A boszorkány és a varázsló összekapaszkodva tűnt fel a semmiből az este mélyülő árnyai között. Mindketten azonnal pálcát rántottak, és tettre készen fordultak körbe, mintha csak előzőleg összebeszéltek volna; a strand azonban néptelen volt körülöttük. Közel s távol a dagályra emelkedő tengervíz morajlása, s a hullámverés által ide-oda sodort kavicsok halk roszogása volt az egyetlen hang.

Lucy Dawlish lehajolt, és átpergetett egy marék homokot az ujjai között. Még érezte rajta a nap melegét, a levegőben pedig a tengervíz jellegzetes, fanyar-sós illatát. Ha elég alaposan beszívja ezt az illatot, gondolta, még az is lehet, hogy nem dobja ki most azonnal a taccsot...

– Egyben van? – kérdezte mögötte Arcturus Stiltskin. – Egy kicsit odébb terveztem kilyukadni.

– Miért, hol vagyunk most?

– Valami puccos turistacsapdában Albánia szélén. Azok ott a túlparton már Görögország fényei... ha a barátja igazat mondott, és az emberünk tényleg ide szökött, jó eséllyel a környéken lesz valahol.

– Jetmir nem a barátom – helyesbített ösztönösen Lucy. – Nincsenek barátaim.

Csak egy, tette hozzá gondolatban. Akit talán épp ebben a percben szolgálnak fel vacsorára, almával a szájában. Már ha a vámpírok nem hányják el magukat a szagától...

(...apropó hányás, neki viszont tényleg mindjárt el kell rohannia a bokorba; de persze sehol egy bokor!)

Arcturus Stiltskin olyan pillantást vetett rá, mintha egyenesen a fejébe látna.

– Azt javaslom, nézzünk szét a kikötőben.

– Azért még tennék egy próbát a nyomkövetővel – felelte Lucy a tőle telhető legkönnyedebb, és leg-nem-hányingersújtottabb hangon. – Tudja, az utóbbi időben hozzászoktam, hogy mindenemet elcsórják. A szuperszemnek, a rozsdagátlónak meg a mugliriasztónak tuti lőttek, de szórtam a kocsimra egy gonoszabb bűbájt is...

Miközben beszélt, a zsebébe süllyesztette a kezét, és hamar meg is találta, amit keresett: egy lapos, fekete követ, melynek felszínén az érintése nyomán vörösen izzott fel egy sor furcsa jel.

– Ezek hieroglifák? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Arcturus.

– Volt egy átoktörő pasim, aki ásatásokon dolgozott – felelte kitérően Lucy –, szóval ellestem az egyiptomiaktól meg az inkáktól pár ilyet. Elég szívatósak; öröm nézni, mikor az orvvadászok és sírrablók begolyóznak tőlük. Ez persze egy erősen szelídített változat...

A boszorkány megszorította a rúnakövet, mire azon felizzottak, majd kihunytak a titokzatos jelek. Arcturus meg ő egy pillanatig csak álltak a sötétben, aztán a lábuk alatt halvány, csillámló derengés kelt, anyagtalan ösvénnyé állva össze előttük.

– Bingo! – bólintott elégedetten Lucy.

– Hieroglifák – dünnyögte Arcturus olyan hangon, mintha nem tudná eldönteni, hogy kinevesse-e, vagy inkább gratuláljon neki. – Én meg olyan eredetinek képzeltem magam a nyelvcsomózó átokkal...

– Az se rossz! – vont vállat Lucy. – De nem jelzésértékű, ha megtörik. Ha ezt a kis rohadékot leszedi valaki a Chevyről, legalább tudom, hogy keménykedés helyett célszerűbb felvenni egy mélyen dekoltált felsőt, és megkérdezni tőle, segíthetek-e még valamiben.

A varázsló arcán erre valami határozottan mosolyra emlékeztető kifejezés suhant át – Lucy alig látta a vonásait a sötétben, de így is feltűnt neki, mennyire megváltozott tőle az arca. Sőt, a tudata – amit Arcturus a padlásszobában történt incidens óta konokul rejtegetett előle –, is felélénkült egy pillanatra; ám mint a találkozásuk óta eltelt alig huszonnégy óra alatt már annyiszor, ezúttal is rögtön visszasüppedt rideg némaságába.

Mindez azonban most nem számított. Ahelyett, hogy egy idegen pszichéjébe tesz kirándulásokat, Lucynak inkább Remust kellett megkeresnie; Remushoz pedig Mundungus Fletcheren keresztül vezetett az út. Nem állíthatott csak úgy be Sanguini kastélyába, hisz az ottaniak ismerték őt, számítottak a jelenlétére. Ha pedig Jerry igazat mondott a vámpírok szándékairól, akár Őt magát is riaszthatták...

Lucy önkéntelenül megborzongott; aztán erőt vett magán, és Arcturus nyomába szegődve nekivágott az albán üdülőváros főutcájára vezető emelkedőnek. A felénél minden igyekezete ellenére megtántorodott, egyszerre küzdve a hoppanálás kényelmetlen utóhatásaival, és a rátörő szívdobogással; mielőtt azonban összerogyhatott volna, a férfi elkapta a derekánál fogva, és álló helyzetbe rántotta.

– Biztos, hogy jól van?

A boszorkány a maga részéről egyáltalán nem volt jól; ám most, hogy csodával határos módon végre talált valakit, aki hajlandó segíteni neki, nem akaródzott bevallania, hogy Voldemort nagyúr elől bujkál.

– Egy kicsit másnapos vagyok – felelte diplomatikusnak szánt hangon. – Apropó, bocs a tegnapiért. Egy kicsit... szóval, alapból is egy piás semmirekellő vagyok, de ennyire azért nem szoktam szétcsapni magam.

– Nem volt vészes – felelte gépiesen Arcturus.

A nyilvánvaló hazugság egy ideig dermedten függött köztük a levegőben, aztán Lucy elnevette magát.

– A francba is – mondta –, kit akarok hülyíteni?! Igenis szét szoktam csapni magam. Pont ennyire, meg még jobban is.

– Őszintén le vagyok nyűgözve, hogy még képes egyszerre járni és beszélni – mondta a varázsló. A tudata még mindig bevehetetlen erőd volt; és Lucy hiába kereste a hangjában a megvetés, vagy akár a sajnálat árnyalatait.

Egy darabig némán kaptattak tovább az emelkedőn, aztán Arcturus vonakodva megszólalt.

– Egyszer az amerikai mágiaügyi miniszter orra előtt hánytam bele egy vázába. Összeszaladt a fél Woolworth... mindenki azt hitte, meg akarták mérgezni az öreget, és véletlenül én ittam bele a poharába. Egy hétig vezettem a nyomozást, hogy ne kelljen bevallanom, ki nyúlt le három üveg gint a konyháról.

Lucy prüszkölve felnevetett. – Ezt most találta ki!

– Lehet – felelte rezzenéstelen arccal a varázsló, – de lehet az is, hogy csak kicseréltem a neveket.

– A sarki kocsmáros főszereplésével sokkal hihetőbb lenne a meséje. Legutóbb Monte Cristo grófjának képzelte magát, most meg MACUSA-ügynöknek: mindkét sztoriban túlteng a pátosz, nem gondolja?

Lucy beszéd közben kissé összevonta a szemöldökét, és a nyomkövető bűbáj ezüstös sávját kezdte bámulni maga előtt az aszfalton, hogy száguldó gondolatait megfékezze. Mint Arcturus megjelenése óta már annyiszor, ezúttal is elfogta az érzés, hogy valami kulcsfontosságú, és legalább ennyire nyilvánvaló részlet fölött siklik át a tekintete; hogy a rejtély megoldása, a titokzatos összefüggés ott van előtte, de túl vak hozzá, hogy értelmezze a jeleket. Mióta Pyrites varázslatának feledékenységet okozó mellékhatásai felerősödtek, egyre gyakrabban tört rá ez a nyugtalanító érzés, és egyre nehezebb volt elviselnie.

Ha figyelmesen végigolvasta volna azt a rohadt könyvet, bizonyára értené, mire céloz Arcturus. Talán egy ponton Edmond Dantès is belehányt valami szimbolikus jelentőségű vázába...

Miközben Lucy saját gondolataival csatázott, Arcturus meg ő elvegyültek az albán üdülőváros utcáin hömpölygő tömegben, melyet – a hirdetések és utcafeliratok tanúsága szerint – Ksamilnak hívtak. A nyomkövető bűbáj továbbra is kifogástalanul működött: ezüst fénysávja, melyet csak ők láthattak, csalhatatlan pontossággal vezette őket át a városon, ki a főtérre, végig egy puccos villanegyedbe vezető sugárúton, egyenesen a...

Lucy megtorpant, és minden lappangó félelme ellenére kitört belőle a nevetés.

– Most komolyan, te seggfej?! Ezt bírtad kezdeni a kocsimmal és a pénzemmel?

– Nem várhatja, hogy elítéljem – jegyezte meg Arcturus, kissé hunyorogva a velük szemben magasodó sztriptízbár neonfényeitől. – Kifejezetten csalódott lettem volna, ha ennyi talpalás után egy szeméttelepen lyukadunk ki. Vagy egy ravatalozóban!

– Oda még eljuthatunk – morogta Lucy. – Tipikus Dung! Szerez egy kis lóvét, és mit csinál? Azonnal eljátssza. Ami nem is lenne baj, ha nem veszítene folyton, aztán meg nem rinyálna, hogy adjon neki kölcsön az ember. Mondjuk én is hülye voltam, hogy kifizettem...

Arcturus ránézett, s az arcán mintha meglepetés suhant volna át, mielőtt a vonásai megint kifejezéstelenné dermedtek. – Miben állapodott meg vele?

Lucy mély levegőt vett.

– A bájitalt, ami kezelhetővé teszi a vérfarkaskórt, úgy hívják, farkasölőfű-főzet. Borzasztó a receptje... nehéz elkészíteni, és egy csomó ritka hozzávaló is kell bele. Az Első Próba napján sikerült kilopnom a receptjét a roxforti bájitalmester szobájából, és ha már ott voltam, a raktárba is tettem egy kirándulást. Egyetlen hozzávalót, a főnixkönnyet viszont nem sikerült megszereznem – féltem Dumbledore madarával próbálkozni, nem akartam, hogy elkapjanak. Kénytelen voltam körülnézni a feketepiacon, és a díler, akit találtam, egy idő után követelőzni kezdett. Utólag változtatott az egyik alkunkon, olyan helyzetbe hozott, hogy ne mondhassak nemet. Úgy döntöttem, megmutatom, ki a főnök...

– ...és kiderült, hogy nem maga az – bólintott megértően Arcturus. – Megesik.

– Dungnak csak annyi lett volna a feladata, hogy megvár a kocsiban! – csattant fel Lucy. – De még erre sem volt képes. Csak lenyúlta a cuccaimat, és már söpört is el.

– Gondolja, hogy másodjára segítőkész lesz?

– Nincs választása – felelte eltökélten Lucy. – Szükségünk van rá! Ő bejuttathat minket Sanguinihez. Amúgy meg egy kétszínű barom, szóval megérdemli, amit ezért kap majd tőle. Na gyerünk, nyomás befelé! Ha már muszáj a seggüket rázó félpucér libák társaságában töltenem az estémet, szeretnék a lehető leghamarabb túllenni rajta.

– Nem gondolja, hogy be kéne épülnie közéjük? – vetette fel Arcturus. – Csak a biztonság kedvéért...

Lucy hátat fordított neki, hogy a vigyorát elrejtse, és belökte a bár ajtaját. Odabenn nagyjából az fogadta, amire számított: a belső tér minden egyes négyzetcentimétere ütemesen rázkódott az emeleten dübörgő zenétől, a bárpulton túli színpadon hiányos öltözetű táncosnők vonaglottak, az asztaloknál pedig erősen kapatos vendégek üldögéltek (már aki ülni tudott). A Mundungus nyomára vezető bűbáj azonban – Arcturus látható csalódottságára – nagy ívben kikerülte mindezeket az akadályokat, és eltűnt a „KASZINÓ" feliratú ajtó mögött.

Lucy elégedetten elmosolyodott.

– Nyomás, mielőtt ráunnak a blackjackre!

Arcturus felvonta a szemöldökét. – Ki akarja csalni valahogy?

– Mundungus Fletcher átvert és a sorsomra hagyott – felelte Lucy hidegen. – Nem tudom, maga hogy szokta megtorolni az ilyesmit, de részemről az a minimum, hogy lejátszom az asztalról, összetörök a fején egy üveg Martinit, és egy kicsit még meg is rugdosom.

Azzal előhúzta a Magnumot a bakancsa szárából, egy mozdulattal kikattintotta rajta a biztonsági zárat, és határozott léptekkel indult a kaszinó ajtaja felé.

* * *

Az eltelt huszonnégy óra összesített ismeretei alapján Sirius Black kénytelen volt elismerni, hogy a magát Doris Purkissnek nevező egyén jóval árnyaltabb, szórakoztatóbb, és – igen – veszélyesebb, mint amilyennek első pillantásra tűnt.

„Doris Purkiss" a felszínen felelőtlenül, rámenősen és kissé erőszakosan viselkedett, ugyanakkor okosabbnak képzelte magát, mint amilyen valójában volt. Másrészről pedig mintha mágnesként vonzotta volna a bajt és a legkülönfélébb konfliktusokat, arról már nem is szólva, hogy a véralkoholszintje általában valahol a „komolyan aggasztó", és a „halálos" között stagnált – egyszóval tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lett volna faképnél hagynia őt, és egyenesen Remus keresésére indulni. Elvégre Dumbledore parancsa is erre vonatkozott: a Főnix Rendjének újjá kellett alakulnia, a tagjainak vissza kellett térnie Londonba, a Gringottsszal kapcsolatos ügyek pedig ideiglenesen háttérbe szorultak.

Sirius azonban a szíve mélyén még mindig auror volt, és továbbra is igyekezett aszerint cselekedni, amire annak idején felesküdött: üldözni a bűnt, és védelmet nyújtani az üldözötteknek. Márpedig Doris Purkiss-t üldözték; ha nem mondja, ez akkor is nyilvánvaló lett volna a magatartásából, és abból, ahogy a pálcáját görcsösen szorongatva minden sarkon körülnézett. Abból pedig, ahogy fegyvert fogott rá abban az erdélyi padlásszobában, az is látszott, hogy nem üres fenyegetés, nem egy zsaroló hazugsága volt az, amitől ennyire megijedt. Ez a nő nyilvánvalóan meg tudta védeni magát, és hozzá is volt szokva, hogy megtegye; ám ezúttal valamiért kudarcot vallott, és Siriusnak feltett szándéka volt kideríteni, miért.

A másik ok, amiért nem hagyta magára „Dorist", szintén a kíváncsiságához volt köthető: nem fért a fejébe, hogyan lett egy köztiszteletnek örvendő auror lányából egy mugli fegyverekkel hadonászó, szabadszájú kocsmatöltelék, akinek ráadásul egy vérfarkas a legjobb barátja...

...és ezzel el is érkezett gondolatban a harmadik okhoz, ami miatt ösztönösen a védelmébe vette „Dorist": Remushoz. Úgy tűnt, a boszorkánynak egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a sorsára hagyja őt, de még az sem, hogy talán hiba volt illegális ügyletekbe keverednie egy vérfarkas kedvéért. Ronald Weasley jutott eszébe róla, ahogy törött lábán egyensúlyozva is eltökélten védi a keresztfia életét: „Dorist" is valami hasonló elszántság vezérelte, azon kevés tulajdonságok egyike, amelyeket Sirius még mindig őszintén tudott tisztelni az emberekben.

Pillanatnyilag azonban egyik Doris Purkiss-szel kapcsolatos felfedezésével sem kellett foglalkoznia; az elé táruló jelenet sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult. A boszorkány ugyanis egy csapat részeg albánt félretolva olyan magától értetődő természetességgel rúgta be a kaszinó ajtaját, mintha minden nap sztriptízbárokban való pánikkeltéssel foglalatoskodna. Siriusnak csupán egy szemvillanásnyi ideje volt felmérni a helyet, ahová érkeztek – játékgépek villódzó neonfényei, kör alakú kártyaasztalok, és egy másik, kisebb bárpult a helyiség végében –, Doris már le is hagyta őt. Egyenesen a legközelebbi asztalhoz viharzott, s korábbi fogadalmát feledve galléron ragadta az ajtóval szemközt ülő csavargó kinézetű férfit, akiben Sirius egy pillanattal később felismerte Mundungus Fletchert.

– Hol a kocsim, te seggfej?!

– Doris...?

Dung arcán először döbbenet suhant át, aztán bosszúság, majd értetlenség, és – végül – látható félelem.

– Doris! – mondta megint, zavartan heherészve. – Há' izé... hogy ityeg?

– A kocsim – ismételte a boszorkány. Az arca csupán centiméterekre volt a varázslóétól, és Sirius azon sem lepődött volna meg, ha tüzet kezd okádni, mint a sárkányok, amelyekkel dolgozott. – A pénzem. Fifi. Most!

– Jóvannamá' na! – dadogta Mundungus, aki első pillantásra nagyjából olyan állapotban lehetett, mint Doris, amikor Sirius rátalált. – Nyugivan! Csak lejátszom itten ezt a partit, aztán...

– Azt mondtam, most, te nyomorult! – sziszegte Doris (aztán egy ennél jóval durvább káromkodás is elhagyta a száját, amikor szembesült vele, hogy a pisztolya már nincs az övében).

Sirius az asztal fölött a döbbent Mundungus homlokának szegezte a fegyvert.

– Ne hagyja abba! – biztatta a boszorkányt. – Éppen ott tartott, hogy te szemét fa...

– Hé! – szólította meg akadozva Dung. – Há' én téged ismerlek valahonnan!

Megtanítottál pókerezni, gondolta Sirius. És persze csalni. Összeismertettél egy Gnarlak nevű kobolddal. Minden szakításom után a sárga földig leittad magad velem...

Eddig is gyanította, hogy a valódi, álcamentes külseje nem túl bizalomgerjesztő; de a tény, hogy régi ivócimborája rá sem ismer, legalább olyan sokkoló volt számára, mint amikor először pillantotta meg a hosszú börtönévek nyomát viselő arcát egy körözési plakáton.

– ...ott hagytál a szarban, Dung! – dühöngött Doris. – Azt hittem, ott fogok megdögleni, de te csak fogtad a cuccaimat, és elhúztál! Mégis, mire számítottál, mi lesz, ha visszajövök? Lesmárollak örömömben?!

Mundungus szeme idegesen villant az ajtóról a bárpultra, majd vissza a boszorkány arcára. A kaszinóban olyan csend lett, hogy öröm volt nézni, és Sirius legalább négy rosszarcú alakot kiszúrt, akik egy mozdulattal bármelyiküket oldalba lőhették volna; de a jelek szerint túlságosan élvezték, ahogy egy törékeny, fiatal nő leordítja Mundungus fejét.

– ...és miattad rabolták el Remust, te szemétláda!

– Nyugivan! – nyüszített fel Dung. – Beszélj má' egy kicsit halkabban...

– NEM-BESZÉLEK-HALKABBAN! – ordította az arcába Doris. – NEM A TIÉD A PÉNZ, AMIVEL JÁTSZOL, ÉS EGYÉBKÉNT IS EGY ÉLETKÉPTELEN SEGG VAGY!

Erre már Mundungus szemében is megvillant a düh szikrája, végül azonban meghunyászkodott a Magnum feketén ásító csöve előtt.

– Menjünk má' ki egy kicsit – motyogta, látható erőfeszítést téve, hogy koherens mondatokat formáljon. – Igyunk valamit oszt' beszéljük meg!

– A Vak Hollóktól gyüttek, mi? – recsegte egy sebhelyes arcú öregember a kártyaasztalnál. – Behajtók, he-he-he...

– Ne akarja tudni! – reccsent rá Sirius. – A Vak Hollók nagyon úgy hangzott, mint valami bűnbanda neve; már csak az hiányzott, hogy ezek itt mind nekiálljanak böngészni a nemzetközi körözési listát, és felismerjék őt!

Doris a csuklójánál fogva kiráncigálta Mundungust a kaszinóból (egy csapat kuncogó-sutyorgó táncosnő halk sikkantással rebbent szét előttük – az egyikük még a koktélját is elejtette). Dung menet közben kiszabadult a boszorkány szorításából, és lassan araszolni kezdett az ajtó felé; Sirius azonban úgy helyezkedett, hogy lépésről lépésre közelebb szoruljon a hátsó falhoz.

– Neaggóggyámá! – nyögte ki Dung, amikor Doris egy erőteljes rúgással jutalmazta a pálcája előhúzására tett kísérletét. – Megvan a verda! Itt parkol hátul. Fene jó üzlet lett vóna, nem titok, de hát aszittem, kinyiffantottak!

– Vezess oda! – parancsolta a nő, Mundungus hátának szegezve a pálcáját. – És ha megpróbálsz csapdába csalni, azt rohadtul megbánod.

Öt perc múlva már a bár mögötti parkolóban álltak, a mugliriasztó- és kiábrándító bűbájjal felszerelt Chevrolet Impala mögött. Mundungus egy pálcaintéssel láthatóvá tette az autót; a tekintete ismét elidőzött Siriuson, aki gyorsan elfordította a fejét.

– Nem gondó'tam, hogy visszagyüssz, Doris – mondta végül Dung. – Pláne, hogy nem egymagad. Ki az új pasas?

– Egy vámpírvadász – felelte lezseren Doris. – Ebből kitalálhatod, mi fog történni most.

Mundungus tátott szájjal bámult rá. – Sanguini...

– Sanguini elrabolta a legjobb barátomat, és ezért rohadtul ki fogom nyírni – felelte Doris olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélne. – Ahogy Cod Vierme-et és az idióta haverját is kinyírtam. Szóval ha nem fogod be, és nem adod ide a kulcsot rohadt gyorsan, te leszel a következő!

Egész ügyesen csinálja, ismerte el Sirius. Ha nem látta volna alig néhány órája, hogy remeg a nő kezében a pisztoly, amikor ölnie kellene vele, talán maga is hisz neki. Mundungus mindenesetre bedőlt a blöffnek; az arcából egy csapásra kiszaladt a vér, és rémülten kezdett kotorászni a zsebében. Doris pár pillanatig az ellenszenv és a nevethetnék furcsa keverékével az arcán nézte őt, aztán felemelte a pálcáját.

– Invito!

A kulcskarikára fűzött apró cikesz szárnyai vidáman verdesni kezdtek, miközben a slusszkulcs visszaröppent gazdája tenyerébe.

– Kösz – bólintott ridegen Doris. Már nyitotta a száját, hogy ismét varázsoljon, de Mundungus előrelendült, és megragadta a csuklóját.

– Várjámá'! – hadarta. – Te meg nehogy lepuffantsál! – tette hozzá, rémült pillantást vetve Siriusra. – Ne átkozzatok meg, ne nyírjatok ki, meg ilyenek... de az van, hogy izé... hát, szóval elkártyáztam a lóvét.

– Micsoda meglepetés! – vágta rá epésen Doris. – Ne aggódj, még ma jóváteheted.

– Jóvátehetem...? – ismételte tőle szokatlanul vékony hangon Mundungus.

– Juttass be minket ahhoz a Sanguinihoz – bólintott Sirius, egy pillanatra sem engedve le a fegyvert. – A többit elintézzük.

– Szóval – csak hogy értsem! – Mundungus zavartan beletúrt a hajába. – Beügyeskedlek titeket a kastélyba... Remust meg ki... elfelejtjük a pénzdógot, és mindenki boldog?

– Ahogy mondod! – vágta rá Doris.

– Há' nem lesz eccerű ugyebár... – Dung széttárta a karját. – Álcázni kő titeket – de azér' meg lehet oldani... egy kis jóakarattal...

A boszorkány felvonta a szemöldökét, és Sirius tudta, hogy Mundungus szándékait kutatja. Rövid hallgatás után csak ennyit kérdezett:

– Hol van Fifi?

– Hát, az úgy vót, hogy egy osztrák boszi elnyerte tőlem az asztalnál – vallotta be bűnbánóan Dung. – Tetszett neki, hogy két perc alatt megtanú'ta, hogyaszondja, Arschloch und Scheiße...

– A jarvey-m – magyarázta Doris Sirius kérdő pillantására. – Vagyis ezek szerint csak volt. Kár érte, bírtam, ahogy mindenkinek beszólogatott.

A boszorkány hangja erőltetetten könnyednek tűnt, és az indokoltnál jóval nagyobb lendülettel lökte oda neki a slusszkulcsot.

– Elboldogul? Nekem más dolgom lesz.

– Persze – felelte zavartan Sirius, holott a válasz korántsem volt egyértelmű. Mikor is ült utoljára volán mögé, talán tizenhárom éve? Tizennégy? Régen mindig inkább motorral járt...

– Balkormányos – közölte Doris, mintha ezzel az autóvezetés összes csínját-bínját megmagyarázta volna; azzal betaszigálta Mundungust a hátsó ülésre, és maga is bemászott mellé, Sirius pedig egyedül maradt a slusszkulccsal és hirtelen támadt teljesítménykényszerével. A vezetőülés magasan volt neki, és kényelmetlen közelségben a pedálokhoz, de túl türelmetlen volt ahhoz, hogy állítgatni kezdje; helyette begyújtotta a motort, és találomra rátaposott egy pedálra, ami szerencsétlen módon nem a gáz, hanem a kuplung volt. Az autó erre finoman megrázkódott, a lejátszóban pedig forogni kezdett egy kazetta. Talán a Ramones volt az... vagy a Clash? Vagy a kettő egyszerre?

A boszorkány eközben hangos zörgés, és azt azt kísérő csattanások közepette hozzálátott, hogy kipakolja az anyósülés alá rejtett – és a jelek szerint álcázott tágítóbűbájjal kezelt – fadobozt. Sirius a pedálok feltérképezése után kitolatott a parkolóból, és találomra elindult az egyik bekötőúton, figyelve, követi-e őket valaki. Lassan kiértek Ksamilból, s a közeli erdő fái jótékonyan elrejtették őket a város szemei elől; a közvilágítás megszűntével pedig olyan sötét lett, hogy a Chevrolet ablakának szinte másodpercenként csapódtak neki a reflektorok által odavonzott éjjeli lepkék.

– Van valami terve? – szólt hátra Sirius, amikor a boszorkány már gyanúsan hosszú ideje abbahagyta a pakolást. – Vagy egészen hazáig akar kocsikázni?

– Minden oké – felelte cseppet sem meggyőző hangon Doris. – Megtaláltam a Százfűlé főzet-készletemet, szóval Dung terve is működni fog.

– Hékás! – csattant fel Mundungus. – Honnan az ördögből...?

– Logika! – felelte gyorsan Doris.

– Akkor most már kiszállhatunk valahol?

– Remustól kaptam ezt a kocsit – felelte ellentmondást nem tűrően a boszorkány. – Nem fogom itthagyni!

Azzal előrehajolt a két ülés között, s a pálcájával finoman rákoppintott a műszerfalra. Érintése nyomán a korábbi hieroglifákhoz hasonló jelek villantak fel a műszerfalba vésve; a boszorkány egy hosszú igézést kezdett mormolni az orra alatt, és Sirius félúton rádöbbent, hogy egy szót sem ért az egészből.

– Maga megtanult óegyiptomiul?!

– Francnak sincs arra ideje! – vont vállat Doris. – Csak megjegyeztem. Egyébként is, éppen leveszek róla egy bűbájt, nem ráteszem.

– És mi lesz, ha elront egy szótagot?

– Három fejünk nő, és nyersen felfaljuk egymást.

A hátsó ülésről Mundungus borzadó nyögését lehetett hallani, Sirius pedig érezte, hogy valami mosolyfélére húzódik a szája.

– ...tehát szégyelli bevallani, hogy nem történne semmi. Alig egy napja találkoztunk, és még nem kellett sírt ásnom. Nem akar unalmasnak tűnni, igaz?

Doris Purkiss meglepett pillantást vetett rá, aztán lassan, bizonytalanul visszamosolygott. Mióta Sirius újra találkozott vele, ez volt az első alkalom, hogy a két szeme között kisimult az az apró, gondterhelt ránc, és most végre az ajkát sem harapdálta idegességében. Így, közelről valahogy még csinosabbnak tűnt...

AZ UTAT BÁMULD, TE SZOKNYAPECÉR!

A boszorkány felsikkantott, és Mundungus ölében landolt, aki döbbenten szusszant fel („Hogymiamerlinbúbánatos...?!"), és előkapta a pálcáját. Sirius mindezt csupán halványan, a tudata peremén érzékelte; hirtelen úgy érezte, mintha a csontjai üvegből lennének, és a mellkasára fullasztó, mázsás súly telepedett.

Ez a hang... nem, biztosan megőrült. Hiszen nem hallhatja soha többé – azazhogy talán mégis, de csak egyetlen módon.

Vajon hol szerezte?!

AZ EGY HATVANAS TÁBLA VOLT, TAPMANCS! – folytatta könyörtelenül James Potter hangja a kazettaszalagról. – HATVANAS! HOGY KÉPZELED, HOGY CSAK KILENCVENNEL MÉSZ?!

Sirius érezte, ahogy az ajkából kiserken a vér a harapása nyomán, s közben minden erejével igyekezett az úton tartani az autót. A szíve úgy kalapált, mintha mérföldeket futott volna, a szeme előtt pedig egymást kergették a képek: amikor utoljára hallotta ezt a hangot... amikor összeveszett Remusszal a sikátorban... amikor meglátta a lerombolt házat, és a két holttestet... amikor bezárult mögötte a cella ajtaja...

A világ hirtelen képlékeny masszává mosódott körülötte, s valami hurrikánszerű, szédítő pörgés szippantotta magába. Egy pillanatig azt sem tudta, mindez álom-e, vagy valóság; csak kapaszkodott görcsösen a Chevrolet kormányába, és egy kicsit azt remélte, hogy mindenestül elnyeli a föld.

A pörgés hirtelen megszűnt, az autó kereke pedig ismét talajt fogott; csak az apró, papír fenyőfa lengedezett tovább a visszapillantó tükrön függve, amit a muglik légfrissítőnek használtak.

SZARUL VEZETSZ, HAVER! – közölte James hangja. – EZ RÁZÓSABB VOLT, MINT EGY MENET A...

– Silencio!

Sirius úgy pördült meg a tengelye körül, mint akit torkon ragadtak. Doris kivont pálcával kuporgott az autó hátsó ülésén, az ő fejtámláját szorongatva, és úgy meredt a lejátszóra, mint aki mumust látott. Mundungus ájultan hevert mellette az ülésen, a fadoboz tartalma pedig, amiben a boszorkány addig kutakodott, szétszóródva hevert a Chevrolet padlóján.

– Szólhatott volna, hogy zsupszkulcsot csinál – szólalt meg hosszú szünet után Sirius. – Úgy bevágtam a fejem, hogy csillagokat látok.

– Szólni akartam – felelte óvatosan a boszorkány. – Csak aztán...

– Mit van úgy meglepődve? Ez a maga autója.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy...

– Merlinre, szálljon ki a fejemből!

– Nem direkt csinálom! – csattant fel Doris. – Magának talán sikerült nem meghallania...?

Sirius megmarkolta a pálcáját a köpenye alatt. Vajon mennyit tud? És hol szerezte...?

– Dung – mondta halkan. – Miért kábította el Dungot?

A boszorkány nyelt egyet. – Azért, mert felismerte magát... nem, ne nézzen így rám! Nem fogom elárulni. Remus elmondta, hogy maga ártatlan.

Honnan tudja?!

...onnan, hogy belelát a fejedbe, te barom!

Sirius szeme összeszűkült. – És maga ezt el is hiszi neki?

Doris pár pillanatig szótlanul figyelte őt, aztán bólintott.

– ...hogyan jött rá?

– Nem ejtettek a fejemre, Edmond Dantès – felelte szúrósan a boszorkány. – Na, készen áll az újabb bosszúhadjáratára?

– Készen – felelte Sirius –, de egyvalamivel nem árt, ha tisztában van.

– Ejtsen ámulatba!

Sirius a szemébe nézett.

– Én is tudom ám, hogy maga kicsoda, Lucy Dawlish – felelte, és élvezettel nézte, ahogy a boszorkány arcából kiszalad az összes vér.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)