Tonks alig néhány órával azelőtt még bármit megadott volna, hogy az események sűrűjébe vethesse magát, Graves lendületes lépteit követve azonban alattomos, szúró nyugtalanság lett úrrá rajta. Mióta megkapta a jelvényét, hozzászokott, hogy aurorként a munkája jó része adminisztratív, vagy éppen abból áll, hogy mások tanúvallomásait hallgatja; és ha néhanapján el is kap egy-egy elkövetőt, az ügy megoldását aligha kíséri látványos akció. A záróvizsgája óta nem volt rá példa, hogy közvetlen veszélyben érezte volna magát; és ahogy a Gringotts fehér épülete felsejlett előttük az Abszol út végén, igen kellemetlen volt rádöbbennie erre.

Graves egyre jobban sietett, és a boszorkánynak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne kezdjen hangosan zihálni. Csupán a bank főbejáratához vezető lépcsőn lélegezhetett fel egy kicsit, ahol a varázsló megállt, és egy rongyos szélű fényképet húzott elő a talárja zsebéből.

– Csak ezt találtam Kuporról – mondta. – Remélem, megteszi.

Tonks kíváncsian vette a kezébe a mozgó csoportképet; az egy csarnokban készült, amely a hátsó falon függő zászló alapján az amerikai mágiaügyi minisztériumé lehetett. Tonks hamar meg is találta rajta a két Kuport: apa és fia egymás vállát átkarolva álltak egy idősebb házaspár mellett. A másik oldalukon egy kissé hullámos, sötét hajú auror állt, aki noha még Tonksnál is fiatalabbnak tűnt, máris Kingsley-ével azonos rangjelzést hordott.

– A nagyszüleim – mutatta kissé szórakozottan Graves. – Kuporék eredetileg azért utaztak New Yorkba, hogy segítsenek a nagyapámnak egy kényes ügyben. Azt mondják, az a fiú már akkor Voldemortnak dolgozott...

Tonks kissé összerezzent a név hallatán, de ennél jobban foglalkoztatta egy váratlan felismerés. – Az ott a szélén pedig Sirius Black, igaz?

Graves tartózkodóan bólintott. – A nagyapám ritka kudarcai egyikének tartja ezt az esetet. Két halálfaló is a közvetlen közelében ténykedett, mégis megléptek.

Tonks szívesen elmondta volna a varázslónak, amit Kingsley-től megtudott, de gyanította, hogy Graves erős fenntartással kezelné a Black ártatlanságára vonatkozó információkat. Helyette a fiatal Kupor vonásait kezdte figyelni: emlékezetébe véste szalmaszőke hajjal keretezett, szeplős arcát, az orrot, mely akár az apjáé is lehetett volna, a szája gunyorosan felfelé görbülő vonalát. Olyan volt, mintha ez az ember az egész világot kinevetné...

– Jól van – mondta Tonks. – Asszem' menni fog, bár lehet, hogy egy kicsit túl fiatalnak nézek majd ki.

– Nem hinném, hogy Rakepicknek feltűnne – vont vállat Graves. – Kupor nem sűrűn mutogatja a saját arcát.

– Nem is tudom, hogy szokott beszélni! – tette hozzá pánikba esve Tonks. – Hogy milyenek a gesztusai... milyen szavakat használ...

– Nem arra készül, hogy hosszú órákig alakítsa őt! Csak annyi a dolga, hogy rábeszélje Rakepicket: vesse le az álcáját. A többit én elintézem. Most meglátogatjuk a széfemet – legalábbis a koboldoknak ezt mondjuk –, de szeretném, hogy még a saját alakjában lássák bemenni. Ők már tudják, mi történt a Roxfortban, Kupor képében azonnal lefülelnék.

– Oké – felelte mély levegővel Tonks. – Szóval bemegyünk, sarokba szorítjuk Rakepicket... de hogyan hozzuk ki? Bill azt mondta, a koboldok védelme alatt áll!

– Attól a pillanattól kezdve, hogy lelepleződött a varázsbűn-üldözési főosztály két munkatársa előtt, Rakepick nem lesz többé hasznukra. Meg fogják engedni, hogy elvigyem; és kis szerencsével azonnal össze is tudom hívni a tárgyalást, hiszen Caramel az egész testületet berendelte Dumbledore állítólagos ámokfutása miatt. Odacsődül majd a fél épület, maguk pedig zöld utat nyernek az alagsorba: két-három órát biztosan nyerünk ezzel, talán többet is. Kifelé csak az lesz a dolguk, hogy a távozó tömegbe vegyüljenek. – Graves lehalkította a hangját. – Most pedig jól figyeljen rám, mert csak egyszer mondom el, amit tudnia kell. A főosztály ajtaja, bármilyen hihetetlennek tűnik is, mindig nyitva áll. Mögötte egy kerek termet talál, körben ajtókkal. Mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, amelyiken belépett, jelölje meg valamilyen bűbájjal! A terem megpróbálja majd összezavarni az irányérzékét, de ha nem felejti el, hol jött be, nem lesz semmi baj, semmi... csúnyaság nem szabadul magára. Mindig a kijárattal szemközti ajtó vezet oda, ahová éppen mennie kell.

– Ahová mennem kell? – visszhangozta megszeppenve Tonks. – Ki szerint?

Graves vállat vont. – Erről egy hallhatatlant kellene megkérdeznie. Na gyerünk! Nincs sok időnk.

Tonks feldübörgő szívvel követte a varázslót a bank főbejáratán át az előcsarnokba, ahol ezúttal közel sem várakoztak annyian, mint amikor legutóbb ott járt. Graves felmutatta a széfkulcsát a főkönyvvezető koboldnak, és udvariasan visszautasította a felkínált kísérő szolgálatait.

– Azt hittem, az ember egy lépést sem tehet idebenn anélkül, hogy a koboldok a sarkában ne lihegnének – jegyezte meg Tonks, miközben leereszkedtek az előcsarnokból a jól ismert csillékhez.

– Kell hozzá egy jól hangzó családnév – sóhajtott Graves. – Nem állítom, hogy kedvelem az ilyesmit, de ma éppenséggel kapóra jön. Na pattanjon be, indulunk – mintha megint nyílna az ajtó...

Amint beültek, a csille magától útjára indult, aggasztó csikorgással bukva alá a tárnák szédítő mélységeibe. Vagy három percig folyamatosan ereszkedtek; Tonks ezalatt Barty Kupor élethű másává változott, Graves pedig előhalászott a zsebéből egy gombócba gyűrt láthatatlanná tévő köpenyt, és hozzálátott, hogy kisimítsa a ráncait.

A csille végül olyan mélységekben fékezett le, ahol Tonks még sosem járt. Útközben elhaladtak egy sor törött sínpár, életveszélyesen hegyes cseppkő és halálos szakadékba torkolló párkány mellett; sőt, egy ízben egy leláncolt sárkány is utánuk kapott.

– Korábban jobb volt a közbiztonság errefelé – jegyezte meg Graves, akit nem látszott zavarni, hogy az imént kis híján felfalták. – Igaz, manapság már szinte csak azok járnak le ide, akik a Sequestrum kinyitásán dolgoznak.

– Hát tényleg ki akarják nyitni? – döbbent meg Tonks. – Hallottam, hogy Caramelnek fáj rá a foga, de nem hittem, hogy a koboldok beleegyeznek a feltételeibe.

– Mert nem is egyeztek bele – felelte mosolyogva Graves. – Más szabályok szerint játszanak, mint szegény öreg Cornelius. Igazán nem lennék a helyében, amikor majd ráébred erre.

Több szó nem esett köztük, ahogy kiszálltak a finoman remegő csilléből, és elindultak a cseppkövekkel szegélyezett, nyirkos barlangfolyosón.

A koboldok aranya, gondolta álmélkodva Tonks. Vajon Bill meg Rakepick feltörték már azokat a széfeket? Mi lehet bennük? Elfeledett kincsek? Veszélyes varázstárgyak? Vagy egyszerűen csak rengeteg pénz?

A hétszáztizenegyes széf falba süllyedt, láthatatlan ajtaja előtt megálltak egy pillanatra. Tonks kihúzta magát, ahogy Barty Kupor magasságához és testalkatához illett – és alaposan beverte a fejét a sziklafal egyik kiszögellésébe –, Graves pedig magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyét. Csendben, lépteiket összehangolva haladtak tovább; és a boszorkány görcsösen megmarkolta a köpenye alatt rejtegetett varázspálcát, küzdve a rátörő veszélyérzettel. Nem maradt egyedül: attól, hogy nem láthatta Graves-t, a varázsló még ott volt vele. Egyébként meg nem pont azért járta ki az Auror Főiskolát, hogy sötét járatokban lopakodjon gyilkosok után kutatva...?

A járat sötét csendjét percekig semmi sem törte meg; végül azonban felderengett előttük valami vöröses-narancsos fény, és egy éles kanyaron túl már fáklyafényben folytathatták útjukat a síkos cseppkövek között. A járat nem sokkal később kiszélesedett, s egy hatalmas, padlótól a sziklamennyezetig terjedő aranyajtóba torkollott. Előtte egy hosszú, kámzsás köpenyt viselő alak üldögélt egy csukott ládán, mozdulatlanul figyelve a halványan fénylő ajtót, ami csakis a legendás Sequestrum bejárata lehetett.

Tonks körülnézve dulakodás nyomait vette észre: a cseppkövek több helyen letöredeztek a mennyezetről, a falakat pedig friss repedések és égésnyomok csúfították. Úgy tűnt, a koboldok kincseskamrája nem adta könnyen a titkait; és Tonksba jeges karmokkal mart a félelem, ha arra gondolt, hogy Billnek Rakepickkel az oldalán kellett birokra kelnie a rajta ülő átkokkal.

– Rosszul tette, hogy idejött! – szólalt meg köszönés helyett a kámzsás alak. Az álcázó varázslatok eltorzították a hangját, Tonks mégis felismerte benne a Rakepickre jellemző fennhéjázó gúnyt. – Vagy a Sötét Nagyúr talán olyan elsöprő győzelmet aratott, hogy már el is érkezett a szép új világ, amit ígért nekünk? Abbahagyhatjuk végre ezt az ostoba színjátékot?

Tonksnak egy pillanatra tátva maradt a szája.

– Minden a terv szerint halad – felelte végül, remélve, hogy válasza csak az ő számára érződik gyanúsan későinek. – Itt az ideje, hogy megtegye, amit ígért!

– És a kulcs? – kérdezte élesen Rakepick. Ha valamikor, hát most igazán emlékeztetett valódi önmagára; Tonks máskor is hallotta már a hangjában ezt a mohó vágyakozást...

– Itt van a zsebemben – hazudta habozás nélkül. – Ha betartja, amit ígért, a magáé.

Rakepick erre felállt, és Tonks felé fordulva lehúzta a fejéről a kámzsát. Alatta szoborszerű, parancsolóan szép arcot viselt hosszú, fekete hajjal és tűzpiros ajkakkal. Már-már olyan sápadt volt, mint egy vámpír, és a boszorkánynak le kellett küzdenie a hirtelen támadt kísértést, hogy hátráljon pár lépést. Volt ebben az arcban valami nem egészen evilági, valami természetellenes.

– Hol a csapda? – nevetett fel gúnyosan Rakepick. – Nem látom a kis barátait! Pedig maguk mindig csoportosan ütnek rajta a célponton, nem igaz?

– Maga nem célpont, hanem szövetséges – vágta rá Tonks olyan türelmetlen hangon, ahogy csak tőle telt. – Nincs időm párbajozni... ami nagy kár, mert szórakoztató lenne, de nincs több időnk. A – a Sötét Nagyúr már türelmetlen.

– Igazán visszatért, Kupor? – kérdezte halkan, szinte révületben Rakepick. – Legyőzte a halált? Visszanyerte a hatalmát? Hogyan csinálta?

– Hamarosan megtudja – felelte Tonks. – De ahhoz előbb követnie kell!

– Most? – Rakepick hangjában gyanakvás csendült. – Nem kapnak el minket?

– Eltereltem a figyelmüket. Aligha lesz még egy ilyen lehetőségünk! A miniszter megneszelt valamit, és holnaptól a körmére fog nézni a koboldoknak.

Tonks ösztönös hazugsága hatni látszott; a Rakepick álca-arcán átcikázó érzelmek között végül a kíváncsiság kerekedett felül, és a boszorkány beleegyezően bólintott.

– Helyes – mondta. – Menjünk.

– Remek! – felelte hidegen Tonks, és egy gyors, ügyes mozdulattal pálcát szegezett rá. – Akkor rajta. Mutassa az arcát, hogy tudjam, kivel van dolgom!

– Nagyon jól tudja, kivel van dolga! – Rakepick a szemét forgatta. – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy működik ez a bűbáj, hisz számtalanszor elirigyelte tőlem!

– Ezt bárki mondhatná – vont vállat Tonks. – Kifejezett parancsot kaptam, hogy enélkül ne vezessem sehová.

– Hát, ha annyira akarja...! – sóhajtott lustán Rakepick. – Úgyis unom már ezt a kölcsönpofát.

Ami ezután történt, az később évekig kísértette Tonksot a rémálmaiban.

Rakepick az álla alá nyúlt, és egy egyszerű, sima mozdulattal lehúzta magáról az álcát, melyet hosszú hónapok óta egyetlen bűbáj sem tudott megtörni: a korábbi finom, szoborszerű arc petyhüdt maszkként maradt a kezében. Eközben megváltozott a haja, sőt, a magassága is; egy pillanattal később pedig a földbe gyökerezett lábú, borzongó Tonks előtt ott állt Patricia Rakepick a maga vörös hajú, pengevékony ajkú, rátarti valójában.

– Most elégedett? – kérdezte fölényesen; Tonks pedig hirtelen úgy érezte, mintha egyetlen nap sem telt volna el Rowan Khanna borzalmas, szükségtelen halála óta, és elemi erővel tört fel benne a harag.

– Nagyon is, maga féreg! – sziszegte. – Nagyon is!

A gondolat sebességével átkozott, és vetődött félre a zöld villanás formájában érkező megtorlás elől. Ösztönei felülkerekedtek félelmén, s harci gépezetként osztotta félelmetes erejű csapásait. Mellette Graves is ledobta a láthatatlanná tévő köpenyt, és akcióba lendült, eldöntve a csatát. Rakepick néhány perc múlva ájultan, a Tonks által elővarázsolt kötelek szorításában feküdt a járat padlóján, a boszorkány és Graves pedig finoman zihálva álltak fölötte.

– Elkaptuk... – mondta halkan Tonks.

– El – felelte komoran Graves. A kíváncsiság és az undor sajátos keverékével az arcán vette fel a különös maszkot a földről; amint azonban hozzáért, az hideg, lilás fénnyel felvillant és finom porrá vált. Graves döbbent szusszanással kapta el a kezét.

– Merlinre!

– Mi az? – csodálkozott Tonks. – Megégette magát?

– Nem, de olyan volt, mintha... minthogyha...

– Mintha?

– Mintha egy igazi arcot fogtam volna a kezembe.

A boszorkány és a varázsló összenéztek, és mindketten megborzongtak.

– Bizonyára tévedett – erősködött Tonks. – Tévednie kellett!

Graves megvető pillantást vetett az ájult Rakepickre. – Majd ő megmagyarázza. Nincs sok bűbáj, amiről a Wizengamot tagjai ne hallottak volna, de készséggel bővítjük tovább az ismereteinket... Tudja, Tonks, azóta vadászom erre a némberre, hogy meggyilkolta a Khanna lányt. Az utóbbi tíz évben számtalanszor megtaláltam és elvesztettem a nyomát; mindenki más feladta az ügyet, de én elhatároztam, hogy kézre kerítem, és elszámoltatom! Most végre elnyeri méltó büntetését... ám a beszélgetés alapján, amit lefolytatott vele, minden erőfeszítésem hiábavaló! Rakepick csupán csepp volt a tengerben. Egy báb: de kinek a bábja? Olyan varázslattal álcázta magát, amelyhez foghatót még soha életemben nem láttam, és arról sem tudok, hogy a halálfalók használták volna.

– Maga szerint Tudjukki valóban visszatért? – kérdezte szorongva Tonks.

– Valami azt súgja, erre hamarabb megtudja majd a választ, mint én – felelte sötéten Graves. – Most induljon! Minden szabad másodpercére szüksége lesz, ha épségben ki akar jutni a rejtély- és minisztériumügyről.

– I-igaz – dadogta Tonks. – Igaz, megyek is. Elboldogul a fogollyal, ugye?

– Tökéletesen – felelte Graves; a szemében felvillant, majd kihunyt valami hideg fény. – És Tonks... vigye magával Weasley-t is. Nem jó hely az az alagsor; sosem tudhatja az ember, hogy éppen mi leselkedik rá.

*

– ...és akkor fogtátok, és megkötöztétek? Csak így? Semmi küzdelem?

– Előtte párbajoztunk egy kicsit. – Tonks megvonta a vállát, aztán rádöbbent, hogy Bill Weasley, aki előtte állt a minisztériumi liftben, nem láthatja a mozdulatát. – De sima ügy volt. Graves jó harcos... és tudod, az az érzésem, hogy a koboldokat már marhára nem érdekelte az egész.

– Valószínű – felelte egykedvűen Bill. – Megint keringenek a hírek, hogy van köztünk egy kém. Késve avatnak be bizonyos belsős információkba: gondolom, ellenőrizni akarják, én vagyok-e az.

– De Rakepickben azért megbíztak? – kérdezte nyugtalanul Tonks.

– A koboldok senkiben sem bíznak! Rakepicket pedig csak addig akarták felhasználni, amíg a Sequestrum ki nem nyílik. Az átoktörői munka nagyját elvégeztük, most már csak a kulcs kell hozzá; az pedig csak egy kobold kezében ér bármit is. Tulajdonképpen logikus, hogy ne foglalkozzanak többé a nyanyával... Ragnuk úgyis megígérte Dumbledore-nak, hogy a megfelelő pillanatban leleplezheti. Nem az ő hibája, hogy Graves megelőzte.

Rejtély- és minisztérumügyi főosztály, duruzsolta a liftből ismert női hang. A fülke finoman megrázkódott körülöttük; a liftajtó kinyílt, a kiutat elzáró rács pedig éktelen zörgéssel kettévált. Tonks elhessegette a gondolatot, hogy érkezésük zaját az egész épületben hallani lehetett, és Bill nyomában kilépett a folyosóra.

A főosztály dísztelen, fekete ajtaja előtt megálltak egy pillanatra.

– Mielőtt bemegyünk oda, muszáj tudnod valamit – szólalt meg Tonks. – Lehet, hogy Rakepick kezdetben a saját hasznát lesve ártotta bele magát a Sequestrum-ügybe, de az utóbbi hónapokban már nem csak önös érdekek vezérelték.

– Valaki másnak dolgozott? – csodálkozott Bill. – Kinek?

– Azt... nem lehet pontosan tudni. – Tonks nyelt egyet. – Ő meg volt győződve róla, hogy maga Tudodki az, de még nincsenek hivatalos információink arról, hogy valóban visszatért-e.

– A családom hisz Dumbledore-nak – felelte gondolkodás nélkül Bill. – Ha ő azt mondja, Tudodki visszatért, akkor úgy is van! – Megcsóválta a fejét. – Egek, de jó, hogy Charlie-t, Myront és a többieket kihagytuk ebből! Már csak az hiányzott volna, hogy a halálfalók elkezdjenek vadászni rájuk.

Tonks mereven bólintott.

– Ha valóban Tudodki volt az, aki alkut ajánlott Rakepicknek – jegyezte meg, – akkor valami kell neki a minisztériumügyről. El akar lopni valamit...

– Most ne ezzel foglalkozz! – mondta Bill. – Majd este küldünk egy baglyot Dumbledore-nak, ő biztosan tudni fogja, mi a teendő. A mi feladatunk most az, hogy kiderítsük, miféle bűbáj ül Dorison, és hogyan lehet megtörni.

– Igen... – motyogta Tonks. – Igazad van! A könyvtár kell nekünk.

Amint ezt kimondta, kitárult előttük a fekete ajtó. A boszorkány előrelépett, de mielőtt áthaladt volna a küszöbön, egy pálcasuhintással sárgává változtatta az ajtó belső oldalát. Bill követte.

Tágas, kerek terembe érkeztek, melyből további egyforma, dísztelen ajtók nyíltak; a köztük a falra erősített sokágú gyertyatartókban pedig kék lángú gyertyák égtek. A tükörsima márványpadlóról minden lobbanásuk visszaverődött, mint a víztükrön szaladó fodrok – miután a folyosóra vezető ajtó becsukódott mögöttük, ez, és a fal előtt táncoló sok kis kék láng maradt körülöttük az egyetlen fényforrás.

A kijárattal szemközti ajtó vezet oda, ahová mennem kell, emlékezett vissza Tonks. A kijárattal szemközti... de melyik is az?

Kis híján hasraesett ijedtében, amikor a magas, kerek fal ajtóstul forogni kezdett, olyan dübörgést keltve, melyet bizonyára egész Londonban hallani lehetett. Tonks és Bill egymásba kapaszkodva, tehetetlenül várták, hogy tovább mehessenek.

A pokoli zaj végül elült, a fal forgása pedig lelassult, majd megállt. A kijárat Tonks megkönnyebbülésére ugyanolyan kanárisárga színben pompázott, mint egy perccel azelőtt, így nem volt nehéz kiválasztania a vele szemközti ajtót.

– Mi történne, ha egy másikon mennénk be? – töprengett Bill, kíváncsi pillantást vetve a zárt ajtók tömegére.

– Biztos valami fura és rémisztő – dünnyögte Tonks. – Na nyomás!

Hogy félelmét leplezze, a bakancsával rúgta be a keresett ajtót, s már-már színpadias kíváncsisággal pillantott körül az eléjük táruló helyiségben.

Tágas, homályos terembe érkeztek, melynek padlója több yardnyi mélységben terült el, s a négy fal tetejéről lépcsőzetes kőpadok vezettek le hozzá. A helyiség úgy festett, mint egy óriási amfiteátrum – vagy mint egy tárgyalóterem, gondolta Tonks –, azzal a különbséggel, hogy a falakat padlótól a mennyezetig teli könyvespolcok fedték, a terem közepén pedig egy romos, csúcsívben végződő falmaradvány állt egy kőemelvényen. Mind az emelvény, mind a ráépített boltív úgy festett, mintha pusztán a benne rejlő mágia tartaná egyben: már csak ezért is tűnt annyira oda nem illőnek, már-már udvariatlanságnak, hogy az emelvény tövében egy furcsa öltözetű alak éppen...

...billiárdozott?

Tonks hunyorogva erőltette a szemét, de sehogy sem jutott eszébe más elfogadható magyarázat a kisnövésű férfi viselkedésére, aki öltözete alapján mintha egy Viktória királyné korabeli mugli regényből lépett volna elő. A hosszú, szőke hajú férfi kezében egy hosszú bottal görnyedt az előtte fekvő asztal fölött, és időnként meg-megbökdöste a felette lebegő sápadt fényű üveggömböket, hogy letaszítsa őket. Nem csinálta túl ügyesen: Tonks és Bill vagy két percig figyelték megbabonázva, de ezalatt csupán egy golyóbist iktatott ki. Az a földnek csapódva összetörött, a belőle felszálló füstből pedig egy gyöngyházfényű kísértetalak emelkedett ki. A jelenés zengő hangon szónokolni kezdett egy Tonks számára ismeretlen nyelven, majd semmivé vált.

– Lengyel... – motyogta Bill. – De fogalmam sincs, miket hadovált itt össze.

A gömbökkel játszó alak erre úgy kapta fel a fejét, mintha a varázsló közvetlen közelről a fülébe ordított volna.

– Csakhogy megérkeztek! – mondta, és széles, invitáló mozdulatot tett a kezében lévő rúddal. – Jöjjenek közelebb, nem érünk rá estig.

– Hogyhogy? – kérdezteTonks.

– Ki maga? – kérdezte Bill.

– Egy ostoba fajankó! – kiáltott fel az idegen őszinte világfájdalommal. – Egy címeres ökör! Ne kutassanak tovább: engem keresnek. Én tehetek mindenről.

– Maga tudja, ki Doris Purkiss? – kérdezte ösztönös megértéssel Tonks.

– Rosszabb – sóhajtott az idegen. – Én teremtettem Doris Purkiss-t!

– Maga a Sorsfonó! – kiáltotta Bill. – Maga tudja, mi van a tiltott könyvekben, amiket itt őriznek; talán azt is, hogy hol vannak!

– Meg is mutatom: ott, ni! – Az idegen a jobb oldali fal felé intett a kezével.

Tonks önkéntelenül hátrahőkölt – az amfiteátrumszerű helyiség jobb oldalán ugyanis padlótól a mennyezetig lángba borultak a hatalmas, teli könyvespolcok. A tűz olyan hevesen égett, mintha percek óta tombolna; ám az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy korábban miért nem vette észre, az volt, hogy egy tizedmásodperccel korábban még egyáltalán nem is égett.

– Ne! – kiáltotta Bill. – Kérem, ne tegye! Muszáj megtudnunk, mi történt Dorisszal...

– Az összes könyvet el akarja égetni?! – rémüldözött Tonks. – A halála napjáig Azkabanba zárják!

– Megérdemelném – közölte az idegen. – De ne aggódjanak: a mi ügyünk szempontjából lényegtelen, habár korántsem ártalmatlan többi könyv valójában nem is ég. Sőt, ami azt illeti, sosem voltak a közelben könyvek. Csak az imént képzeltem el őket.

Mire Tonks egyet pislogott, a teremből eltűnt a berendezés; egyedül a csupasz, üres falak maradtak a helyükön a körben levezető kőlépcsőkkel.

– Ezt hogy csinálta? – döbbent meg Bill. – Maga csak mond valamit, és az rögtön úgy is lesz?

– Általában nem – felelte csevegő hangon a Sorsfonó –, de ez a hely érzékeny a valóság és a képzelet rezgéseire. Tér és idő szövete egyszer megszakadt itt, ezért nyílt ez az átjáró. – Kedvtelve felnézett a boltívre. – És ezért gyűltünk ma itt össze a kollégáik, és minden egyéb zavaró tényező nélkül.

– Mit csinált Kingsley-vel és Dawlish-sal? – rémült meg Tonks.

– Jaj, ne aggódjon már annyira, kedvesem! – sóhajtott fel a Sorsfonó. – Mindketten pontosan ott vannak, ahol lenniük kell, ahogy maguk is. Hát nem figyelt oda, miről papolt magának Graves?

Tonks erőt vett magán, és lenyelte az összes honnan, hogyan, mikor és miért kezdetű kérdését. A Sorsfonó elismerően bólintott, mintha csak hallaná a gondolatait; aztán a korábban használt, kissé melodramatikus hangnemben beszélni kezdett.

– Egykor én is csukott szemmel és füllel jártam a világban, ahogy a legtöbb ember, ám olyan tudás birtokába jutottam, amellyel csupán kevesek rendelkeznek. Ráébredtem, hogy a múlt, a jelen és a jövendő nem olyan kőbe vésett, előre elrendeltetett tények, mint azt a merengők, vagy éppen az időnyerők gazdái képzelik. És ezzel együtt megértettem azt is, hogy tér és idő bizonyos pontjai szilárdak: úgy állnak ellen a lehetőségek és kerülőutak sokaságának, mint kőszikla a háborgó tengernek. Rájöttem, hogy amint a térnek és az időnek, úgy a sorsnak is van mágiája... Megtanultam hát átszabni a valóság szövetét: átrendezni a szálakat, elvarrni, vagy éppen megtoldani őket. Iszonyú, iszonyú hatalomhoz jutottam – és ez lett végül a vesztem!

– Ezt hogy érti? – kérdezte Tonks. A titokzatos idegen nem úgy festett, mint aki éppen vesztébe rohan, sőt: szemmel láthatólag kiváló egészségnek örvendett, és bár a hanglejtése szigorúan drámai és pátoszos maradt, belül mintha megállás nélkül nevetett volna saját magán.

– Sajnos egy nap én is elkövettem azt a hibát, amit a szakmámban oly sokan – sóhajtott fel a Sorsfonó. – Megsajnáltam valakit! Megtagadtam a kérését... pontosabban nem azt tettem, amit parancsoltak nekem.

– Ez volt Doris Purkiss esete – szólalt meg remegő hangon Bill.

– Ez volt annak a személynek az esete, akiből Doris Purkiss lett – bólintott finoman a Sorsfonó. – Szegény ifjú hölgy egy igen nemkívánatos helyzetben találta magát, és belefáradt az addigi életébe. Mindent újra akart kezdeni!

– Azt kérte magától, hogy mindenki felejtse el, igaz? – kérdezte halkan Tonks.

– Mintha sosem létezett volna! – bólintott a Sorsfonó. – Én pedig előre láttam az utakat, amelyeket bejárhat. Tudtam: keservesen megbánná, ha engedném, hogy a múlt kihunyjon benne, mint egy ottfelejtett lámpás. Nem hagyhattam, hogy valaki, akiben ennyi lehetőség, ennyi szövevényes, csodálatos eljövendő lakozik, soha ne ébredhessen rá, hogy úgy hasznos, úgy jó a világnak, ahogy van! Talán egy kicsit önmagamat láttam benne...

– Szóval szándékosan elrontotta a varázslatot! – kiáltott fel Tonks.

– Ó nem, szó sincs róla! – A Sorsfonó olyan arcot vágott, mintha már a puszta gondolat botrányos lenne számára. – Csupán nyitva hagytam bizonyos... kapukat. Ösvényeket. Átjárókat. Lehetőséget adtam maguknak, hogy egy szeretett, ám elfeledett személy nyomára bukkanjanak – és lám, kapva kaptak az alkalmon! A varázslat meggyengült; nemsokára megtörik, és maguk mindent megértenek.

– Akkor miért gondolja, hogy mindez hiba volt? – kérdezte szenvedélyesen Bill. – A helyes dolgot cselekedte! Elhatározta, hogy visszaadja egy embernek a sorsát. Doris belátja majd, hogy hiba volt eldobnia magától a múltat, és visszatér közénk!

– Ó, bár ilyen egyszerű lenne minden! – sóhajtott a Sorsfonó. – A végzet szálaival játszani mindig veszélyes művelet. Rendszerint azzal nyugtattam magam, hogy semmi fontos részleten nem változtatok; de nem épp az imént mondtam maguknak, micsoda lehetőség rejlett az ifjú hölgyben, aki hozzám folyamodott? Ez a lehetőség a szerencsét éppúgy magával hordozta, mint a legsötétebb tragédiát; és jaj nekem! A sorsfonál, melyet kezembe vettem, belefutott valaki máséba – egy olyan személyébe, aki mindent és mindenkit romlásba taszít maga körül.

Tonks megdermedt. – Csak nem Tudjukkire gondol?

A Sorsfonó lehorgasztotta a fejét.

– Sosem kellett volna találkozniuk, ha nincs az én ostoba megmentési kényszerem! – sóhajtotta. – A Sötét Nagyúr megtalálta volna a módját, hogy visszatérjen: ez meg van írva a csillagokban! De nem lenne olyan erős, mint most. Hatalma máris rettenetes, ám a kétség árnyékában, ahová a maguk minisztere ostoba módon taszította, tovább nő majd! A világ, melynek lassan, lépésről lépésre kellett volna megváltoznia, szédítő sebességgel indul a szakadék felé, és Doris Purkissre vadászni fognak. Vadászni fognak rá, amiért találkozott velem, amiért varázsolni látott; és az egyetlen dolog, amit tehetek érte, az, hogy a tudásommal együtt eltűnök, egyszer s mindenkorra!

– Eltűnik? – visszhangozta értetlenül Bill. – Mármint, elhagyja az országot?

– Úgy is lehet mondani – legyintett a Sorsfonó. – Nos, igazán örültem a találkozásnak. Most menjenek, igyanak egy teát, az majd kárpótolja magukat a könyvlopás elmaradt izgalmaiért. Apropó, Malfoy és Yaxley a közelben ólálkodnak, és én a maguk helyében igyekeznék elkerülni, hogy itt találjanak ezekkel! – A titokzatos idegen a billiárdgolyónak használt üveggömbök felé intett a fejével.

Tonks és Bill néhány pillanatig bután bámultak rá.

– De... – kezdte Bill.

A Sorsfonó különös, szelíd pillantást vetett kettejükre.

– Dawlish és Shacklebolt kissé szorult helyzetben vannak, úgy három ajtóval odébb – mondta. – Én a maguk helyében nem késlekednék.

A boszorkány és a varázsló erre úgy fordultak meg, mintha parancsnak engedelmeskednének. Tonks már a kőlépcső közepénél járt, amikor valami arra késztette, hogy visszanézzen. A szeme sarkából még látta, ahogy a Sorsfonó körüljárja a terem közepén a boltívet, és elgondolkodva megkopogtatja az állát. Bár ilyen távolságból nem hallhatta őt, Tonks meg mert volna esküdni rá, hogy járkálás közben rosszallóan cicceg.

– Mit akarhat azzal a romos vacakkal? – dünnyögte Bill.

– Nem tetszik, ahová vezet! – kiabált fel nekik a Sorsfonó (aki egészen biztosan nem hallhatta őket, makacskodott Tonks). – Ne építsenek ilyet otthonra; a nyakamat rá, hogy sosem találnak ki mögüle!

Azzal ledobta kopott, fekete köpenyét, és egy lendítéssel átvetette a boltív tetején. Az anyag esés közben nyúlt, egyre csak nyúlt, mígnem egy földig érő függöny lett belőle, elrejtve a kőépítmény túloldalát Tonks szeme elől.

A Sorsfonó elégedetten hátralépett, megszelmélte művét, és vidáman odaintegetett az őt bámuló párosnak. Aztán eltűnt a boltív alatt, és gondosan behúzta maga után a függönyt.

A mozdulat szelétől a kopott anyag finoman lengedezni kezdett; még akkor is meg-meglebbent, amikor Tonks és Bill mögött becsukódott a kör alakú terembe vezető ajtó.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)