nem tudtam... nem gondoltam... végig az lebegett a szemem előtt, hogy ha megfőzöm a bájitalt, Remus kevesebbet fog szenvedni! Ezért csináltam az egészet: hogy megvédjem őt Sanguinitől – és önmagától.

Lucy egy ideig hallgatott, a mellkasára telepedett súllyal küzdve, Black pedig ugyanolyan némán figyelte őt.

– ...most megvet, igaz? És legszívesebben kinyírna.

– Csak annyira, amennyire saját magamat – felelte Black. Olyan halkan beszélt, hogy Lucy kénytelen volt közelebb húzódni hozzá. – Nem tudhatta, hogy mit tesz. Nem maga az első ember, akit Peter Pettigrew becsapott.

– Legalább kapott egy golyót – motyogta Lucy. – Az is valami.

– A fejébe? – kérdezte reménykedve a varázsló.

– A combjába. Azt hittem, ha jól alakul a találkánk, folytathatjuk a főnixkönny-bizniszt. Tévedtem. Akkor és ott le kellett volna puffantanom.

– Nem akart rosszat – ismételte Black. Még mindig sápadt és merev volt az arca, de a korábbi, halálfejszerű kifejezés eltűnt róla. – Ezt jól vésse bele az agyába, ha szeretné megőrizni az ép eszét. Nem az a lényeg, hogy mit csinált eddig, hanem hogy mihez kezd az igazsággal.

Lucy lassan bólintott.

– Nem csak azért akarok bejutni abba a kastélyba, hogy kiszabadítsam Remust – vallotta be. – Van ott valami más is... egy kulcs, ami kell Dumbledore-nak. A Sequestrum kulcsa. Egyszer magával vitt, hogy megszerezzük, de kicsúszott a kezeink közül, és most Sanguini őrzi. Azt hiszem, Tudjukkinek akarja adni. Nem hagyhatjuk, hogy megtegye! Le kell nyúlnunk.

– Megcsináljuk – bólintott Black. A tudat, hogy hamarosan cselekedhet, láthatóan felvillanyozta; újratöltötte mindkettejük poharát, és elgondolkodva kortyolt bele az italába. – Van bármi fogalma, hogy a kastélyon belül hol lehet Remus?

– Egyáltalán semmi – sóhajtott Lucy. – Kinézem Sanguiniből, hogy kiutalt neki egy luxuslakosztályt, de az is lehet, hogy simán kikötözte a várfokra. Attól függ, épp milyen lábbal kelt ki a koporsóból. Csak egyszer jártam nála valami partin, és akkor sem azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzem a helyet – bár a szobába, ahol a kulcs van, talán még eltalálok.

Black türelmetlenül dobolt az asztalon hosszú ujjaival.

– Muszáj figyelmeztetnem rá – mondta –, hogy... nos, mindent összevetve elképzelhető, hogy összefutunk Voldemort nagyúrral abban a bizonyos kastélyban.

A rettegett név hallatán Lucy úgy összerázkódott, mintha a férfi pofon vágta volna.

– Ha találkozunk vele – folytatta könyörtelenül Black –, akkor sem veszítheti el a fejét, világos? Tovább kell játszania a szerepét, vagy nem éri meg a holnap reggelt.

– Ha Tudjukki tényleg ott van, édesmindegy, hogy mit csinálunk – rázta meg a fejét Lucy. – Ő is legillimens, de nem olyan, mint én. Én pálca nélkül épphogy csak az emberek szándékait és hangulatváltozásait érzem, ő viszont úgy olvas mindenkiben, mint a könyvekben. Nincsenek előtte titkok. Akármilyen spéci álcánk van, azonnal tudni fogja, hogy mi vagyunk azok!

Black vállat vont. – Akkor meg azért ne rettegje magát halálra, mert úgysem tehet semmit.

– Dehogynem – felelte Lucy, és előhúzta a Magnumot, hogy megtöltse. – Végig beszólogatott nekem a „mugli kacatjaim" miatt – majd meglátjuk, hogy viseli, ha kap egy teli tárat a képébe!

Black arcán újra megjelent az a halvány, mosolyszerű kifejezés.

– ...nem vagyok valami nagy boszorkány – magyarázta a töltényhüvellyel a szájában Lucy. – A bűbájtanon kívül nem sok mindenhez értek, amihez pálcát kell használni... de célozni, azt tudok.

Zavarában szükségtelenül hosszan elbabrált a pisztollyal, aztán ismét újratöltötte a poharaikat, hogy kezdjen valamit a kezével. Hol késhet már Mundungus? Azt ígérte, estére visszajön – igaz, még csak késő délután van.

– Jan Morzek meghalt – mondta hirtelen Black. – Mármint, az idősebbik. Elsimítottam a balhét a faluban.

– Azt jól tette – lepődött meg Lucy. – Egyszerűbb is így – tette hozzá elszoruló torokkal. – Az a mugli nem bírta volna...

– Én a maga helyében nem mondanám el Remusnak. Felesleges fájdalmat okozna neki.

– Ebben egyetértünk – bólintott Lucy. – Na és a falubeliek?

– Jobb lesz, ha nem kerül többé a szemük elé. Még máglyára vetik!

– Majd kiszórok pár felejtésátkot – vont vállat a boszorkány. – Pont annyi jogom van abban a faluban lakni, mint nekik.

– Tekintve, hogy Voldemort nagyúr az életére tör, attól tartok, ez hamarosan meg fog változni – jegyezte meg Black.

Lucy az ajkába harapott. – Remus visszamegy majd magával Angliába, igaz? Úgy értem, ha megérjük a reggelt, meg ilyenek.

– Magának is jönnie kellene – mondta Black. – Segíthet a Rendnek.

Lucy az ablak előtti hársfa lágyan lengedező ágaira irányította a tekintetét, hogy száguldó gondolatait megfékezze. Ha pusztán a logikára hagyatkozott, Blacknek igaza volt: adta magát a lehetőség, hogy Dumbledore védelmét elfogadva elkötelezze magát Voldemort ellenségei mellett.

Ugyanakkor, gondolta keserűen Lucy, ez volt az a dolog, amitől a világon a legjobban rettegett. Kötelesség. Feladatok. Szabályok. Egy újabb kiúttalan csapda – ha ugyanis eldönti, hogy segít a Főnix Rendjének, azt sem titkolhatja előlük, hogy a Sötét Nagyúr az ő közreműködésével tért vissza. Ha pedig sikerül a terve, és Sanguini bosszúból megtöri Pyrites varázslatát, a minisztérium valószínűleg még aznap kiadja ellene az elfogatási parancsot.

Persze ezt ostobaság lenne Black orrára kötnie!

– ...ráérünk akkor beszélgetni erről, ha már szétrúgtuk Tudjukki seggét, és elslisszoltunk Remusszal a naplementében – mondta lezseren Lucy. – Van még Martini?

– A háromnegyedét maga itta meg! – csattant fel Black.

– Tudom, csak kicsit ideges vagyok...

– Ha mindig ledöntenék egy üveg töményet, amikor valami felidegesít, már rég a föld alatt lennék.

Lucy dacosan vállat vont, és felállt az asztaltól. A tény, hogy nem folytathatja a módszeres lerészegedést, jobban felzaklatta, mint várta, s egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy Remus talán igazat mondott: talán tényleg van egy kis problémája az alkohollal... meg úgy általában a létezéssel. A puszta gondolat, hogy vissza kell térnie Londonba és a régi életének szereplőivel találkoznia, rettegéssel töltötte el. Hiába tudta, hogy lehetetlen, ösztönösen arra vágyott, hogy minden maradjon a régiben: hogy Remus meg ő újrakezdhessék nyugodt, visszavonult, vámpír- és Voldemort-mentes életüket.

– Caramel... – mondta hirtelen Lucy.

Black rásandított. – Mi vagyok én, vándorcukrászda?*

– A miniszter! – Lucy égnek emelte a tekintetét. – Mit csinált, amikor megtudta, mi történt? Tuti lecsukat, ha megtudja, hogy segítettem Tudjukkinek!

– Emiatt ne aggódjon – legyintett a férfi. – Egyáltalán nem hajlandó elismerni, hogy visszatért. Szerinte Dumbledore csak kitalálta az egészet, mert a posztjára pályázik.

– Mi van?

– Jól hallotta! – Black kinyújtóztatta a lábát, és derekasan meghúzta a martinisüveget. – A miniszter felől aztán a tetőn is halálfalók táncolhatnának, akkor se lenne hajlandó kidugni a fejét a saját, kényelmes fantáziavilágából.

– De hát akkor... – Lucy nyelt egyet. – Akkor Tudjukki azt csinál, amit akar! Beépítheti a híveit a minisztériumba, ellehetetlenítheti Dumbledore-t, és befolyást szerezhet a Gringottsban!

– Ahogy mondja – hagyta rá Black.

– Szóval kábé halálra is ihatjuk magunkat, nem? Úgyis mindegy.

– Sose mindegy! – felelte szenvedélyesen a varázsló. – Soha! Meg kell próbálnunk megállítani; különben folytatja, amit elkezdett, és a varázsvilág bigott aranyvérűek szűk körévé válik majd, amit csak a terror tart egyben.

Lucy bólintott, és némi irigységgel nézte, ahogy Black egy utolsó húzással kivégzi a martinis üveget, ami az utóbbi órákban egyszerre szolgált a zavara mértékének, az idegessége szintjének és az idő múlásának mérésére. Most, hogy az üveg kiürült, mintha új időszámítás kezdődött volna, és Lucy akaratlanul is Zongorné jóslatára gondolt: a Toronyra, a Bolondra, a Holdra, és a többi kártyára, melyek jövőjének sötét képeit hordozták.

Csak az a kérdés, gondolta keserűen, hogy mikor jön a Halál.

* * *

Megjegyzés: Ez a fejezet részben fordítás egy korábbi angol verzió vállalhatóbb részeiből. Ez – nagyon remélem – csak egy helyen látszik a szövegen, a csillaggal jelölt résznél. (A „Fudge!" // „Do I look like a walking patisserie?!" mondjuk szerintem egy fokkal jobban hangzik).

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)